The Beauty and the Bear - 64. fejezet

64. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Fáradtan nyitottam ki a szemeimet, amikor Sally keltegetni kezdett. Vágytam rá, hogy találkozzak a gyerekekkel, de olyan jó érzés volt látni Emmettet álmomban, hogy legszívesebben ott maradtam volna az álomban. Annyira hozzászoktam már a jelenlétéhez a vámpírként együtt töltött éveink alatt, hogy most furcsa távol maradni tőle. Olyan, mintha egy részem hiányozna. Furcsa, nem is tudtam, hogy mennyire szerelmes vagyok Emmettbe, egészen mostanáig. Eddig is szerettem, de mintha most mélyebbé vált volna a kapcsolatunk. Nem nagyon tudom még magamnak sem megmagyarázni, de valami megváltozott, nagyon is jó irányba változott meg.

-         Hé, ébresztő álomszuszék – kuncogott Sally. – A gyerekek már nagyon várnak, nem okozhatunk csalódást nekik – húzta le rólam a takarót.

-         Jól van na, kelek már – nyitottam ki a szemeimet kissé morcosan. Nem szívesen szakadtam ki a saját kis álomvilágomból.

-         Tudod, hogy milyen nap van ma? – csillantak fel Sally szemei.

-         Nem, de nem is nagyon izgat – rántottam meg a vállam.

-         Pedig azt hittem, hogy már repesve várod ezt a napot – komorult el Sally egy pillanatra.

-         Miért lenne ez a nap más, mint a többi? Természetesen nagyon örülök a gyerekeknek, és már alig várom, hogy tovább taníthassam őket, de ez is csak egy nap a sok közül.

-         Azt a negatív mindenedet – morgolódott Sally. – Ma péntek van – fűzte még hozzá.

-         Az jó – bólogattam.

-         Nem emlékszel, hogy mit ígért neked Emmett? – kérdezte Sally izgatottan.

-         Miért társalogsz velem hajnali hatkor rébuszokban? – sóhajtottam fel.

-         Emmett azt ígérte neked, hogy minden hétvégén eljön hozzád – világosított fel barátnőm a „minden hétvégén” részt különösen kihangsúlyozva. – Na és mi van holnap?

-         Hétvége – terült el hatalmas vigyor az arcomon.

Majd le is hervadt, ahogy visszagondoltam az éjszakai utazásomra. Lucifer nem fogja hagyni, hogy Emmett nyugodtan eljöjjön hozzám. Kár is nagy reményeket fűznöm most a dologhoz. Emmett vigyáz rám, és csak akkor jön el, hogyha úgy érzi, hogy tökéletesen biztonságos a jelenléte.

-         Mi a baj, Rose? Rosszul vagy? – kérdezte Sally aggódva. Majd a homlokomra tette a kezét. – Nem vészes, talán egy kis hőemelkedés – mondta elgondolkodva.

-         A terhes nőknél ez nem egyedi eset – legyintettem. – Elmegyek fürdeni, és azután már indulhatunk is – mosolyogtam barátnőmre, hogy egy kicsit megnyugodjon. Nem akartam, hogy bárki is aggódjon miattam.

-         Rendben, talán csak túl korán keltettelek – sétált ki a szobámból. – Legközelebb későbbre beszélem meg a találkozót.

-         Ugyan, semmi gond – mondtam határozottan.

-         Rendben, ha te mondod – fordult vissza felém mosolyogva. – Rántotta, vagy tükörtojás?

-         Rántotta – vágtam rá azonnal.

-         Rendben, mindjárt intézem is – sietett le a lépcsőn.

Én pedig szép lassan elbandukoltam a fürdőbe, és megmosakodtam. Majd felvettem egy a hasamat nem szorító ruhadarabot. Egyre jobban gömbölyödtem, ami csakis mérhetetlen örömmel töltött el. Hiszen ez a kis csöppség csakis az enyém és a szerelmemé. A világ legszebb ajándéka. Egy apró, tökéletes kisbaba. Egy vagány és cserfes kislány. Remélem, hogy véget ér ez az egész, mire oda jutok, hogy megszülessen. Nagyon szeretném, hogyha Emmett lenne az első, aki meglátja majd a kisbabánkat.

-         Hogy vagy, kicsim? – dugta be anya a fejét az ajtón. – Sally szerint eléggé le vagy törve.

-         Kérdezhetek valamit? – tőrt ki belőlem a kérdés.

-         Hát persze, gyere, üljünk le – húzott maga után a hálószobába. – Mi lenne az? – nézett rám kíváncsian, miután mindketten elhelyezkedtünk.

-         Te szeretted valaha apád, vagy csak azért mentél hozzá, mert a családod ezt várta tőled? – kérdeztem bizonytalanul.

-         A mi házasságunk elrendezett volt, de valaha az édesapád fess, és gyengéd fiatalember volt – válaszolta anya. – Mindig is szerettem, hiszen neki köszönhetlek téged – fűzte még hozzá.

-         Nem hiányzik most, hogy nincs melletted? – tettem fel a következő kérdést.

-         Édesem, mire akarsz kilyukadni?

-         Csak szeretném tudni, hogy hogy bírod ki nélküle. Hiszen már olyan régóta egy pár vagytok, és most nem érzed üresnek az ágyat, hogy nem fekszik melletted?

-         Ó, azt hiszem, hogy most már értem – mosolyodott el anya. – Úgy gondolom, hogy nem lenne helyes az én és édesapád kapcsolatát összehasonlítani a közted és Emmett között lévő kötelékkel. Egy elrendezett házasságot, és egy szerelemből és szenvedélyből építkező szerelmet nem lehet egy lapon említeni. Te és Emmett különleges pár vagytok. Manapság ritka az olyan házaspár, akik egymásnak vannak teremtve. A ti kapcsolatotok sok mindenből táplálkozik. Az egymás iránti tisztelet, szeretet, a közös pillanatok, a nyugodt, lassú ismerkedési folyamat. Olyan dolgok, amelyekhez nekem nem volt szerencsém. Azt hiszem, hogy természetes, hogy most üresnek érzed magad egy kicsit. Hiszen a lelked, a lényed másik fele távol van tőled. Az apád és én köztem ez a fajta kapocs soha nem volt meg. A mi kapcsolatunk inkább egy kölcsönös elfogadásra épül, és megszokásra.

-         Sosem volt szerelmed? – haraptam az ajkamba.

-         Nem mondom, hogy az évek alatt nem volt egy-két férfi, aki mind személyiségében, mind pedig külsejében ne tetszett volna, de soha nem csaltam volna meg apádat. Mindig megkapta tőlem a tiszteletet és jó felesége voltam. Nincs okom panaszra. Az életem kielégítő volt, és egy nemes lány nagyjából ennyit kívánhat magának. A létem eddig is megfelelő volt, és most talán még inkább az – válaszolta elgondolkodva.

-         Egyszerűen hihetetlen vagy, anya – mosolyodtam el.

-         Ugyan, miért?

-         Ennyi év és nekem fel sem tűnt, hogy mennyire nem érzel szerelmet apa iránt. Hiszen mindig fogtátok egymás kezét, vagy apa átölelte a derekadat, néha még egy-egy csókot is váltottatok – gondolkodtam el.

-         A külvilág számára a házasságunknak természetesen igazinak kellett látszódnia. Tulajdonképpen az is volt. Hiszen te is megszülettél, és azt hiszem, hogy nem kell azzal hitegetnem téged, hogy a gólya hozott. Úgy is le lehet együtt élni egy életet, hogy a kapcsolat a családalapításon és a jóléten, nem pedig a szerelmen alapul. Te most akkor is boldog lennél, hogyha Emmettnek és neked csak egy kis pajta és egy szénaboglya jutott volna osztályrészül. Én úgy voltam boldog, hogy mindent megadhattam magamnak, és a családomnak. Minden nézőpont kérdése.

-         Mi lett volna, hogyha esetlegesen nem vagy képes kihordani egy kisbabát? – tettem fel a következő kérdésem.

-         Akkor fogadtunk volna örökbe kisbabát, de akkor nem lett volna ilyen megfelelő minden, azt hiszem. Ha szerelmet is, és a családod is nélkülöznöm kellett volna, akkor nyilván nem élem meg így az elmúlt éveket. Egyébként, miért teszel fel nekem ilyen furcsa kérdéseket? Nem értelek, kincsem.

-         Én csak szeretnék több szemszöget ismerni a döntéseim meghozatalához – mondtam sejtelmesen.

-         Ugyan milyen döntések? Hiszen az életed már tökéletesen a medrében folyik. Nem hiszem, hogy okod van bárkiben, vagy bármiben kételkedni magad körül. Emmett hamarosan visszatér, és folytatjátok a már megkezdett életet – vágta rá anya egyszerűen. Na igen, ő nem tudja, hogy nem csak a saját életem felett döntök majd, hanem az egész családomé felett. Nem csak rólam van szó, hanem Esméről, Carlisle-ról, Alice-ről, Jasperről, Edwardról, Belláról, Renesmee-ről, és még arról a korcsról is. Hiszen ő akármennyire is nem kedvelem, de Nessie-hez tartozik. Hogyan fordíthatnék hátat nekik a saját boldogságom fejében? – Nézd, kicsim – szakított ki anya hangja a gondolataimból. – Tudom, hogy most meglehetősen kényes a helyzet, ráadásul, mivel én is anya vagyok, pontosan tudom, hogy mi az, amire most vágysz. Azt szeretnéd, hogyha Emmett minden percben melletted lehetne a terhesség alatt, és látná, simogatná az egyre növekedő pocakod, ahogy én is erre vágytam egykor. Viszont kettőnk között az a különbség, hogy a te férjed egészen biztos vagyok benne, hogy pontosan azt szeretné tenni, amire te is vágysz, míg az apád hiába volt velem végig a terhesség alatt, csak azt látta, hogy egyre kevésbé nehéz egy ágyban elférni velem. Erős a különbség, de még így is a te javadra billen a mérleg.

-         Tehát hisztis vagyok? – kérdeztem halványan elmosolyodva.

-         Nem ezt mondtam, csak azt, hogy az éremnek mindig két oldala van – nevetett fel halkan. – Most például az a jó oldal, hogy a gyerekek, akiket tanítasz, alig várják, hogy újra találkozzanak veled. Ami tökéletesen bizonyítja, hogy te egy jó ember vagy, kislányom. A gyerekek érzik, hogy kiben bízhatnak, hogy kit szerethetnek. Ezért egyértelmű, hogy minden rendben lesz. Nincs miért aggódni.

-         Egy kicsit sem kételkedsz Emmett győzelmében?

-         Nem, egyáltalán nem – vágta rá határozottan.

-         Na és miből vontad le ezt a következtetést? – kérdeztem kíváncsian.

-         Abból, hogy a férjed levegővétel nélkül képes nagyjából tíz percig egyfolytában beszélni. Elég nehéz a szavába vágni. Ez fel fogja dühíteni az apádat, és akkor kimutatja a foga fehérjét. Tehát egyáltalán nincs mitől tartani – magyarázta anya nevetve.

-         Oké, tényleg elég jó a beszélőkéje – egyeztem bele kuncogva. Tény, hogyha egyszer elkezd beszélni, akkor nem igazán tudja senki sem leállítani a folyamot.

-         Na látod – simított végig anya a karomon.

-         Köszönöm – bújtam hozzá mosolyogva.

-         Bármikor, kicsim – ölelt vissza azonnal. – Most viszont gyere, együnk egy kis reggelit, azután pedig kezdődhet a tanítás – engedett el végül.

-         Rendben, már biztosan várnak – húzódott őszinte mosolyra a szám.

-         Ez így van – állt fel, majd maga után húzott. Sally, Alex és Vera már az asztalnál ültek, és éppen szedtek a rántottából.

-         Na végre, már azt hittem, hogy soha nem jöttök enni. Ha még késtek tíz percet, akkor már csak az üres tálakat nézhetnétek – mondta Sally vigyorogva.

-         Én dugig vagyok – sóhajtott fel Alex, majd hátradőlt a széken az utolsó falat rántottája után.

-         Jól néz ki – húztam magam felé a tálat, és szedtem először anyának, azután pedig magamnak is. Azután pedig jóízűen faltam be a reggelit. Fél órával később pedig már úton voltunk a megbeszélt találkozóhely felé. Tényleg nem volt messze a háztól, de eléggé eldugott helyen ahhoz, hogy ne találják meg a mi kis zugunkat.

-         Rose néni – rohantak felém a gyerekek sikongatva. Én pedig boldogan ölelgettem meg őket egymás után.

-         Sziasztok – álltam fel, miután mindenkit magamhoz szorítottam.

-         Miről fogsz ma mesélni nekünk, tanító néni? – kérdezte Julie izgatottan.

-         Ma a tavak élő világával fogunk ismerkedni. Itt is van egy tó, nem messze. Először elmondom nektek, hogy mi minden van a vízben. Azután pedig lehet szó egy kis délutáni pecázásról a tóparton – mondtam el a terveimet.

-         De jó – lelkesedtek fel a többiek is.

-         Akkor már indulhatunk is – álltam a kis csoport élére. Majd a tóhoz vezettem őket, és mindannyian letelepedtünk a pokrócokra. Én pedig mindent elmeséltem, amit csak tudtam a tavak élővilágáról. A gyerekek szinte tátott szájjal figyelték minden egyes mondatomat. Ez már annyira hiányzott. A kicsik, akik őszintén kíváncsiak a világra, ami körülöttük van.

-         Készen van az uzsonna – sétált hozzánk anya egy hatalmas tányér süteménnyel, és limonádéval. – Mindenki vegyen szalvétát, és egyetek – kínálta körbe a tányért. A gyerekek pedig lelkesen vettek az édességből, ahogy én is. Imádom az almás sütit. Anya biztosan az én kedvemért sütött ilyet.

-         Köszönjük – mosolyogtam rá hálásan.

-         Nagyon szívesen – dobott felém egy puszit.

Majd ő is leült a körünkbe, és velünk együtt kezdett el nassolni. Fantasztikus nap volt, hiszen megint önmagam lehettem. Vagyis az itteni önmagam, aki imád tanítani. Kissé fáradtan, de boldogan mentem vissza a házba anyával, Verával, Sallyvel és Alexszel. Ami ott várt azonban mindennél nagyobb meglepetés volt a számomra. Amikor kinyitottam az ajtót Emmett vigyorgó arcával találtam magam szembe.

-         Emmett – ugrottam a nyakába boldogan. – Hogy kerülsz ide?

-         Hát leginkább lóháton érkeztem – nyomott puszit a számra. – Sziasztok, fiúk, lányok – köszönt a többieknek is.

-         Apát hol hagytad? – kérdezte Alex kíváncsian.

-         Mindjárt jön ő is, csak elhozza az orvosi táskáját, hogy megvizsgálja Rose-t – vágta rá Emmett azonnal.

-         Hiányoztál – bújtam hozzá szorosan. Olyan jó volt a karjában lenni megint.

-         Te is nekem – nyomott puszit a fejem búbjára.

-         Nem tudtam, hogy jössz, ha tudtam volna, akkor mindenképpen készülök – néztem fel rá bűnbánóan. - Nem főztem semmit.

-         Út közben megálltam anyáéknál és hoztam egy kis szalonnát, és friss tojást, meg kenyeret, úgyhogy majd összedobunk némi rántottát.

-         Hova tehetem a csomagokat? – lépett be váratlanul Vera férje egy hatalmas pakkal. – Kisasszony, örülök, hogy látom – biccentett felém. – Nagyon sajnálom, hogy nem kísértem haza akkor éjjel – tette még hozzá bocsánatkérően.

-         Drágám – futott oda hozzá Vera boldogan, a kisfiával együtt. A férje pedig széles mosollyal az arcán szorította magához mindkettejüket.

-         Nincs semmi gond, senki sem volt hibás ebben az elkövetőkön kívül – mondtam határozottan.

-         Azért lehettem volna egy kicsit magabiztosabb is, akkor talán nem indult volna el egyedül – motyogta halkan.

-         Ne is beszéljünk róla többet, inkább főzök egy teát – mondtam mosolyogva. Majd magam után húztam szerelmemet is a konyhába. Egy pillanatra sem akartam elszakadni tőle, amíg megint velem van.

-         Tényleg ennyire hiányoztam? – rántott magához hirtelen a konyhában. – Hohó, szép pocak kezd itt alakulni – vigyorodott el, amikor egy kisebb akadályba ütközött közöttünk. – Mozog már? – simította a kezét a hasamra.

-         Eddig még nem mozdult meg, de te leszel az első, aki meg fogja tudni, hogy elkezdett mozgolódni – ígértem meg.

-         Vagyis, utánad én leszek az első – javított ki nevetve. – Az érdekes lenne, ha én nálad is előbb szereznék tudomást a dologról – fűzte még hozzá.

-         Hát, valóban nem lenne hétköznapi – bólintottam rá. - Meddig maradsz velem? – kérdeztem a szemeibe nézve. Nagyon reméltem, hogy van néhány napunk kettesben.

-         Kedden lesz a következő tárgyalás, úgyhogy hétfőn ráérek visszaindulni – mondta mosolyogva. – Van néhány napunk együtt.

-         Na és, mi a helyzet? – kérdeztem nagyot nyelve. Kíváncsi voltam, hogy mennyire lesz őszinte velem a tárgyalással kapcsolatban. Bár, ha füllent is, azt is csak miattam fogja tenni. Anne és az én érdekemben, hogy ne idegeskedjek.

-         Eddig azt hiszem, hogy jól állunk – mondta határozottan. – Az apád elég idegesítő, de elbírok vele – legyintett. – Viszont, történt még valami – folytatta halkabban. Tehát, az igazat fogja mondani. Minden kertelés nélkül el fogja mondani az igazat. Ez egy kicsit félelemmel töltött el, de sokkal inkább büszkeséggel, hiszen mindent megoszt velem, és ez egy jó kapcsolat alapja. – Nem tudom, hogy el szabad-e mondanom. Nem szeretném, hogy felidegesítsd magad – kezdett bele idegesen.

-         Mondd csak, nem lesz semmi baj – simítottam a tenyerem az arcára.

-         Az apáddal együtt megjelent a tárgyaláson Royce is – szusszantotta dühösen. – Még jó, hogy Lionel velem volt, és visszafogott, különben már a rács másik oldalán lennék. Bár a barátom is elgondolkodott rajta, hogy mivel használ többet, hogyha lefog, vagy hogyha segít nekem szép lassan eltörni minden egyes csontját annak a vadállatnak – szorultak ökölbe Emmett kezei.

-         Hé, nincs semmi baj – fogtam meg a kezeit, és a derekam köré csavartam őket. – Már csak te és én számítunk, és a pici. Ne foglalkozz Royce-szal és az apámmal. Miután elvesztik a pert az orrukat lógatva hazabandukolnak és folytatják azt a felszínes életüket. Mi pedig élhetünk végre békében és boldogan.

-         Tényleg így gondolod? – kérdezte kíváncsian.

-         Egészen biztos vagyok benne, hogy így lesz – bólintottam rá. Nadine és Ezekiel nem fogja hagyni, hogy Lucifer győzzön. Na és persze Nathan sem hagyná, szerintem.

-         Mitől lettél te ilyen optimista? – vigyorodott el. – Tetszik ez az oldalad.

-         Nem is tudom, talán te hoztad ki belőlem azzal, hogy ilyen váratlanul megjelentél – nevettem fel boldogan.

-         Ha csak ennyi kell a boldogságodhoz, akkor sűrűn rajtad fogok ütni. Legalább eszedbe sem fog jutni, hogy ránézz másik férfira, mert bármikor megjelenhetek – kacsintott rám.

-         Olyannak ismersz engem, aki más férfiakra fordítaná a figyelmét? – húztam össze a szemöldököm.

-         Dehogyis, ez csupán egy szófordulat volt – ültetett fel az asztalra. Majd gyengéd erőszakkal szétnyitotta a lábaimat, hogy be tudjon állni közéjük.

-         Khm… tubicáim, így nem lesz tea – köszörülte meg a torkát Sally. – Azt javaslom, hogy nyugodtan mennyetek fel. Vera és a párja is eltűnt már a másik házba a gyermekükkel együtt. Az anyukád sertepertél, mint mindig. Mi pedig hazamegyünk a hétvégére, tehát a teával már elkéstetek. Lionel üzeni, hogy vasárnap jön és megvizsgál – kacsintott ránk, majd elsietett a családja irányába. – Sziasztok – kiáltott még be. Azután pedig mindhárman eltűntek.

-         Hm… mit gondolsz, felvigyelek a szobánkba? – hajolt a nyakamhoz, hogy megcsókolja az érzékeny felületet.

-         Anyával mi lesz? – kérdeztem halkan. A fejemet azonban hátrahajtottam, hogy biztosan kényelmesen hozzáférjen.

-         Igazad van, nem lenne illendő most eltűnni – biccentett.

-         Gyerekek – lépett be anya. Mi pedig azonnal szétrebbentünk, mint egy rajtakapott tinédzser pár. – Oh, bocsánat, nem akartalak megzavarni titeket.

-         Semmi gond, nem zavarsz – mosolyogtam az anyukámra.

-         Emmett édesanyja meghívott magukhoz a hétvégére, hogy tervezzük még az esküvő részleteit, úgyhogy ha nem nagy baj, akkor átmegyek vele. Itt vár rám kint – magyarázta anya. – Meglesztek egyedül?

-         Hát persze, anya, menj csak, nem lesz semmi baj – bólintottam rá azonnal.

-         Rendben, akkor hétfőn visszajövök, még mielőtt Emmettnek el kell indulnia – dobott felénk puszit. Majd eltűnt az ajtó mögött, és néhány pillanattal később már zárta is a bejáratot.

-         Valami azt súgja nekem, hogy nem véletlen, hogy mindenkinek dolga akadt a hétvégére – néztem Emmettre várakozóan.

-         Vagy csupán a véletlenek furcsa egybeesése folytán maradtunk itt, teljesen kettesben – simított végig a combjaimon.

-         Hm… szeretem az efféle furcsaságokat – kezdtem el kigombolni az ingét.

-         Vigyelek a szobánkba? – kérdezte miközben ismét a nyakamhoz hajolt.

-         Vagy talán…

-         Vagy talán? – nézett rám kérdőn.

-         Esetleg kipróbálhatnánk az asztal strapabíróságának a fokát – dőltem el a bútoron.

-         Strapabíróság? Ez meg milyen szó? – húzta fel szerelmem a szemöldökét.

-         Most találtam ki, talán nem tetszik? – próbáltam gyorsan kivágni magam. A fenébe, ebben a korban még biztos nem dobálóztak ezzel a kifejezéssel. Furcsa, pedig ez Emmett egyik kedvenc szava. Most mégsem tudja, hogy mit is jelent pontosan.

-         Dehogynem, azt hiszem, hogy be fogom venni a kifejezést a szókincsembe, akár mindennapos használatra is. Fáradt vagy, vagy még bírod a strapád egy kicsit, Baby? – kezdte el húzkodni a szemöldökét. – Na, mit gondolsz? Így helytálló a kifejezés?

-         Azt hiszem, hogy tökéletesen építetted mondatba – bólintottam rá nevetve.

-         Remek, nagyon igyekeztem – húzta ki magát büszkén. – Na és mi a válaszod a kérdésemre?

-         Az, hogy még bírom a strapád egy ideig – ragadtam meg az ingjét, és lehúztam magamhoz.

-         Reméltem, hogy ez lesz a válaszod – villantotta ki az összes fogát. Úgy mosolygott, hogy azt hittem, mindjárt kettéreped az arca. Boldog volt, igazán és őszintén, ahogy én is.

-         Hát válaszolhatnék én neked mást? – kulcsoltam köré a lábaimat.

-         Azt hiszem, hogy most már eléggé kitárgyaltuk szóban a dolgot – nyögött fel, amikor nekifeszítettem magam. – Jobb lenne, ha a tettek mezejére lépnénk – mondta határozottan. Már éppen készültem egy frappáns visszavágásra, de szerelmem ajkai belém fojtották a szót…