The Beauty and the Bear - 70. fejezet

70. fejezet

(Nadine szemszöge)

Már alig vártam, hogy megint találkozhassak Roselie-val. A legutóbb már nagyon nehézkesen mozgott, ezért az égiek engedélyezték, hogy szüneteltessük az éjszakai utazásokat, amivel tény, hogy sok időt vesztettünk, de legalább kordában tudtuk tartani némiképpen Lucifert. Mit össze nem tud kavarni ez a szörnyeteg. Már azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem a tárgyalások alkalmával, mert annyi mindent sugallt annyi felé, hogy alig tudtam kitörölni már az emlékezetükből az embereknek a sok ostobaságot. Hát csoda, hogy megcsömörlött a lelkem vezetése még mielőtt Bella vámpírrá változott volna? Szegény Rose-t magára hagytuk már hónapok óta. Bár, amikor néha ránéztem nem tűnt úgy, hogy zavarja a dolog. Egyébként is könnyebben megy majd az utazás, hogyha már nem lesz ekkora a pocija. Ha minden igaz, akkor ma fog megérkezni a kis csöppség. Ugyanis Anne már nem volt a váróban reggel. Márpedig ez csakis egy dolgot jelenthet.

-         Min gondolkozol, édesem? – termett mellettem Nathan.

-         Csak Rosalie-n. Emlékszel, hogy milyen hirtelen kellett elhagynunk, Lucifer miatt? – néztem rá kérdőn. – Szerinted nem haragszik ránk, hogy magára hagytuk?

-         Nem hiszem, hogy ne lett volna elég elfoglaltsága, és nyilvánvalóan megérti, hogy az ő érdekében eredtünk Lucifer nyomába.

-         Valóban, de még mindig nem kaptuk el – morogtam fel.

-         Kicsim, Lucifert nem lehet elkapni, legfeljebb egy kis csellel kijátszani. Te is tudod, hogy nem játszik tisztességesen. Főleg, amióta a fejébe vette, hogy ha már te nem lehetsz az övé, akkor megszerzi Rosalie-t. Elég makacs fajták az ilyen pokolfajzatok.

-         Tudom – szusszantottam bosszúsan. – Viszont legalább holnap már folytathatjuk az utunkat, mert Rose ma életet ad a kisbabájának, így éjszaka itt lesz az ideje, hogy újra elvigyük magunkkal.

-         Már nagyon várod, hogy újra lásd, igaz? – ölelt át kedvesem.

-         Igen, valahogy az szívemhez nőtt – vallottam be.

-         Azt viszont ugye tudod, hogy el kell engedned – nézett rám komolyan. – Ha döntött, akkor utána ki kell törölnünk az emlékezetét arról, ami történt vele. Nem maradhatunk a barátai többé, mert ez ellenkezik az ég szabályaival.

-         Tudom – sóhajtottam fel. – Ha itt az idő, akkor elengedem – bólintottam rá.

Mindig is tudtam, hogy el fog jönni ez a nap. Talán már nincs is messze a pillanat. Már csak annyit kell tennünk, hogy elvisszük Rose-t az útja végére, és megvárjuk, hogy döntsön. Néhány utunk van még hátra, és nemsokára a barátnőm révbe ér. Remélhetőleg egy olyan világban, ami tökéletes a számára.

-         Képes leszel rá, ne izgulj – nyomott csókot a számra.

-         Igen, tudom, hogy minden rendben lesz, de még valamit meg kell majd tennünk, mielőtt elengedjük Rose-t. Szeretnék még kérni tőle valamit.

-         Mit? – húzta fel a szemöldökét Nathan.

-         Majd időben meg fogod tudni – simítottam végig az arcán.

-         Rendben, elfogadom a döntésedet – bólintott rá szerelmem megadóan. Tudta, hogy most még úgysem fogom elmondani.

-         Köszönöm – nyomtam puszit az arcára. – Mit gondolsz, megnézzük, hogy Rose hogy áll a szüléssel? Csak egy pillanatra leskelődnék – haraptam az ajkamba.

-         Jól van, menjünk – bólintott rá szerelmem. – Én is szívesen megnézném, hogy mi a helyzet Rose-zal és a babával.

-         Akkor mire várunk még? – fogtam meg a kezét. Majd Rosalie mellett termettünk. Aki azonnal kérdőn meredt ránk. – Css, ne mondj semmit, csak meg akartuk nézni, hogy hogy vagy. Ha jól vagy, akkor szuszogj egyet – mondtam halkan. Mire Rose szusszantott. Majd kérdőn nézett ránk. – Lucifernek semmi nyoma, nincs miért aggódni egyelőre. Úgyhogy éjjel eljövünk érted, ha lehetséges lesz a dolog. Ha még nem lesz meg a baba, akkor természetesen békén hagyunk – mondtam, mire barátnőm alig láthatóan biccentett. – Mi most akkor megyünk is, sok sikert – nyomtam gyors puszit a fejére. Majd Nathannel együtt visszamentünk a szobánkba, hogy ne zavarjuk meg Rose szülését még jobban. Hiszen ez egy nagyon fontos pillanat egy lány, egy feleség életében. Biztosan én is imádtam volna a kisfiúnkat, hogyha tényleg megszületett volna. Egy pici, meleg test, aki belőlem és Nathanből van, és mi nevelgetjük, szeretjük, vigyázunk rá. Micsoda élet lehetett volna. Egy csodálatos, tökéletes alternatíva.

-         Szegény, Rose, elég fáradtnak látszott – állapította meg Nathan.

-         Természetes, hogy fáradt, hiszen egy szülés nem kis dolog – vágtam rá azonnal.

-         Hát az már biztos – biccentett megadóan. – Bár én nem tudhatom, hogy milyen fájdalmakkal járhat, de a jelek szerint a legkevésbé sem fájdalommentes a dolog.

-         Azért Rose nagyon jól bírja a helyzetet. Biztosan sok erőt ad neki a tény, hogy végre magához ölelheti majd a kislányát, akire mindig is annyira vágyott.

-         A szerelem, és a vágyak mindig is jó tanácsadók voltak – nyomott csókot az ajkaimra.

-         Nos, ezt nem olyan régen még vitattam volna, de jelenleg abszolúte egyetértek.

-         Akkor mégiscsak sikerült elérnem nálad valami pozitív hatást – lelkesedett fel Nathan.

-         Hát, talán, de ezt majd még meglátjuk a későbbiekben – kuncogtam fel pimaszul. – Még nem akarok nagyon leereszteni, mert Lucifer túlságosan csendes mostanában, és ez biztosan nem jelent semmi jót. Nagy dologra készül, ebben egészen biztos vagyok.

-         Sajnos, valószínűleg igazad vagy – bólintott rá szerelmem is. – Nem olyan a természete, hogy egy-két kisebb kudarc után feladja.

-         Bár olyan lenne – mondtam ábrándozva.

-         Hát, a remény hal meg utoljára – simított végig az arcomon.

-         Ez így igaz, mi vagyunk rá az élő példa – simultam bele az ölelésébe…

(Rosalie szemszöge)

Furcsán éreztem magam. Éreztem a fájdalmat, és egy kicsit talán féltem is a szüléstől, de mégis, boldogsággal töltött el, hogy végre megérkezik a gyönyörű kislányunk. Annyira vágytam már rá, hogy a karjaimban tarthassam.

-         Rose, ezek már toló fájások lesznek, úgyhogy készülj fel – szakított ki Lionel a gondolataimból.

-         Már éppen itt az ideje, mióta is vajúdok? – kérdeztem fáradtan.

-         Öt órája, Rose – szorította meg anya a kezem. – Jól megdolgoztat téged az unokám, de legalább biztos, hogy jó erős kisgyerek lesz – mondta biztatóan.

-         Az én gyerkőcöm, már most teljesen kikészíti a mamit – sütött el egy fárasztó poént szerelmem.

-         Nem hiszem el, hogy még ebben az állapotomban is képes vagy elsütni egy beteges viccet – csaptam a vállára.

-         Baby, én bírom a vadságot, de azért most mégis csak szülsz – kacsintott rám.

-         Emmett, amint túlleszek ezen megkapod a magadét…áááá – nyögtem fel.

-         Most, nyomj, Rose, eljött az idő – adta ki az utasítást Lionel.

-         Máris? Még nem pihentem ki magam – kezdtem el szuszogni.

-         Az elkövetkezendő hatvan évben nem is fogod magad kipihenni, mert mint látod, már most két gyereked is van, de akkor is nyomj – mondta Lionel határozottan.

-         Jól van, na – morogtam. Majd tettem, amit Lionel mondott. Mikor pedig vége lett a fájásnak, végre ellazulhattam.

-         Baby, azt hiszem, hogy eltörted a kezem – lazította meg a szorításomat Emmett a kezén.

-         Bocsi – haraptam az ajkamba.

-         Sebaj, hallottam már ilyesmiről, Lionelnek is össze kellett rakni a kezét, miután Sally megszülte Alexet – nevetett fel Emmett.

-         Rose, készülj – parancsolt rám Lionel. Én pedig kezdtem ráérezni, hogy mikor is jön olyan fájás, amikor nyomnom kell. A vége felé pedig már ösztönösen ment az egész. Pontosan tudtam, hogy mikor mit kell tennem. Majd végre felharsant a sírás, amire már órák óta várunk. – Nagyszerű, még egy nagy nyomást kérek, és kint lesz a babátok – mondta Lionel mosolyogva. Én pedig beleadtam apait-anyait. A következő pillanatban pedig Sally már tekerte is az apró test köré a tiszta törölközőt.

-         Kislány lett – mosolygott rám barátnőm.

-         Emmett, elvágod a köldökzsinórt? – kérdezte Lionel a barátját.

-         Igen, természetesen – sietett oda Emmett azonnal. Majd Sally odahozta hozzám a kislányomat, hogy jobban lássam. Még a mellkasomra is fektette a kicsit.

-         Szia, kicsikém – néztem rá könnyes szemekkel. – Annyira gyönyörű vagy – simítottam meg a kis testét.

-         Most már két gyönyörű Rosie-m van – jött oda hozzánk Emmett is. Majd gyors csókot nyomott a számra, és a kislányunk fején is végigsimított.

-         Elvisszük fürdeni, rendben? – kérdezte anya meghatottan. Azután pedig a kezeit nyújtotta a kislányunkért.

-         Siessetek vissza – néztem anyára boldogan.

-         Ez csak természetes – biccentett anya. Majd elsuhant a gyermekemmel együtt.

-         Neked se ártana egy fürdés, kicsim – tett rám kedvesem egy takarót. – Elviszlek a fürdőbe, rendben? Megmosakszol, és utána felviszlek a szobánkba. A bölcső már ott van – mondta határozottan.

-         Ez nagyon jól hangzik – egyeztem bele azonnal. – Lionel – néztem rá az orvosomra.

-         Igen?

-         Köszönöm – mondtam hálásan.

-         Bármikor – szorította meg a kezem. – Most menj fürdeni, sok pihenésre lesz szükséged a következő napokban. Ne kelj fel csak mosakodni, és mosdóba, amíg nem engedem meg, hogy többet fent legyél – mondta szigorúan.

-         Rendben van, úgy lesz – bólintottam rá azonnal.

-         Nagyszerű, akkor most menjetek, én még megvizsgálom a kislányotokat…

-         Anne-t – vágtam rá mosolyogva.

-         Rendben, akkor megyek és megvizsgálom Anne-t – helyesbített azonnal. – Azután pedig felküldöm hozzátok Sally, vagy a nagymamája által.

-         Az remek lesz, köszönjük – húztam le magamhoz. Majd puszit nyomtam az arcára.

-         Nincs mit – biccentett mosolyogva.

Azután pedig elsietett a lányok után. Emmett pedig finoman felvett engem, és lassan átsétált velem a fürdőszobába. Ahol leültetett ez székre, és azonnal engedett nekem vizet, hogy megmosdathasson. Egy negyed órával később pedig már tisztán, és fáradtan feküdtem az ágyunkban.

-         Kényelmes így? – kérdezte szerelmem kedvesen.

-         Igen, ez így tökéletes – bólintottam azonnal. Tényleg nagyon kényelmes volt. Emmett tett néhány párnát a hátam mögé. Így félig fekve, félig ülve dőltem hátra az ágyon. Tökéletes pozícióban voltam ahhoz, hogy az ölembe vegyem a kislányomat. – Hol vannak már? – kérdeztem izgatottan.

-         Ne aggódj, mindjárt megkapjuk őt – mondta Emmett vigyorogva.

-         Tudom, csak egy kicsit türelmetlen vagyok, ez azt hiszem, hogy érthető – mondtam mosolyogva. – Már annyira vártam őt.

-         Akárcsak én – mondta szerelmem lelkesen. – Még jó, hogy hazaértem erre a nagy eseményre. Nem volt semmi, amikor Anne felsírt.

-         Igen, én is nagyon reméltem, hogy itthon leszel már, amikor megtörténik – helyeseltem.

Ráadásul bőven volt okom aggódni Lucifer miatt is, hiszen mindenáron börtönbe akarta záratni Emmettet. Azóta az éjjel óta, amikor láttam Renesmee Bella felébredése előtt nem is láttam se Nathan, Nadine-t, sem pedig Lucifert. Valami nagy dobásra készülhet az a nyavalyás pokolbéli. Bár az mindenképpen jó jel, hogy előkerült végre Nathan és Nadine. Legalább folytathatjuk az utazásunkat is. Bár rejtélyes, hogy mindenki egyszerre tűnt el. Így könnyen lehet, hogy Lucifer is éppen most fog feltűnni a színen, bár remélem, hogy nem. Most jó lenne csakis az én tündérkémmel és Emmettel foglalkozni, ameddig még itt lehetek.

-         Itt a mami – gügyögte anya a kislányomnak, mikor beléptek az ajtón. – Ez a kislány egyszerűen gyönyörű. Formás, kecses, hatalmas szemei vannak. Egyszerűen tökéletes – mondta anya teljesen elkápráztatva a kislányomat figyelve.

-         Hát egy ilyen szép nőtől nem csoda, hogy ilyen kis bombázó született – bólintott Emmett határozottan.

-         Belőled is van, nem csak az enyém – vágtam rá.

-         Remélhetőleg csak a természetemből örököl valamit, a külsőmből nem kéne – kuncogott fel Emmett. – Szia, prücsök – csikizte meg a talpát Emmett. – Én vagyok az apukád – nyomott puszit is a pici talpacskára. Mire Anne nyöszörögni kezdett a karjaimban.

-         Szerintem éhes – állapította meg anya.

-         Gondolod? – néztem fel rá bizonytalanul.

-         Szerintem próbáld meg nyugodtan. Ha nem kér enni, akkor úgysem fog – vágta rá anya.

-         Rendben, ha így gondolod – bólintottam rá.

Majd egy pillanatra átadtam Emmettnek a kislányunkat, amíg lehúztam a hálóingem pántját. Kedvesem pedig azonnal visszaadta a kicsit a kezembe. Anne pedig szinte azonnal enni kezdett. Az édes sóhajai, és cuppogásai töltötték be a szoba csendjét, ahogy itta a tejet.

-         Milyen kis édes vagy – simította meg Emmett a kezét óvatosan. Mire Anne elkapta az ujját, és azt szorította evés közben. – Oh, ezt az erőt bizony tőlem örökölted, pöttöm – húzta ki magát Emmett büszkén.

-         Látod, én megmondtam, hogy nem csak tőlem örökölt jó dolgokat – mosolyodtam el.

Olyan jó érzés volt látni, hogy ez a pici kislány, és hatalmas nagy apukája már most hogy megértik egymást. Egész biztos vagyok benne, hogy mindig imádni fogják egymást, történjék bármi is.

-         Tőlem ez volt a legjobb, amit örökölhetett ez a kis lurkó – mondta szerelmem határozottan. Majd lágy puszit nyomott az ujját még mindig szorító kislány kézfejére.

-         Van egy olyan érzésem, hogy a természetedből is örökölt valamennyit – mondtam nevetve.

-         Nocsak, ez már most kiütközik? – gondolkozott el Emmett komolyan. – Anne, bosszantsd anyádat – mondta határozottan. A kislányunk azonban nem reagált, csak tovább itta a tejet.

-         Nos, ha jól látom, akkor még nem jutottunk el odáig, hogy ez a csöppség bosszantson engem. Azért viszont még számolunk, amiért már most ellenem buzdítod a lányunkat – böktem mellkason. Néhány pillanattal később pedig Anne abbahagyta az ivást, és fáradtan nyúlt el a mellkasomon. – Hé, még nem aludhatsz, kicsim – simogattam meg az arcocskáját. – Előtte még büfizned kéne – mondtam határozottan.

-         Majd én segítek neki, csak mondd meg, hogy hogyan csináljam – kérlelt kedvesem.

-         Jól van, először is egyél egy törölközőt a válladra – mondtam, mire Emmett azonnal úgy tett. – Most pedig vedd el őt tőlem, óvatosan a fejét végig tartva, Azután pedig finoman mozogj vele, mintha csak ringatnád, és közben simogasd a hátát.

-         Oké – bólogatott Emmett. Annyira édes volt, ahogy a hatalmas kezeivel óvatosan átölelte Anne picike, törékeny testét. Emmett egyik keze majdnem nagyobb volt, mint az egész kisbabánk.

-         Nagyon jól csinálod – dicsértem meg mosolyogva. A következő pillanatban pedig Anne hangos büfivel hálálta meg a gondoskodást az apukájának.

-         Hé, ez még nekem is becsületemre vált volna, te gyerek – nevetett fel Emmett. Anya pedig vele együtt kuncogott, ahogy én is felnevettem. A következő pillanatban pedig Anne megint büfizet egy kisebbet.

-         Tehetséges vagy, fiam – mosolygott anya Emmettre.

-         Úgy tűnik, hogy ez ösztönös – vágta rá Emmett. – Na jó, azért egy kis technikai segítséggel, de jól sikerült az első közös élmény – mondta elégedetten. Majd megtörölgette Anne száját, azután pedig bölcsöt formált a kezeiből, és kényelmesen elhelyezte a lányunkat. – Még egy kicsit dajkálom, jó? – nézett rám kérdőn.

-         Hát persze – mondtam mosolyogva.

Örültem, hogy Emmett már most így szeret foglalkozni a kisbabánkkal. Hát még mi lesz később, amikor majd mindenféle bolondos dolgokat fognak kitalálni, és véghezvinni. Apa és lánya fogja rettegésben tartani a környéket a csínytevéseikkel. Már most alig várom, hogy eljöjjön az az idő. Boldogan fogom figyelni őket a rosszaságok közben.

Anne kíváncsian kémlelte a világot maga körül. Látszott rajta, hogy nagyon is érdeklődő a természete, akárcsak az enyém volt régen. Emmettről nem is beszélve. Nála kíváncsibb élőlénnyel még nem nagyon találkoztam. Na nem, mintha ez baj lenne.

-         Azt hiszem, hogy elszundított – szólalt meg Emmett néhány perc múlva. Anne pedig valóban az igazak álmát aludta. A kis kezei és lábai azonban még álmában is mozogtak. Igazi kis örökmozgó. Ebben is az apukájára hasonlít. – Ide teszem, kettőnk közé, jó?

-         De hát van kiságya, ha rosszul szoktatjátok, akkor nem fog benne megmaradni – tiltakozott anya.

-         Ugyan, anyu, csak erre az egy éjszakára. Nem fogom rászoktatni az itt alvásra, de most még szeretném nézni őt, ahogy alszik – magyaráztam a helyzetet.

-         Rendben van, kislányom, ahogy szeretnéd – egyezett bele anya.

Bár tudtam, hogy szóvá fogja tenni a dolgot, hogyha minden éjjel azt mondjuk Emmettel, hogy holnaptól már a kiságyban alszik, de nekem mondjuk őszinte tervem, hogy Anne tényleg jó kislány legyen, és valóban rá fogom szoktatni, hogy az ágyában aludjon.

-         Annyira kis tündérke – simogatta meg Anne fejét óvatosan szerelmem.

-         Igen, egyetértek – bólintottam rá azonnal. Miközben a pici talpacskát cirógattam.

-         Én magatokra hagylak titeket most, de holnap követelni fogom az unokámat – mondta anya komolyan.

-         Rendben van, természetesen holnap megkapod őt egy kicsit – mosolyogtam anyára. Aki azonnal viszonozta a gesztust, majd kihátrált a szobából.

-         Szülők vagyunk – vigyorgott rám Emmett.

-         Igen, így van – nyomtam gyors csókot a szájára.

-         Aludj, édesem, jól megdolgoztatott ez a kis rosszcsont – simított végig az arcomon.

-         Igen, tényleg fáradt vagyok, de olyan jó őt nézni – mosolyogtam az alvó apróságra.

-         Igen, én is imádom figyelni őt, és téged is. Úgyhogy most alvás. Hadd élvezzem a látványotokat, miközben nyugodtan pihentek – mondta boldogan.

-         Nem kell kétszer mondanod – ásítottam fel.

-         Hát látod ezt gondoltam – biccentett Emmett. – Na alvás, holnap is nézheted őt, egész nap. Sőt, most már minden nap figyelheted a fejlődését. Minden veszély elmúlt, ami eddig akadályozta a boldogságunkat. Itt az ideje, hogy együtt építsünk egy boldog jövőt ennek a kis embernek.

-         Azt fogjuk tenni – vágtam rá határozottan. Bármi is történjék, az ő életének tökéletesnek kell lennie, és az is lesz. Senkinek, soha nem fogom hagyni, hogy bántsa őt. Gondoltam magamban, majd ólomsúlyként nehezedett rám a fáradtság, és elnyomott az álom.