The Beauty and the Bear - 136. fejezet

136. fejezet

(Emmett szemszöge)

Eddig azt hittem, hogy apának lenni könnyű, de rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem az. Vegyesek az érzelmeim. Soha nem gondoltam volna, hogy a kislányom ilyen gyorsan elkezd érdeklődni a férfiak iránt. Ráadásul nem valami ficsúr érdekli, akire ránézek és szörnyet hal, hanem az egyik legerősebb Volturi testőr. Mondjuk, hogyha Demetri nem érdeklődne őszintén a lányom iránt, akkor soha nem hagynám, hogy akárcsak egy ujjal is hozzáérjen, így viszont talán kap egy esélyt, úgy húsz év múlva. A szívem mélyén valamiért úgy érzem, hogy lehet közös jövőjük, de természetesen csakis velünk, és nem a Volturival. Soha nem hagynám itt a lányomat, ez a hely nem méltó hozzá. Lesz még itt bajunk, ez egészen biztos. Ráadásul azzal sem tudok mit kezdeni, hogy Edward eltűnt már egy napja. Rosalie pedig tud valamit. Egészen biztos vagyok benne, hogy Anne üzent neki valamit gondolatban, és én ki fogom deríteni, hogy mi volt az. Viszont most megyek, és megnézem, hogy a lányom jól van-e, mert hogyha egyetlen egy hajszála is meggörbül, akkor ha kell, gondolkozás nélkül kiirtom az egész Volturit. Kezdve Demetrivel és Aróval.

-          Te mire készülsz? – jelent meg szerelmem hirtelen.

-          Csak elmegyek vadászni – vágtam rá egyértelműen.

-          Oh, akkor jó – bólintott kedvesem azonnal. – Veled tartsak?

-          Ne, inkább maradj itt, hátha Edward visszajön – mondtam határozottan. – Jobb lenne, ha legalább egyikünk itt lenne, amikor visszaér – néztem rá komolyan.

-          Azt hiszem, hogy igazad van – mondta elgondolkodva. – Kérlek, siess vissza – fűzte még hozzá. Majd gyors csókot nyomott a számra.

-          Természetesen – vágtam rá. – Nem leszek tovább távol, mint egy-két óra – ígértem meg azonnal.

-          Rendben, az nagyon jó lesz – bólintott rá Rose azonnal. Még szerencse, hogy mindenféle fenntartás nélkül megbízik bennem. Bár soha nem adtam rá okot, hogy ne tegyen így.

-          Helyes, akkor sietek vissza, kicsim – csókoltam meg szenvedélyesen. Nem voltak ellenemre az ártatlan kis szájra puszik sem, de azért egy férfi csókoljon meg rendesen egy nőt. Nem igaz?

-          Huh, ezután még jobban siess – mondta szerelmem kótyagos hangon. Hát igen, tudom, hogy mi kell a nőnek. Húztam ki magam büszkén.

-          Ahogy csak a lábaim bírják – ígértem meg újra, de a lábaim már nagyon is a lányunk felé tartottak volna most a legszívesebben. Huh, Emmett elszalaszt egy potenciális huncutkodást? Ez igazán bizonyítja, hogy kevés fontosabb dolog van a lányomnál, vagyis csak kettő egyenrangúan fontos dolgom van rajta kívül, méghozzá Gabriel és Rosalie. Bármelyikükért szó nélkül feláldoznám az életem, hiszen ők adnak értelmet neki. Nem vagyok egy lelkizős típus, de a család, mégiscsak család. Ki más imádhatná őket jobban rajtam kívül? Hiszen annyira tökéletesek, és szépek, jólelkűek, és ami a legfontosabb olyan kristálytiszta a lelkük, mint a legnemesebb forrás vize. Imádom őket, és azt hiszem, hogy ez így is van rendjén.

-          Szép napot, Emmett – jelent meg Aro mellettem. Hát ez az őrült meg mi a fenét keres a kifelé tartó folyosón?

-          Helló, Aro – viszonoztam a köszöntést.

-          Hová tartasz? Már ha szabad érdeklődnöm – nézett rám kérdőn.

-          Megszomjaztam, úgyhogy elmegyek vadászni a környékre – válaszoltam azonnal.

-          Na és ezt meg is erősítenéd? – nyújtotta felém a kezét kíváncsian. Én pedig azonnal egy szép, zamatos medve nyakára gondoltam.

-          Oh, nem is gondoltam volna, hogy már ilyen szomjas lehetsz. A te gondolataidtól, én magam is megszomjaztam – nyelt egy nagyot.

-          Nos, semmi akadálya, hogy velem tarts és kipróbáld, hogy milyen ízletes is tud lenni egy szép, megtermett mackó zamata.

-          Köszönöm, ez igazán kedves felajánlás, de én sokkal jobban kedvelem az emberi vért – vágta rá határozottan.

-          Kóstoltál már mackót? – kérdeztem kíváncsian.

-          Természetesen nem, szerintem az ellentmond fajunk alapvető táplálkozási szokásainak.

-          Nos, ebben a kérdésben nem tudok vitába szállni. Mivel én átváltozásom óta állatok vérét iszom, így számomra az a természetes táplálékforrás – mondtam határozottan.

-          Igen, hiszen Carlisle nevelése vagy te is. A barátom igen különleges, de nem mindig értek egyet vele. Mindig is sajnáltam, hogy megtagadta az embervért. Ha nem így lenne, akkor helyet kínáltam volna neki a Volturi sorai között, ez egészen biztos.

-          Ez nyilvánvalóan nagyon megtisztelő, de én magam is szívesebben vagyok emberek között, és élek viszonylag normális életet, minthogy megöljem őket. Valószínűleg ez annak is betudható, hogy a lányom és a fiam is félig emberek – mondtam határozottan.

-          Nos, ez valóban nyomós érv – bólintott rá Aro elgondolkodva. – Mindkét gyermeked nagyon izgalmas jelenség, bár a lányod talán egy kicsit vagányabb, ha nem sértelek meg.

-          A lányom valóban kevésbé nyugodt természet, mint a fiam, ezt mindenképpen el kell ismernem – egyeztem bele. – Ez mindig is így volt. A lányok egyébként is korábban érnek, ez köztudott. Lehet, hogy később a fiam is ilyen lesz.

-          Igen, erre valóban megvan az esély – mosolyodott el. – Na de nem tartalak fel. Menj csak vadászni nyugodtan.

-          Megkérdezhetem, hogy te merre tartasz? – néztem rá érdeklődően.

-          Természetesen – vágta rá azonnal. – Éppen Jane büntetését igyekszem előkészíteni.

-          Nocsak, mégiscsak kap büntetést? – vontam fel a szemöldököm.

-          Mivel megtámadta a vendégeimet mindenképpen szükséges, hogy megkapja a méltó büntetését emiatt – mondta Aro határozottan.

-          Na és mi lesz a büntetés? – kérdeztem kíváncsian.

-          Két hét, és három nap elzárás emberi vér fogyasztása nélkül – mondta büszkén. Huhú, oda ne rohanjak. Most táplálkozott, látszik a szemén, és két hét három napot kapott, amikor nagyjából kéthetente szoktak inni. Ennyi erővel megsimogathatta volna a buksiját is, hogy jaj, de ügyes vagy, amikor gonoszkodsz. Bár valószínűleg Aro kérte meg rá, hogy támadja meg Edwardot.

-          Kemény büntetés – mondtam komolyan. Nem kell, hogy azt higgye, hogy tiszteletlen vagyok, nehogy emiatt szoruljon bárki is közülünk. Bár szerintem ez a büntetés egyenlő a vicc kategóriájával.

-          Örülök, hogy így látod – mondta elégedetten. – Szeretek tisztességesen, és igazságosan eljárni, úgyhogy ez számomra csodálatos mondat volt.

-          Ha megbocsájtasz, akkor én most már tényleg távoznék – mondtam kissé keményebb hangon.

-          Oh, természetesen. Nem akartalak feltartani. Jó vadászatot, ifjú barátom – bocsátott el végre.

Sosem volt ínyemre a bájcsevegés, főleg nem egy ilyen alakkal, úgyhogy ez maga volt a megváltás. Végre megint egyedül szelhetem át a folyosókat, ahogy azt mindig is szerettem. Amint pedig kiértem az erdőbe már száguldottam is a kisház felé. Szerencsére elég pontos leírás volt róla, hogy hol van, ezért semmi pillanat alatt megtaláltam a házat. Nagyon halkan közelítettem meg, nehogy meghalljanak, azután pedig beleselkedtem az ablakon. Kicsit izgultam, nehogy megérezzék az illatomat, de amikor belestem nem láttam ott senkit. Ezek szerint elmentek valahová. Hát így nehéz lesz meglesnem őket. Azt hiszem, hogy tényleg elmegyek vadászni ebben az esetben. Vadászat után pedig visszajövök és megpróbálkozom újra. Ahogy ezt kigondoltam, a lábaim már el is indultak az erdő mélye felé, és már kerestem is az illatot, hátha valamerre rejtőzik egy finom kis medve. Már éppen indultam volna az illat után, amikor harsány kacagást hallottam meg a fák közül. Halkan settenkedtem egy kicsit közelebb vigyázva, hogy a széllel szemben menjek, a látvány pedig, ami elém tárult egyszerűen hihetetlen volt. Demetri kényelmesen ült, a hátát egy fának vetette, míg gyengéden masszírozta a vállát. Anne pedig talán boldogabbnak tűnt, mint valaha. Az aggodalom, ami eddig marta a szívemet egy csapásra szertefoszlott. Anne és Demetri most tökéletesen olyanok voltak, mint Rose és én, még amikor emberek voltunk. Nagyon is emlékeztettek saját magunkra. Ez egyszerűen hihetetlen. Demetri őszintén szereti a lányomat, ezt a viselkedést, és ezt a nézést nem lehet színlelni. Ő nem tartozik bele Aro beteges játékaiba. A jelek szerint ez a férfi is csak az ármánykodó Mestere áldozata. Talán létezhet bimbózó románc Volterra várában? Nem hiszem, hogy sokszor történt már ilyen. Mindenesetre tetszik, amit látok. Viszont tovább kellene mennem, mert nem szeretnék lebukni, egyáltalán nem. Éppen ahogy eldöntöttem, hogy tényleg elmegyek vadászni már meg is éreztem a vad mámorító illatát. Hm… nem is gondoltam volna, hogy itt tényleg találni fogok egy medvét.

-          Azonnal el kell csípnem ezt a vacsit – villantak meg a szemeim.

Majd azonnal a préda után vetettem magam. Néhány perccel később pedig már meg is találtam, amit kerestem. Egy hatalmas példány, és mind az enyém. Mit kívánhatnék még ezen kívül? Amint a medvére vetettem magam, és átharaptam az ütőerét a mámor azonnal elöntötte az agyamat, és szinte azonnal meg is nyugodtam az éltető vértől. Nem kellett sok a medvének, hogy kimúljon, én pedig visszatértem a valóságba. Az agyam újra megtelt a családom iránt érzett aggodalommal, de a lányom iránt érzett aggodalmam jelentősen csökkent, ugyanis ma megláttam azt Demetri és a lányom között, amit mindig is szerettem volna látni. Ez pedig nem más, mint az egymás iránt érzett szeretet és tisztelet. Elégedetten hoztam rendbe a kissé bepiszkolódott ruháimat, majd felpattantam és már rohantam is vissza a kastély felé, abban a boldog tudatban, hogy a lányom jó kezekben lesz itt ezalatt az egy hét alatt. Most már csak az maradt hátra, hogy Edward is előkerüljön…

(Nathan szemszöge)

Már azt hittem, hogy soha nem érem utol Edwardot. Egyszerűen hihetetlen, hogy így át tudott verni, pedig mindig is egyenes jellemnek ismertem. Mármint persze képletesen, hiszen nem ismerem konkrétan, de ez a húzás határozottan távol állt tőle. Bár, ha belegondolok, végül is csak akkor alkalmazott agresszív megoldást, amikor Kathy és Gabriel nemet mondott a kérésére, ami a távozásukról szólt.

-          Edward, te nem akarod megtenni ezt. Képesek vagytok megvédeni Anne barátnőjét, ráadásul nagyon gyanús lenne, hogyha hirtelen eltűnne a lány. Azonnal te lennél az első gyanúsított, és akkor Anne-nek hatalmas bűntudata lesz. Inkább figyeljétek őket felváltva, akkor a Volturi nem fér a közelükbe. Gondold át a stratégiát – sugalltam felé halkan. Nagyon reméltem, hogy beleegyezik a gondolatba, és teljesíti a kérésemet, ami egészen biztosan a leghelyesebb út, legalábbis én őszintén így gondolom.

-          Talán változtatnom kéne a terven – állt meg hirtelen. – Nem, megígértem Anne-nek, hogy megoldom, bármi áron – indult el újra.

-          Nem, gondolj csak bele. Anne sosem lesz boldog, hogyha egy életre elveszíti a legjobb barátnőjét – suttogtam halkan.

-          Anne boldogsága mindennél fontosabb – mondta mosolyogva. Majd megfordult Kathy-vel és Gabriellel együtt, és elindult visszafelé. – Álljunk meg, Anne mégiscsak engem kért meg.

-          Edward, gondolkozz logikusan – kezdtem bele újra. – Te is tudod, hogy az lenne a legjobb Anne számára, hogyha nem veszítené el a barátját. A felügyeletet megtartani felettük pedig nem nehéz – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Nem rabolhatom el őket, Anne számára már túlságosan is fontosak – mondta Edward immáron határozottan. Majd elindult visszafelé. Ez igazán megnyugtató tény volt a számomra, ugyanis kezdtek az ötletek kifogyni a tarsolyomból. – Anne? – kezdett el Kathy ébredezni halkan. – Mi történt velem? Nagyon fáj a fejem – nézett körbe Kathy kókadtan.

-          Sajnálom, ez nyilvánvalóan az én hibám – pillantott rá Edward bűnbánó arccal.

-          Hol vagyok? Hol van Gabriel? – kérdezte még mindig kábultan.

-          Gabriel a másik karomban van. Azt hiszem, hogy neki egy kicsit több altató jutott – mosolyodott el Edward halványan. – Nagyon sajnálom, hogy elkábítottalak titeket, és elraboltalak, de most megint el kell kábítanom téged, hogy hazavihesselek.

-          Miért akarsz megint elkábítani? – kérdezte Kathy. A következő pillanatban azonban már megint aludt, miután Edward megnyomott egy pontot a nyakán.

-          Hm… valamire csak jó volt az a gyógyászati könyv. Ki gondolta volna, hogy ilyen könnyedén működik? – vigyorodott el elégedetten. – Na, gyerünk, nemsokára hajnalodik, és addigra el kell érnem a fákat – mondta. Majd rohanni kezdett az erdő felé, és még hajnal előtt oda is ért. Nagyon jól futott, ami azt illeti, tényleg alig értem utol. Bár az a lényeg, hogy utolértem. Kathy mondjuk lehet, hogy egy kicsit nyűgös lesz két elkábítás után, de azt hiszem, hogy ez a legkisebb gondunk. Most már nemcsak Anne és a családja számára fontos a fokozott védelem, hanem Kathy és Gabriel védelme is erősítést igényel. Méghozzá nem is kicsit. Mivel Aro Kathy-t akarja felhasználni a zsarolásaihoz, nekem pedig van egy tippem, hogy kitől tudta meg Aro, hogy merre keresse azt az embert, aki közel áll Anne szívéhez. Értekeznem kell Nadine-nal. Ahogy nála, úgy nálam is stratégiára van szükség. Edward rendben lesz, még elég messze van Volterrától, egy fél órára nyugodtan magára hagyhatom, azt hiszem.

-          Nadine – gondoltam kedvesemre behunyt szemmel. A következő pillanatban pedig már mellette is termettem.

-          Nathan, én nagyon sajnálom… - kezdett bele azonnal, de leállítottam.

-          Semmi baj – simítottam végig az arcán. – Azt hiszem, hogy okkal vagyunk mind a ketten feszültek, de a jó hír az, hogy sikerült megállítanom őket. Edward már vissza is fordult, estére visszaér a városba, hogyha tudja tartani a tempót.

-          Remek – mosolyodott el Nadine. – Anne és Demetri is jól vannak, szerencsére.

-          Azt hiszem, hogy tényleg ráfér mindkettőnkre az erősítés – mondtam határozottan.  

-          Hát, egy kevés nem fog ártani – bólintott rá azonnal.  

-          Akkor menjünk, és beszéljük meg az új stratégiát. Úgy látom, hogy most mindkettőnk védencei biztonságban vannak. Lucifer nem támad, amíg nem izgalmas szerinte a helyzet – ajánlottam a lehetőséget. Minél előbb átrágjuk magunkat a dolgon, annál jobb.

-          Rendben, gyerünk – fogta meg a kezem Nadine.

The Beauty and the Bear - 135. fejezet

135. fejezet

(Nadine szemszöge)

Nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan fog alakulni Anne és Demetri kapcsolata, bár még mindig nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet ez az egész. Hiszen honnan is tudhatnám, hogy tényleg összeillenek-e. Vagy, hogyha össze is illenek, akkor mi a biztosíték rá, hogy Aro nem kever bele a boldogságukba. Honnan tudhatnám, hogy hagyja őket elmenni a Cullen családdal, és nem kényszerítik Anne-t valahogy arra, hogy maradjon Volterrában, és legyen belőle babagyár, hogyha ez egyáltalán lehetséges lesz valamikor. Olyan sok kérdés, amire még választ kell kapnom.

-          Demetri? – kérdezte Anne halkan, amikor kijött a fürdőszobából.

-          Igen? – termett előtte azonnal a férfi.

-          Megmutatod a szobámat? Azt hiszem, hogy átöltöznék, és esetleg megmutathatnád a környéket, már, ha van kedved – ajánlotta Anne a lehetőséget.

-          Ez remek ötlet – vágta rá Demetri lelkesen. – Gyere, erre van a szobád, az enyém mellett – fogta kézen a lányt. Majd gyengéd erőszakkal húzta maga után. – Remélem, hogy tetszeni fog. A lila szobát választottam neked. Szerintem jobban illik hozzád, mint a bordó és a fekete árnyalat.

-          Szeretem a lila színt – mosolyodott el Anne.

-          Igen, sejtettem, mert elég sok lila ruhát szoktam látni rajtad – bólintott Dem. – Magadra hagylak, amíg kicsomagolsz, és átöltözöl – indult ki az ajtón.

-          Demetri – szólt utána Anne.

-          Igen? – fordult vissza kérdőn.

-          Köszönöm, hogy nem sürgetsz semmit – mosolygott rá Anne szemkápráztatóan.

-          Ez csak természetes – viszonozta a mosolyt Demetri. – Megmondtam, hogy te különleges vagy az életemben, és komolyan így is gondolom. Tudod, hogy nekem van időm. Remélem, hogy neked is hasonlóan sok időd van – fűzte hozzá bizonytalanul.

-          Nincs miért aggódni, csak gyorsan növök, ennyi az egész, de anya azt mondta, hogy hét éves koromban, alig két év múlva már felnőtt leszek, és olyan is maradok örökké, amilyen akkor leszek.

-          Na és ezt honnan tudjátok, ha szabad kérdeznem? – nézett rá Demetri döbbenten. – Ti vagytok az első két félvér, akit ismerek. Vagy talán több ilyen lény is van még?

-          Nem tudunk róla – rázta meg a fejét Anne. – Viszont anya nagyon határozottan állította ezt, amikor rákérdeztem még nagyon kicsi koromban, hogy mikor fogok meghalni, mert hallottam, ahogy arról beszélgetnek, hogy túl gyorsan növekedünk Gabriellel.

-          Érdekes – villantak meg Demetri szemei. – Talán valamelyik törzsnek vannak legendái, ami azt jelentené, hogy Aro kérdéseire talán már most megvannak a válaszok, és akkor nem érdemes téged itt tartani túszul – gondolkodott el hangosan Demetri.

-          Vagy az édesanyám csak nem akart megijeszteni, és elhallgatta az igazságot – javasolta Anne azonnal.

-          Nem hiszem, hogy ilyen fontos kérdésben ne adott volna neked őszinte választ – vetette ellen Demetri.

-          Végül is mindegy, hogy mennyi ideig élek, a lényeg, hogy boldog legyek – rántotta meg a vállát Anne.

-          Azért ebbe nekem is szeretném, ha lenne némi beleszólásom. Ne haragudj, de sosem nézném tétlenül, ahogy esetleg haláltusát vívsz.

-          Nem is akarnám, hogy nézd – vágta rá Anne azonnal. – A halálba úgyis egyedül szokás átlépni.

-          Te nem fogsz egyedül menni, bármi is történjék – mondta Demetri ellentmondást nem tűrve.

-          Nem akarnám, hogy te vagy bárki más velem jöjjön – válaszolta Anne idegesen. – Akárhogy is lesz, te nem fogsz semmi hülyeséget csinálni. Megértetted? – kérdezte határozottan.

-          Igen, megértettem – morogta az orra alatt. Bár nem volt túl meggyőző. Hm… szerelmes vámpírférfi. Most már határozottan kijelenthetjük, hogy ez a helyzet. Egyre inkább úgy érzem, hogy Kathy megérzései helyesek. Várjunk csak, Ezekiel azt mondta, hogy hallgassak olyanra, aki pártatlan az ügyben. Nathan nem is az, hiszen ő mindig engem támogat, de Kathy, ő ellenvetéseket tesz, hogyha nem ért velem egyet. Hát erről beszélt a mentorom. Kathy a kulcs, rá kell hallgatnom, csak elég sokáig tartott, amíg leesett, hogy ki az, aki függetlenül és tisztán gondolkodik az ügyben.

-          Helyes – bólintott Anne. – Most pedig, ha nem haragszol, akkor nagyon szeretnék átöltözni, hogy indulhassunk – motyogta szemlesütve.

-          Hát persze, csak nyugodtan – vágta rá Demetri.

-          Öhm… kimennél? – harapott az ajkába Anne.

-          Jaj, persze, ne haragudj, csak nem vagyok hozzászokva, hogy a lányok szégyenlősek is lehetnek – indult el az ajtó felé.

-          Én nem vagyok szégyenlős – szólt utána Anne morcosan.

-          Akkor mivel magyarázod, hogy kiküldesz? – vigyorodott el Demetri.

-          Azzal, hogy egyáltalán nem illik lenge öltözékben megmutatnom magam – mondta Anne teljes komolysággal.

-          Ezt most nem hittem el, de már itt sem vagyok – kuncogott fel Dem, majd egy szempillantás alatt kisietett a szobából, és behúzta maga után az ajtót. Már éppen indult volna a saját szobája felé, amikor megjelent mellette Lucifer. Na vajon miért nem vagyok meglepve?

-          Miért hagynád magára, amikor átöltözik? Most rálátást nyerhetnél arra, hogy milyen a lány. Hát nem lenne sokkal jobb a saját szemeddel látni, mint fantáziálni róla? Csupán egy ajtó választ el benneteket, és kettesben vagytok a házban. Talán most jött el az ideje, hogy teljesítsd a parancsot. Bár, ha jobban belegondolsz, ezt parancs nélkül is boldogan megtennéd. Nem igaz? Végigsimíthatnál a hátán, az ágyra fektethetnéd…

-          Azonnal hagyd ezt abba – jelentem meg hirtelen mellettük.

-          Sugallni szabad még nekem is – vigyorodott el Lucifer. – Szabályosan játszom, úgyhogy hiába jöttél hisztizni angyalkám.

-          Ha nem tudnád, nekem az a dolgom, hogy akadályozzalak téged. Vagyis pontosabban az a dolgom, hogy legyőzzelek – vágtam rá határozottan. Majd Demetrire néztem, aki értetlenül rázta meg a fejét.

-          Hu, a vámpír énem egy pillanatra megint erősebb volt nálam – simogatta meg a halántékát. - Azt hiszem, ki kell jutnom innen egy kis időre – indult el az ajtó felé.

-          Ez az, akkor most én engedelmeddel távozom is – indult el Lucifer Demetri után.

-          Hé, állj meg – siettem utána.

-          Miért állnék meg? – húzta fel a szemöldökét. – Kihasználom az adandó alkalmat – kacsintott rám.

-          Nehogy azt hidd, hogy egyedül utána mehetsz – villantak rá a szemeim dühösen.

-          Már miért ne mehetnék? – kuncogott fel. – Te jössz velem? Az még jobb, mert Anne-t is kezelésbe vette már az egyik kis pokolfajzatom – állapította meg elégedetten.

-          Oh, a fenébe – siettem vissza Anne szobájához. A látvány pedig, ami ott fogadott teljesen letaglózott. Anne egy kurtizánokat is megszégyenítő fehérneműt viselt, kibontott hajjal, és sminkkel. Ez a lány nem is szokott sminkelni. Ráadásul még harisnyakötő is volt rajta, ami köztudottan beindítja a férfiakat. Azonnal keresni kezdtem az árnyat a szobában, és meg is találtam a sarokban elbújva azt, aki kerestem. – Azonnal tűnj el innen – suhantam mellé dühösen.

-          Ugyan miért? Talán nem lett vadító a kislány? – jelent meg Lucifer egyik alattvalója.

-          Nem, inkább szajhás – állapítottam meg.

-          Nos, ez nézőpont kérdése, nekem nagyon tetszik. Azt hiszem, hogy át kéne alakítani egy kicsit a lányka ruhatárát.

-          Még csak öt éves múlt te őrült – mondtam neki ingerülten. Az fenébe is, hiszen ez egy nő, egy picit sem érzi át, hogy mit művel?

-          Na és, legalább a teste már felnőtt – rántotta meg a vállát a lány. – Én még csak hat voltam, hatéves testben, amikor a nagybátyám meglátogatott. Na és akkor is csak hat éves voltam, amikor az egész családomat kiirtottam álmában. Az anyám nem hitt nekem, ahogy az apám sem, a nagybátyám pedig tagadott. Rá kellett jönnöm, hogy csak az marad életben, aki nem gondolkodik az erkölcsi normákon – nézett rám komolyan. – Neki is jobb, hogyha erre mielőbb rájön.

-          Nem, egyáltalán nem jobb – vágtam rá. – Neked pedig sokkal jobb lett volna, hogyha ártatlan maradsz, és akkor most közöttünk lehetnél, boldogan.

-          Oh, dehogy. Most vagyok boldog – vigyorodott el. – Minden nap végignézem, ahogy a nagybátyámat megkínozzák odalent. Ezt sohasem fogom megunni.

-          Nincs benned egy cseppnyi együttérzés sem? – próbáltam meg a női mivoltára hatni.

-          Miért is lenne? Velem kapcsolatban kiben volt együttérzés? – nézett rám kérdőn. Erre sajnos nem tudtam mit mondani. – Hol voltatok, amikor segítségért imádkoztam? Nem voltatok sehol. Viszont Lucifer eljött hozzám, és segített rajtam. Bátorságot adott, hogy kezembe vegyem a kést, és elintézzem a gondjaimat.

-          Arra még sosem gondoltál, hogy Lucifer éppen arra járt, hogy buzdítsa a nagybátyád? – kérdeztem kíváncsian.

-          Az már részletkérdés. Ő velem volt, ti nem – legyintett a lány. – Ha pedig most megbocsájtasz, akkor éppen dolgom van – fűzte még hozzá. – Még be kell csábítanom a lánykát Demetri ágyába.

-          Az sosem fog sikerülni neked – vágtam rá határozottan.

-          Majd meglátjuk, angyalka – mondta elégedetten, amikor Anne elindult az ajtó felé. – Ez a jó a jótét és ártatlan lelkekben. Úgy táncolnak, ha a szeretteikről van szó, ahogy mi fütyülünk. Oh, bocsáss meg, a gazdám magához szólít. Nagy kár, pedig már majdnem készen voltunk – mondta csalódottan, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Anne pedig lassan magához tért.

-          Te jó ég, mégis mi van rajtam? – nézett végig magán a tükörben. – Mikor vettem én ezt fel, és miért? – tekerte maga köré az ágytakarót. A következő pillanatban pedig az ajtó szinte kirobbant a helyéről, és Demetri rontott be rajta. – Demetri? Mit csinálsz te itt? Miért fekete a szemed? – kezdett el hátrálni a fal felé Anne.

-          Tudod te, hogy miért fekete a szemem – indult meg Anne felé.

-          Te nem akarod ezt – siettem Dem mellé. – Nem fogod bántani őt, mert szereted, és tiszteled. Ő az első nő az életedben, akit szívedből szeretsz. Most szépen elnézést kérsz, amiért megijesztetted, és távozol a szobájából – mondtam neki határozottan.

-          Demetri? Valami baj van? – kérdezte Anne a könnyeivel küszködve. – Miért rontottál be a szobámba?

-          Anne? – tért magához végre Demetri is. – Jézusom, bocsáss meg. Ugye nem bántottalak? – nézett végig a lány hiányos öltözékén.

-          Nem, nem bántottál, még – mondta Anne rémülten.

-          Nem is foglak, bocsáss meg, kérlek – nyelt egy nagyot. – Azt hiszem, hogy én most elmegyek vadászni a környékre. Ki kell szellőztetnem a fejem.

-          Na, de Kathy…

-          A barátnőd tabu a számomra – ígérte meg azonnal. – Sosem fogom őt bántani. Mást kapok el, megígérem.

-          Köszönöm – mondta Anne hálásan.

-          Ez csak természetes – biccentett Demetri. – Néhány óra múlva itt vagyok, és akkor folytathatjuk a tervezett programot, mármint természetesen a sétára gondolok.

-          Rendben – bólintott rá Anne azonnal. Demetri pedig eltűnt egy szempillantás alatt.

-          Oh, a fenébe – jelent meg Lucifer mellettem. – Majdnem összejött.

-          Hála az égnek, csak majdnem – sóhajtottam fel elégedetten.

-          Sebaj, holnap új nap, és újabb játszma kezdődik. Addig visszavonulok elkészíteni a haditervet – tűnt el vigyorogva.

-          A francba, ketten álltak rájuk, méghozzá külön-külön, de mégis együtt dolgoznak. Erősítésre van szükségem, méghozzá haladéktalanul – gondolkodtam el. – Nathan, szükségem van rád. Méghozzá most. Nathan? – szólítottam meg újra. Te jó ég, talán bajuk esett? Nem eshetett baja, hiszen Lucifer itt volt, meg az egyik kis kedvence is. Meg kell néznem, hogy hová lett. Azonnal a kedvesemre kezdtem koncentrálni, és meg is találtam, méghozzá futtában. Szó szerint. Valakit üldözött.

-          Azonnal tedd le, nem hallod? – rohant elképesztő sebességgel valaki után. – Figyelj már a hívásra, a francba.

-          Ki után loholunk? – termettem mellette és én is futni kezdtem vele. Valószínűleg nagyon gyors vámpír után futunk, mert ezt az iramot csak ők tudják, ez biztos.

-          Kathy-t és Gabrielt elrabolta Edward Cullen – mondta Nathan idegesen.

-          Elrabolta? Hogy a fenébe tudta elrabolni őket, amikor te figyeled őket? – kérdeztem dühösen.

-          Úgy, hogy ez a fickó olyan, mint a villám. Idejött, bemutatkozott nekik, minden rendben ment. Edward még néhány korty kávét is leerőltetett a torkán a látszat miatt, miközben elmondta, hogy veszélyben vannak, de nem árulhatja el, hogy miért. Kathy és Gabriel persze nem akartak elmenni, így valószínűleg valamit az italukba csempészett, mert miután megitták mindketten az asztalra borultak. Edward pedig a következő pillanatban már rohant velük.

-          Na és mégis hová rohan? – kérdeztem ingerülten.

-          Honnan tudjam? Nem dönti el, hogy mit akar. Cikázik össze-vissza, és hamis nyomokat hagy mindenfelé. Már egy csomó ruhát elszórt az erdő különböző pontjain. Most pedig kifelé rohan Olaszországból. Mindjárt a tengernél van.

-          A tengernél? Na és te hagytad volna, hogy feltegye őket egy hajóra? Most emberek, nem tudnak egy szempillantás alatt visszajönni.

-          Üldözöm, nem igaz? – kiabált rám Nathan.

-          Na és miért nem termesz mellette?

-          Mert ahhoz meg kellene jelennem, hogy megálljon, de ha meglát, akkor magyarázkodhatok, az időt visszapörgetni pedig jelenleg kockázatos lenne, nehogy Lucifer megváltoztasson valamit. Az az egyetlen megoldás, ha felveszem a ritmusát, mert máshogy nem fog tudomást venni a szavaimról.

-          Akkor kapd el, de gyorsan – vágtam rá határozottan. – Ha már elszúrtad, akkor hozd helyre – mondtam, de amint kimondtam már meg is bántam, ez túlságosan erős volt, hiszen Nathan mindent elkövet, hogy segítsen nekem.

-          El is fogom kapni, és akkor minden rendben lesz. A fene gondolta volna, hogy ilyen furmányos lesz, Edward? Közben Ezekiel is hivatott. Mindenre én sem tudok figyelni egyedül, és Edwardra nem gyanakodtam, világos? Egyébként ki vigyáz most Anne-re? – szegezte nekem a kérdést.

-          Senki – vágtam rá. – Már megyek is vissza, csak aggódtam érted, mert nem válaszoltál a hívásomra, most már tudom, hogy miért. A lényeg, hogy kapd el őket, ha kell, akkor hívj segítséget. Én már megyek is – mondtam határozottan, de most már sokkal lágyabban, mint ahogy nekikezdtem ennek a vitának. Bár sajnos azt hiszem, hogy már így elvetettem a sulykot egy kicsit Nathannel szemben…