The Beauty and the Bear - 139. fejezet

139. fejezet

(Nadine szemszöge)

Mosolyogva figyeltem, ahogy Demetri fut Anne-nel a karjaiban. Nagyon jól mutattak együtt, igazán összeillő páros, hogyha az ember jobban megnézi őket. Bár Rose-nak abban igazat kell adnom, hogy Anne még nagyon fiatal ahhoz, hogy végleg elkötelezze magát.

-          Messze vagyunk még? – kérdezte Anne kissé zavarban, amikor Demetri keze kicsit lejjebb csúszott a derekán. Az, hogy direkt, vagy nem, sajnos tisztázatlan kérdés maradt a számomra, de szerintem ez most pusztán véletlen volt.

-          Nem, még néhány perc – mosolygott rá Dem. – Már biztosan nagyon éhes vagy.

-          Hát, nem tagadom, hogy tudnék mit enni – harapott az ajkába Anne.

-          Nyugodtan szólhattál volna, hogy élelemre van szükséged. Én a mivoltom miatt nem is gondoltam ilyesmire. Szerintem Aro is simán elfelejtette.

-          Valószínűleg – bólintott rá Anne azonnal. – Anya, apa és Edward pedig nyilván azt hiszik, hogy Aro ígéretéhez híven küldött nekem ételt.

-          Nyilvánvalóan – bólintott rá Demetri. – Mi érzel Edward iránt? – kérdezte hirtelen. Huh, ez aztán az éles váltás. Nem teketóriázik az egyszer biztos.

-          Hogy érted? – lepődött meg Anne.

-          Pontosan úgy értem, ahogy kérdezem, Anne, szeretném, ha őszinte lennél hozzám – nézett rám könyörgően.

-          Ez egy kicsit bonyolult érzés. Imádom Edwardot. Egy ideig azt hittem, hogy szerelemmel is szeretem, de rá kellett jönnöm, hogy csupán úgy tekintek rá, mint a nagybátyámra. Rajongok érte, mint rokonom, de rá kellett jönnöm, hogy ennél többet nem érzek iránta. Egy rövid ideig azt hittem, hogy szerelemmel szeretem, de rájöttem, hogy nem – vallotta be Anne őszintén.

-          Szóval, hogyha esetleg le szeretne csapni a kezemről, akkor nincs miért aggódnom? – kérdezte Demetri játékosan.

-          Nos, azt hiszem, hogy az attól függ, hogy hogyan fogsz viselkedni – állapította meg Anne komolyan. – A kapcsolatunk alakulása most elsősorban tőled függ. Ha tudod teljesíteni az elvárásaimat, akkor nem lesz közöttünk semmi gond – vigyorodott el a lány.

-          Ha nem teljesíthetetlenek az elvárásaid, akkor nem lesz gond – vágott vissza Demetri finoman.

-          Nos, csodát nem várok tőled, csak azt, hogy jól viselkedj – incselkedett Anne továbbra is.

-          Abban nem lesz hiba – kacsintott rá Dem, majd megállt az erdő szélén. – Innen gyalog kell mennünk, de már nincs messze – mondta miközben a karját nyújtotta Anne felé, aki azonnal elfogadta a felajánlott kart. – Remélem, hogy nagyon, de nagyon éhes vagy, mert az igazat megvallva itt hatalmas adagokat adnak a betérőknek.

-          Nocsak, milyen jól tájékozott vagy – állapította meg Anne sandán. – Mesélj csak, hány nőt hoztál már el ide?

-          Nőt még soha – rázta meg a fejét Demetri.

-          Akkor? – kérdezte Anne kíváncsian.

-          Úgy tíz évvel ezelőtt találtam egy kis testvérpárt az erdőben, és idehoztam őket. A fogadós házaspárnak sosem születhetett gyermeke, így boldogan örökbe fogadták őket. Annyit adtak nekik enni már az első találkozássukkor, hogy szegények már azért könyörögtek, hogy ne kapjanak egyenlőre több ételt – kuncogott fel Demetri.

-          Na és eszedbe sem jutott őket…

-          Természetesen nem – vágta rá Demetri egyértelműen. – Soha életemben nem bántalmaztam gyerekeket, és nem is fogok.

-          Na látod, nem is vagy te olyan rossz, mint hiszed – mondtam elégedett mosoly kíséretében.

-          Azért még ne emelj az égig, azért, mert gyerekeket nem bántok. Az évek során rengeteg embert gyilkoltam meg szemrebbenés nélkül – mondta határozottan.

-          Szerintem mindenki kaphat második esélyt – mondtam komolyan. – Nézd csak meg Jasper, milyen nagyszerű férfi vált belőle, pedig ő sem vegetáriánusként kezdte. Sőt, a családom több tagjával is megesett, hogy nem tudta tartani magát az elveinkhez, de mi megbocsájtottuk a „baleseteket”. Hogyha őszintén, szívből akarnád, akkor neked is menni, ez egészen biztos.

-          Még ne szaladjunk ennyire előre, Anne, senki nem képes egyik pillanatról a másikra megváltozni – mondta Dem határozottan.

-          Nem is várom el, én szép türelmesen megvárom, hogy képes legyél a változásra. Segítek neked – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Hm… ez határozottan jól hangzik – mosolyodott el Demetri. – Viszont mielőbb még nekikezdesz a „rehabilitációmnak” vacsorázz meg – nyitotta ki Anne előtt az ajtót.

-          Jó ötlet – sietett be Anne azonnal a kitárt ajtón.

-          Szép estét, Demetri, hát téged is látunk végre egy hölgy társaságában – csapta össze a tenyerét egy idősödő hölgy, aki kedvesen mosolygott ránk.

-          Hogy vannak a gyerekek, Matild? – kérdezte Demetri mosolyogva.

-          Oh, nagyszerűen, de sajnos már kirepülnek, mindkettő már az iskolában van, és tanul. Bentlakásosak lettek mindketten, mert messze van az iskola, de olyan okos gyerekek. Néhány év, és átveszik tőlünk az éttermet – mesélte Matild büszkén.

-          Ez nagyon jó hír – mosolygott Demetri. Ki gondolta volna, hogy ilyen oldala is van ennek a férfinak. El vagyok ájulva. Talán Kathy tényleg hihetetlen érzékkel rendelkezik, hogy kiszűrje a megfelelő lelkeket, akik megmentésre érdemesek. Egyre inkább azt hiszem, hogy Dem tényleg közéjük tartozik. Határozottan úgy tűnik. – Kaphatunk egy asztalt? A kisasszony már nagyon éhes.

-          Hát hogyne kaphatnál, neked mindig fent van tartva a kétszemélyes sarokasztal, bár még sosem használtad – állapította meg Matild.

-          Akkor hát éppen itt az ideje, nem igaz? – mosolygott a nőre Demetri.

-          Dehogynem – vágta rá a nő. – Mindig is arra vártam, hogy végre idehozzon valakit. Üdvözlöm, kedveském. Szabad tudnom a nevét?

-          Hát persze, Anne vagyok, nagyon örvendek – vágta rá boldog mosollyal az arcán.

-          Mit ne mondjak, egy ilyen csinos fiatal férfi mellé, pont egy ilyen gyönyörű lány illik. Remélem, hogy nagyon boldogok lesznek.

-          Azért ennyire még ne szaladjunk előre – pirult el Anne. – Még alig ismerjük egymást.

-          Oh, első randi? – kérdezte felvillanyozódva. – Foglaljanak csak helyet, és máris megyek. Vihetek valami italt?

-          Csak egy pohár vizet kérnék – vágta rá Anne.

-          Rendben van, és neked Demetri? – fordult felé kíváncsian.

-          Nekem ugyanazt – vágta rá azonnal.

-          Jól van, az étlapot mindjárt viszem az italokkal együtt – sietett el a hölgy.

-          Nagyon kedves, barátságos nő – kuncogott fel Anne.

-          Igen, jólelkű asszony – bólintott rá Dem is. – Viszont, most másról szeretnék veled beszélgetni – húzta ki a széket Anne számára. Majd segített neki leülni is.

-          Na és miről szeretnél vele beszélgetni? – kérdezte Anne kíváncsian.

-          Volt egy fogadásunk – kezdett bele Demetri.

-          Valóban – bólintott rá Anne mosolyogva.

-          Megtudhatnám a feladatomat? – kérdezte kíváncsian.

-          A vacsora után mindenképpen el fogom mondani, hogy mi a feladatod – ígérte Anne.

-          Azért remélem, hogy valami teljesíthető dolgot találtál ki a számomra – mondta Dem kissé idegesen.

-          Hogyha nagyon szeretnéd, akkor szerintem teljesíthető a dolog – mondta Anne sejtelmesen. Most már engem is nagyon érdekel, hogy mit talált ki ez a lány.

-          Itt is vagyok – jelent meg a két vízzel Matild. – Itt pedig az étlap – tette le mindkettejük elé. – Néhány perc múlva itt vagyok, és felveszem a rendelést.

-          Rendben – mondta Anne mosolyogva.

-          Köszönöm, de én nem vagyok éhes – adta vissza Demetri az étlapot.

-          Én pedig már tudom is, hogy mit kérek – mondta Anne határozottan. – Egy házi spagetti lesz.

-          Rendben, máris hozom – bólintott azonnal. – Sajtot tehetek a tetejére?

-          Igen, egészen nyugodtan – vágta rá azonnal.

-          Pár percen belül itt leszek vele – mondta az asszony, majd elsietett a konyha felé. Nemsokára pedig tényleg visszaért egy hatalmas adag tésztával. Anne pedig lelkesen kezdte enni a vacsoráját. Tényleg nagyon éhes lehetett már szegénykém. Bár ez nem csoda, már egy jó ideje nem láttam enni. Konkrétan, amióta eljöttek Volterra várából.

-          Na, hogy ízlik a vacsora? – kérdezte Demetri mosolyogva.

-          Ez egyszerűen fantasztikus, de nem bírom megenni mindet – sóhajtott fel Anne hátradőlve a széken.

-          Sebaj, majd elvisszük magunkkal, ha szeretnéd – ajánlotta a lehetőséget.

-          Mindenképpen – bólintott rá Anne azonnal.

-          Szóval, most már megtudhatom a feladatomat? Mert minél előbb szeretném végrehajtani – fogta meg Anne kezét Demetri, és mélyen a szemébe nézett.

-          Igen, azt hiszem, hogy most már itt az idő, hogy megtudd a feladatodat – egyezett bele Anne. – Viszont abban biztos lehetsz, hogy rendesen megdolgoztatlak.

-          Tíz év múlva ez a mondat zene lesz a füleimnek – villantak meg Dem szemei.

-          Bolond – sütötte le a szemeit Anne. – Tehát a feladat. Hallottál már az úgynevezett végzetcserjéről? – kérdezte kíváncsian.

-          Nem igazán – húzta el a száját Demetri.

-          Nos, ez egy ritka virágfaja, ami Afrikában és Ázsiában honos. Mindig is vágytam egy ilyen virágra, amióta csak tudok a létezéséről.

-          Hm… végzetcserje, stílusos feladat – kuncogott fel Demetri.

-          Szerintem is – mosolyodott el Anne.

-          Tehát egy napom van, hogy hozzak neked egy másik kontinensen honos virágot? – kérdezett vissza Demetri. – Azért ez nem egy könnyű feladat, még akkor sem, hogyha nagyon gyors vagyok – állapította meg Demetri.

-          Könnyen nem lehet elnyerni egy hölgy szívét – mondta Anne határozottan. – Ennyit még én is tudok. Viszont annyi előnyt adok neked, hogy indulhatsz holnap, sötétedés után, mert éjszaka gyorsabban tudsz haladni odafele, és visszafele is könnyebb dolgod lesz sötétben.

-          Ez igazán kedves tőled – húzta el a száját Demetri.

-          Most meg mi a baj? Azt hitted, hogy azt fogom mondani, hogy dönts ki egy fát, és már nyertél is? – vonta fel a szemöldökét Anne.

-          Annyira könnyű feladatra azért nem számítottam, de ennél a feladatnál komolyan rezeg a léc, hogy tudom-e teljesíteni.

-          Nos, meglátjuk, hogy mennyire akarod azt a csókot – kacsintott rá Anne kacéran. Hm… ügyes, nagyon ügyes. Már most tudja, hogy mivel lehet ezt a férfit az őrületbe kergetni. Sokat tanult az édesanyjától szerencsére.

-          Az biztos, hogy meg fogod látni – mondta Demetri elszántan. – Bármi áron teljesítem a feladatot.

-          Ezt akartam hallani – vigyorodott el Anne. Na vajon ezt most Lucifer csinálja, vagy tényleg ilyen sok kacérság szorult ebbe a kislányba? Mert, ha ilyen sok kacérság van benne, akkor kijelenthetjük, hogy egy igazi kis ragadozót szabadítottunk a világra. Na nem, mintha ez baj lenne.

-          Tetszik ez a stílus – villantak meg Demetri szemei. – Nagyon izgató vagy – hajolt közelebb Anne-hez egy kicsit.

-          Nos, az „izgató” szót még soha senki nem használta rám – pirult el Anne lesütött szemekkel.

-          Pedig, ha tudnád, hogy mennyire az vagy – suttogta Demetri a nyakába. Hékás, lassabban a testel. Ez a tempó túlságosan gyors lesz még neki.

-          Ha így folytatod, akkor elbizonytalanodom a nálad alvás kérdésében – nyögte Anne.

-          Bocsánat, hagyok neked levegőt – húzódott egy kicsit hátrébb a férfi.

-          Semmi baj, csak tudom, hogy milyen nehéz visszatartani az ösztönöket, amik arra késztetnének, hogy elvedd, amire vágysz. Éreztem rajtad akkor is, amikor berontottál a szobámba – mondta Anne teljes komolysággal.

-          Nem győzöm elégszer elmondani, hogy mennyire restellem a dolgot – hajtotta le a fejét Demetri. – Esküszöm, hogy soha többé nem fordul elő, hogy rád ijesztek. Most sem volt szándékos – magyarázkodott halkan.

-          Tudom, hogy nem volt szándékos. Tisztában vagyok az ösztönök erejével, néha bennem is fellobban a vámpírok hevessége – mondta Anne határozottan, majd hirtelen ásított egy nagyot.

-          Fáradt vagy? – kérdezte Demetri azonnal.

-          Egy kicsit, igen – vallotta be Anne. Bár az újabb ásítás eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy ez a helyzet.

-          Akkor várj itt egy pillanatot. Megyek, fizetek, és már indulhatunk is vásárolni, aztán vissza a házba – pattant fel Demetri azonnal.

-          Igazán nem kell rohanni miattam – tiltakozott volna Anne, de ekkorra már Demetri eltűnt. – Hm… remélem, hogy jó ötlet volt a végzetcserje. Olyan dolgot akartam kérni, amit lehet teljesíteni, de csak igazi elszántsággal, és igyekezettel. Mindenesetre nagyon szeretném, hogyha megszerezné nekem az ajándékot, és megnyerné a fogadást.

-          Már itt is vagyok – termett mellette Dem. – Egyébként én is nagyon remélem, hogy megnyerem a fogadást, mindent el fogok követni az ügy érdekében, főleg most, hogy tudom, hogy te is szeretnéd, hogy nyerjek.

-          Átmentél a vizsgán, ez az első lépés – vigyorodott el Anne.

-          Hogy érted ezt? – kérdezte Demetri értetlenül.

-          Kíváncsi voltam, hogy megkérdezed-e, hogy miért nem kapod meg akkor most a csókot, mindenféle hajcihő nélkül. Viszont neked a jelek szerint eszedbe sem jutott. Ez sok mindent elárul a jellemedről.

-          Valóban? – vonta fel Demetri a szemöldökét.

-          Igen, nem félsz a kihívásoktól, és tisztességesen szeretnél játszani. Ez nagyon is imponál a számomra – mosolyodott el Anne boldogan.

-          Nos, te sem vagy pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltelek. Sokkal vagányabb, és egyáltalán nem elkényeztetett.

-          Elkényeztetnek hittél? – lepődött meg Anne.

-          Nos, amikor először láttalak, akkor úgy látszott, hogy mindig mindent megkaptál, amit csak kívántál.

-          Az nem jelenti azt, hogy el vagyok kényeztetve. Ez csak annyit jelent, hogy nagyon szeretnek engem, és én is őket. Összetéveszted a dolgokat.

-          Igen, már én is látom, és a bocsánatodat kérem – mondta komolyan.

-          Megbocsátok, hogyha te is megbocsátod, hogy csak egy gyilkos vámpírnak hittelek – ajánlotta a lehetőséget Anne.

-          Na és neked is megváltozott a véleményed rólam? – kérdezte Demetri kíváncsian.

-          Nem is kicsit – bólintott rá Anne azonnal.

-          Örülök, hogy ezt is megbeszéltük – mosolyodott el Demetri.

-          Akárcsak én – szorította meg a kezét Anne boldogan.

-          Indulhatunk? – állt fel Demetri, majd Anne felé nyújtotta a kezét.

-          Igen, az nagyon jó lenne – fogadta el a lehetőséget Rose lánya azonnal. Miután pedig elköszöntek Matildtól, már indultak is a kis boltba bevásárolni. Itt határozottan jól alakulnak a dolgok, most megnézem, hogy Kathy és Gabriel is rendben van-e. A váltás úgyis perceken belül megérkezik Anne-hez és Demetrihez…