The Beauty and the Bear - 128. fejezet

128. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Az Esmével való főzés egyszerűen remek volt, mint mindig, de engem már nagyon nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy vajon mire jut Carlisle a könyvtárban. Talán, hogyha nincs feljegyzés, akkor elengednek. Ha véletlenül pedig Anne terméketlen, amit persze nem szeretnék, akkor biztosan utunkra engednek.

-          Min gondolkozol, drágám? – szakított ki Esme a gondolataimból.

-          Csak ideges vagyok amiatt, amit Carlisle találhat – sóhajtottam fel.

-          Attól félsz, hogyha Anne termékeny, akkor nem fogják elengedni, igaz? – nézett rám kérdőn.

-          Igen, ez az, ami aggaszt – bólintottam rá.

-          Ne aggódj, Carlisle kreatív tud úgy fogalmazni, hogy egy picit összezavarja őket. Úgysem értenek az orvosláshoz, gondolom – mondta Esme nyugatóan.

-          Igen, csak Aro képessége aggaszt. Abból úgyis kiderül, hogy mit akart mondani Carlisle pontosan.

-          Azért Aro is megtéveszthető, ebben biztos vagyok – simított végig a karomon. Imádtam, amikor ilyen. Esme a mi mindig pozitív és kedves fogadott anyánk, akinek minden helyzetre van megoldása. Mit kívánhatna még az ember, illetve vámpír egy ilyen családon kívül?

-          Legyen igazad, Esme – mosolyogtam rá.

-          Nekem mindig igazam van – mondta határozottan.

-          Mi készül? Mennyei illatokat érzek – jelent meg hirtelen Gabriel. Na persze, ő mindig megjelenik, amikor már majdnem kész az étel, annyit eszik, mint az apja emberkorában. Vagy még annál is egy kicsit többet.

-          Lasagne készül – vágtuk rá.

-          Remek – villantak meg a szemei. – Viszont volt itt a konyhában túró is – állapította meg a levegőbe szippantva. – Talán túró torta is készült?

-          Talán vacsora után megtudod – nevettem fel. Még egy ilyen kis éhenkórász gyereket.

-          Helyes – foglalt helyet a már megterített asztalnál. – Hol van a hugi? A szobájában nem volt – nézett ránk kíváncsian.

-          Nem tudom, talán Edwardnál? Mostanában Edward táncolni tanítja őt – mondtam elgondolkodva. Egyébként is mindig szeretett Edward közelében lenni, amikor valami bántotta.

-          Jó ötlet – vágta rá fiam. – Mindjárt megyek és szólok neki is, hogy jöjjön enni – állt fel. Majd már el is indult Edward szobája felé.

-          Rosalie, kérdezhetek valamit? – nézett rám Esme bizonytalanul.

-          Természetesen – vágtam rá azonnal.

-          Miért ellenezted egy időben annyira Anne és Edward kapcsolatát, illetve kialakulóban levő kapcsolatát, most pedig miért lököd szinte a karjaiba? Nem egészen értelek – nézett rám komolyan.

-          Miért jön mindenki azzal, hogy elleneztem Edward és Anne kapcsolatát? – forgattam meg a szemeimet.

-          Drágám, hiszen így volt még nem is olyan régen – mondta fogadott anyám határozottan. Mire nem emlékszem még az életemből? Nem értem. Egy vámpír nem szokott csak úgy elfelejteni dolgokat. Ez mindenképpen különös. Talán meg kéne kérdeztem ezt a Luciant. Lehet, hogy ő tudja a válaszokat.

-          Sziasztok – lépett be Carlisle a konyhába.

-          Szia – viszonoztuk azonnal. Majd kérdőn néztem fogadott apámra.

-          Nem találtam semmilyen feljegyzést, de egy dologban biztosak lehetünk, hogy ameddig nem jelentkeznek nála női problémák, addig biztosan terméketlen, mint minden nő a világon. Véleményem szerint minden attól függ, hogy fog-e valaha vérezni – mondta határozottan.

-          Ezt a hármak is tudják? – kérdeztem kíváncsian.

-          Természetesen, Aro azonnal tudni szerette volna az eredményt. Gondolom nem ok nélkül – nézett rám kérdőn. – Most már elmondod, hogy mi folyik itt? Mert abban biztos vagyok, hogy ez nem Anne ötlete volt. Ő még túl kislányos ahhoz, hogy ilyesmi után érdeklődjön.

-          Csak kíváncsi voltam, hogy lesz-e esélye átélni az anyaság örömeit, de ez akkor majd az idő függvénye lesz – tértem ki a válasz elől.

-          Rendben, elfogadom ezt a választ, de úgy érzem, hogy van más is a háttérben, de ezt majd megbeszéljük, hogyha otthon leszünk újra.

-          Ha otthon leszünk? – vontam fel a szemöldököm.

-          Aro és a testvérei engedélyezték, hogy távozzunk – mondta mosolyogva.

-          Oh, te jó ég – vigyorodtam el.

-          Igen, vacsora után elkezdhetnek csomagolni a gyerekek is, mert reggel indulunk – mondta Carlisle határozottan. – Alice már mindent elintézett hazáig.

-          Ez nagyszerű – mondtam lelkesen. Végre vége van ennek az egésznek.

-          Mi a nagyszerű? – jelent meg lányom kíváncsian a testvére oldalán.

-          Hazautazunk – vágtam rá lelkesen.

-          Micsoda? – kerekedtek ki a szemei. – Nem, én még nem mehetek haza – rázta meg a fejét azonnal.

-          Dehogynem, és haza is jössz – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Találkozóm van Kathy-vel a jövő héten, és Demetri sem tért még vissza – vágta rá lányom.

-          Majd küldesz nekik levelet – mondtam határozottan.

-          Vagy maradunk még egy hetet, hogyha már eddig vendégül láttak minket, akkor nem hiszem, hogy most azonnali hatállyal távoznunk kell – vágott vissza Anne.

-          Menj a szobádba, írd meg a levelet a barátnődnek, és Demetrinek, azután pedig csomagolj – kiabáltam rá.

-          Azt mondtam, hogy még nem megyek el – kiabált vissza.

-          Mi folyik itt? – jelent meg Emmett, és a családunk többi tagja is az ajtóban.

-          Semmi – vágtam rá. – Anne, most azonnal elindulsz, és azt teszed, amit mondok, különben kénytelen leszek a magam módján elintézni a dolgot.

-          Na és mi a módszered? – nézett rám mérgesen. – Fogod magad és elrángatsz, mint a múltkor Edward elől Párizsba? Az a terved is remekül sikerült, mert azóta vagyunk itt, nem igaz?

-          Anne, ne emeld fel a hangod anyáddal szemben – mondta Emmett szigorúan.

-          Szerintem pedig mindenki higgadjon le – állapította meg Jasper. Majd éreztem, ahogy az egész testemet átjárja a nyugalom. – Mi van veletek? Olyan harag és gyűlölet cikázott át kettőtökön, hogy azt biztos nem magatoktól gerjesztettétek – mondta fivérem határozottan. – Carlisle, van a Volturinak hozzám hasonló embere? – fordult fogadott apánk felé.

-          Nem tudok róla – rázta meg a fejét fogadott apánk.

-          Vagy Aro eddig remekül titkolta, hogy egymás ellen is tud fordítani minket – állapította meg Edward. – Én nem láttam semmi erre utalót Aro gondolatai között – gondolkodott el. – Ki az a Lucian? – fordult hirtelen felém.

-          Basszus – csúszott ki a számon. Nem akartam rá gondolni, hiszen megígértem, hogy titokban tartom a létezését. Na most vagyok bajban. Gondoltam magamban, majd hirtelen mindenki bombázni kezdett a kérdéseivel, de néhány pillanattal később olyan volt, mintha mind lefagytak volna.

-          Rosalie, vigyáznod kell a gondolataidra – jelent meg Lucian hirtelen.

-          A gondolataimra, és magamra is, nem igaz? – néztem rá dühösen. – Te csináltad ezt, igaz? – mutattam körbe a családomon.

-          Természetesen, hiszen meg kell védenem a titkot – bólintott rá azonnal.

-          Na és mondd csak, te gerjesztetted a haragot is köztem és a lányom között, igazam van? – tettem fel a következő kérdésemet.

-          Miért tennék ilyet? Én a te oldaladon állok – mondta komolyan.

-          Nem is tudom – sóhajtottam fel. – Nem igazán bízom benned, mert mindig kétes helyzetekben bukkansz fel.

-          Hohó, találkoztál a kis Nadine-nal – forgatta meg a szemeit.

-          Tehát ismered – állapítottam meg.

-          Természetesen ismerem – vágta rá. – Mindig is szórakoztató volt a kicsike – kacsintott rám.

-          Na és mit hozol fel a mentségedre?

-          Mivel kapcsolatban? – lepődött meg.

-          Azzal kapcsolatban, hogy ellenem fordítottad a lányomat a kis trükkjeiddel – válaszoltam azonnal.

-          Mint már mondtam, nem én voltam – tárta szét a karjait.

-          Dehogynem, és mindig is ilyen maradsz – jelent meg egy férfi hirtelen mellettem. – Hagyd őt békén.

-          Nocsak, az ifjú Nathan. Nem hiányzik az igazi otthonod, áruló? – fonta keresztbe a karjait maga előtt Lucian.

-          Miért hiányozna? Az az „otthon”, amit te adtál nem éppen a szeretetről szól – állapította meg.

-          Nem minden csupaszív és szeretet? Azért férfi létedre ne legyél már ennyire nyálas, könyörgöm. Még az ételt is a szájába adod a kis Nadine-nak? Szegény nem látott még igazi férfit, mert te állandóan csak kényezteted.

-          Na és mi azzal a baj? – kérdezett vissza Nathan.

-          Az a baj, hogy így mindig nyeregben érzi magát. Ki hordja a nadrágot a kapcsolatotokban? – villantak meg a szemei gonoszan. Azt hiszem, hogy most láttam az igazi énjét. Nem ő az, aki segíteni akar nekem, ez egészen biztos. Sokkal inkább ő az, aki hátráltatja a jó megoldást. Ezek szerint, ha azt akarta, hogy elmenjünk és összevesszek a lányommal, akkor hallgatnom kell Anne-re és maradnunk kell még egy kis ideig.

-          Miért csinálod ezt velem? – néztem Lucian-re kérdőn.

-          Mert ilyen vagyok – rántotta meg a vállát mosolyogva. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-          Mert ilyen vagyok? – ismételtem utána hangosan.

Majd képek sokasága játszódott le a szemem előtt. Emmett és én a kádban, Nessie nevet a padlón, mert kiszörfözött a kádból, amikor Emmett beugrott… a rét… Nadine… Nathan… Lucifer… Edward és én, a kicsi Anne… Royce és a barátai, a sikátorban… Sally, Alex és Lionel, az édesanyám… azután apa… a medvék… Emmett átváltozott… a terhességem… Anne és Gabriel születése… az én átváltozásom...

-          Rosalie, jól vagy? – rázott fel Nathan az emlékeim sokaságából.

-          Mindenre emlékszem – mosolyogtam rá az egyik legjobb barátomra. Most már Nadine-ra is tökéletesen emlékszem.

-          Az nem jó hír – húzta el a száját Nathan. – Nadine – mondta egy kicsit hangosabban. Mire barátnőm azonnal megjelent.

-          Mi a fészkes fene történt? – nézett körbe a lefagyott családomon, majd a tekintete megállapodott rajtam. – Ugye nem hallgattál Lucian-re?

-          Dehogy, én csak bennetek bízom, hiszen ti vagytok a barátaim. Most már tudom – öleltem magamhoz szorosan.

-          Na végre, hogy hiszel nekem – ölelt vissza lelkesen.

-          Nem csak hiszek, hanem emlékszem is mindenre – mondtam boldogan.

-          Ajaj – kerekedtek ki Nadine szemei is.

-          Miért akkora baj, hogy emlékszem mindenre? – csattantam fel. Én örülök neki, hogy visszakaptam az emlékeimet, ők miért nem.

-          Azért mert a gondolataidat sosem tudod türtőztetni, mint a mellékelt ábra is mutatja – rázta meg a fejét mosolyogva. – Edward nem szerezhet tudomást semmiről, mert annak beláthatatlan következményei lesznek.

-          Akkor megint törlitek az emlékeimet? – kérdeztem szomorúan.

-          Igen, sajnos muszáj – bólintott rá Nadine.

-          Na és mi lesz, ha Lucifer megint meg akar környékezni?

-          Még egyszer nem hagyunk neki támadási pontot – vágta rá Nathan.

-          Na és mi lesz a konfliktussal Anne és köztem – tettem fel a következő kérdésemet.

-          A családod emlékeit töröljük, és újrakezditek a beszélgetést onnan, hogy Carlisle jön, és elmeséli, hogy Aro elenged titeket. Bízz meg a lányodban, és bennünk, ne akadályozd meg őt abban, hogy mindent átgondoljon, mielőtt elhagyjátok a várost.

-          Továbbra sem tetszik nekem ez az egész helyzet, de tény, hogy most már tudom, hogy miért nem akarom Anne-t és Edwardot együtt látni, mint egy párt.

-          Arra sem fogsz emlékezni, csakis a megérzéseidre hagyatkozhatsz majd – mondta barátnőm határozottan.

-          Remek – forgattam meg a szemeimet.

-          A gyermekeidért megéri, nem? – kérdezte lágyan.

-          Értük bármi megéri – vágtam rá azonnal.

-          Akkor ne aggódj, mert nem hagyjuk, hogy bármi baj történjen – mondta Nadine határozottan. Nathan pedig hevesen bólogatott hozzá.

-          Jól van, hogyha muszáj, akkor tegyétek, amit tennetek kell, de tényleg figyeljetek oda rá, hogy Anne ne hozzon elhamarkodott és buta döntéseket, főleg, amikor esetleg nem tudok mellette lenni – néztem rájuk könyörgőn.

-          Ne félj, vigyázni fogunk rá – simított végig Nadine a karomon.

-          Köszönöm – sóhajtottam fel hálásan. – Na, essünk túl rajta – húztam el a számat.

-          Ne félj, mire eltűnünk, addigra már semmire sem fogsz emlékezni, és így nem is fog fájni az emlékeid hiánya. Olyan lesz, mintha itt sem lettünk volna soha, és te pedig csakis ebben a világban éltél volna.

-          Rendben, csak essünk már túl rajta – mondtam szomorúan.

-          Oké, állj oda, ahol akkor áltál, amikor Lucifer megfagyasztott mindent és mindenkit körülötted – nézett rám komolyan. Én pedig teljesítettem a kérését.

-          Jól van, mehet – álltam meg a lányommal szemben.

-          Biztos, hogy ott álltál? – kért Nadine még egyszer megerősítést.

-          Igen, tökéletes ugyanott vagyok, ahol nemrég voltam a veszekedés alatt – vágtam rá ellentmondást nem tűrve.

-          Oké, bocsánat, csak ez fontos, nem szabad feltűnőnek lennünk – emelte fel a kezeit védekezően. – Sajnálom, hogy megint ezt kell tennem, de hamarosan újra találkozunk – suttogta barátnőm halkan. Majd úgy éreztem, mintha szédülnék, az emlékeim pedig egyszer csak elkezdtek kiszállni az emlékezetemből. Még néhány utolsó pillantást vetettem a szebbnél szebb pillanatokra. Aztán egy pillanatra elnyelt a jótékony sötétség, amit jelen pillanatban nem is igazán bántam…