The Beauty and the Bear - 135. fejezet

135. fejezet

(Nadine szemszöge)

Nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan fog alakulni Anne és Demetri kapcsolata, bár még mindig nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet ez az egész. Hiszen honnan is tudhatnám, hogy tényleg összeillenek-e. Vagy, hogyha össze is illenek, akkor mi a biztosíték rá, hogy Aro nem kever bele a boldogságukba. Honnan tudhatnám, hogy hagyja őket elmenni a Cullen családdal, és nem kényszerítik Anne-t valahogy arra, hogy maradjon Volterrában, és legyen belőle babagyár, hogyha ez egyáltalán lehetséges lesz valamikor. Olyan sok kérdés, amire még választ kell kapnom.

-          Demetri? – kérdezte Anne halkan, amikor kijött a fürdőszobából.

-          Igen? – termett előtte azonnal a férfi.

-          Megmutatod a szobámat? Azt hiszem, hogy átöltöznék, és esetleg megmutathatnád a környéket, már, ha van kedved – ajánlotta Anne a lehetőséget.

-          Ez remek ötlet – vágta rá Demetri lelkesen. – Gyere, erre van a szobád, az enyém mellett – fogta kézen a lányt. Majd gyengéd erőszakkal húzta maga után. – Remélem, hogy tetszeni fog. A lila szobát választottam neked. Szerintem jobban illik hozzád, mint a bordó és a fekete árnyalat.

-          Szeretem a lila színt – mosolyodott el Anne.

-          Igen, sejtettem, mert elég sok lila ruhát szoktam látni rajtad – bólintott Dem. – Magadra hagylak, amíg kicsomagolsz, és átöltözöl – indult ki az ajtón.

-          Demetri – szólt utána Anne.

-          Igen? – fordult vissza kérdőn.

-          Köszönöm, hogy nem sürgetsz semmit – mosolygott rá Anne szemkápráztatóan.

-          Ez csak természetes – viszonozta a mosolyt Demetri. – Megmondtam, hogy te különleges vagy az életemben, és komolyan így is gondolom. Tudod, hogy nekem van időm. Remélem, hogy neked is hasonlóan sok időd van – fűzte hozzá bizonytalanul.

-          Nincs miért aggódni, csak gyorsan növök, ennyi az egész, de anya azt mondta, hogy hét éves koromban, alig két év múlva már felnőtt leszek, és olyan is maradok örökké, amilyen akkor leszek.

-          Na és ezt honnan tudjátok, ha szabad kérdeznem? – nézett rá Demetri döbbenten. – Ti vagytok az első két félvér, akit ismerek. Vagy talán több ilyen lény is van még?

-          Nem tudunk róla – rázta meg a fejét Anne. – Viszont anya nagyon határozottan állította ezt, amikor rákérdeztem még nagyon kicsi koromban, hogy mikor fogok meghalni, mert hallottam, ahogy arról beszélgetnek, hogy túl gyorsan növekedünk Gabriellel.

-          Érdekes – villantak meg Demetri szemei. – Talán valamelyik törzsnek vannak legendái, ami azt jelentené, hogy Aro kérdéseire talán már most megvannak a válaszok, és akkor nem érdemes téged itt tartani túszul – gondolkodott el hangosan Demetri.

-          Vagy az édesanyám csak nem akart megijeszteni, és elhallgatta az igazságot – javasolta Anne azonnal.

-          Nem hiszem, hogy ilyen fontos kérdésben ne adott volna neked őszinte választ – vetette ellen Demetri.

-          Végül is mindegy, hogy mennyi ideig élek, a lényeg, hogy boldog legyek – rántotta meg a vállát Anne.

-          Azért ebbe nekem is szeretném, ha lenne némi beleszólásom. Ne haragudj, de sosem nézném tétlenül, ahogy esetleg haláltusát vívsz.

-          Nem is akarnám, hogy nézd – vágta rá Anne azonnal. – A halálba úgyis egyedül szokás átlépni.

-          Te nem fogsz egyedül menni, bármi is történjék – mondta Demetri ellentmondást nem tűrve.

-          Nem akarnám, hogy te vagy bárki más velem jöjjön – válaszolta Anne idegesen. – Akárhogy is lesz, te nem fogsz semmi hülyeséget csinálni. Megértetted? – kérdezte határozottan.

-          Igen, megértettem – morogta az orra alatt. Bár nem volt túl meggyőző. Hm… szerelmes vámpírférfi. Most már határozottan kijelenthetjük, hogy ez a helyzet. Egyre inkább úgy érzem, hogy Kathy megérzései helyesek. Várjunk csak, Ezekiel azt mondta, hogy hallgassak olyanra, aki pártatlan az ügyben. Nathan nem is az, hiszen ő mindig engem támogat, de Kathy, ő ellenvetéseket tesz, hogyha nem ért velem egyet. Hát erről beszélt a mentorom. Kathy a kulcs, rá kell hallgatnom, csak elég sokáig tartott, amíg leesett, hogy ki az, aki függetlenül és tisztán gondolkodik az ügyben.

-          Helyes – bólintott Anne. – Most pedig, ha nem haragszol, akkor nagyon szeretnék átöltözni, hogy indulhassunk – motyogta szemlesütve.

-          Hát persze, csak nyugodtan – vágta rá Demetri.

-          Öhm… kimennél? – harapott az ajkába Anne.

-          Jaj, persze, ne haragudj, csak nem vagyok hozzászokva, hogy a lányok szégyenlősek is lehetnek – indult el az ajtó felé.

-          Én nem vagyok szégyenlős – szólt utána Anne morcosan.

-          Akkor mivel magyarázod, hogy kiküldesz? – vigyorodott el Demetri.

-          Azzal, hogy egyáltalán nem illik lenge öltözékben megmutatnom magam – mondta Anne teljes komolysággal.

-          Ezt most nem hittem el, de már itt sem vagyok – kuncogott fel Dem, majd egy szempillantás alatt kisietett a szobából, és behúzta maga után az ajtót. Már éppen indult volna a saját szobája felé, amikor megjelent mellette Lucifer. Na vajon miért nem vagyok meglepve?

-          Miért hagynád magára, amikor átöltözik? Most rálátást nyerhetnél arra, hogy milyen a lány. Hát nem lenne sokkal jobb a saját szemeddel látni, mint fantáziálni róla? Csupán egy ajtó választ el benneteket, és kettesben vagytok a házban. Talán most jött el az ideje, hogy teljesítsd a parancsot. Bár, ha jobban belegondolsz, ezt parancs nélkül is boldogan megtennéd. Nem igaz? Végigsimíthatnál a hátán, az ágyra fektethetnéd…

-          Azonnal hagyd ezt abba – jelentem meg hirtelen mellettük.

-          Sugallni szabad még nekem is – vigyorodott el Lucifer. – Szabályosan játszom, úgyhogy hiába jöttél hisztizni angyalkám.

-          Ha nem tudnád, nekem az a dolgom, hogy akadályozzalak téged. Vagyis pontosabban az a dolgom, hogy legyőzzelek – vágtam rá határozottan. Majd Demetrire néztem, aki értetlenül rázta meg a fejét.

-          Hu, a vámpír énem egy pillanatra megint erősebb volt nálam – simogatta meg a halántékát. - Azt hiszem, ki kell jutnom innen egy kis időre – indult el az ajtó felé.

-          Ez az, akkor most én engedelmeddel távozom is – indult el Lucifer Demetri után.

-          Hé, állj meg – siettem utána.

-          Miért állnék meg? – húzta fel a szemöldökét. – Kihasználom az adandó alkalmat – kacsintott rám.

-          Nehogy azt hidd, hogy egyedül utána mehetsz – villantak rá a szemeim dühösen.

-          Már miért ne mehetnék? – kuncogott fel. – Te jössz velem? Az még jobb, mert Anne-t is kezelésbe vette már az egyik kis pokolfajzatom – állapította meg elégedetten.

-          Oh, a fenébe – siettem vissza Anne szobájához. A látvány pedig, ami ott fogadott teljesen letaglózott. Anne egy kurtizánokat is megszégyenítő fehérneműt viselt, kibontott hajjal, és sminkkel. Ez a lány nem is szokott sminkelni. Ráadásul még harisnyakötő is volt rajta, ami köztudottan beindítja a férfiakat. Azonnal keresni kezdtem az árnyat a szobában, és meg is találtam a sarokban elbújva azt, aki kerestem. – Azonnal tűnj el innen – suhantam mellé dühösen.

-          Ugyan miért? Talán nem lett vadító a kislány? – jelent meg Lucifer egyik alattvalója.

-          Nem, inkább szajhás – állapítottam meg.

-          Nos, ez nézőpont kérdése, nekem nagyon tetszik. Azt hiszem, hogy át kéne alakítani egy kicsit a lányka ruhatárát.

-          Még csak öt éves múlt te őrült – mondtam neki ingerülten. Az fenébe is, hiszen ez egy nő, egy picit sem érzi át, hogy mit művel?

-          Na és, legalább a teste már felnőtt – rántotta meg a vállát a lány. – Én még csak hat voltam, hatéves testben, amikor a nagybátyám meglátogatott. Na és akkor is csak hat éves voltam, amikor az egész családomat kiirtottam álmában. Az anyám nem hitt nekem, ahogy az apám sem, a nagybátyám pedig tagadott. Rá kellett jönnöm, hogy csak az marad életben, aki nem gondolkodik az erkölcsi normákon – nézett rám komolyan. – Neki is jobb, hogyha erre mielőbb rájön.

-          Nem, egyáltalán nem jobb – vágtam rá. – Neked pedig sokkal jobb lett volna, hogyha ártatlan maradsz, és akkor most közöttünk lehetnél, boldogan.

-          Oh, dehogy. Most vagyok boldog – vigyorodott el. – Minden nap végignézem, ahogy a nagybátyámat megkínozzák odalent. Ezt sohasem fogom megunni.

-          Nincs benned egy cseppnyi együttérzés sem? – próbáltam meg a női mivoltára hatni.

-          Miért is lenne? Velem kapcsolatban kiben volt együttérzés? – nézett rám kérdőn. Erre sajnos nem tudtam mit mondani. – Hol voltatok, amikor segítségért imádkoztam? Nem voltatok sehol. Viszont Lucifer eljött hozzám, és segített rajtam. Bátorságot adott, hogy kezembe vegyem a kést, és elintézzem a gondjaimat.

-          Arra még sosem gondoltál, hogy Lucifer éppen arra járt, hogy buzdítsa a nagybátyád? – kérdeztem kíváncsian.

-          Az már részletkérdés. Ő velem volt, ti nem – legyintett a lány. – Ha pedig most megbocsájtasz, akkor éppen dolgom van – fűzte még hozzá. – Még be kell csábítanom a lánykát Demetri ágyába.

-          Az sosem fog sikerülni neked – vágtam rá határozottan.

-          Majd meglátjuk, angyalka – mondta elégedetten, amikor Anne elindult az ajtó felé. – Ez a jó a jótét és ártatlan lelkekben. Úgy táncolnak, ha a szeretteikről van szó, ahogy mi fütyülünk. Oh, bocsáss meg, a gazdám magához szólít. Nagy kár, pedig már majdnem készen voltunk – mondta csalódottan, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Anne pedig lassan magához tért.

-          Te jó ég, mégis mi van rajtam? – nézett végig magán a tükörben. – Mikor vettem én ezt fel, és miért? – tekerte maga köré az ágytakarót. A következő pillanatban pedig az ajtó szinte kirobbant a helyéről, és Demetri rontott be rajta. – Demetri? Mit csinálsz te itt? Miért fekete a szemed? – kezdett el hátrálni a fal felé Anne.

-          Tudod te, hogy miért fekete a szemem – indult meg Anne felé.

-          Te nem akarod ezt – siettem Dem mellé. – Nem fogod bántani őt, mert szereted, és tiszteled. Ő az első nő az életedben, akit szívedből szeretsz. Most szépen elnézést kérsz, amiért megijesztetted, és távozol a szobájából – mondtam neki határozottan.

-          Demetri? Valami baj van? – kérdezte Anne a könnyeivel küszködve. – Miért rontottál be a szobámba?

-          Anne? – tért magához végre Demetri is. – Jézusom, bocsáss meg. Ugye nem bántottalak? – nézett végig a lány hiányos öltözékén.

-          Nem, nem bántottál, még – mondta Anne rémülten.

-          Nem is foglak, bocsáss meg, kérlek – nyelt egy nagyot. – Azt hiszem, hogy én most elmegyek vadászni a környékre. Ki kell szellőztetnem a fejem.

-          Na, de Kathy…

-          A barátnőd tabu a számomra – ígérte meg azonnal. – Sosem fogom őt bántani. Mást kapok el, megígérem.

-          Köszönöm – mondta Anne hálásan.

-          Ez csak természetes – biccentett Demetri. – Néhány óra múlva itt vagyok, és akkor folytathatjuk a tervezett programot, mármint természetesen a sétára gondolok.

-          Rendben – bólintott rá Anne azonnal. Demetri pedig eltűnt egy szempillantás alatt.

-          Oh, a fenébe – jelent meg Lucifer mellettem. – Majdnem összejött.

-          Hála az égnek, csak majdnem – sóhajtottam fel elégedetten.

-          Sebaj, holnap új nap, és újabb játszma kezdődik. Addig visszavonulok elkészíteni a haditervet – tűnt el vigyorogva.

-          A francba, ketten álltak rájuk, méghozzá külön-külön, de mégis együtt dolgoznak. Erősítésre van szükségem, méghozzá haladéktalanul – gondolkodtam el. – Nathan, szükségem van rád. Méghozzá most. Nathan? – szólítottam meg újra. Te jó ég, talán bajuk esett? Nem eshetett baja, hiszen Lucifer itt volt, meg az egyik kis kedvence is. Meg kell néznem, hogy hová lett. Azonnal a kedvesemre kezdtem koncentrálni, és meg is találtam, méghozzá futtában. Szó szerint. Valakit üldözött.

-          Azonnal tedd le, nem hallod? – rohant elképesztő sebességgel valaki után. – Figyelj már a hívásra, a francba.

-          Ki után loholunk? – termettem mellette és én is futni kezdtem vele. Valószínűleg nagyon gyors vámpír után futunk, mert ezt az iramot csak ők tudják, ez biztos.

-          Kathy-t és Gabrielt elrabolta Edward Cullen – mondta Nathan idegesen.

-          Elrabolta? Hogy a fenébe tudta elrabolni őket, amikor te figyeled őket? – kérdeztem dühösen.

-          Úgy, hogy ez a fickó olyan, mint a villám. Idejött, bemutatkozott nekik, minden rendben ment. Edward még néhány korty kávét is leerőltetett a torkán a látszat miatt, miközben elmondta, hogy veszélyben vannak, de nem árulhatja el, hogy miért. Kathy és Gabriel persze nem akartak elmenni, így valószínűleg valamit az italukba csempészett, mert miután megitták mindketten az asztalra borultak. Edward pedig a következő pillanatban már rohant velük.

-          Na és mégis hová rohan? – kérdeztem ingerülten.

-          Honnan tudjam? Nem dönti el, hogy mit akar. Cikázik össze-vissza, és hamis nyomokat hagy mindenfelé. Már egy csomó ruhát elszórt az erdő különböző pontjain. Most pedig kifelé rohan Olaszországból. Mindjárt a tengernél van.

-          A tengernél? Na és te hagytad volna, hogy feltegye őket egy hajóra? Most emberek, nem tudnak egy szempillantás alatt visszajönni.

-          Üldözöm, nem igaz? – kiabált rám Nathan.

-          Na és miért nem termesz mellette?

-          Mert ahhoz meg kellene jelennem, hogy megálljon, de ha meglát, akkor magyarázkodhatok, az időt visszapörgetni pedig jelenleg kockázatos lenne, nehogy Lucifer megváltoztasson valamit. Az az egyetlen megoldás, ha felveszem a ritmusát, mert máshogy nem fog tudomást venni a szavaimról.

-          Akkor kapd el, de gyorsan – vágtam rá határozottan. – Ha már elszúrtad, akkor hozd helyre – mondtam, de amint kimondtam már meg is bántam, ez túlságosan erős volt, hiszen Nathan mindent elkövet, hogy segítsen nekem.

-          El is fogom kapni, és akkor minden rendben lesz. A fene gondolta volna, hogy ilyen furmányos lesz, Edward? Közben Ezekiel is hivatott. Mindenre én sem tudok figyelni egyedül, és Edwardra nem gyanakodtam, világos? Egyébként ki vigyáz most Anne-re? – szegezte nekem a kérdést.

-          Senki – vágtam rá. – Már megyek is vissza, csak aggódtam érted, mert nem válaszoltál a hívásomra, most már tudom, hogy miért. A lényeg, hogy kapd el őket, ha kell, akkor hívj segítséget. Én már megyek is – mondtam határozottan, de most már sokkal lágyabban, mint ahogy nekikezdtem ennek a vitának. Bár sajnos azt hiszem, hogy már így elvetettem a sulykot egy kicsit Nathannel szemben…