Romantikus szerenád by Aby

Romantikus szerenád




Emmett szemszöge



Már sokadik alkalommal készültünk Rosalie-val megünnepelni a házasságunk évfordulóját.

Sokadik? Ezredik. Persze, én nem ragaszkodtam hozzá, de Rose Baby számára ez a nap a felülmúlhatatlan, angyali szépsége előtti tisztelgésem napját jelentette.

Amióta Carlisle apó átváltoztatott, és lecsengett a vérszomjas időszakom, azóta elválaszthatatlanok voltunk Rose-zal. Amint a vágyaim felülkerekedtek az étvágyamon, azonnal felavattuk a közös hálószobánkat. Törtek a bútorok, repedt a vakolat…valószínűleg elüldöztünk mindenkit a házból, de talán még az erdőből is a vadakat. Remegtek az ablakok, ahogy kéjes hangjaink hullámának próbáltak gátat vetni. Mintha lehetett volna…szegény Jasper, még a mai napig sem tudom, hogy élte át azt az első napot. Ha magamból indulok ki, akkor Alice is egy emlékezetes „élménnyel” lett gazdagabb

Elégedetten felnevettem, ahogy az emlékek kifogástalan memóriám által lelki szemeim előtt tökéletes részletességgel megjelentek.

Hálával tartoztam Rose Babynek, aki kilométereken át cipelte elernyedt testemet, hogy megmentse az életemet. Amikor ráeszméltem, mi lett belőlem… Hát… „Király!” – gondoltam. Na persze nem éppen így, hiszen abban az időben még nem használták ezt a kifejezést. Talán valami olyasmit mondhattam, hogy a „Rézfán fütyülő rézangyalát!”

Előtte sem voltam éppen gyenge, de az erő, amit a vámpírlét adott nekem, az valami fenomenális. Jó érzés volt vadászat közben arra gondolni, sebezhetetlen vagyok. Na, nem szó szerint, de egy „Maci Laci” már nem tudott belőlem darált húst csinálni. Az első dolgom volt, hogy megkerestem brummogó haveromat, és eljátszadoztam vele, ahogy ő is tette velem. Nem köszönte meg!! Az adrenalin mindig is a lételememet jelentette, szerettem feszegetni a határokat. Ebben a tekintetben nem hasonlítottam a fivéreimre, ők a kimértség és a józanész mintapéldányai. Természetesen sokszor sikerült átcsábulniuk az Emmett-oldalra.

Edward búskomor ábrázatát a mai napig megmosolygom, ahogy eszembe jut. Hála a magasságosnak, már nem kell nézegetnem. Nem is tudom, mi lenne, ha Bella nem botlik – a szó legszorosabb értelmében – a családunkba, akkor még mindig olyan világfájdalmas, gyászhuszár képpel nézne az én kis öcsikém. Brrrr, még most is elmegy a kedvem mindentől, ha rá gondolok. De mit foglalkozom én most Edwarddal, amikor valaki, sokkal fontosabb számomra.





Kétségbeesetten próbáltam kitalálni, hogy mivel kedveskedhetnék az én szeszélyes kis galambomnak, ami elégedettséggel tölti el.



„Ékszer? Drágakő? NEM! Ennél jobbat is tudsz, Nagymedve! Uff! Majd az ékszeres dobozába vágja durcásan, ahogy az összes többit!” – morfondíroztam magamban. – „Az én Drága, Egyetlen és Utánozhatatlanul Szenvedélyes Barbie babám!” – vigyorogtam.





Aztán megvilágosodtam, ahogy a Dalai Láma az önsanyargató koplalás eredményeként. Bár én nem koplaltam, hogy is ne! Épp tele volt a bendőm ínycsiklandozó grizzly vérrel. Az előbb vadásztam, egyedül, a családból senki sem volt vevő egy jó kis Emmett-féle kalandra. Nem is bántam, legalább kitalálhattam Rose-nak valami igazán frappáns meglepetést, anélkül, hogy az idegesítő elmebányász öcsikém tudna róla.



„Megvan!” – visszhangozta kurjantásomat az erdő. – „Mit nem kapott még tőlem soha eddig? Hát szerenádot! Ez az! Nagy vagy, Öreg!” – veregettem vállon magam.



Úgy döntöttem, hogy az erdőben kivárom az alkonyatot, és akkor a hálószobánk ablaka alá állok – Rosie már tűkön fog ülni, mert még nem kapta meg az ajándékát –, saját szerzeményű dalt előadva a Babámnak. Totális győzelem lesz!!



„Tátva marad majd a szád, Rose!” – vigyorogtam ravaszul. – „Ezért biztosan megjutalmaz egy jó kis éjszakával, illetve nappallal. Ha egyszer beindul, két napig nincs megállás!” – töltött el elégedettséggel a gondolat.



Próbáltam valami igazán szerelmes, mégis Emmett-hű dalszöveget kreálni. Felesleges lett volna leírni, minden szavamra tisztán emlékeztem.

Gondoltam, mielőtt színpadra lépek, esetleg átöltözöm. Habár ez kockázatos, hátha közben, egy az elmémbe bekúszó kósza gondolatom elárulja, mire készülök. Biztos voltam benne, hogy a család többi tagja nem igazán értékelné a tervemet. Köztudottan botfülűnek tartottak,…hát, keménynek kemény még a fülem is, de hogy bot! A csilingelő hangú, idegeken piruettező kis törpe és az agyturkász, zongorabűvölő langaléta. Igen, Alice-re és Edwardra gondolok.



„A két „okoska” művészlélek, hogy oda ne rohanjak!” – fanyalogtam. – „Ha-ha-ha, de mégsem az ő agyukból pattant ki a szerenád ötlete.” – vigyorogtam elégedetten.





A nap komótosan, vöröslő korongként bukott alá a horizonton.



„Eljött az én időm!” – állapítottam meg elszántan.



Eszeveszett sebességgel rohantam a ház felé, remélve, hogy a jövőbe látó csodatündér nem kapott még értesítést a terveimről.



Ahogy a házhoz értem, majdnem szívinfarktust kaptam, még jó, hogy már halott vagyok. Alice a verandán állt, kezében a frakkommal.



- Nyugi, csak én tudok róla! – mosolygott elégedetten, ledöbbent képemet látva.



- Hogyhogy? Hol van Edward? – kérdeztem gyanakvóan.



- Edward és Bella épp lefektetik a házukban Nessie-t. Szerencsére gyakorlott vagyok a gondolataim elrejtésében. Rose pedig épp estélyibe bújik – vigyorgott rám cinkosan.



- Oké – morogtam, majd felsétáltam elé a verandára, elvéve tőle a ruháimat.



„Micsoda kis kotnyeles törpe!” – dühöngtem. „Remélem, nem szólta el magát Rosie előtt, mert akkor megpróbálom a lehetetlent, és keresztben lenyelem!!”



Jó talán az, hogy legalább Edward semmit sem sejt. Ez is valami.



Alice visszatáncolt a házba, én pedig a verandán magamra öltöttem az ünneplőmet.

Villámgyorsan megkerülve a házat, a hálószobánk ablaka alá sétáltam. Megpödörtem nem létező bajuszomat, felkészülve a csábító éneklésre, mint egy hőstenor.



Rose Baby egy skarlátvörös, selyem estélyi ruhát viselt, amely szabadon hagyta finom porcelánbőrét a hátán. A ruha bal oldala fel volt sliccelve tökéletes combja közepéig. Fekete szandáljának pántjai érzékien ölelték körül nőiesen izmos vádliját. Gyönyörű volt! Mint mindig! Egy valódi, életre kelt Barbie baba.

Hallott szívem megdobbant a látvány hatására, és a testem más részein is bizsergés futott át, Rose képest volt újra életet lehelni fagyott ereimbe.

Csak bámultam Őt, teljes áhítattal. Már tudtam, hogy mi az, amit el akarok Neki mondani, jobban mondva énekelni.

Beléptem a holdfénybe, majd megköszörültem a torkomat, öklömet a számhoz emelve.



- Rose Baby, bár nem vagyok zeneszerző

Téged csodálni kevés egy emberöltő – kezdtem bele a hibátlanul megkomponált dalomba.



Az első két sor után hihetetlen nyugalmat kezdtem érezni, – „Jajj, ne már, legalább hadd fejezzem be!” – és nemsokára Jasper is megjelent előttem a sötétben.



„Hát persze!” – dühöngtem magamban. – „Itt senki sem értékeli a művészlelkemet!” – morogtam gondolatban.



- Dehogynem! – lépett elő Jazz mögül az én „mindent mindig” halló kisöcsém. – Csak az énekhangod… Hogy is mondjam?... Felébreszted Renesmee-t. – hadarta hirtelen.



„Ja, na persze.” – hagytam rá, majd rájuk se hederítve folytattam a dalba foglalt vallomásom.



- Ezért vagyok annyira hálás,

A halhatatlanság számomra emiatt áldás – énekeltem, fennhangon teljes hangerővel.



- Emmett! Kérlek! – forgatta meg Ed a szemeit, karba font kézzel.



„Ugyan már, Öcsi! Ne mondd nekem, hogy annyira rossz! Szerintem nagyot alkottam. Csak féltékeny vagy, mert neked, a csodahangú kandúrnak még nem jutott eszedbe szerenádot adni a feleségednek, és félsz, hogy Bella szemrehányást tesz neked – nevettem.



Még mindig magamon éreztem a nyugtató Jasper-féle hókuszpókuszt, de nem törődtem vele. Lelki szemeim előtt a Rose-zal előttünk álló két nap lebegett, ahogy fékezhetetlen szenvedéllyel döntünk romba egy újabb vityillót.

Rosalie az ablak előtt állt, a hold fénye sejtelmesen ölelte körül karcsú alakját, csábító ajkai őszinte mosolyra húzódtak, szemeiben valódi boldogság csillogott.

Nekem több se kellett. Felbátorodva Galambom reakcióját látva, fennhangon folytattam az éneket.



- Mert elmondhatom minden napján az örökkévalóságnak,

Hogy mennyire, de nagyon imádlak...



Még be sem fejezhettem az első strófát, Edward egy köteg pénzt kezdett lengetni az orrom előtt, ravaszul vigyorogva rám.



- Em! Ezt a pénzt mind neked adom, ha abbahagyod az éneklést – duruzsolta. – Bátyó, nincs semmi bajom, a szerenáddal, de hát a hangod, valljuk be, nem egy Placido Domingó! Ebből fizethetnéd az énekórákat, és még… másra is elég lenne! – igyekezett észérvekkel hatni rám.



„Öcskös!” – kacagtam. – „Azt hittem ennél okosabb vagy! Rám nem hat a bűverőd!” – vigyorogtam elégedetten. – „Habár egy többhetes nászútnak nagyon is örülnénk Rose-zal!”



- Rendben! – emelte égnek Edward a szemeit.



„Akkor megállapodtunk.” – bólintottam. – „Ha nem bánod ezt azért megtartanám, a váratlan költségeket fedezendő…” – kaptam ki a kezéből a pénzköteget.



Ahogy a család többi tagja, én is elsajátítottam a gondolatok elrejtésének mesterségét, ami most épp kapóra jött, hogy egy kis potya pénzre tegyek szert.



- Ha megbocsátotok! – vetettem oda a fivéreimnek a vállam felett, majd a ház felé indultam.



Elégedetten léptem be a közös hálószobánkba.

Rosalie kecsesen az ágyra helyezte az egyik lábát, csípőre tett kézzel, csábos pillantással nézett végig rajtam. Az ösztöneim átvették az irányítást a testem felett, villámgyorsan kaptam fel a Barbie babámat, szenvedélyesen leteperve az ágyban, miközben mohón csókoltam ajkait.



- Köszönöm! – mondta meghatottan csilingelő angyali hangján.



- Semmiség – mormoltam.



Rose áhítattal teli pillantással fürkészte az arcomat, én pedig tudtam, hogy ez volt a legtökéletesebb ajándék, amit adhattam neki ezen a tökéletes napon.