The Beauty and the Bear - 158. fejezet

158. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Feszülten figyeltük, ahogy Kate és Garrett egyre közelebb ér Aróhoz és a Volturi többi tagjához, a Volturi vezető pedig feszülten és izgatottan figyelte minden mozdulatukat. Amikor pedig Kate odaért Aro elé bájosan elmosolyodott, ahogy csak egy szukkubus tud, és lágy, behízelgő hangon megszólalt.

-          A képességem némiképp fájdalmas lehet, úgyhogy talán jobban járnál, hogyha valaki máson mutatnám be a dolgot – mormolta szinte a fülébe.

-          Nem gond, kedvesem. Én magam még Jane-t is megkértem egyszer, hogy használja rajtam a képességét, puszta kíváncsiságból. Úgyhogy csak nyugodtan.

-          Ahogy kívánod – bólintott rá Kate. Majd kezét Aro felé nyújtotta, aki azonnal az övébe helyezte a sajátját. A következő pillanatban minden olyan gyorsan történt. Kate lesokkolta Arót, Renata pedig egy határozott rántással letépte a Volturik vezetőjének a fejét. Garrett pedig kiszabadította Anne-t, és Kathy-t is, csupán néhány pillanat alatt.

-          Gyerünk – kiáltotta el magát Jasper, majd rohanni kezdett a Volturi katonák felé, mi pedig gondolkodás nélkül vetettük magunkat utána. A legrosszabbtól már megszabadultunk. Aro volt a feje ennek az egész csapatnak, és most, hogy sikerült lefejeznünk őket, már nem jelenthetett gondot, hogy egy hosszú harc után miénk legyen a győzelem.

-          Te nyavalyás áruló – kapta volna el Renátát Caius, de vissza is pattant, nyilván a lány képességének hála.

-          Én lennék áruló? Én soha nem akartam közétek tartozni, kényszerítettetek rá, hogy maradjak, különben a még élő rokonaimat kiirtjátok, viszont, ha nem léteztek, akkor vége a veszélynek, és én is szabad leszek végre.

-          Te egy őrült vagy, én sosem mondtam ilyesmit – hökkent meg Caius.

-          Valóban nem ti ketten fenyegettetek meg, hanem az, akinek letéptem a fejét – vicsorgott rá Caius-ra. – Ha gondoljátok, és hagytok minket békében távozni, akkor részemről ti élhettek tovább, de ha nem, akkor inkább vesszetek oda mindannyian.

-          Sajnálom, de a testvéremet kötelességem megbosszulni, így nincs mit tenni. Az alku nem áll. Sőt, ha mi győzünk, akkor gyökeresen ki fogom irtani a családod, méghozzá veled együtt – mondta elszántan.

-          Akkor kénytelen leszel te is veszni – fordult felé Renata dühösen. Én pedig azonnal odaugrottam hozzá, hogy segítsek. Nem is tartott sok ideig, és már le is téptük a fejét, a feladat többi részét pedig már a tűz elintézi.

-          Apa – sikoltott fel Anne hirtelen. Én pedig azonnal odakaptam a fejem. Lányom a földön feküdt, és a lábszárcsontja egy része kilátszódott ahol felszakadt a bőr.

-          Semmi baj, kicsim – kapta fel Emmett, miután elintézte a támadóját. – Carlisle.

-          Itt vagyok már – jelent meg fogadott apánk. – Nyílt törése van, ezt el kell látni minél előbb. Ha így kezd el begyógyulni az nagyon fájdalmas lesz, mert újra el kell majd törnöm.

-          Akkor vidd be a házba, és lásd el – mondta Emmett ellentmondást nem tűrve. – Ezeket itt mi elintézzük.

-          Kell még valaki, aki lefogja, amíg helyre teszem a csontot, és segít kitisztítani a csont körüli részeket. Nem lesz kellemes, még fájdalomcsillapítóval sem – mondta Carlisle határozottan.

-          Vidd magaddal Esmét, nyugodtabb vagy, hogyha melletted van – mondta szerelmem határozottan. – Most koncentrálnod kell, hogy minden rendben legyen a lányommal.

-          Vigyázzatok rá – kértem Carlisle-t aggódva.

-          Ez csak természetes, Rose – biccentett fogadott apám azonnal. – Ti is vigyázzatok – mondta Carlisle. Majd átvette Anne-t Emmett kezéből, és már rohantak is a ház felé. Én pedig végig figyeltem őket, nehogy valaki kövesse, vagy megtámadja út közben a kis csapatot. Miután beértek a házba, és magukra zárták az ajtókat azonnal megnyugodtam. A lányom már biztonságban van, de a fiam hol lehet?

-          Sarah, vigyázz – kiáltott fel Edward. Aztán megint minden olyan gyorsan történt. Sarah-t ketten a földre teperték, én azonnal elindultam feléjük, ahogy Edward is, de akkor már kitekerték mindkét karját. – Sarah, ne csináld ezt – vette az ölébe Edward a lány fejét. – Ne hagyj itt, azt hiszem, hogy szeretlek – nyomott csókot a lány ajkaira.

-          Semmi baj, csak legyél gyors, már úgyis meghaltam, és ezt te is tudod – suttogta Sarah.

-          Nem, én nem foglak – rázta meg a fejét bátyám.

-          Bízz bennem, egyszer jön majd egy lány, aki hasonlít majd rám bizonyos módon – mondta mosolyogva. – Ő lesz számodra az igazi, most pedig tedd meg. Nem tudtok meggyógyítani, karok nélkül pedig használhatatlan vagyok.

-          Sajnálom, hogy nem vigyáztam rád jobban – suttogta Edward.

-          Örülök, hogy megismerhettelek – mosolygott rá még egyszer Sarah. Majd egy hirtelen rántással elvált a feje a testétől.

-          Edward, nagyon sajnálom – szorítottam meg a kezét.

-          Erre most nincs időnk – vágta rá fogadott bátyám. – Majd meggyászolom, hogyha ennek vége lesz – mondta szomorúan. – Most intézzük el ezt az egészet – nézett rám komolyan. – Már nincsenek sokan.

-          Rendben – bólintottam rá. Sarah érdekében már úgysem tehetünk semmit.

-          Anya, segíts – kiáltott fel fiam. Azonnal arra kaptam a fejem. Ő pedig magatehetetlenül feküdt a földön.

-          Mi történt? – vetettem magam mellé.

-          Azt hiszem, hogy eltört néhány csontom – nyögte fiam, miközben Edward végzett a támadójával.

-          Gabriel, jövök már – hallottam meg Kathy halk sóhaját, majd egy velőtrázó sikolyt.

-          Kathy – sikoltottam fel, amikor megláttam, hogy egy Volturi testőr éppen a máglyára hajítja lányom legjobb barátnőjét.

-          Rosalie, vidd biztonságba Gabrielt – szólt rám Edward. – Emmett és Jasper elkapta Marcust, a többiek kezdenek szétszéledni. Hagyd ránk a többit – mondta határozottan.

-          Hogy mondom meg Anne-nek, hogy Kathy meghalt?

-          Ezen majd gondolkodunk akkor, hogyha végeztünk – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          De hát…

-          Nincs, de – kiáltott rám dühösen. – Elintézzük ezeket a vámpírokat egyszer, s mindenkorra, és majd azután törődünk minden mással – mondta egy fokkal higgadtabban. Viszont a mozdulatai egyáltalán nem tükröztek higgadtságot. Egy szempillantás alatt tépte szét a vele szembe jövőt, komolyan mondom, még pislogni sem volt ideje annak a szerencsétlennek. Összességében elég sokkoló volt a dolog, de megértettem Edward minden indokát. Őt is az vezérelte, ami engem. A családunk iránti szeretet, és a bosszú, az elvesztett szeretteinkért. Ilyen rövid idő alatt is jobban kötődött ahhoz a lányhoz, mint bármelyikünk gondolta volna.

-          Rose, nézz a hátad mögé, még sokan vannak ahhoz, hogy figyelmetlen legyél – szólt rám Emmett. Majd felrántott a földről. – Menj a házba, nem vagy beszámítható – adta ki az utasítást szerelmem. – Vidd magaddal Demetrit is, mert már kiborít, hogy állandóan meg kell mentenem. Ő sem tud koncentrálni, mert tudni akarja, hogy Anne hogy van.

-          Nem foglak itt hagyni – mondtam határozottan. – Figyelek.

-          Nem, nem figyelsz, túl sokfelé áradnak az érzelmeid. Ez a különbség nők és férfiak között. Én csak egy dologra koncentrálok egyszerre, de te mindenre próbálsz figyelni, és így csak veszélybe sodrod magad. Nem mondom még egyszer. Irány a ház, és vidd magaddal Demetrit is. Anne-nek szüksége van rátok.

-          Na és rád?

-          Én is megyek, nagyjából húsz perc múlva – kapta el a derekamat. Majd egy határozott hajítással Demetri felé küldött. – Dem, kapd el, és vidd be a házba, mielőtt megöleti magát – kiáltott Demetri felé. Aki remek reflexszel akadályozta meg, hogy hatalmasat terüljek a füvön.

-          Ezt még megkeserülöd, Emmett Cullen – kiáltottam felé dühösen. Először is mit dobál? Másodszor pedig miért dönti el, hogy én mit akarok csinálni?

-          Majd megbeszéljük, hogyha végeztünk – morgott fel Emmett, majd rávetette magát egy újabb vámpírra.

-          Állj – kiáltott fel Renata hirtelen. – Elég, Marcust hagyjátok életben, és kössünk békét. Elég a gyilkolásból. Ennek most már semmi értelme.

-          A lánynak igaza van – bólintott rá Marcus. – Ne ontsunk több vért feleslegesen – nézett körbe a családunkon.

-          Mi a garancia rá, hogy nem fogsz újra megtámadni minket? – kérdezte Emmett komolyan.

-          A szavamat adom, és mindig megtartom a szavamat – morgott fel Marcus.

-          Demetri várj egy pillanatot. Megbízhatunk benne? – néztem rá kérdőn.

-          Marcus az egyetlen vezető, aki még soha nem végeztetett ki a saját emberei közül senkit, és mindig megtartotta a nekünk adott szavát – mondta Dem határozottan. – Én elengedném a megmaradt Volturi katonákkal együtt.

-          Na és Renata? Nem fogják bántani? Vigyáznunk kell a családjára, hiszen értük tett mindent kockára – mondtam idegesen.

-          Senki sem fogja bántani a családját és őt sem. Csak Aro fenyegette ezzel mindig, hogy a családdal maradjon – mondta Dem határozottan. – Marcus más vezető lesz, hidd el.

-          Edward? – fordult Emmett fogadott testvérünk felé.

-          Nem fog bántani senkit – mondta Edward néhány percnyi gondolkodás után.

-          Biztos vagy benne öcskös? – kérdezte Emmett komolyan.

-          Nincsenek sötét gondolatai velünk kapcsolatban. Sőt, megérti az indokainkat, hiszen csak saját magunkat védtük.

-          Demetri szerint is betartja a szavát – bólintott rá Emmett. – Edward is hisz neki, azt hiszem, hogy nekem ennyi elég. Részemről szent a béke, amennyiben békén hagyjátok az egész családom – ajánlotta fel kedvesem a jobbját.

-          Úgy legyen – biccentett Marcus, és elfogadta a felajánlott kezet. – Akkor mi már itt sem vagyunk. Renata, ha jól feltételezem, akkor nem kívánsz tovább a testőrség tagja lenni.

-          Sajnálom, Marcus, téged mindig is becsültelek, de inkább a magam útját járnám – válaszolta Renata azonnal.

-          A fiammal akarsz maradni? – kérdeztem kíváncsian.

-          Sajnálom, Rose, de én és a fiad csak barátok vagyunk. Hálás vagyok neki, amiért segített a családomon, és rajtam, de azt hiszem, hogy ideje világot látnom végre a négy fal és a küldetések helyett.

-          Azért örülne, ha elbúcsúznál tőle – mondtam határozottan.

-          Természetesen megvárom, amíg felépül – mosolyodott el Renata. – Persze csak, hogyha nem zavarok – fűzte még hozzá.

-          Egyáltalán nem zavarsz – vágtam rá azonnal.

-          Baby… - lépett mellém szerelmem bűnbánó tekintettel, de ebből most nem eszik az hétszentség.

-          Ne is kezd el – emeltem fel a kezem azonnal.

-          Tudod, hogy én csak…

-          Nem érdekel – vágtam rá azonnal. – Hogy a fenébe gondoltad, hogy áthajítasz a harcmezőn, és erőszakkal vitetsz fedezékbe, amikor te még idekint vagy?

-          Tettem a dolgom, Rose. Nekem a férjedként és apaként az a feladatom, hogy megvédjelek titeket – mondta Emmett határozottan.

-          Ebben bizony van igazság – állt Emmett mellé Edward. – Emmett végig figyelt benneteket. Én egy pillanatra nem figyeltem oda Sarah-ra, és mi lett a vége? – hajtotta le a fejét.

-          Te sem gondolod komolyan, hogy ez bármilyen szinten is a te hibád volt – néztem rá komolyan. – Sarah nagyon jó lélek volt, de talán a sors neked valaki mást szánt.

-          Mást, persze – sóhajtott fel. – A sors nekem nem szán senkit, hogy ennyire nem találom meg a megfelelő lányt.

-          Ezt most azonnal fejezd be, hallod – fordítottam magam felé az arcát. – Tudom, hogy jön majd egy lány, aki tökéletes lesz a számodra, méghozzá minden szempontból, csak ki kell várnod.

-          Oh, a lányról jut eszembe. Alice? – nézett Edward kíváncsian húgunk felé.

-          Igen? – pillantott azonnal Edwardra.

-          Sarah látott a jövőbe is? – kérdezte kíváncsian.

-          Már bocsánat, de miért látott volna? – döbbent meg Alice a kérdésen.

-          Nem is tudom, csak mert azt mondta, hogy egyszer jönni fog egy lány, aki valamilyen módon hasonlítani fog rá. Ebből gondoltam. Ti elég sokat beszélgetettek, nem mondott semmit?

-          Nekem nem, de ettől még előfordulhat, hogy tudott valamit, amit mi nem – gondolkodott el Alice. – Meglehetősen tehetséges lány.

-          Igen, az volt – bólintott rá Edward.

-          Várjunk csak, volt? – kérdezte Alice döbbenten.

-          Alice, Kathy és Sarah meghalt – mondta Edward szomorúan.

-          Na és én ezt miért nem láttam? – hökkent meg húgunk. – Nem láttam őket létezni sem, és nem láttam őket meghalni sem. Ez normális? Vagy az is lehet, hogy ez volt a képességük? Ez nagyon különös. Még soha nem fordult elő velem ilyesmi. – Edward, nagyon sajnálom – szökkent oda bátyánkhoz. Majd szorosan magához ölelte.

-          Köszönöm – mormolta Edward a nyakába.

-          Anne-nek hogyan mondjuk el? – kérdezte miután elengedték egymást Edwarddal.

-          Nem tudom, de talán az a legjobb, hogyha azonnal őszintén bevalljuk a dolgot. Nincs értelme húzni, hiszen úgyis meg kell tudnia.

-          Igen, ez lesz a legjobb – bólintottunk rá mindannyian. Aztán hirtelen kivágódott az ajtó, és Carlisle lépett ki rajta.

-          Mi a helyzet? – nézett körbe rajtunk. – Mindenki jól van? Van még valakinek sérülése?

-          Nem, mindenki rendben van, aki itt van – mondta Emmett komolyan. – Anne és Gabriel?

-          Gabrielnek eltört három bordája a bal csuklója, és a jobb lába, de rendbe fog jönni, minden csontját helyre tettem – mondta Carlisle komolyan. – Anne-nek nyílt törése van, az súlyosabb, mint Gabriel sérülései, úgyhogy néhány napig altatásban tartom és fájdalomcsillapítózom, amíg készen nem áll rá, hogy magához térjen. A törésen kívül néhány zúzódással megúszta.

-          Ez jó hír – sóhajtottunk fel megkönnyebbülten.

-          Bemehetünk hozzájuk? – kérdeztem azonnal.

-          Hát persze – bólintott rá fogadott apánk. – Ti pedig meséljétek el, hogy mi történt, amíg én elláttam Anne-t és Gabrielt – mondta Carlisle komolyan. Mi pedig azonnal eleget tettünk a kérésének…