Romantikus szerenád by Encike

Romantikus szerenád

(Egy szerelem kibontakozása)



(Rosalie szemszöge)



A nevem Rosali Lillian Hale vámpír vagyok. Már jó ideje élem az öröké valóságot magányosan. Két nappal ezelőtt Edwardal voltam vadászni a hegyekben. Az erdőben rajtunk kívül voltak mások is. Nem vámpírok, hanem csak mihaszna emberek. Az egyiket megtámadta egy medve súlyosan megsérült nagyon sok sebből vérzett a másik gyáva mód megfutamodott. Az emberek olyan gyámoltalanok, hiszékenyek és naivak. Amit meg látnak egy gyönyörű nőt már is mocskos dolgokon, gondolkodnak undorító.



Akkor túl közelvoltam a vére olyan csábítóvolt. Az illatának olyan aromája volt, mint a legédesebb és legfinomabb csokoládénak. Az agyamat elborította a vörös köd és csak futottam a szegény ember éle. Ha azt hitte, nem történhetett rosszabb dolog vele, mint egy medvetámadás akkor nagyon tévedett.



Egyre közelebb értem hozzá a vér illata egyre erőteljesebb lett. De amikor oda értem valami furcsa dolog történt. Az arcát meg látva ne óm tudtam volna megölni furcsa, de számomra szerelem előlátásra volt. Edward biztos felfigyelt a gondolataimra, mert nem sokkal az érkezésem után ő is megérkezett.

- Elkel vinnem Carlislehoz hogy, átváltoztassa. – szólaltam meg néhány perc csend után.

- Meg bolondultál? Mit akarsz te tőle? – kérdezte kicsit fennhangon bátyám

- Vele fogom leélni az örökké valóságot. – jentetem ki egyszerűen.

- Akkor mért nem te változtatod át? - tette fel a kérdését kissé nagy szemrehányással a hangjában.

- Ha már kurkászol az agyamban, akkor tudnád, hogy nem bírnám átváltoztatni. – mondtam szomorúsággal hangomban.



Én szívesen átváltoztatnám de, nem bízok magamban.

Fogtam a mackó testű emberemet és elkezdtem visszafutni a Cullen házhoz.

Próbáltam minél kevesebb levegőt venni. Éreztem, hogy Edward megelőzött és annyit mondott hogy szól Carlislenak hogy, megyek.

Nagyon hálás voltam neki. A hegytől ahol megtaláltam vagy két óra alatt értem vissza. Mikorra oda értem már mindenki kint volta teraszon. Edward arcáról a helytelenítést olvastam le, de nem érdekelt, Esme az én kedves anyukám arcáról csak a szeretet és boldogságot tudtam leolvasni biztos, nagyon örül, hogy megtaláltam azt az embert, akivel le fogom élni az örökké valóságot.



Carlisle nyugodt volt, mint mindig. Mikor meglátott csak intet a fejével, hogy kövessem. Én szó nélkül követtem fel dolgozó szobájába. Beérve leraktam a lepedőkkel letakart vizsgálóasztalra majd hátráltam a dolgozószoba hátsó faláig.

Carlisle ekkor meg harapta a kiválasztottam nyakát halottam, ahogy a bőre átszakad a fogai alatt.



Azóta már lassan három nap telt el. Elmélkedésemből hangos kiáltása szakított ki. Egész átváltozása idején ott voltam mellette. A szíve egyre hevesebben vert tudtam nemsokára vége a kegyetlen tűznek és az örökké valóságig, együtt lehetünk. Ez idő közben megfürdettem és átölőztettem a mocskos ruháit, pedig kidobtam.



Mióta megharapta fogadott apám már eltelt majdnem három nap.

A szív lüktetése egyre hevesebb- és hevesebb lett, míg végül egy utolsót dobbant és én tudtam az átváltozásnak vége. Vége a tűznek, amit a méreg okozott, vége az életnek de kezdete valami újnak valami jobbnak. Kezdete egy jobb életnek az örökké valóság kezdete.



Nem sokkal később ki nyitotta a szemeit. Még vérvörösek voltak, én tudtam, hogy idővel majd olyan arany barnák lesznek, mint a mi családunké.

Biztos furcsa volt neki minden sokkal élesebb, nagyon ijesztő a lején.

Az idő múlásával egyre könnyebb lesz, mint minden a torokban lévő örökös égés, ami a vér után kiált. Rám nézett egymás tekintetébe merültünk. Majd megszólaltam:

- Szia a nevem Rosalie Lilien Hale. Most biztos minden nagyon furcsa ez azért van, mert vámpír vagy.

- Hello az én nevem Emmett. Azt akarod mondani, hogy vámpírok léteznek? – kérdezte kicsit meglepődve, de a szemében ott volt a kíváncsiság és a nyugtalanság szikrája.

- Igen tényleg léteznek vámpírok és most már te is az vagy. – mondtam nagy mosollyal az arcomon.

Olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek, olyan aranyos most már biztosra tudom hogy jól döntöttem.

- És az is igaz hogy vért isztok meg koporsóban, alszotok és a napfényben pórrá, omlotok? – bújtak ki belőle a kérdések. Én erre csak hangosan felnevettem ő csak értetlenül nézett rám.

- Az igaz hogy vért iszunk. A mi családunk csak állati vért iszik. Nem alszunk koporsóban, és egyáltalán nem alszunk, és majd meglátod, hogy mi lesz, ha kimész a napfényre. – mondtam neki mosolyogva.

- Na mit isztok, ha idegesek vagytok? – most meg én néztem értetlenül.

- Hát csiga vért. – mindketten felnevettünk. És belépett a kis családunk.

- Mi az oka ennek a nagy nevetésnek? – kérdezte bátyám, mintha nem tudná.

- Nem lényeges. Bemutatom nektek Emmetet. – mutattam rá – Ő itt Esme a fogadott anyám, Carlisle a férje a fogadott apám és Edward a bátyám. – mutattam be őket.

- Szia. – köszöntek egy hangúan.

- Sziasztok. Az előbbi kérdésedre meg a válaszon. Mit isztok, ha idegesek vagytok? – senki sem válaszolt még Eddsem.

- Hát csigavér. – mondta ki egyszerűen. Mire mindenki hangosan felnevetett.

- Biztos nagyon ég a torkod el kéne mennünk, vadászni. – Szólalt meg fivére.

- Oké mehetünk. – mondta vidáman kedvesem.



(Emmett szemszöge)

Az egész testem égett. Egy idő után elkezdet csillapodni a lábamba, de egyre haladt felfelé a szívemhez. Azt kívántam inkább a halál, mint ez a kín. Fel ordítottam fájdalmamban. A külvilágot nem érzékeltem. Aztán egyszer csak vége van a szenvedésnek. Mélyeket lélegeztem és valami kaparta torkomat, nem tudom, hogy miért.



Ki nyitottam a szememet minden nagyon furcsa volt minden sokkal élesebb volt az illatok meg nagyon intenzívek. Oldalra néztem és a világ legcsodálatosabb teremtményével találtam magam szemben. Első látásra bele szerettem. És egyszer csak meg szólalt olyan a hangja, mint a hársfa lágy és könnyed.

- Szia a nevem Rosalie Lilien Hale. Most biztos minden nagyon furcsa ez azért van, mert vámpír vagy. – és még a neve is gyönyörü.

- Hello az én nevem Emmet. Azt akarod mondani, hogy vámpírok léteznek? – kérdeztem a hangomban meglepődéssel.



- Igen tényleg léteznek vámpírok és most már te is az vagy. – válaszol kérdésemre egy csodálatos mosoly kíséretében.

Nagyon sok kérdés fogalmazódott meg bennem. Gondoltam felteszek párat.

- És az is igaz hogy vért isztok meg koporsóban, alszotok és a napfényben pórrá, omlotok? – bújtak ki belőlem a kérdések. Ő erre csak felnevettet a nevetése olyan mint a szélcsengő lágy hangja.



- Az igaz hogy vért iszunk. A mi családunk csak állati vért iszik. Nem alszunk koporsóban, és egyáltalán nem is alszunk, és majd meglátod, hogy mi lesz, ha kimész a napfényre. –mondta huncut mosollyal az arcán. Eszembe jutott egy poén na most el süthetem.



- Na mit isztok, ha idegesek vagytok? – értetlenül nézett rám. Várta a válaszomat nagy hatás szünetet tartottam és végül kiböktem:

- Hát csiga vért. – mindketten felnevettünk. És belépett három másik vámpír.

- Mi az oka ennek a nagy nevetésnek? –kérdezte egy vöröses barna hajú vámpír.

- Nem lényeges. Bemutatom nektek Emmetet. – mutattott rá – Ő itt Esme a fogadott anyám, Carlisle a férje a fogadott apám és Edward a bátyám. – mutatta be őket. Esme egy barna hajú mosolygós nő, Carlisle egy szőke vidám ember, és Edward azt hiszem jól ki fogunk jönni.



- Szia. – köszöntek mindannyian.

- Sziasztok. Az előbbi kérdésedre meg a válaszon. Mit isztok, ha idegesek vagytok? – senki sem válaszolt mindenki ugyan olyan értetlen arccal nézett rám mint az előbb Rossé.

- Hát csigavér. – mondtam ki egyszerűen. Mire mindenki hangosan felnevetett.

- Biztos nagyon ég a torkod el kéne mennünk, vadászni. – Szólalt meg Edward.

- Oké mehetünk. – mondtam vidámam.



Edd elindult az ablak felé majd ki ugrott én meg gondolkodás nélkül utána ugrottam. Nagyon simán értem talajt majd elkezdtünk futni az erdő felé. Edward nagyon gyors. Elértünk egy kis folyóhoz. Edwardal könnyedén átugrottuk és csak futottunk és futottunk. Egyszer csak meg csapta az orromat egy édes illat. Az illat irányába kezdtem el futni. Egyszer csak meg láttam egy grizzlit amint iszik egy kis tavacskánál. Már nagyon kapart a torkom így rávetettem magamat egyenesen a nyaki ütőérérére. Amit a vér elkezdett végigfolyni a torkomon csillapodott az égés a torkomban. Mikor végeztem a tetemet, elengedtem és leesett a porba. Mikor megfordultam Edward döbbent arckifejezésével találtam magam szemben.

- Mi a baj? – kérdeztem

- Semmi csak úgy vadászol, mint ha már évtizedek óta lennél vámpír és nem csak újszülött.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze mond csak.

- Rosalienek van barátja?- tettem fel a kérdésemet.



Amire nagyon szeretném, ha a válasz az lenne, hogy nem.

- Nem nincs. Egyébként meg nagyon makacs. – mondta

- Szerinted, van nála esélyem?

- Nagy valószínű, hogy igen.

- Mennyünk vissza, hogyha már nem akarsz többet vadászni. –ajánlotta fel.

- Rendben akkor menjünk.



(Rosalie szemszöge)

Már vagy fél napja elmentek vadászni. Nagyon ideges voltam. Edward biztos ostobaságokkal tömi a fejét. Már vagy hatodára öltözök át és akkor meg hallom a nappaliból a két elveszett bárány nevetését. Fogtam magamat és lementem hozzájuk.

- Hé nem vesztünk el és ne vagyunk bárányok. – mondta tetetett morcossággal fivérem.

Én csak szúrós pillantást vettetem felé. Oda ültem Emmet mellé.

Mire ő elcsúszott egy kicsit mellőlem. Nem értettem, hogy miért kicsit elszomorodtam.

(Néhány hónappal később)



Már jó ideje, hogy Emmet vámpír és köztünk él. De nem mutatta semmi jelét, annak hogy érdekelném. Mindig Edwardal megy el vadászni. És mindig nagyon sokáig vannak távol. Mindig, ha visszaérnek olyanok mind a ketten, mint a vadalmák a mosolyt nem lehet levakarni az arcukról.



A szeme is egyre barnább lett és még jobban tetszett, ha ez lehetséges.

Egyszer elhatároztam, hogy kiderítem, mit tesznek ketten vadászat közben, de sajnos lebuktam. És egy teljes álló napon átromboltam az erdőt. Már nagyon idegesítettek ezek ketten. A bánatomat lassan már nem tudtam vásárlásba fojtani.



Egyik nap mikor bent voltam a szobámban és olvastam az egyik kedvenc könyvemet a Rómeó és Júliát. Egyszer csak benyitott Edward Emmett társaságában.

- Rosé készülődj, este elmegyünk egy bálba. – mondta nagy vigyorral az arcát bátyám.

- Rendben. – válaszoltam neki flegmát.

Így hát elkezdtem készülődni. Egy szép éj-kék estéji mellet döntöttem és hozzá illő magas sarkút vettem fel. A ruha olyan volt hogy mélyen dekoltázsholt a hátamat teljesen szabadon hagyja és combközépig föl van vágva, hogy bírjak benne lépni.



Este fél kilencre elkészültem és lementem a nappaliba már mindenki készen volt.

Esme egy visszafogott bézsszínű ruhában volt, a három fiú pedig egységes szmokingban. Láttam, ahogy Em végig néz és a vágy fel, csillan a szemében én csak egy jót, mosolyogtam magamban.

- Akkor indulhatunk? - kérdezte Carlisle.

Mindenki egységesen bólintott. Apám fekete Mercedesével mentünk.



Nem figyeltem merre megyünk csak azt vettem észre, hogy egyszer csak megállunk. És mindenki ki száll a kocsiból. Egy színháznál lehettünk.

A többieknek úgy láttam, hogy nagyon fel sem tűnt mindenki olyan nyugodt volt egy személyt kivéve. Emmet szemében egy fajta izgalmat láttam nagyon kíváncsi, vagyok hogy miért.



Egyszerre indultunk az ajtófele. És mikor beértünk megálltam és ledermedtem nem volt senki a teremben. Az egész terem üres volt csak középen ált egy zongora árván és öt szék volt még ott. Apám elkezdett minket elterelni a székekhez. Esme én és Carlisle leültünk, Edward a zongorához ment és elfoglalta a helyét. Emmet pedig a zongora mellé ált. Na most már teljesen összekavarodtam. Már majdnem megkérdeztem, hogy mi folyik itt, de ekkor elkezdett játszani a kedves bátyóm. És Em elkezdett hozzá énekelni:

All this time i felt so lost, lost and needed help.

Incomplete, out of reach, All alone by myself.

It all becomes so clear, when i see your face.

And it’s only when you’re near, I feel i’m safe.



So before we take this road, before you change my mind, fill my heart with hope, help me to believe this time.

I’ve been torn apart, desperately try to find a way back to my heart, so i can love again.



Ooh, help me love again. Ooh yeah.



I’m so tired of holding on, so tired of waiting.

I need to feel something real, without it breaking.

It all becomes so clear, when you touch my hand.

And it’s only when you’re near, i know you understand.



So before we take this road, before you change my mind, fill my heart with hope, help me to believe this time.

I’ve been torn apart, desperately try to find a way back to my heart, so i can love again.



Én csak ültem és hallgattam, ahogy az én mackóm énekli ezt a csodás dalt.

Mikor a számnak vége lett én csak ültem és a csodálattól meg sem bírtam szólalni annyira meg voltam döbbenve. Mikor felocsúdtam oda rohantam Emmethez és szorosan megöleltem. És végre ő is viszonozta. Magamon kívül voltam a boldogságtól.

- Nagyon szépvolt. –most jöttem rá, hogy valószínű, hogy ezért maradtak mindig olyan sokáig a vadászaton.

- Igen jól gondolod, ezen munkálkodtunk egészen igáig. – felelt Ed a gondolataimra. Én most csak egy nagy mosolyt küldtem felé, amit ő viszonzott is.

Most Emmet elengedett és letérdelt elém nem értettem hogy miért elkezdett beszélni.

- Rosalie Lilien Hale szeretnék neked bevallani valamit. Mióta megláttalak azon a nap mikor felébredtem, már akkor tudtam, hogy te leszel életem párja. Csak féltem mi van, ha neked nem én kellek. Ezért Edwardal kiterveltük, ezt hogy így mondjam meg neked azt, hogy mit érzek irántad. Egy szerenád igen egy szerenád ez a tökéletes módja, hogy elmondjuk annak a nőnek, hogy szeretjük, akit ki választottunk. Fel kérhetlek egy táncra? – mondta ezeket, a szavakat, amiket én már oly régóta várok.

- Természetesen. – válaszoltam nemes egyszerűséggel.



Bátyám elkezdett egy lassú számot játszani. Emmet meg bevezetett a tánctérre és elkezdtünk angol keringőzni. Nagyon jó érzésvolt évek óta nem éreztem magam ennyire felszabadultnak. Nem sokára Esméék párosát láttam, amint csatlakoznak a mi kis táncoló párosunkhoz. Az egész este csodálatos volt, rég volt hogy ennyit mosolyogtunk volna. Edward egymás után játszotta a szebbnél szebb dalokat, amire mi folyamatosan táncoltunk. Egyszer-kétszer halhattuk saját szerszemélyeit is.



Nem tudom mikor az idő érzékemet teljesen elvesztettem, fogta magát Emmet és kivezetett az udvarra. Leültünk egy padra és egymás tekintetében elvesztünk. Lassan közeledtünk egymáshoz, míg végül olyan közel kerültek ajkaink, hogy egy csókban forrtunk össze. Ez a csók nagyon rövid volt de sokat elmondott. Mindketten hírtelen eltávolodtunk egymástól és én lesütöttem a szememet, és a földet néztem. Emmet az állam alá nyúlt és kényszeríttet, hogy a szemébe nézzek. Nem tudtam ellenkezni, és bele néztem abba az igéző szempárba.



És ismét közeledtünk egymáshoz és most egy szenvedélyes csókban, forrunk össze most egyikünk sem húzódott el és nagyon jó volt. Az ég tiszta volt látszottak a csillagok és a Hold ma csak úgy világított. Majd zihálva váltunk szét.

Mikor már csillapodott zihálásunk megszólalt:

- Nagyon szeretlek téged Rosalie. Nem akarlak elveszíteni téged sohasem.

- Én is nagyon szeretlek téged Emmet és már nagyon rég, várok rád. – mondtam ki érzéseimet.



Utána visszamentünk a terembe és még nagyon sokáig táncoltunk.

Ez lenne az én kis történetem az életem egy kis szelete, de számomra nagyon fontos része.