Romantikus szerenád by Delilah

Romantikus szerenád





Életem fordulópontja volt, amikor megismertem Rosalie-t. Nem csak a vámpírlétem miatt, hanem az egyetlen szerelmem miatt is. Mert Ő megváltoztatott mindent az életemben, és még ha nem is hangoztatom folyton, akkor is nagyon sokat számít nekem, hogy létezik.



Éppen vásárolni volt Alice-vel, Edward pedig elráncigált engem, hogy keressünk valami ehetőt… pardon, ihatót.

Mikor visszaértünk Esme láthatóan nagyon boldog volt, Carlisle-t átkarolva ült a kanapén, Alice boldogan figyelte őket Jazzel az oldalán.



Egyedül Rosalie gubbasztott a sarokban és morcosan figyelte a vidám társaságot. Edwardra néztem, aki féloldalas mosolyra húzta a száját.



- Mi van?- kérdeztem értetlenül Edwardtól.



- Mindjárt megtudod, de nem fogsz örülni… csak félig – mi az, hogy félig? Hogy tudnék „félig” örülni mikor Rose szomorú, és mikor mindenki örül? Otthagytam Edward-ot, és amilyen gyorsan csak tudtam, olyan sebességgel rohantam be a házba, egyenesen Rose mellé.



- Mi történt? – értetlenkedtem. Nem válaszolt csak nézett. Arca már-már gyászos volt. Valami nagyon elszomorította. Az amúgy is meglehetősen kevés türelmem most már kezdett elfogyni.



- Mi történt? –kiáltottam, miközben a türelem utolsó szikrája is kihunyt bennem. Mindenki döbbenten nézett rám. Senki nem értette, hogy miért kiabálok.



- Emmett Cullen! Ne tedd tönkre Esme örömét, ha megkérhetlek rá! – szólalt meg kissé dühösen Carlisle. – Edward, ha megkérhetlek rá, vidd innen ki Emmettet, és magyarázd el mi folyik itt, mert mi szeretnénk tovább ünnepelni. – Edward kiráncigált az udvarra.



- Na ide figyelj! Állítsd le Rose-t, mert nem bírom tovább hallgatni az ostoba és hiú gondolatait! – továbbra is értetlenül, és kissé sértettem néztem Edwardra, aki folytatta – Carlisle szerelme jeléül vett egy szigetet Esmének. Az Esme-szigetet. Most mondta el neki, eddig folytak az építkezések. A feleséged pedig eláraszt a gondolataival, amiben irigykedik. Esmének már az is megfordult a fejében, hogy inkább Rosalienak adja. Ez képtelenség. Kezd kicsit felidegesíteni és Jazz sem bírja már sokáig ezeket az érzelemhullámokat. Légy szíves vidd innen el a feleséged, mert elrontja mindenki kedvét. – olyannyira váratlanul ért ez az egész, hogy elképedtem, hosszú percekig úgy álltam, mint egy szobor, elképedve. Ez nem lehet igaz, mit tegyek? – Még ma elmennek a szigetre Carlisleval és akkor tőlem bosszankodhat amennyit akar – folytatta Edward amikor megmozdultam.



- Oké, ne haragudj rá. Megoldom, csak ne legyen veszekedés! – Edward és Rosalie viszonya eddig sem volt túl jó, de ez csak rontotta az egészet. Edward hidegen intett és eltűnt az erdőben. Visszamentem a házba, ahol Carlisle és Esme bőröndökkel a kezükben vártak engem. Odaléptem bűnbánóan és lehajtott fejjel.



- Ne haragudjatok, nagyon sajnálom!- mondtam sajnálattal és szégyennel a hangomban. Kicsit kínos volt.



- Semmi baj drágám, nem a te hibád, nem is Rosalie-é –szólalt meg lágy hangon fogadott anyám –Csak az én drága férjemnek nem kellett volna ilyen ajándékot venni nekem –nézett kicsit mérgesen Carlislera aki rákacsintott. – Mire visszajövünk megoldjátok és…



- Mi pedig le fogjuk késni a gépet, Kedvesem – szakította félbe Carlisle – a fiatalok majd elrendeznek mindent. Viszlát!



- Sziasztok! – integetett Alice mosolyogva a teraszról. A kocsi távolodni kezdett majd végleg eltűnt, már a zaja is elhalkult. Egyedül maradtam, hogy megoldjam ezt a problémát. Edwardra nem számíthattam, Alice pedig el volt foglalva Jasperrel. Bementem a házba ahol Rosalie még mindig bent gubbasztott lehajtott fejjel. Leültem mellé mire ő felnézett rám.



- Menj innen Emmett! Nem vagyok rád kíváncsi! – a hangja remegett, de a határozottan küldött el. Fölmentem a szobánkba gondolkozni. Mit adhatnék neki? Mit szeretne? Percekig gondolkoztam mire eszembe jutott valami használható ötlet. A gép elé ültem, és divattervezőket kezdtem el keresni. Egy párizsi tervezőn megakadt a szemem, szerencsém volt, mert a név mellett volt a cég telefonszáma is. Tárcsáztam a számot, egy kedves női hang szólalt meg.



- Segíthetek? – kérdezte türelmesen.



- A divattervező úrral szeretnék beszélni. – egy pillanat múlva megszólalt.



- Egy nevet kérhetek?



- Emmett Cullen vagyok – a telefonból is áthallatszott, hogy valamit lapozgat, biztosan a nevem kereste, mikor a zörgés abbamaradt ismét megszólaltam – Alice Cullen testvére.



- Áh… Mr. Cullen, örülök, hogy megismerhetem. Máris kapcsolom Mr. Fon-t – egy nőies hangú férfivel beszéltem majdnem egy fél órát mire össze tudtunk állítani Rosenak három estélyit és négy kosztümöt. Nagyon fárasztó ez a téma, csodálkoztam, hogy bírják ezt a csajok nap, mint nap.



- Most azonnal? – kérdezte Fon úr kétségbeesve.



- Az ár dupláját fizetem – mondtam ravaszul.



- Őőő… Lucy, lépj kapcsolatba a Kaliforniai céggel! Most! Mr. Cullen, a ruhaköltemények egy órán belül ott vannak. A címet tudjuk. Viszhall! – kezdtem érezni, hogy valami sínen van és, hogy ezzel megyek valamire.



Amikor megérkeztek a ruhák Rose még mindig a sarokban kuporgott. Kimentem átvenni a csomagot, amelyek fekete fóliába voltak csomagolva és vállfára akasztva lógtak.

Bevittem és Rose előtt megálltam velük.



- Rose, szívem van itt egy kis ajándék neked és arra gondoltam… - befejeztem volna a mondatot, de Ő közbeszólt.



- Nem érdekel Emmett, se te, se a hülye ruháid! Menj innen! – ordított rám az egyetlen szerelmem. Sértettem odébb álltam. Napokig próbálkoztam: gyűrűvel, új berendezéssel, de mind hiábavaló volt. Nem ért semmit. Egyik nap, teljes elkeseredésemben Carlisle dolgozó szobájában voltam amikor megcsörrent a mobilom.



- Halló! – szóltam élesen.



- Emmett te vagy? - kérdezte Esme lágy hangon.



- Aha. Hogy vagy? Jó a sziget? Játszadoztok Carlisleval?



- Ajj Emmett! Ne légy neveletlen! Nem ezért hívlak. Mi újság Roseval?



- Nem használ semmi! Mindent próbáltam. – mondtam elkeseredetten.



- Van egy ötletem Emmett! Egy ház, csak nektek. Már minden megvan,

csak építkezni kell. Mondom mit csinálj, tudsz figyelni?



- Persze. Mondd! – végre egy halvány remény. Erre van szükségem.



- Menj be a dolgozószobámba és a második fiókba találni fogsz egy zöld mappát!

Az van ráírva, hogy Emmett és Rose. Megvan?



- Aha. Nagyon köszi! – kezdtem volna hálálkodni amikor folytatta.



- Az íróasztal tetején pedig egy kis fehér notesz. Abba van rengeteg telefonszám.

Rodger Garcia nevét keresd!



- Megvan!



- Még ma hívd fel és kérd, hogy jöjjön az összes emberével és, hogy minél előbb fejezze be és, hogy én kérem. Add oda neki a mappát mindenestől és, hogy mindent pontosan úgy csináljon, ahogy le van rajzolva. Meg fogja csinálni a bútorokat írni. Szerintem 1 hónap és készen lesz. Nagyon gyorsak. Mi még maradunk egy hónapot. Minden rendben lesz.



- Köszi mindent anya! Szeretlek!



- Én is téged Emmett!



Napról-napra, hétről-hétre építették a házat. Egy hónap kellett mire bútorokkal is felszerelték. Egy hónap és 12 nap mire elérte a kulcsra kész szintet. Rosalie a ház építése közben végig a sarokban ült. Még vadászni sem akart. Alicenek egyszer sem sikerült vásárolni vinni, Japer pedig nem tud egy szobában megmaradni szerelmem érzéseivel. A ház elkészült és én igyekeztem a nagy ház felé, hogy megmutassam neki az ajándékát.



- Mit akarsz Emmett? Nem érdekel!



- Ez érdekelni fog, hidd el!



- Nem érdekel Emmett! Menj innen! – szólt keményen és elutasítón.



- Rose! Ha nem tetszik, akkor lebontatom! Csak nézd meg! Kérlek! – könyörögtem.



- Megnézem, de akkor sem érdekel! – végre, végre elértem valamit! Ez mosolyt csalt az arcomra. Az erdő széle felé volt megépítve, néhány kilométerre a határtól. Hatalmas ablakokkal tervezte Esme, és egy gyönyörű vörösrózsa-bokor volt a bejárat két oldalán. Továbbra is kemény maradt szerelmem arca.



- Beköltözök, de attól még nem szeretem!



- Köszönöm Rose! – meg akartam csókolni, de Ő elhúzódott majd elsuhant mellettem. Több órán át vártam a ház előtt, de semmi jelét nem láttam annak, hogy megbékélt. Már csak egy dolgot tehettem… vagyis kettőt. A nehezebbikkel kezdtem.



- Edward! Segítened kell! Kérlek! Megteszek bármit, akármit! – könyörögtem neki eltorzult arccal, de Ő kárörvendő módon nevetgélni kezdett.



- Emmett! Nem érdekelsz se te, se Rose! Hagyj békén! Ha én mondom meg mire gondol, akkor semmi sikerélményed nem lesz! - Hiába vitatkoztam volna. Edward makacsságával szemben én semmit nem értem. Már csak Alice maradt.



- Alice! Kérlek szépen segíts! Tudnom kell mit szeretne! Segítened kell! Bármit megadok!



- Egy BMW-t szeretnék, pirosat, sötétített ablakokkal és tele tankkal! – mosolygott rám szelíden.



- Persze, bármit! Csak mondd meg mi lesz! – a szeme a semmibe meredt és csak pár perc múlva tért vissza a jelenbe egy széles vigyorral az arcán.



- Na? - Kérdeztem kíváncsian. Alice bíztatóan rám mosolygott.



- Tudod Emmett, néha az emberek azt mondják, hogy a dal segít. Gondoltad volna, hogy igazuk van? Minden rendben lesz.



- A…alice, mi van? Nem értem – mondtam mikor a garázs felé igyekezett.





- Bocsi, Jasperrel dolgunk van. A BMW-t ne felejtsd el kérlek – mikor észbe kaptam és integetni akartam, a kocsinak már nyoma se volt.

A dal segít, a dal segít, a dal segít… na neeeeee… ezt nem gondolhatja komolyan. Én biztos, hogy nem fogok… kizárt. Vagy mégis? Szeretem Rose-t mióta megmentette az életem, mióta ismerem, mióta először megpillantottam. Ha ez a kulcsa mindennek, akkor legyen. A gimiben szerepeltem egy operában. Nagyon gáz volt. Én voltam a főszereplő, muszáj volt, mert különben bukok. De, ha ez kiderül az örökkévalóságig ezzel fog piszkálni Edward és Jasper. Nem érdekel. Rosért bármit megteszek. A neten keresgettem dalokat. Eszembe jutott egy csodálatos ötlet. Újra feleségül veszem. A gyűrű megvan. Édesanyám gyűrűje megfelelő lesz. És egy dalt is találtam az a címe, hogy: Egy szerenád. Igazából minden benne van, amit érzek Rose iránt, de vajon tudok még énekelni? A puszta tudat is megrémít, hogy én énekeljek. Beleborzongok. Estefelére már kigyakoroltam magam, úgyhogy szépen felöltöztem, zsebre raktam az ékszeres dobozom és kisuhantam a házból. Egy örökkévalóságnak tűnt odaérni. Rose az erkélyen lapozgatott valami magazint és le se nézett, amikor megérkeztem. Elbizonytalanodtam, hogy tényleg sikerrel járok e. Még egy elutasításba belehalnék.



- Rose! Szerelmem! – énekelni kezdtem. Az én szerenádomat. Rose felállt és az erkély széléről hallgatta odaadó dalom. Itt-ott kicsit hamis volt, de mikor befejeztem az én egyetlen szerelmem könnyek nélkül sírt.



- Rosalie Hale! Szeretlek! – letérdeltem – Hozzám jössz feleségül?



- Hát persze Emmett! Szeretlek! – kiugrott az ablakon átölelt és megcsókolt – Szeretlek Emmett Cullen! A feleséged akarok lenne! Szeretlek! Szeretem a házat, a ruhákat amiket kaptam a gyönyörű berendezést a rózsákat a gyűrűt, de legfőképpen téged, és mindig is szeretni foglak.



- Én is szeretlek, Egyetlenem! – öleltem magamhoz szerelmemet, és hihetetlen boldogsággal töltött el a tudat, hogy örökre együtt maradunk, és annyiszor házasodunk össze, ahányszor csak jólesik.