AJÁNDÉK NOVELLA!

Vég, és kezdet

SZIASZTOK! EZ EGY AJÁNDÉK NOVELLA ZITUS0928 SZÁMÁRA, AKI A PÁLYÁZAT UTÁN EGY KATE/GARRETT NOVELLÁT KÉRT AJÁNDÉKBA. BÁR SOKÁIG TARTOTT, AMÍG ELKÉSZÜLT, DE SZERINTEM KÜLÖNLEGES DARAB LETT, HA LEHETEK ILYEN KIS ELÉGEDETT MAGAMMAL :D NA DE VICCET FÉLRETÉVE, REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG. :D PUSZI, DRUSILLA

(Kate szemszöge)

Bár a Volturi már elment egy darabot örökké itt hagytak abból, amit képviseltek. Szomorúan álltam Irina hamvai felett. Úgy éreztem, hogy mondanom, vagy tennem kellene valamit, de ehelyett csak álltam ott, és néztem azt, ami megmaradt nekem a nővéremből. Majd hirtelen megjelent egy alak előttem, és letérdelt a földre. Azután pedig lassú mozdulatokkal egy edénybe szedte a hamvakat, amelyet eddig néztem.

-         Az én népemnél régen az volt a szokás, hogy az áldozatul esett szeretteink földi maradványait elvisszük oda, ahol a legjobban szeretett lenni. Azután pedig elengedjük abban a tudatban, hogy boldog az új helyen, ahová került – állt fel Garrett testvérem hamvaival a kezében. Majd felém nyújtotta.

-         Én, nem tudom – ráztam meg a fejem.

-         Hé, tudom, hogy nehéz elengedni valakit, aki fontos nekünk, de egyszer meg kell tenned, és hidd el, hogy jobb előbb, mint utóbb megtenni – tette az egyik kezét a vállamra. Én pedig, ha nehezen is, de elvettem tőle az edényt. – Megtetted az első lépést – mosolyodott el.

-         Öhm… köszönöm, azt hiszem – mosolyogtam rá halványan.

-         Bármikor – biccentett kedvesen.

-         Kate, minden rendben? – jelent meg Carmen és Tanya mellettünk. Tudták, hogy Irina volt a kedvenc nővérem. Mi ketten mindig tökéletesen megértettük egymást, kivéve most. Akármennyire is szeretem, nem lett volna szabad csak úgy elmennie a Volturihoz. Hiszen tudta, hogy ez mennyire veszélyes.

-         Még nem, de minden rendben lesz – motyogtam halkan. – Csak kell egy kis idő.

-         Hát persze, ahogy nekünk is – simogatta meg Tanya az arcomat.

-         Elköszöntetek a barátainktól? – kérdeztem a szemükbe nézve.

-         Mi már igen, ha te is elköszöntél, akkor indulhatunk haza – mondták a lányok.

-         Rendben, akkor bemegyek – bólintottam rá. – Öhm… velem jössz? – pillantottam Garrettre.

-         Örömmel – fogta meg a kezem finoman.

Furcsa érzés volt, és nem tudtam, hogy kész vagyok-e erre. Nem akartam a testvérem emlékét megsérteni azzal, hogy egyáltalán csak eszembe jut mostanában boldognak lenni, ezért akármennyire is jólesett, akkor is megráztam a kezét. Azt hittem, hogy majd elkapja a kezét, ahogy minden normális lény tett volna ilyenkor. Ehelyett viszont, bár egy picit megrándult a teste, de még erősebben szorította meg a kezemet.

-         Ha engem le akarsz rázni, ahhoz egy kicsit több kell, mint egy apró áramütés – mosolygott rám kedvesen. – Nem ok nélkül csimpaszkodtam beléd olyan erősen akkor is, amikor kis híján feláldoztad magad a nővéredért. Pedig akkor sokkal, de sokkal erősebb áramütésekkel próbálkoztál.

-         Meg kellene köszönnöm? – néztem rá idegesen. – Ha hagytál volna, akkor talán megmenthettem volna.

-         Nem, egyelőre még nem kell megköszönnöd. Még túl korai a gyász, de egyszer majd rájössz, hogy így volt helyes, és akkor meg fogod köszönni, hidd el, tudom – mondta teljes komolysággal.

-         Honnan vagy mindig mindenben ilyen biztos? – kérdeztem kíváncsian.

-         Van mögöttem tapasztalat, Kate. Csak hidd el, hogy minden rendben lesz, tudom – simított végig az arcomon. – Aki annyi mindent túlélt, hogy átalakultában sem vált vadállattá, azok számára van holnap.

-         Te is nomád lettél – mutattam a szemeire.

-         Valóban, mert logikus volt ez az életszemlélet, de nem ölök élvezetből, pusztán szükségből, mivel mi csak vérrel tudunk táplálkozni, mint azt te is tudod – nézett rám rosszallóan. Oké, ez most talán tényleg erős kijelentés volt.

-         Ne haragudj, igazad van – néztem rá bűnbánóan. – Csak azt hiszem, hogy kicsit túlságosan is össze vagyok most zavarodva.

-         Ez most azt hiszem, hogy teljes mértékben normális, ne aggódj miatta, megértelek – nyomott csókot a homlokomra.

-         Tehát még mindig aktuális az ajánlatod, amit akkor mondtál, amikor a Volturi tanácskozott? – kérdeztem az ajkamba harapva.

-         Ahogy megmondtam „ha ezt túléljük, akárhová követlek, asszony” – mondta mosolyogva. – Ami azt illeti, a jelek szerint túléltük – ölelte át a derekamat.

-         Ezek szerint velem tartasz, Denaliba? – csillantak fel a szemeim egy pillanatra. Furcsa érzés volt. Haragudtam rá még mindig, amiért nem engedett el, hogy bosszút álljak Caius bűnéért, de valahogy akartam is, hogy velem legyen. A két érzelem ellentmondásos volt, de nem akartam őt megvonni magamtól. Annyira jó érzés volt a közelében lenni, mintha egy kicsit vígasztalt volna a jelenléte. Könnyebb volt lélegezni, amikor a közelemben volt.

-         Örömmel veled megyek – bólintott rá. – Köszönjünk el a Cullen családtól, és már indulhatunk is az otthonotokba – húzott a ház felé.

-         Az otthonunkba – állítottam meg egy pillanatra.

-         Talán még addig a pontig is eljutunk egyszer – motyogta a számnak. Én viszont bár éreztem a késztetést, hogy megcsókoljam, mégsem voltam rá képes. Hiszen a nővérem hamvai itt voltak velem, én pedig csókoljak meg valakit, mintha minden rendben lenne? – Rendben, nem erőltetem – húzódott hátrébb egy kis idő múlva.

-         Én…

-         Nem, ne szabadkozz, még túl korai, türelmes leszek – húzott maga után halkan.

Mikor beléptünk az ajtón minden szempár rám szegeződött. Esem együtt érzően nézett rám Carlisle társaságában. Jasper nyugalmat sugárzott felém, és a szemein láttam, hogy tényleg sajnálja. Rose hozta a formáját, és magán tartotta az álarcát, mint mindig. Alice vigyorogva nézett engem és Garrettet, mint aki tud valamit. Bár Alice esetében ez egyáltalán nem meglepő. Emmett is vigyorogva figyelt minket, mint egy jó szaftos kis pletykát, amit rögtön kibeszélnek, amint hallótávolságon kívül kerülünk. Bella még mindig Nessie-t ölelte magához, és hálás pillantásokkal jutalmazott minket, ahogy Edward is.

-         Búcsúzni jöttünk – találtam meg végre a hangomat. – Remélem, hogy hamarosan találkozunk – fűztem még hozzá.

-         Mi is reméljük, Kate – válaszolta Bella. Majd elém suhant, és megölelt. Ahogy Renesmee is.

-         Hálás lennék, ha olykor meglátogatnátok minket – simítottam végig a puha arcocskán.

-         Mindenképpen – vágta rá Bella. Mikor Edward mindkettőjüket átölelte. Milyen szerencsés vámpír. Felesége és gyermeke van. Egy gyermek, aki mindannyiunk számára csupán egy álom, neki a valóság. Örülök, hogy segíthettem megmenteni ezt a gyönyörű csöppséget.

-         Köszönjük, Kate, és neked is Garrett, őszintén – biccentett Edward. Hát persze, hallotta a gondolataimat.

-         Nincs mit – mosolyodtam el.

Majd mindenkitől egyesével elköszöntünk, és kimentünk a családomhoz. Talán egyszer majd úgy mondhatom, hogy a családunkhoz. Úgy érzem, hogy eljön még annak is az ideje.

-         Indulhatunk? – kérdezte Carmen kedvesen. Mindig is kicsit úgy viselkedett, mintha az édesanyánk lenne, és az ő szemében is láttam azt a mérhetetlen fájdalmat, ami, ha ember lennék, akkor engem is sírásra késztetne.

-         Igen, mehetünk – bólintottam rá.

Majd futásnak eredtem a többiek után. Egész úton éreztem magamon Garrett szemeit, mégsem fordultam felé. Bután éreztem magam, hiszen ő többször is egyértelműen kimutatta, hogy érdeklődik irántam, ahogyan én iránta, de most mégsem cselekszem úgy, ahogy a szívem diktálná. Valahogy még mindig haragszom rá azért, mert lefogott, pedig tudom, hogy a halálba rohantam volna, és csak azért tette, hogy megmentsem engem, és a többieket.

-         Hűha – mondta elismerően, amikor feltűnt a házunk az erdő mélyén.

-         Igen, én is nagyon szeretem ezt a házat – mosolyodtam el halványan.

Mindig is szeretem az erdő mélyén élni. Hiszen ez a hely tökéletes a számunkra. Rejt a kíváncsi szemek elől, és megadja azt a szabadságot, amire mindig is vágytunk. Önmagunk lehetünk, amit csak ritkán engedhetnénk meg magunknak egyébként.

-         Én nem éltem házban, amióta átváltoztam – húzta el a száját egy pillanatra.

-         Mikor is történt? – kérdeztem kíváncsian. Erről még nem igen beszéltünk.

-         1780 körül. Háború volt. A sereg túlélőit kerestük a harcmezőn. Aztán hirtelen valamivel leütöttek engem. Onnantól kezdve csak homályos foltok rémlenek, majd a tűz, ami felemésztett, és a következő emlékemben már vámpír voltam. Nyilvánvalóan egy horda, vagy egy nomád támadott meg bennünket, de ezt már sosem fogom megtudni. Eleinte nem rajongtam az új létemért, de aztán megtaláltam a benne rejlő lehetőségeket.

-         Benne rejlő lehetőségek? A gyilkolás, a terméketlenség? Az állandó félelem a lebukás miatt? – kérdeztem idegesen.

-         Nem – rázta meg a fejét. – A tanulás lehetősége. Látni az eljövendő korokat, figyelni az emberek fejlődését, a tudomány vívmányait. Választ találni a régen megválaszolhatatlan kérdésekre. Fejlődni a korral. Sok szépsége van ennek a létnek – mondta határozottan. – Az emberi kíváncsiságom azt hiszem, hogy maradéktalanul megmaradt bennem, sőt, talán még erősebb lett, mint volt. Ha már nincs más képességem, amit fel tudnék mutatni a számodra – simított végig a hátamon.

-         Megmutatom a vendégszobát – léptem hátrébb egy lépést.

-         Rendben – engedte le a karját.

-         Sajnálom – húztam el a számat.

-         Kate, ez természetes. Mint már mondtam, én tudok várni. Soha nem sürgetnélek téged semmiben – nyomott gyors csókot a homlokomra. 

-         Köszönöm – sütöttem le a szemeimet.

Miért vagyok zavarban? Hiszen rengeteg férfi volt már az ágyamban, és szinte biztos vagyok benne, hogy csupán egy apró jelre vár ez a férfi is, és már az ágyamban is lennénk, mégis zavarban vagyok a közelében. Ennek semmi értelme. Úgy viselkedek, mint egy ártatlan szűzlány, amikor én vagyok Tanya után a legnagyobb férfi csábász a családban. Nem is értem ezt az egészet. Hiszen Garrett is csak egy férfi. Mind egyformák. Ha megvolt, amit akartak, akkor angolosan távoznak, amíg én úgy teszek, mintha aludnék. A normálisabbak talán hagynak egy levelet, de ennyi. Oh, fenébe az egésszel, essünk túl rajta, nem akarom rabolni az idejét, hiszen teljesen felesleges lenne. Gondoltam magamban. Majd egy szempillantás alatt rávetettem magam. Összetörjük az ágyat, azután mehet és élheti tovább az életét.

-         Kate, hé, állj le – tolt el magától. – Mi ütött beléd? – kérdezte döbbenten.

-         Ne játszd itt az úriembert – ráztam meg, hogy elengedje a karjaimat. – Te is csak férfi vagy.

-         Férfi vagyok, aki érdeklődik irántad. Irántad, nem pedig egy gyors menet iránt, amit a jelek szerint már most megkaphatna – nyomott a falhoz. – Hát tényleg csak ennyire becsülöd magad? Esetleg dobjam a pénzt az ágyra miután végeztünk, mint a régi kurtizánoknak? – kérdezte élesen. Én pedig lekevertem neki egy hatalmas pofont. Akkorát, hogy szó szerint kirepült az ablakon. Csak azt nem vettem figyelembe, hogy mivel fogta a karomat, így én is zuhantam vele együtt.

-         Eressz el, és hagyd el Denalit, most azonnal – visítottam alatta, amikor nem hagyott kiszabadulni.

-         Te nem ezt akarod, most csupán össze vagy zavarodva – mosolygott rám jókedvűen.

-         Ne mondd meg, hogy mit akarok én valójában – morogtam rá.

-         Kate – rohant felém Tanya, de Carmen és Eleazar lefogták őt.

-         Kérlek, hagyjatok bennünket egy kicsit magunkra – nézett rájuk Garrett határozottan.

-         Rendben – bólintott rá Carmen. Nekem pedig tátva maradt a szám. Most tényleg beleegyezett abba, amit az kért tőle, aki éppen erőszakkal tart engem a földön? Ez egészen hihetetlen. Az egész családom megőrült?

-         Ha lehiggadsz, akkor elengedlek – nézett rám Garrett komolyan.

-         Nem fogod megmondani nekem, hogy mit csináljak – mondtam dühösen.

-         Egy ilyen nőnek nem is lehetne, ezért várom ki türelmesen, amíg észhez térsz, és abbahagyod ezt az értelmetlent dühkitörést. Ha ez megtörtént, akkor majd beszélünk egymással újra – állt fel hirtelen. Majd eltűnt a házban. Én pedig csak tátott szájjal feküdtem tovább a földön. Mit mondott az előbb? Ez biztosan csak valami félreértés. Kizárt, hogy jól értettem a dolgot. Míg én észhez térek? Én teljesen jól vagyok.

-         Hé, Kate, örökké itt fogsz feküdni? Nem mondom, mókás, amikor betakar a rád eső hó, de azért talán ez már túlzás. Gyere be a házba. Garrett ki sem mozdul a vendégszobából, úgyhogy nem fogsz találkozni vele. Bár, ha akarod, akkor szó nélkül kidobom a házból. A lába sem fogja érni a földet. Na, kipenderítsem?

-         Nem tudom. Összezavarodtam – vallottam be őszintén.

-         Nem csodálom, igazán jó pasi – kacsintott rám nővérem.

-         Arrogáns és akaratos – vetettem ellent.

-         Vagy talán csak ért a húgom elképesztő makacsságához – rántotta meg a vállát Tanya. – A vak is látja, hogy vonzódik hozzád, csak nyisd ki a szemeidet végre – mondta határozottan.

-         Csak egy férfi, aki még impotens is, hiszen nem akar lefeküdni velem – rántottam meg a vállam. Egész meggyőzően hangzott ez a kijelentés.

-         Nos, eleinte én is azt hittem Edwardról, hogy impotens – kuncogott fel Tanya. – Most viszont, hogy látom Bellával, és a gyermekével azt kell, hogy mondjam, hogy oly kor szülötte, ahol a tisztességes férfiak még nem feküdtek le akárkivel. Talán Garrett is ilyen – ajánlotta testvérem. – Ez esetben pedig irigykedem rád – fűzte még hozzá komolyan.

-         Akkor azt hiszem, hogy nagyon hülyén viselkedtem az imént, igaz? – kérdeztem az ajkamba harapva.

-         Ami azt illeti, nem volt klasszikus csábítás, az biztos – nevetett fel Tanya. – Bár, szerintem Garrettnek tetszett a dolog. Máskülönben már rég itt hagyott volna téged. Egyébként pedig a szerelem vak – legyintett. – Látom rajtad, hogy tetszik neked, úgyhogy emeld fel azt a csinos fenekedett, és menj fel hozzá. Bár, ha rám hallgatsz, akkor csak ügyesen. Én most nem ugranék rá még egyszer, semmilyen értelemben.

-         Tanya – húztam el a számat.

-         Jól van na, tudod, hogy értem, na söprés, látni akarom, ahogy a húgom révbe ér, de én leszek az első számú koszorúslányod, világos? – bökött mellkason.

-         Nem hiszem, hogy el akar venni valaha is egy hisztérikát, de ha mégis, akkor te leszel az elsőszámú, ígérem. Sőt, még a tanúm is te leszel – pattantam fel végül. Majd egy határozott ugrással a vendégszoba párkányán termettem. Majd kopogtattam az ablakon. – Bejöhetek? – kérdeztem halkan, de választ nem kaptam. Csak ekkor hallottam meg a vízcsobogást, ami a fürdő felől jött. Miután pedig a csobogás elhalt, azonnal megjelent egy árva törölközővel a derekán. Már ruhában is látszódott, hogy határozottan kívánatos teste van, de így egy szál törölközőben csak még inkább jól nézett ki.

-         Hahó, most ott akarsz maradni, vagy bejössz végre? – lengette meg a kezét a szemem előtt. – Több nyelven már nem tudlak beinvitálni, úgyhogy vagy lejössz onnan, vagy én veszlek le – mondtam határozottan.

-         Jövök már, jövök – másztam le a párkányról.

-         Mit tehetek érted, Kate? – kapott fel egy nadrágot a törölköző alá, és egy szempillantás alatt begombolta, hogy levehesse a vizes ruhadarabot is magáról. – Hallgatlak, Kate – ült le az ágyra.

-         Öhm… nem vennél fel egy pólót? – ráztam meg a fejem.

-         Nem hiszem, hogy ez az első férfi felsőtest életedben, amit van szerencséd látni – ült ott továbbra is szenvtelenül.

-         Valóban nem, de a te meztelenséged egy kicsit zavarba ejtő – nyeltem egy nagyot.

-         Nocsak, tudok újat mutatni a környék egyik híres szukkubusának?

-         Ez övön aluli volt – húztam el a számat. – Talán nem kellett volna idejönnöm – indultam el újra az ablak felé.

-         Hé, várj – termett előttem hirtelen. – Ne haragudj, ez valóban durva volt. Csak olyan más voltál, amikor megismertelek. Amióta visszajöttél az otthonodba, azóta nem is ismerek rá arra a lányra, akivel megismerkedtem – simított végig az arcomon.

-         Az az igazság, hogy fáj itthon lenni. Az én szobám az övé mellett van, és amikor elmegyek előtte mindig eszembe jut, hogy bekopogok, és megkérdezem, hogy eljön-e velem sétálni, vagy vadászni, esetleg benézni a városba, de mindig rájövök, hogy már nincs ott. Már soha nem fogom ott találni, ahogy régen.

-         Nos, ebben talán tudnék segíteni. Ha teljesen nem is tudom megszüntetni, de talán enyhíthetek a fájdalmadon, a hiányon, ami keletkezett a lelkedben – ajánlotta azonnal. – Gyere, tűnjünk el innen – ragadta meg a kezem.

-         Na és hová mennénk? – kérdeztem döbbenten.

-         Teljesen mindegy, a lényeg, hogy ne itt legyél – kapott hirtelen a karjaiba. Majd kiugrott velem az ablakon. Én pedig belecsimpaszkodtam a nyakába, és hagytam, hogy oda vigyen, ahová csak akar.   

-         Megérkeztünk – suttogta a fülembe hosszú idő után. Talán még napok is eltelhettek mire ideértünk.

-         Hol vagyunk? – kérdeztem döbbenten, amikor kinyitottam a szemem.

-         Dél-Amerika egy eldugott erdejében. Tökéletes búvóhely, elég kellemesen kialakítottam már ezt a barlangot. Mondhatni, hogy ez olyan hétvégi lakom. Vagy nyaralóházam. Valami ilyesmi. Van kedved közelebbről is megnézni? – tett le a lábaimra.

-         Igen, kíváncsi vagyok rá – indultam el a barlang felé. Amikor pedig beértem elakadt a szavam. A barlang tényleg be volt rendezve. Volt benne ágy, egy apró íróasztal. Más nem igazán. Bár, ahogy Garrett szemén láttam, ő ezt kész luxusnak értékelte.

-         Öhm… nagyon szép – mosolyogtam rá.

-         Tudom, hogy a ti házatokhoz képest ez egy hajléktalan szállás. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy tényleg az – állapította meg, de nem volt sértett.

-         Nem, egyáltalán, csak nekem fura, hogy egy barlangból alakítottál ki otthont. Miért nem építettél faházat, ahogy a vámpírok többsége? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nos, egy faház erre elég feltűnő, de egy egyszerű barlang, amit csupa félelmetes legenda vesz körül biztonságosabb. Ide nem jönnek az emberek.

-         Legenda? Imádom a legendákat, mit mondanak erről a helyről? – csillantak fel a szemeim.

-         Egy szörnyetegről suttognak, ami mindent megöl, ami bemegy a barlangba – kezdett bele a történetbe.

-         Na és mi az igazság? – kérdeztem, hiszen ő biztosan tudja, hogy mi volt itt.

-         Igazából néhány óriáskígyó tanyázott itt, de sajnos nem fértünk meg egymás mellett, úgyhogy megfosztottam az embereket a legendájuktól. Manapság már csak kéthetente tűnik el egy-két ember, tehát a szörnyeteg úgymond csak áldozatot követel, időnként.

-         Várj, az emberek azt hiszik, hogy a szörnyeteg?

-         Igen, szinte áldozatot ajánlanak fel nekem – bólintott rá. – Ne érts félre, nem szeretem a gyilkolást, de ha megéhezem, akkor nem tudok mit tenni a szomjammal.

-         Nem érdeklődnél esetleg a mi életmódunk iránt? – haraptam az ajkamba. – Amikor még a Cullen házban voltunk érdekelt a dolog.

-         Érdekel is, természetesen. Különös életmód ez, de megpróbálható, legalábbis ti már elég régóta éltek ezzel a lehetőséggel.

-         Remek, milyen állatok élnek a környéken? – kérdeztem kíváncsian.

-         Mondjuk, kígyók – kuncogott fel. – De hidd el nekem, hogy valami borzalmas íze van – húzta el a száját. – Megettem a kígyócsaládot, amikor beköltöztem, de nem volt egy kéjmámor, nekem elhiheted. 

-         Pfuj, te kígyót ettél? Ez még nekem is durva – torzult el az arcom.

-         Igen, most már én is tudom – bólintott rá. – Ezek szerint a többi állat vére jobb?

-         Igen, mondjuk már a szarvas is sokkal jobb lehet, de a húsevők egészen finomak, ha hozzászoktál már.

-         Akkor, próbáljuk ki, vannak vadmacskák a környéken – fogta meg a kezem, és azonnal maga után húzott. – Öhm… a ragadozókra is úgy vadásztok, mint ahogy az emberekre szoktam? – kérdezte hirtelen megállva.

-         Igen, természetesen ugyanúgy kell – mosolyogtam rá. Édes volt ez a pillanatnyi bizonytalanság.

-         Remek, akkor indulás, látom a szemeden, hogy te is szomjas vagy – mondta komolyan.

-         Igen, kéne vadásznom – bólintottam rá. Majd mindketten futásnak eredtünk. Egyszerűen fantasztikus érzés volt süvíteni az itteni hatalmas fák között. Nem sokkal később pedig megláttunk néhány vadmacskát. Az egyiket azonnal elkaptam, és inni kezdtem. Jóllakottan eresztettem el, és szemeimmel rögtön Garrettet kerestem, de ő csak ott állt, nem kapott el egyet sem. – Mi az? – töröltem meg a számat.

-         Nagyon szép voltál közben – nyalta meg a szája szélét.

-         Tessék? – húztam fel a szemöldököm. – Te miért nem?

-         Oh, én is vadászom – indult meg felém.

-         Nem értelek – léptem hátrébb egy lépést.

-         Fuss előlem, Kate – húzta mosolyra a száját.

-         Garrett? – léptem még egy lépést hátrébb. Kicsit úgy éreztem magam, mintha most én lennék az áldozat. Pedig ez eléggé lehetetlen, hiszen ugyanúgy csúcsragadozó vagyok, mint ő.

-         Menekülj – villantotta ki a fogait.

-         Oké – jöttem zavarba még jobban. Olyan érzésem volt, mintha levetkőztetne, vagy felfalna a szemével. Mindkét lehetőség határozottan tetszett.

-         Bátor vagy, ez tetszik – szakított ki a gondolataimból. Csak ekkor tűnt fel, hogy nem is menekülök még mindig. Garrett pedig már előttem állt.

-         Vagy csak vakmerő – rebegtettem meg a pilláimat a szemébe nézve. Majd lábujjhegyre álltam, és apró csókot nyomtam ajkaira. Mielőtt azonban még visszacsókolhatott volna elviharzottam.

-         Úgy látom, hogy tényleg csúcsragadozó vagy, jobban, mint hittem – kiáltott utánam Én viszont már messze jártam, és nevetve futottam minél messzebbre.

-         Kapj el, ha tudsz – süvítettem el a barlang mellett. Majd felsikkantottam, amikor hirtelen elkapott. – Ezt meg hogy csináltad? – kérdeztem, amikor már az ágyon feküdtem alatta.

-         Az legyen az én titkom, talán egyszer majd megmutatom – nyomott ezúttal ő csókot a számra.

-         Várj, azt hittem, hogy te még nem… - motyogtam, amikor áttért a nyakamra.

-         Én már azóta, hogy megláttalak, de nem volt alkalmas a hely és az idő, eddig – nézett rám gyengéden. – De ha te még nem akarod, akkor természetesen nem muszáj – próbált meg leszállni rólam. Én viszont belecsimpaszkodtam a lábaimmal.

-         Én is, nagyon – húztam vissza magamhoz.

-         Örömmel hallom, kedvesem – tért vissza a nyakamhoz. Kedvesem? Még soha, senki nem szólított így, de meg tudnám szokni. Sőt. – Valami rosszat mondtam? – állt meg Garrett hirtelen.

-         Tessék? Mi, dehogy – néztem rá kérdőn. – Miért mondtál volna rosszat?

-         Úgy megmerevedtél, mint egy kőszikla – fogta két keze közé az arcomat.

-         Csak tetszett, amit mondtál – simogattam meg a tarkóját. Majd egy határozott mozdulattal kihúztam a bőrszalagot, ami a haját fogta hátra. – Szeretnék a tiéd lenni, akár örökre.

-         Nos, az érzés kölcsönös – simított végig a nyakamon. Majd egy apró harapást éreztem meg ugyanott.

-         Mit csinálsz? – kaptam a nyakamhoz.

-         Magamévá teszlek – reccsent nagyot a felsőm, majd a nadrágom is.

-         Várj, nincs nálam másik ruha – kaptam el a kezeit, amikor a melltartómhoz ért.

-         Majd lopok neked másikat – csippentette el a pántot a fogaival. – Ne gondolkozz, kérlek, csak hagyd, hogy úgy szeresselek, ahogy méltó hozzád – simított végig a testemen.

-         Szeretlek – csúszott ki a számon. Mire most Garrett merevedett meg felettem. – Hupsz, korai volt még, igaz? – motyogtam magam elé.

-         Én is szeretlek – húzódott mosolyra a szája. Majd egy szempillantás alatt újra lecsapott az ajkaimra.

Még soha életemben nem volt részem ilyen gyengéd és mégis heves, érzelmekkel teli szeretkezésben. Úgy éreztem magam, mint egy igazi királylány, akiért végre eljött a herceg, akire már oly régóta várt. Garrettben megvolt minden, ami valaha is megbabonázott egy férfiban. Vadság, szenvedély, gyengédség, és túlfűtött hév. Mind megtalálható volt ebben az együttlétben.

-         Hová mész? – csimpaszkodtam még jobban belé, amikor le akart gördülni rólam.

-         Gondoltam, talán kényelmesebb el tudsz helyezkedni, ha nem fekszem már rajtad, hanem melletted.

-         Maradj még egy kicsit – túrtam bele hosszú tincseibe.

Majd magamhoz húztam egy csókra. Nem tudom, hogy meddig feküdtünk így, de legszívesebben kővé dermedtem volna úgy, ahogy voltunk. Boldog voltam a karjaiban. Ott és akkor minden tökéletes volt. A napok gyorsan teltek, és én egyszer csak azon kaptam magam, hogy már három hónapja a barlangjában élünk, és csak vadászni mozdultunk ki. Garrett nagyon jól haladt. Az önuralma még nem volt tökéletes, ha emberek jártak a közelben, de már aranyszínt öltött a szeme az állatvértől, se nekem bár minden tökéletes volt, mégis kezdett honvágyam lenni.

-         Garrett? – kérdeztem bizonytalanul, egyik éjjel.

-         Haza szeretnél menni – mosolyodott el.

-         Honnan tudod? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Tudtam, hogy egyszer felkészülsz rá, hogy újra elfoglald a helyed a családodban. Csak arra vártam, hogy te határozd el, hogy mikor menjünk vissza.

-         Menjünk? Ezek szerint velem jössz? – néztem rá döbbenten.

-         Természetesen csak akkor, hogyha te is szeretnéd – nyomott puszit a homlokomra.

-         Igen, szeretném – bólintottam rá.

-         Akkor holnap indulhatunk is – egyezett bele azonnal. Majd szorosan magához ölelt, és lefeküdt velem az ágyra.

Másnap korán útnak indulnunk. Futva tettük meg a távolságot, de amikor elértük Denali erdeit egy kicsit elbizonytalanodtam. Hiszen pontosan tudtam, hogy mi elől menekültem el innen. Most pedig, hogy ilyen közel vagyok megint, nem voltam biztos benne, hogy akarom a hazatérést. Bár már nagyon hiányoztak a többiek.

-         Felkészültél a hazatérésre, én tudom – simított végig szerelmem a hátamon. – Erősebb vagy, mint hiszed, kedvesem.

-         Gondolod? – néztem fel rá bizonytalanul.

-         Biztos vagyok benne – bólintott rá. – Gyere – fogta meg a kezem, és maga után húzott a házunk irányába.

Amint feltűnt a ház Tanya robbant ki az ajtón, fél perc múlva pedig már a nyakamban csimpaszkodott. Őt pedig követte Carmen és Eleazar is.

-         Hiányoztál nekünk – mondta nővérem. Majd ha nehezen is, de átadott a többieknek.

-         Ti is nekem – bújtam az ölelésébe. Azután pedig mind bementünk a házba. A kandalló felett azonban azonnal megláttam az edényt, amiben Irina maradványait hoztuk haza. – Még mindig? – mutattam a kandallóra nagyot nyelve.

-         Meg akartunk várni, mert te tudod, hogy hol kéne őt útjára engednünk. Te tudod, hogy melyik hely volt a kedvence.

-         Akkor vigyük őt a hegyekbe – szorítottam magamhoz a rögtönzött urnát. – Itt az ideje, hogy elengedjük őt.

-         Rendben – álltak fel a többiek is.

Út közbem Carmen és Tanya virágokat szedtek. Én pedig kincsként őriztem testvéremet a karjaimban. Majd amikor a hegycsúcshoz értünk kinyitottam az üvegcsét, és hagytam, hogy a szél szárnyán élhessen tovább a testvérem. Tudtam, hogy itt mindig boldog volt. A lányok pedig elengedték vele együtt kedvenc virágai szirmait.

-         Ég veled – suttogtam lehajtott fejjel. Majd elmosolyodtam, amikor egy fuvallat hirtelen megsimogatta az arcomat. Egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha ő lett volna az. – Garrett? – bújtam a kitárt karjaiba.

-         Igen? – simított végig a hátamon.

-         Köszönöm – néztem fel rá mosolyogva. Igaza volt, Irina sem akarta volna, hogy meghaljunk érte.

-         Nincs mit – nyomott csókot a számra. – Mondtam, hogy egyszer mér meg fogod köszönni – fűzte még hozzá halkan.

-         Menjünk haza – fogta meg a kezem Tanya.

Én pedig azonnal bólintottam. Ekkor kezdődött meg a Denali klán új korszaka. Valakit elvesztettünk, akit örökké megőrzünk majd szívünkben, de valakit nyertünk is. Megkaptam a szerelmet, a társat, akire oly régóta áhítoztam, és tudtam, hogy többé soha nem fogom elengedni…