The Beauty and the Bear - 124. fejezet

124. fejezet

(Nadine szemszöge)

 

Miután megtörtént az új eligazítás, azonnal visszamentem, hogy figyelhessek Kathy-re és Gabrielre. A látvány pedig, ami elém tárult kifejezetten tetszett. Kathy és Gabriel egymás mellett ültek, előttük pedig két tojással tele tányér volt. Boldognak látszottak, egy teljesen átlagos pár, akik a szokásos reggelijüket fogyasztják. Így tudtam volna jellemezni a helyzetet. Csak az volt a bökkenő, hogy ők nem egy átlagos pár voltak, hanem egy égi, és egy angyal, akik csak rövid ideig maradhatnak itt. Sajnáltam, hogy így elbánt velük a sors, de talán egyszer lesz valami megoldás, hogy együtt lehessenek.

-          Hogy van a nővéred? Ugye nem emlékszik semmire? – szólalt meg hirtelen Gabriel.

-          Nem, szerencsére minden emléke törlődött, aminek törlődnie kellett. Hála neked – válaszolta Kathy hálásan.

-          Ennek örülök – biccentett Gabriel.

-          Azért törted meg a csendet, mert egy kicsit kínos ez a helyzet? – kérdezte Kathy nagyot nyelve. Az arca pedig szó szerint tűzben égett.

-          Nem tudom, hogy miért nem tudunk most felszabadultak lenni, régen nem volt ilyen gond – sóhajtott fel Gabriel.

-          Talán mert régen én halandó voltam, és nem tudtam, hogy te nem vagy az, de most egészen más a helyzet, nem igaz? – mosolyodott el barátnőm.

-          Nos, valószínűleg ez is benne van a pakliban – kuncogott fel Gabriel. – Haragszol, amiért akkor füllentettem?

-          Nem mondanám, hogy füllentettél, inkább csak elhallgattad az igazságot – vetette ellen Kathy.

-          Diplomatikus megfogalmazás, mint mindig – vigyorodott el az égiek egyik tagja.

-          Nos, ha másban nem is, a diplomáciában mindig is jó voltam, legalábbis állítólag – rántotta meg a vállát barátném.

-          Még mindig sokat jár a szád, és még mindig nagyon okosan – ámuldozott Gabriel. Ez a beszélgetés nem fog így soha a lényegre térni. Gondoltam magamban a szemeimet forgatva. Udvarias társalgás, mint az én emberkoromban. Órákig, napokig, vagy akár hetekig tudnak beszélni a semmiről. Miért csinálják ezt? Miért nem használják ki az alkalmat? – Kathy, nézd, én nagyon sajnálom, hogy akkor csak úgy eltűntem, de az emberiség sorsát kellett néznem, nem pedig a saját vágyaimat – fogta meg hirtelen a kezét Gabriel. Na, ez az, talán mégiscsak kezd alakulni a dolog. Hátha Gabriel kezdeményezőbb, mint a mi szende kis angyalunk.

-          Én, sosem hibáztatnálak ezért – harapott az ajkába, majd elhúzta a kezét kedvese kezéből. Ó, könyörgöm, ne csináljátok már. – Azt hiszem, hogy ideje mennem, a küldetésem nem hanyagolhatom el, még a te kedvedért sem.

-          Kötelességtudó – mosolyodott el Gabriel. – Te sokkal nemesebb lény vagy, mint én voltam valaha is.

-          Ezen tudnánk vitatkozni, de most tényleg mennem kell – állt fel Kathy. Gabriel pedig reflexszerűen állt fel vele együtt.

-          Este beszélhetünk még? – kérdezte reménykedve az égi.

-          Természetesen – vágta rá azonnal barátnőm boldog mosollyal az arcán. – Végül is azt hiszem, hogy van még bőven időnk mindent megbeszélni.

-          Remélem – húzta el a száját Gabriel. – Annyi mindent szeretnék mondani neked.

-          Nos, nekem van mondanivalóm, efelől ne legyen semmi kétséged – mondta Kathy határozottan.

-          Akkor megkísérlek megoldani valami vacsorát, mire hazaérsz – ajánlotta kedvesen.

-          Láttál már valaha szakácskönyvet? – húzta fel a szemöldökét barátnőm.

-          Nem, de biztosan meg tudom oldani – vágott vissza Gabriel. – Úgyse nagyon van mit tennem, a küldetéseden majd Nadine figyel fentről, én nem kelthetek feltűnést.

-          Igen, tudom, hogy nem jöhetsz velem mindenhová – vágta rá barátnőm. – Én már tulajdonképpen azt sem értettem, hogy miért jöttél le ide – fűzte még hozzá némi bosszússággal a hangjában.

-          Nos, így legalább együtt tölthetünk egy kis időt – rántotta meg a vállát.

-          Sejtettem, hogy ez is benne van a pakliban – biccentett Kathy. – Viszont ne hidd, hogy ennyivel megúszod az emlékeim teljes kitörlését – mondta mérgesen.

-          Én csak a te érdekeidet akartam szolgálni – mondta kissé idegesen.

-          Azzal akartad az érdekeimet szolgálni, hogy nem engedsz emlékezni? Hogy elveszed a köztünk lévő összekötő kapcsot, és megtartod egyedül magadnak?

-          Nem, én csak nem akartam, hogy szenvedj miattam, megint – hajtotta le a fejét. Kezdtem magam bűnösnek érezni, amiért így kihallgatom a személyes beszélgetésüket, de nem tudtam itt hagyni őket. Bármennyire is próbáltam elfojtani a kíváncsiságom, akkor is felülkerekedett rajtam, hogy legyek egy kicsit kíváncsi. Na jó, nagyon is érdekelt, hogy van-e bármi remény kettejük számára.

-          Én sosem szenvedtem miattad, ezt tisztázzuk – mondta Kathy ellentmondást nem tűrve. – Én Lucifer kis játékai miatt szenvedtem legfeljebb, amibe te akaratlanul is belekeveredtél. Ennyi az egész. Azért nem vagy hibás, mert szeretted volna élni az életed egy kicsit.

-          Én sosem éltem a földön, így nem mondhatnám, hogy élni akartam az életem. Pont, hogy ki akartam törni belőle – vetette ellen Gabriel.

-          Részletkérdés – legyintett barátnőm. – A lényeg, hogy szerettél volna kipróbálni valami mást. Hidd el, mindenki létezésében eljön a pillanat, amikor szeretne valaki más lenni, mint aki valójában – mondta komolyan. – Nehogy azt hidd, hogy én akartam lenni a sötét angyal, aki mérget ad a vádlott lányoknak.

-          Te nem sötét angyal voltál, hanem hófehér, hiszen megvédted őket a fájdalomtól és a szenvedéstől. Nem megölted őket, csak lehetőséget nyújtottál nekik egy kevésbé fájdalmas véghez.

-          Te pedig visszamentél, ahogy felütötte a fejét a baj – mondta barátnőm teljes meggyőződéssel.

-          Nos, valóban visszamentem, de akkor már nem tudtuk elkerülni a katasztrófát.

-          Most hibát hibára halmozunk, hogy ki miben volt hibás? – kérdezte Kathy fejcsóválva. – Huh, volt értelme ennek a mondatnak egyáltalán?

-          Nos, nagyjából értettem a lényeget, azt hiszem – kuncogott fel Gabriel.

-          Akkor maradjunk annyiban, hogy egyikünk sem volt hibás semmiben, és sajnálatos módon ennyit tudtunk kihozni az akkori helyzetünkből – ajánlotta a lehetőséget barátnőm.

-          Látod, megint csak nem tudok vitatkozni veled – simított végig Gabriel a karján.

-          Most mennem kell, ne haragudj – lépett Kathy hirtelen a kabátjához. Jaj, Kathy ne csináld már, hát nem látod, hogy Gabriel mennyire próbálkozik? Na majd én beszélek a fejeddel, ha már kettesben leszünk.

 

(Rosalie szemszöge)

 

Miután Lucian eltűnt, és én itt maradtam egyedül, egyszerűen nem tudtam, hogy mihez kellene kezdenem az érzéseimmel. Már éppen kezdtem megkedvelni Demetrit, de nem hagyhatom, hogy a lányom élete szerelme bántsa őt. Bár, ha minden igaz, amit hallottam, akkor Demetri nem az igazi a lányom számára, hanem csakis Edward. Vele boldog lehet, és családot alapíthat. Azt hiszem, hogy eleget tudok már a jövőről ahhoz, hogy határozottan állíthassam, hogy mostantól mindent megteszek Anne és Edward boldogságáért.

-          Kicsim, itt vagy? – kérdezte szerelmem.

-          Igen, itt vagyok – válaszoltam azonnal.

-          Na és bejöhetek, vagy már Anne is itthon van? – dugta be a fejét az ajtón.

-          Még nincs itthon, szerintem jól érzik magukat az új barátnőjével, Kathy-vel – mondtam mosolyogva.

-          Nos, ez mindenképpen jó hír – sétált be az ajtón. Majd leült mellém az ágyra.

-          Igen, nagyon is jó hír – bólintottam rá azonnal. – Kell neki valaki, akivel csacsoghat, és megbeszélheti a férfiakkal kapcsolatos érzéseit.

-          Uh, ezt úgy mondtad, mintha most írtad volna alá a halálos ítéletedet – húzta el a száját szerelmem. – Tudom, hogy most már nem mindent veled beszél meg a lányunk, de hidd el, hogy ez nem ellened szól. Anne egyszerűen csak változik, ennyi az egész. A kamaszodó lányok már csak ilyenek. Egy időre elhagyják az édesanyjuk biztonságot nyújtó szárnyait, hogy kitárják a saját szárnyaikat, de ettől függetlenül nem sokkal később visszatérnek a helyükre, ahová tartoznak.

-          Ezt most nagyon – nagyon szépen mondtad – állapítottam meg döbbenten.

-          Köszönöm, igyekszem néha felnőttként viselkedni – nyomott gyors csókot a számra.

-          Nos, nem mondom, hogy minden esetben, de van, amikor jól áll neked egy csipetnyi komolyság – biccentettem.

-          Igyekszem jó apja lenni a gyerekeinknek, ennyi az egész – dőlt el az ágyon kényelmesen. – Viszont halljuk, mi nyomja a szívedet? Látom rajtad, hogy valami nincs teljesen rendben.

-          Azt hiszem, hogy Demetri nem való a lányunkhoz – kezdtem bele. Nem árulhatok el részleteket senkinek, erre meg kellett esküdnöm Lucifernek, de valahogy mégis rá kell vezetnem a többieket, hogy távol tartsuk Anne közeléből a Volturit.

-          Értem – biccentett Emmett. – Nem tetszik, hogy Anne Volterrában maradhat, ha túl jól érzi magát. Értem én.

-          Nem erről van szó. Demetri múltja bőven tartalmaz sötét dolgokat, és én nem akarom, hogy Anne legyen a következő trófeája – vágtam rá határozottan.

-          Először is, a lányunk sosem lenne következő trófea, másodszor pedig, nem, teljes mértékben kizárt, hogy hagyjam, hogy az a vámpír bántsa őt. Edward vigyázni fog rá, és boldogok lesznek – mondtam határozottan.

-          Miért változik a véleményed nagyjából ötpercenként? – kérdezte szerelmem kíváncsian.

-          Nem változik ötpercenként a véleményem – tiltakoztam azonnal.

-          Tegnap még kedveltem Demetrit is, és a lányunktól vártál döntést, ma megint Edward mellett vagy, és Demetrit elveted. Ez azért elég különös. Mi a baj, édesem? – kérdezte aggódva.

-          Talán csak a hely miatt van. Haza akarok menni, eleget voltunk már Volterra várában. Menjünk vissza az otthonunkba, és éljünk úgy, ahogy eddig. Békében és boldogan – fakadtam ki.

-          Nos, látod, ebben egyetértünk. Már nekem is bőven elegem van a sok vörös szempárból, és a kéthetente aktuális gyilkoló mámorból, amit ők vacsorának neveznek – mondta szerelmem komolyan. – Minden pillanatban azon idegeskedek, nehogy Anne és Gabriel rosszkor legyen, rossz helyen.

-          Na látod, el kell innen mennünk, méghozzá minél előbb, lehetőleg még egy héten belül – egyeztem bele azonnal. Bárcsak így lenne.

-          Félek, hogy ez nem fog sikerülni – mondta szerelmem halkan.

-          Már miért ne sikerülne? – kérdeztem kétségbeesetten.

-          Azért, mert még senki sem mondta, hogy távozhatunk. Félek, hogy addig fogjuk élvezni a Volturi vendégszeretetét, amíg ők úgy kívánják. Márpedig, ebben az esetben még nagyon sokáig itt maradhatunk, hiszen Arónak nem csak Anne kell, hanem minden hozzátartozója. Leginkább Alice, és persze Jasper képessége csigázta fel, de Edward is nagyon érdekelné Arót.

-          Akkor az a megoldás, hogy életünk végéig itt maradunk? – kérdeztem vissza kissé idegesen.

-          Természetesen nem, Carlisle a jövő héten tervezi pedzegetni, hogy most már távoznánk – vágta rá Emmett.

-          Szerintem lesz a pedzegetésnek bármi hatásfoka? – húztam fel a szemöldököm.

-          Elvileg nem foglyok vagyunk, hanem vendégek – állapított meg kedvesem.

-          Elvileg, ezen a szón van a hangsúly – forgattam meg a szemeimet.

-          Sötéten látod a világot, megint, kicsim – mondta Emmett elhúzva a száját. – Amíg Anne mellett vagyunk, addig senki nem bánthatja. Sohasem hagynám, hogy valaha is bárki, akárcsak egy ujjal is a családomhoz érjen.

-          Tudom, de akkor is el akarok menni innen. Minél előbb. Anne még gyerek, és korai lenne döntést hoznia, de hoz is, akkor a helyes döntés mindenképpen Edward – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Azért még ne add össze őket, kicsim – mondta szerelmem rosszallóan. – Nem te fogod eldönteni, hogy a lányunknak ki a megfelelő társ.

-          Nem én fogom eldönteni, de megpróbálhatom a helyes útra terelni – mondtam határozottan.

-          A helyes útra, ahogy te is választottál magadnak egy utat elsőre? Mert az a választásod nem sikerült túl jól – állapította meg.

-          Ne merészeld – csattantam fel.

-          Mindketten tudjuk, hiszen elmesélted nekem. A szerelem gondolatába voltál szerelmes, és az édesapád akaratába, nem pedig a férfiba, aki megkérte a kezed – folytatta tovább. – Elkövetted a saját hibáidat, és ezért vagyunk most együtt, emiatt lehetünk egy boldog család. Anne is elköveti majd a saját hibáit, és mi támogatni és vigasztalni fogjuk, ha szükséges, de befolyásolni semmiképpen sem. Úgyhogy most verd ki a fejedből, hogy butaságokkal kezded tömni a lányunk fejét – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

-          Emmett, megakadályozhatjuk…

-          Nem, ebben nem nyitok vitát. Mindenki a saját döntéseiből tanul, és ez mind a két gyerekünk esetében így lesz. Nem maradhatnak örökké a szárnyaid alatt. Joguk van elkövetni a saját hibáikat. Abból fognak okulni – mondta kedvesem határozottan. – Eszedbe se jusson Anne-t befolyásolni, a szívére fog hallgatni, nem pedig a te szívedre – vált keménnyé a hangja. – Megértetted, Rose? – nézett rám kérdőn.

-          Nem értek egyet veled – morogtam halkan.

-          Tudom, de akkor is ez a helyes megoldás – vágta rá. – Ráadásul tudom, hogy a lelked mélyén te is érzed, hogy így kell lennie.

-          Talán, de akkor sem tetszik az ismert tények fényében – vágtam rá.

-          Ismert tények? – nézett rám kedvesem meglepődve.

-          Demetri egy nőcsábász, ez tegnap éjjel kiderült – válaszoltam gyorsan. Jesszusom, majdnem elszóltam magam, pedig Lucian megmondta, hogy azt nem tehetem, mert ha bárki is tudomást szerez a mi kis egyezségünkről, akkor soha többé nem tud nekem segíteni. Az pedig beláthatatlan következményekkel járhat.

-          Több száz éves, mit vártál, hogy cölibátust fogad, mert egyszer születik egy félvér lány, aki elrabolja a szívét?- kérdezte Emmett nagyot sóhajtva. – Ne akarj a lányunk helyett dönteni, ezt az egyet kérem tőled. Ha hibázik, majd támogatjuk, de akkor is az ő döntése lesz – mondta kedvesem ellentmondást nem tűrve, és láttam rajta, hogy ezzel le is zárta a vitát…