The Beauty and the Bear - 61. fejezet

61. fejezet

Sziasztok! Heathernek még jár ide egy duplafeji, de úgy döntöttem, hogy a következő lesz az. :D Szóval a jövő héten duplafeji jön :D Puszi, Drusilla

(Rosalie szemszöge)

Hosszú ideje ez volt az első napom, amit Emmett nélkül kellett töltenem, de végül is annyira nem volt rossz, mint ahogy én elképzeltem. Mondjuk ebben nagyon is jelentős szerepet játszik az is, hogy Sally és Alex itt vannak velünk. Várjunk csak, nem arról volt szó, hogy Sally és Lionel Emmettel tart, és csak Alex marad nálunk?

-         Sally? – néztem barátnőmre kíváncsian.

-         Igen? – kérdezett vissza azonnal.

-         Nem úgy volt, hogy te is a fiúkkal mész? – kérdeztem rá nyíltan. Tényleg úgy emlékszem, hogy ezt mondták.

-         Eredetileg úgy volt, de mivel hamarosan gyors ütemben kezdesz gömbölyödni, Lionel megkért, hogy maradjak itt veletek. Tehetséges bábaasszony vagyok, és sosem lehet tudni, hogy mikor lesz rám szükség, amíg a fiúk távol vannak. Ezért itt maradtam – válaszolta magától értetődően.

-         Na de, még csak most kezdtem el gömbölyödni, még több hónap, mire eljutok odáig, hogy bábára legyen szükségem. Addigra a fiúk biztosan visszaérnek, ugye? – kérdeztem kissé idegesen.

-         Nyilván, igen, de inkább menjünk biztosra – válaszolta rá Sally.

-         Mi az, hogy mennyünk biztosra? Mekkora arra az esély, hogy mégsem fog Emmett időben visszaérni a szülésre? – kérdeztem indulatosan. Még hogy „nyilván, igen”. Ez nem válasz a kérdésemre.

-         Rose, az ilyen tárgyalások tarthatnak két hétig is, és két évig is. Attól függ, hogy milyen a bíró, milyenek az esküdtek, mik a bizonyítékok. Ezt nem lehet előre tudni, hogy meddig tart, ha lehetne, akkor megmondanám neked, esküszöm. Higgadj le, és inkább gondolj arra, hogy ki növekszik a méhedben. Ha idegeskedsz, akkor őt bántod. Ha őt bántod, akkor Emmettet és magadat is bántod. Ezt akarod? – nézett rám komolyan.

-         Természetesen nem – ráztam meg a fejem lemondóan. Már egy jóízűt dühöngeni sem lehet a kismamának, amikor tökéletesen jogosak lennének az indulataim. Legalábbis szerintem.

-         Helyes, akkor nyugodj le szépen – mosolyodott el. – Inkább kösd le a fiam energiát. Arról álmodozik, hogy megint órákat tartasz neki és a kis barátainak. Állítólag most jönnének a tavi állatok, és mivel ő egy kis pecabajnok, már nagyon szeretné tudni, hogy melyik halat, hol, és hogyan tudná kifogni a legegyszerűbben.

-         Attól tartok, hogy erre a kérdésére nem tudok válasszal szolgálni, hiszen én nem értek a horgászathoz, vagy ahhoz, hogy hol jó a kapás – haraptam az ajkamba. – Sajnos azt a tudást, amit erről szeretne, én nem tudom megadni neki.

-         Szerintem neki az is elég, hogyha mesélsz a víz élővilágáról, és arról, hogy melyik hal, hogy néz ki. Általában nem túl nagyravágyó a szentem. Sőt, kevés információval is beéri, csak hadd halljon valami számára érdekesről. Nem lesz vele nehéz dolgod – legyintett Sally.

-         Jól van, akkor mindjárt el is kezdem a tanítását – bólintottam rá.

-         Ne, inkább holnap. Megbeszéltem a többiekkel, hogy egy közeli tó partján találkozunk majd velük, így az egész osztályoddal tudsz foglalkozni. Persze csak akkor, hogyha nem érzed magad túlságosan fáradtnak hozzá. A gyerekek örülnének neked, imádnak téged egytől-egyig.

-         Én is nagyon szeretem őket – mondtam mosolyogva. Mindegyik gyerek az osztályomban egy kis csiszolatlan gyémánt, és hatalmas megtiszteltetés a számomra, hogy részt vehetek a felnevelésükben. Olyan elragadó teremtmények mind.

-         Te nem is tudnád, nem imádni a gyerekeket. Olyan áhítattal tudod őket nézni, hogy az már-már zavarba ejtő egy anya számára. Ahogy Alexre is néztél már az első pillanattól kezdve. Látszott rajtad az őszinte rajongás, és a vágyakozás egy saját gyermek iránt. Pontosan tudom, hogy mit jelent neked az a csöppség odabent, mert én is így éreztem, amikor mégis sikerült teherbe esnem Alexszel. Életem legszebb időszaka volt. Ez minden kétségen felül áll – mesélte lelkesen. Az arca pedig egyszerűen csak úgy sugárzott.

-         Igen, azt hiszem, hogy én is valami ilyesmin megyek keresztül – bólintottam rá. – Szóval holnap, akkor addig megyek és megpróbálom minden tudásomat összeszedni a vízi világról, hogy kimerítő előadást tudjak tartani a gyerekeknek. Na és persze ott van még a matematika, és az olvasás is. Tarthatnánk holnap akár normális, egész reggeltől-délutánig tartó oktatást. Jó lenne – ajánlottam a lehetőséget.

-         Jól hangzik, de egészen biztos, hogy nem vagy túlságosan is kimerült hozzá? – kérdezte aggódva.

-         Nem, szeretnék egész napos tanítást tartani, biztosan a gyerekek szüleinek és sok dolga van. Akár minden nap tarthatnék órákat a hétvégét kivéve, természetesen.

-         Azt hiszem, hogy annak mindenki nagyon örülne – bólintott rá barátnőm.

-         Egyébként, miért nem mehetünk vissza, hogyha Emmett már úgyis elment, és apám is a tárgyaláson lesz? Nem értem, hogy miért kell rejtőzködnöm. Ki elől?

-         Csak a biztonság kedvéért tartunk itt téged. Gondolj csak bele, mi van, hogyha apád ideküldött valakit, hogy figyeljen minket, amíg tart a tárgyalás, hátha talál valamit Emmett ellen. Nem akarjuk megkockáztatni, hogy lelepleződj. Én is kerülő úton jöttem, és lehetőség szerint minél többször érintettem a vizet, hogy ne tudjanak követni. Az apádnak lenne rá pénze és mersze is szerintem, hogy felbéreljen valakit – mondta határozottan.

-         Nos, ezzel a ténnyel nem tudok vitatkozni. Egészen biztos, hogy figyelteti a várost valakivel, hátha könnyebben érvényesítheti az akaratát. Ez nem lenne egyedi eset. Hallottam már a módszereiről. Még az is lehet, hogy egy városlakót fizetet le, mert ő nem keltene gyanút.

-         Nem rossz gondolat, majd odafigyelek az emberek viselkedésére, amikor a városban járok – bólintott rá Sally.

-         Bocsánat, de kezd túl sok lenni az összeesküvés elmélet – vetette közbe Vera. – Még a végén mindenkiben az ellenséget fogjátok látni, és az talán már túlzás lenne.

-         Ebben igazad van – egyeztünk bele mindketten. – Inkább hagyjuk is a témát – fűztem még hozzá.

-         Ez ma a legjobb ötleted egyelőre – kuncogott fel Vera.

-         Szerinted talán nem lehetséges? – kérdezte hirtelen Sally.

-         Dehogynem, természetesen lehetséges, de ha ezt így folytatjátok tovább, akkor lassan még egymásra is ferde szemmel kezdtek el nézni. Nem lehet úgy élni valahol, hogy mindenkit potenciális árulóként kezelsz – mondta Vera határozottan. – Teljesen felesleges aggódni, hiszen, ha a városból való az a valaki, akkor nem ismeri Rose múltját, és csak annyit tud, hogy a múltkori partin volt egy őrült férj, aki bántani akarta a feleségét. Nem hiszem, hogy valaki összeállna vele, még pénzért sem. Ha pedig idegen az illető, akkor nem biztos, hogy felismeri Rose-t. Túlságosan sok az elméletetekben a kétséges dolog, úgyhogy felesleges ezen rágódni. Egyébként is, elvileg ez egy olyan hely, amit nem sokan ismernek, tehát tökéletesen biztonságos Rose számára. Azt hiszem, hogy ezzel berekesztettnek vehetem ezt a vitát.

-         Ez egy nagyon jól átgondolt elmélet volt – húzta fel a szemöldökét Sally.

-         Ugyan már, Sally, Vera a legjobb barátnőm már kislánykorom óta, ne hülyéskedj – csóváltam meg a fejem rosszallóan.

-         Persze, csak elgondolkodtam – legyintett Sally, de az arca elgondolkodó maradt. Ugyan már, az a világ legnagyobb butasága, hogy Verának bármi köze is lehetne ehhez az egész kialakult helyzethez. Ő egyáltalán nem olyan ember, aki elárulná a barátait.

-         Lányok, elkészült az ebéd – hallottuk meg anya kiabálását.

-         Megyünk – pattant fel Alex és már futni is kezdett a ház felé. – Én leszek az első – kiáltott hátra nekünk.

-         Én neked adom a győzelmet – sétáltam nyugodtan a ház felé. Még csak az hiányozna, hogyha elesnék. Inkább szép lassan érek oda.

-         Majd én elkaplak, te kis rosszcsont – futott utána Sally.

-         Én inkább veled tartok – vette fel velem a tempót Vera a kisfiát a karjaiban tartva.

-         Nem gondolta ám komolyan ezt az egészen. Sally rendes lány – magyarázkodtam halkan.

-         Én nem haragszom rá – legyintett. – Csak meg akar védeni téged, mert szeret. Ezért nem hibáztathatom. Bár remélem, hogy nem leszek huszonnégy órás megfigyelés alatt, mert az már kicsit kínos lenne, de örülök, hogy itt is találtál egy igaz barátot.

-         Igen, én is – biccentettem. – Mikor érkezik a férjed? – kérdeztem kíváncsian.

-         Te honnan tudsz erről? – kérdezte döbbenten.

-         Láttam, hogy Sally egy borítékot csúsztatott a kezedbe, gondoltam, hogy talán megírta, hogy mikor ér ide, de ne haragudj, kérlek. Tényleg, nem tartozik rám. Túl messzire mentem.

-         Ugyan, nem titok – kuncogott fel Vera. – Elvileg két nap múlva ér ide. Még el kell rendeznie néhány dolgot, és valószínűleg sikerül eladnia a régi otthonunkat is. Emmett hosszútávra szóló állásajánlatot tett neki, így itt szeretnénk letelepedni, ahol a munkahelye van. Ráadásul nekem is nagyon tetszik ez a vidék. Csodálatos. Rengeteg erdő, friss források, kellemes idő. Minden tökéletes ahhoz, hogy felneveljük ezt a kis rosszaságot.

-         Ez igaz, te sem voltál soha éppen az a városimádó fajta lány – mondtam boldogan. – Több dologban hasonlítunk, mint az valaha is gondoltam volna – fűztem még hozzá.

-         Nos, ez már csak így, a barátnők mindig találnak valamik közös vonást, hiszen nem véletlenül illünk össze annyira – mondta komolyan.

-         Na látod, ebben biztos vagyok – egyeztem bele azonnal.

-         Helyes, el is vártam, hogy ezt válaszold – nevetett fel Vera.

Az utunk további részét csendben sétálva tettük meg. Majd amikor a házba értünk azonnal letelepedtünk az asztal köré, és enni kezdtünk. Anya fantasztikusan főzött. A leves és a hús is, mind-mind páratlanul finom volt. Kénytelen leszek órákat venni tőle, mert egy ilyen ebéd után biztos, hogy Emmett megnyalná mind a tíz ujját. Ebéd után Vera felajánlotta, hogy segít elmosolyogatni anyának, így én belemerítettem magam a halak, és vízi élőlényekről szóló kis előadásom megalkotásába. A gyerekek mindenre kíváncsiak lesznek, nekem pedig válaszolnom kell a kérdéseikre. Bármi iránt is érdeklődnek. Észre sem vettem, és már besötétedett, de végül is elkészültem. Úgyhogy elégedetten bújtam be az ágyba, és hajtottam álomra a fejemet.

Miután elaludtam azonnal megjelent előttem Ezekiel, és kedvesen mosolyogva nyújtotta felém a kezét, amit én azonnal elfogadtam.

-         Egészen biztos vagy benne, hogy ne hagyjalak pihenni? – kérdezte hirtelen.

-         Nem, jól vagyok. Azt hiszem, hogy tökéletesen megnyugodtam – válaszoltam azonnal.

-         Hát rendben, ha így érzed, akkor mehetünk – bólintott rá.

A következő pillanatban pedig megint Volterrában találtam magam. Bella sápatagon feküdt az ágyon. Míg Edward féltve ölelte magához, és szüntelenül simogatta az arcát és a haját.

-         Ne félj, nemsokára itt lesz velünk Carlisle – nyomott puszit a fejére.

-         Nem félek – nyögte Bella. – Ugye vigyázni fogsz rá? – tette a kezét a hasára.

-         Vigyázni fogok rátok – nyomta meg a „rátok” szót határozottan.

-         Bella – lépett be Félix. – Megérkezett a Cullen klán, Carlisle szeretne bejönni hozzád, és utána majd természetesen a többiek is. – Beengedhetem? Végig itt maradok melletted.

-         Igen, kérlek – mosolyodott el Bella. Mire Félix egy kicsit szélesebbre tárta az ajtót, és amin azonnal belépett az említett az orvosi táskájával együtt.

-         Sziasztok – indult el az ágy felé azonnal. – Hogy vagy, Bella?

-         Megvagyok, éhes vagyok, de nem tudok enni. Szomjas vagyok, de nem oltja a víz a szomjamat, és fáj a hátam, de azt hiszem, hogy ez normális – motyogta Bella halkan.

-         Semmilyen étel nem marad meg a gyomrában, Carlisle – mondta Edward idegesen. – Nem tudok segíteni rajta. Nem tudom, hogy mit csináljak.

-         Kitalálunk valamit, nincs semmi baj, minden úgy lesz, ahogy lennie kell – nézett Carlisle jelentőségteljesen Edwardra. Vajon mi lehet a tervük?

-         Most megvizsgálod, vagy nem? – kérdezte Félix hirtelen. – Hiszen rosszul van, nem látod, hogy milyen sápadt?

-         Nyugalom Félix, mindjárt eljutunk odáig is – csitította Bella.

-         Valóban, magunkra hagynátok? – bólintott rá Carlisle.

-         Megígértem Bellának, hogy mellette maradok, amíg tart a vizsgálat. Érthető okokból nem igazán bízik benned – morgott Félix.

-         Rendben, akkor kérlek, Bella. Emeld meg egy kicsit a pólódat – utasította Carlisle. – Jézusom, nagyon fájnak? – simított végig óvatosan Bella kék-zöld foltokkal tarkított hasán.

-         Nem vészes. Szegény kicsim, nem tudja még, hogy milyen erős, nem az ő hibája – mentegette azonnal a babát Bella.

-         Tehetnénk rá gyógynövényfőzetet. Kamillát, zsályát, nyugtató hatású dolgokat. Ismerek néhány megfelelő főzetet – ajánlotta Félix. Mire minden szempár döbbenten meredt rá. – Most meg mi van? Rengeteg könyv van a szobámban, annak ellenére, hogy nem nézitek ki belőlem, meglehetősen sokat olvasok – mondta panaszosan.

-         Hálás lennék, ha elkészítenéd azt a főzetet, amire gondolsz – mosolygott rá Bella.

-         Igen, megköszönnénk – vágta rá Edward is.

-         Rendben, addig is, amíg elkészül ez a gyógyszer, én pedig megvizsgállak téged és a kicsit. Ne félj, végig ébren leszel közben, és Félix is itt van. Nem bántanám még egy unokámat, ígérem – tette nyugtatóan Bella vállára a kezét, amikor megremegett a táska kinyitásától.

-         Nyugalom, tudod, hogy megesküdtem rá, és azt hiszem, hogy én is kezdem szeretni őt, vágyok a gyermekre, aki belőled származik – nyugtatta Edward is.

-         Vagyis belőlünk származik – javította ki Bella.

-         Na lássuk, csak – tette fogadott apám Bella hasára a műszerét. – A szívhang tökéletesen rendben van. Kicsit szapora, de ez lehet attól is, hogy félvér. A pocakod nagyon gyorsan növekszik, de azt hiszem, hogy ez is normálisnak mondható. Legalábbis a körülményekhez képest. Az viszont nem tetszik, hogy nem tudsz enni. Szüksége van tápanyagra a szerzetednek. Nem kívánsz semmit? A terhes nők kívánósak szoktak lenni.

-         Nem tudom, sok mindent szeretnék, de egyszerűen semmi nem marad meg bennem – jelent meg könnycsepp a szeme sarkában.

-         Veszek tőled egy kis vért, talán abból rájövök, hogy milyen ásványi anyagokra lenne szükséged. Esetleg egy speciális étel jól eshet, legalábbis remélem – vett elő egy tűt Carlisle.

-         Nem szeretem a tűket – húzta össze magát Bella.

-         Csak egy perc az egész – válaszolta Carlisle.

-         Félix, ha gondolod, nyugodtan menj ki – nyöszörögte Bella.

-         Semmi gond, majd nem veszek levegőt – legyintett Félix.

-         Én jobban örülnék, ha kimennél – állapította meg fivérem.

-         Ha Bella bízik bennem, akkor maradok – mondta a volturi tag határozottan. – Majd nem veszek levegőt, mint mondtam.

-         Rendben, akkor kezdjük – szúrta a tűt Carlisle Bella karjába. Bella pedig hirtelen szimatolni kezdett.

-         Mi a baj, kicsim? – kérdezte Edward kíváncsian.

-         Mi ez az illat – vett még egy mély levegőt Bella.

-         Milyen illat? – döbbente meg mindannyian. – Én csak a te illatodat érzem – mondta Edward. Majd kikerekedett szemekkel bámult hol Bellára, hogy pedig Bella pocakjára. – Neked tetszik ez az illat?

-         Nem tudom, hogy mi ez, de nagyon finomnak tűnik – sóhajtott Bella.

-         Carlisle lehetséges, hogy Bella a saját illatát tartja ilyen csábítónak? – fordult Edward fogadott apánk felé.

-         Végül is, meg van rá az esély, hogy a kicsi is vonzódik a vérhez, de nem tudom biztosan. Mire gondolsz? Kössek be neki vért? Talán attól jobban lesz? Előfordulhat, de nem hiszem, hogy ez jó megoldás lehet, legalábbis hosszú távon biztosan nem.

-         Én arra gondolok, hogy Bella szervezete talán a mi táplálékunkat befogadná – mondta Edward határozottan.

-         Megőrültél? – csattantak fel mind a hárman, akik Edwardon kívül a szobában voltak.

-         Tudod, hogy rosszul vagyok a vértől – nyelt egy nagyot Bella.

-         Bella egy ember, náluk nem szokás vért inni – vágta rá Félix is.

-         Nos, mint orvos, érdekes gondolatnak találom, és még az is lehet, hogy beválik. Bella és persze a baba érdekében meg lehetne próbálni – gondolkodott el Carlisle.

-         Kicsim, kérlek, bízz bennem, működhet a dolog – simított végig Edward Bella arcán.

-         Én bízok benned – vágta rá Bella azonnal. – Csak egy dolgot kérek – harapott az ajkába.

-         Bármit, kedvesem – bólintott rá Edward azonnal.

-         Állati legyen a vér, kérlek – mondta Bella határozottan.

-         Rendben, azonnal elmegyek és hozok neked – nyomott csókot Edward a szájára. Azután pedig felpattant, és már el is indult kifelé. – Carlisle, mellette maradsz? – fordult vissza hirtelen.

-         Hát persze, és talán Alice is meglátogatja, ha nem gond – nézett kérdőn Bellára. – Na és, Esme, természetesen.

-         Azt hiszem, hogy örülnék nekik – mosolyodott el Bella halványan. – Jasper is itt van? – kérdezte kíváncsian Bella.

-         Természetesen – bólintott Carlisle.

-         Jó lenne mindenkit újra látni, azt hiszem – mondta Bella.

-         Értük megyek – szorította meg Carlisle a kezét.

-         Már itt vagyunk – vágódott ki az ajtó. Néhány pillanattal később pedig Alice már Bellán is csüngött. Esme és Jasper pedig csak elnézően mosolygott rájuk az ajtóból. – Úgy hiányoztál – babusgatta tovább Alice óvatosan. Közben pedig Esme és Jasper is az ágyhoz sétáltak.

-         Hogy vagy, drágám? – kérdezte Esme aggódva.

-         Megvagyok, minden rendben lesz velünk – mosolyodott el Bella, és végigsimított a hasán.

-         Hát persze, hogy minden rendben lesz – bólintott Alice. – Lesz egy kicsi unokahúgom, akit majd halálra kényeztethetek, persze csak képletesen szólva.

-         Unokahúgod? Szerintem kisfiú lesz, egy pici Edward – vetette ellen Bella. Hm… a mi valóságunkban is azt hitte, hogy kisfia lesz, de aztán mégis kislány lett. Szerintem most is kislány lesz, hiszen Renesmee a váróban van, tehát egyértelmű, hogy nem lehet más.

-         Ez hamarosan kiderül, ahogy a pocakod elnézem – vetett véget Esme a vitának.

-         Itt is vagyok – lépett be Edward egy lezárt üveggel. – Találtam egy medvét, azt hiszem, hogy ez jó lehet egy próbálkozás erejére.

-         Rendben – nyelt egy nagyot Bella. – Próbáljuk meg – bólintott Edwardnak.

-         Hoztam egy szívószálat, így talán könnyebb lesz neked – tekerte le az üveg fedelét, mire mindenki megfeszült, aki a szobában volt. Bella az ijedtségtől, míg a többiek az illattól. Edward pedig odasétált hozzá, és a szájához tartotta a szívószálat. – Csak lassan, ha nem ízlik, akkor nyugodtan köpd ki, majd eltakarítjuk – mondta Edward gyengéden. Bella pedig csak bólintott egyet, majd becsukta a szemét, és inni kezdett. Először csak egy kicsit, de azután egyre mohóbban, nagyobb kortyokban nyelte a vért. Egyszer pedig csak azon kapta magát, hogy már nincs semmi az üvegben. – Azt hiszem, hogy ez bevált – mosolyodott el Edward miután Bella végzett. Az arca pedig sápatagból piros pozsgássá változott. – Hogy érzed magad?

-         Egy kicsit furcsán, de sokkal jobban vagyok – mosolyodott el Bella.

-         Hoppá, talán túlságosan is hasonultál már hozzánk, kislány – állapította meg Félix.

-         Talán – biccentett Bella. – Azt hiszem, hogy éhes vagyok. Ételre – mondta kissé zavarban.

-         Mit ennél? – kérdezte Esme izgatottan. – Van itt egy konyha, Aro azt ígérte, hogy főzhetek neked – mondta lelkesen.

-         Jól esne egy nagy adag rántotta, sok sajttal, és talán sonkával – sorolta Bella.

-         Néhány perc, és már eheted is – viharzott ki Esme a szobából.

-         Azt hiszem, hogy most már magadra hagyhatlak, kezdődik az őrségem a trónteremben – sétált ki Félix is.

-         Rendben leszek, köszönöm, Félix – nézett rá hálásan Bella.

-         Nincs mit – legyintett, majd eltűnt.

-         Fáj a hátad – állapította meg Jasper.

-         Ez azt hiszem, hogy a terhes nők sajátja – sóhajtott fel Bella.

-         Ez egy teljesen normális tünet – bólintott rá Carlisle is.

-         Masszázst? – kérdezte Alice lelkesen. – Fordulj az oldaladra, én pedig alaposan megmasszírozlak.

-         Jól hangzik – fordult el Bella engedelmesen. Alice pedig azonnal nekilátott a masszázsnak. Edward pedig elhelyezkedett Bella mellett és mellkasára húzta, így Bella még kényelmesebben el tudott helyezkedni a mellkasán. – Egy kicsit balra – mosolyodott el Bella.

-         Itt? – kérdezte Alice.

-         Nem, majdnem jó, de most egy kicsit jobbra – adta ki a következő utasítást. – Ott, igen – csimpaszkodott bele Edward ingjébe. – Ez most nagyon jó.

-         Igen, itt érzek is egy csomót – válaszolta Alice komolyan. – Mindjárt kimasszírozom.

-         Kész a rántottád – lépett be Esme lelkesen. Edward pedig kicsusszant Bella alól és Carlisle-ra nézett, aki biccentett, ezután Edward Bellához fordult.

-         Beszélnem kell Carlisle-lal, de mindjárt visszajövünk – nyomott puszit a homlokára.

-         Rendben – nyelt egy nagyot Bella. Majd közelebb húzta magához a telefont.

-         Nem fogjuk bántani a kicsit – fintorodott el Edward. – Megígértem neked, nem kell félned.

-         Rendben – bólintott Bella, de a telefont azért magánál hagyta. Mire Edward lemondóan felsóhajtott. – Sajnálom – harapott az ajkába Bella.

-         Semmi baj, jogos reakció – rázta meg a fejét Edward.

Majd fogadott apánk társaságában kivonultak a szobából. Én pedig azonnal követőre fogtam őket. Biztos vagyok benne, hogy sántikálnak valamiben.

-         Edward, ez nem fog menni – suttogta Carlisle. – Bellát így nem lehet mozgatni.

-         Az ölemben sem vihetem? – kérdezett vissza Edward.

-         Nem, túl veszélyes rá nézve. Várnunk kell még – válaszolta Carlisle orvosi hangon.

-         Aro nem sejt semmit? – kérdezte bátyám idegesen.

-         Nem én vagyok a gondolatolvasó, de szerintem nem – felelte azonnal apánk.

-         Ez maradjon is így – bólintott Edward. – Jake, és a falka?

-         Benne vannak, csak hívnunk kell őket – vágta rá Carlisle.

-         Rendben, akkor várunk, amíg nem szólsz, hogy itt az idő – egyezett bele Edward.

-         Hamarosan. Állj készenlétben, ha lebukunk, akkor Jasper a „B - terv”. Figyeljük a reakcióit.

-         Jól van, csak ne keltsünk feltűnést – biccentett Edward.

-         Nem fogunk, mindenki tudja a dolgát – válaszolta Carlisle.

-         Akkor most menjünk is vissza a többiekhez, nehogy feltűnő legyen a távollétünk.

-         Rendben van, menjünk – bólintott rá fogadott apánk. Én pedig csak döbbenten néztem. Te jóságos ég! Mentőakciót szervezni Volterrába? A legtehetségesebb vámpírok városába? Ez egyenlő az öngyilkossággal, még akkor is, hogyha a farkasok is jönnek segíteni…