The Beauty and the Bear - 65. fejezet

65. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Mosolyogva, kielégülten, és legfőképpen elképesztően boldogan feküdtem az asztalon, miközben magamhoz szorítottam Emmett hatalmas testét. Ez az együttlétünk egyszerűen nem is hasonlítható az eddigiekhez. Több volt benne az érzelem és a gyengédség, mint valaha.

-         Rose? – kérdezte Emmett halkan.

-         Hm?

-         Már alszol? – suttogta a fülembe.

-         Már majdnem – sóhajtottam, majd még jobban belecsimpaszkodtam kedvesembe.

-         Akkor azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy elmenjünk az ágyig – csúsztatta alám kedvesem a kezeit. – Kapaszkodj a nyakamba – fűzte még hozzá.

-         Nincs kedvem felkelni innen – súgtam halkan.

-         Neked nem is kell semmit sem tenned, csak kapaszkodnod egy kicsit – nevetett fel Emmett.

-         Jól van, kapaszkodom – csimpaszkodtam bele.

-         Hm… én kis piócám – emelkedett fel velem az asztallapról.

Majd elindult velem a hálószobánk felé. Amikor pedig odaértünk, gyengéden lefektetett az ágyra, én pedig az oldalamra gördültem, hogy a hátamhoz simulhasson. A várt mozdulat azonban elmaradt. Úgyhogy döbbenten néztem fel kedvesemre, aki éhes tekintettel bámult engem.

-         Azt hiszem, hogy veszek egy hideg zuhanyt – mondta nagyot nyelve.

-         Miért? – kérdeztem döbbenten.

-         Annyira, gyönyörű vagy – simított végig a hátamon, majd egyre lejjebb kalandozva a fenekemen is. – Az lesz a legjobb, ha rád terítem a takarót, én pedig veszek egy jó, hideg zuhanyt, hogy lehiggadjak.

-         Ki mondta, hogy le kell higgadnod? – néztem rá kikerekedett szemekkel. – Én biztosan nem.

-         Tényleg nem mondtad, de látom, hogy fáradt vagy, és nem akarlak túlhajszolni, maradnia kell erődnek reggelre is – vigyorodott el.

-         Tudod, akkor is feltöltődök reggelre, hogyha most még egy kicsit rosszalkodunk – térdeltem fel lassan az ágyon.

-         Ne kísérts – próbált meg eltűnni gyorsan Emmett, de megragadtam a tartóját, hogy maradásra bírjam.

-         Nem kísértelek, sokkal inkább csábítalak – húztam még közelebb magamhoz. – Tudod, attól, hogy fáradtnak nézek ki, még nem biztos, hogy fáradt is vagyok. Főleg nem akkor, amikor végre itthon vagy, velem. Akár mindkét napot szó nélkül átszeretkezem veled.

-         Azt hiszem, hogy ez volt életem legszebb vallomása, amit lánytól kaptam – mosolyodott el boldogan. – Gyakrabban is mondhatsz nekem ilyeneket, én boldogan fogadom az efféle csábítást, és garantálom, hogy utána lesz neked ne mulass, drágám.

-         Valóban? Akkor legyen nekem most is „ne mulass”, de nagyon – kacsintottam rá csábítóan.

-         Ki vagy, és mit csináltál a feleségemmel? – húzta fel a szemöldökét Emmett.

-         Ami azt illeti, minden a te hibád – böktem mellkason tetetett komolysággal. – Ez van, ha a férj megvonja magát a feleségétől. Elvonási tüneteim vannak.

-         Csakugyan? – ült ki csibészes vigyor az arcára. – Ez esetben, azt hiszem, hogy nem vonhatom meg magam tovább tőled, mert még a végén bajod esik – bólogatott komolyan. Majd egy határozott mozdulattal az ágyra döntött, és rám vetette magát minden szenvedélyével. – Olyan gyönyörű vagy – fordított hirtelen hasra, majd mögém simult. – Egyszerűen elképesztő a csípőd és a hátsód – búgta a fülembe. – Imádom, ahogy egy kicsit kiszélesedett. A terhességed előtt is elképesztően csábító voltál, de most, egyszerűen le sem tudom venni rólad a szemeimet. Sugárzol, és napról-napra egyre szebb leszel – simított végig a csípőm vonalán.

-         Le akarsz venni a lábamról? – fordultam hátra.

-         Ami azt illeti, ezen már régen túl vagyok – kacsintott rám.

-         Pimasz fráter – csóváltam meg a fejem bosszúsan.

-         Lehet, hogy csak egy „pimasz fráter” vagyok, de én vagyok az egyetlen, aki igazán a mennybe tud repíteni téged az ujjaival, a nyelvével, az ajkaival…

-         Oké, nem tagadom, hogy nagyon is jól csinálod, amit csinálsz – nyögtem fel, amikor a keze igencsak délfelé kalandozott a combjaim között.

-         Még nem vagyok elégedett a válasszal – folytatta Emmett az édes kínzást.

-         Egy igazi, fáradhatatlan, szexi, félisten vagy, aki tudja, hogy mi kell a nőnek – toltam kicsit hátrébb a csípőmet, hogy én is hozzáérhessek a vágya középpontjához.

-         Hé, most ki kínoz kit? – kérdezte Emmett a csípőmet az ágyhoz szegezve.

-         Gondoltam, kínozhatjuk egymást is – nyúltam hátra a szabad kezemmel, majd finoman ráfontam az ujjaimat a férfiasságára.

-         Rossz kislány – nyögött fel szerelmem.

-         Csakis magadnak köszönheted, hogy ilyenné váltam – fordítottam felé a fejemet.

-         Igazán? Egy kicsit sem lehet, hogy te magadtól is ilyen voltál? – kérdezte kuncogva.

-         Nem, ezt csakis te tudod kihozni belőlem – próbáltam megfordulni. Nem volt már tökéletesen kényelmes ez a póz a pocakommal.

-         Hé, hová igyekszel? – kérdezte Emmett, amikor heves mocorgásba kezdtem.

-         Nem szeretnék fordulni, mert a picinek így más nem kényelmes. Ugye te sem akarod összenyomni őt? – néztem rá kérdőn.

-         Oh, hát persze, hogy nem – pattant fel azonnal. Majd türelmesen megvárta, hogy a hátamra gördüljek.

-         Most már visszajöhetsz – tártam szét a karjaimat.

-         Talán mégsem jó ötlet rád feküdnöm – helyezkedett el mellettem.

-         Ne butáskodj, nem is szoktál rám nehezedni – vetettem ellen. – Eddig sem azért volt kicsit kényelmetlen, mert a hátamhoz simultál, hanem én nem tudok már kényelmesen hason elhelyezkedni. Annál már jobban gömbölyödöm.

-         Biztos? – nézett rám fürkésző tekintettel.

-         Igen, biztos – bólintottam rá azonnal.

-         Azért nekem lenne egy kényelmes pozíció ötletem, ami mindkettőnknek nagyon tetszene – fordított az oldalamra, majd a hátamhoz simult, és a csípőmet kezdte el simogatni.

-         Tényleg ennyire tetszik a csípőm, most, hogy egy kicsit szélesebb lett? – mosolyodtam el.

-         Eddig is vadító voltál, de most még gyönyörűbb lettél, mint valaha – puszilt bele a nyakamba. – A pocakod is nagyon szexi, nem kéne rejtegetned – mondta határozottan. Közben pedig simogatni kezdte az említett részt.

-         Ha nem hordok szűk ruhákat, az szerintem kényelmesebb a hasamnak, és a babának is – válaszoltam halkan.

-         Nem voltál túl meggyőző, kicsim – sóhajtotta Emmett. – Amióta egy kicsit elkezdtél terebélyesedni sátorokat húzol magadra. Nincs szégyellnivaló a kismama pocakon. Ettől csak még szebb leszel.

-         Én nem szégyellem a pocakomat, csak kicsit furcsa, hogy lenézel, és nem a lábam az első, amit meglátok, ha lenézek. Mármint persze a mellem után – magyarázkodtam.

-         Ez nem tartós állapot – legyintett szerelmem. – Nekem tetszel, a többi ember véleménye meg pont nem érdekel.

-         Na és neked tényleg tetszem? – kérdeztem incselkedve. Miközben végigsimítottam a karján.

-         Azt hittem, hogy kellőképpen érzékeltettem ezt az elmúlt néhány órában, de a jelek szerint még győzködnöm kéne téged egy kicsit – dörgölte hozzám a csípőjét.

-         Győzködhetsz nyugodtan – ajánlottam fel azonnal. Ha rajtam múlik, akkor egész hétvégén ki sem szállunk az ágyból. Olyan jó így kettesben, pontosabban hármasban.

-         Hm… tehát igaz, hogy némelyik kismama minden tekintetben kielégíthetetlen – villantak meg Emmett szemei. – Azt hiszem, hogyha elmegyek, akkor kénytelen leszek rák erényövet csatolni, asszony – mondta nevetve.

-         Az attól függ - rántottam meg a vállam nemtörődöm módon. 

-         Pontosan mitől is? – kérdezte kíváncsian.

-         Attól, hogy mennyire tud lefárasztani a férjem, hogyha jól teljesít, akkor eszem ágában sem lesz zöldebb mezőket keresni – magyaráztam komolyan.

-         Hát akkor még sok dolgunk van ma éjjel – búgta a fülembe, majd egy gyengéd mozdulattal ismét összeforrasztotta a testünket…

-         Azt hiszem, hogy megmozdulni sem vagyok képes – pihegtem Emmett mellkasán, hajnal tájban. – Még hogy én vagyok kielégíthetetlen? – böktem mellkason.

-         Hé, te fenyegettél meg, hogy idézem „zöldebb mezőket” fogsz keresni. Csak nem gondolod, hogy hagyni fogom, hogy valami ficsúr csorbát ejthessen a tekintélyemen. Még egy egész napig az ágyból sem fogom hagyni, hogy kikelj. Kellőképpen meg foglak győzni róla, hogy én vagyok a lehető legkielégítőbb férj, akivel valaha is találkozhattál – mondta ellentmondást nem tűrve. – Mindjárt be is bizonyítom – húzott magára.

-         Meg akarsz ölni? – kérdeztem nevetve. – Nem bírom tovább, te nyertél – gördültem vissza az ágyra, és kényelmesen elhelyezkedtem a mellkasán.

-         A végkimerültség ezen formája több, mint szép halál – simított végig a hátamon. – Viszont, mivel még az elkövetkezendő hetven, nyolcvan évben is szeretnélek a társamnak tudni, ezért eltekintek a további hajszától, de csak egy alvás erejéig – mondta komolyan.

-         Előre is köszönöm a kimenőt – ásítottam fel.

-         Igazán nincs mit. Nem szívesen vallom be, de én magam is kimerültem egy kissé – ásított egyet ő is. Majd egy gyors mozdulattal ránk húzta a meleg takarót. Azonnal felé fordultam, és gyorsnak szánt, ámbár igen szenvedélyesre sikeredett csókban részesítettem.

-         Jó éjszakát – karoltam át a karommal és a lábammal is kedvesemet.

-         Inkább jó reggelt – kuncogott fel. – Kényelmesen fekszel?

-         Igen, így nagyon jó – nyomtam puszit a nyakára. Majd behunytam a szemeimet, és szinte azonnal elnyomott az álom.

Az elalvás után azonnal a már megszokott, új helyen találtam magam, és Ezekiel is azonnal ott termett mellettem, de elég gondterhelt arcot vágott.

-         Valami baj van? – kérdeztem idegesen.

-         Nem, semmi – mosolygott rám rendezve a vonásait.

-         Nem hiszem, de nem faggatlak, ha akarod, vagy ha rám tartozik, akkor majd úgyis elmondod – próbálkoztam halkan. A fordított pszichológia olykor nagyon jól beválik.

-         Ez egy igazán kedves próbálkozás volt, de nem mondhatom el, hogy mi a gondom, pedig hidd el, hogy szívesen megtenném – mondta komolyan.

-         Sebaj, majd biztosan megoldódik – próbáltam bíztatni.

-         Igen, biztosan így lesz – mondta egy kicsit jobb kedvre derülve. – Mehetünk az alternatív valóságba, vagy inkább maradnál a férjeddel, amíg itthon van.

-         Mehetünk, most ő is alszik, és én is. Te pedig úgyis tudod, hogy mikor ébred fel, és addigra visszahozol – mondtam határozottan.

-         Ez így igaz – bólintott rá. – Ez esetben, mehetünk – nyújtotta ki a kezét felém. Én pedig azonnal elfogadtam azt. – Három nappal vagyunk a legutóbbi események után – mondta, miután megérkeztünk Edward és Bella szobájába.

Én pedig aggódva fordultam Bella felé, és nagyon reméltem, hogy most már nincsenek olyan súlyos fájdalmai, mint akkor, amikor Jane hozzálökte őt a falhoz.

-         Hogy vagy, kicsim? – kérdezte Edward aggódva. – Talán hagynunk kéne nektek még egy napot, mielőtt még felkelsz.

-         Nem, szeretnék egy kicsit sétálgatni, teljesen elzsibbadt már a hátam – kecmergett ki az ágyból Bella nehézkesen.

-         Hé, várj, csak lassan – tolta vissza Edward egy kicsit. – Nem kell azonnal felpattannod.

-         Felpattannom? Edward, már fél órája dolgozom rajta, hogy a lábaim végre földet érjenek – nevetett fel. – Olyan vagyok, mint egy nagy, kék bálna.

-         Dehogyis – tiltakozott azonnal Edward. – Te gyönyörű vagy, mint mindig. Sőt, még annál is szebb.

-         Ezt csak úgy mondod – legyintett Bella.

-         Be is bizonyítanám, ha lehetne – ölelte át kedvese derekát bátyám. Majd amennyire a Bella pocakja engedte magához húzta őt egy csókra, de hirtelen meg is szakította azt. – Hallottad?

-         Mit? – ráncolta össze a szemöldökét Bella. – Talán végre megvan Alice és Jasper? Vagy esetleg, Jane?

-         Nem, ez más – kezdett el újra fülelni Edward. – Ez, innen jön? – kérdezte halkan. – A te hasadból – kerekedtek ki a szemei.

-         Mi jön a hasamból? – kérdezte döbbenten. – Most nem mozog. Au… vagy mégis úgy döntött, hogy mozogni kezd – szisszent fel Bella. Edward azonban meg sem hallotta, annyira koncentrált. Majd letérdelt Bella elé, és a fülét a pocakjához támasztotta.

-         Edward, mit csinálsz? – suttogta Bella, hogy ne zavarja meg.

-         Szeret téged – nyomott puszit a hasára.

-         Hallod a kisfiunkat? – kapta a szája elé a kezét.

-         Azt hiszem, hogy inkább a kislányunkat hallom – vigyorodott el Edward. – Egy kicsi Bella.

-         Biztos vagy benne? Én egy kisfiút láttam az álmaimban.

-         Hát, ha csak nem nagyon magas a hangocskája, akkor nem lesz kisfiú – kuncogott fel Edward. – Az én legnagyobb örömömre. Két Bellám lesz – lelkesedett fel Edward.

-         Őt nem hívhatod Bellának, akkor mindig összekevernénk, hogy éppen kihez beszélsz – vágta rá szerelme azonnal.

-         Nos, te hogy szeretnéd hívni? – kérdezte bátyám kíváncsian.

-         Renesmee Carlie – harapott az ajkába.

-         Hm… érdekes névválasztás. Még nem hallottam ezeket a neveket – gondolkodott el.

-         Nem is hallhattad, hiszen ezeket én találtam ki – harapott az ajkába.

-         Oh, és mit jelképeznek? – kíváncsiskodott tovább.

-         Renee-t, Esmét, Carlisle-t és Charlie-t. A nagyszülei nevéből van a két keresztneve  – vágta rá azonnal. – Hogy tetszik? – bizonytalanodott el Edward gondolkodó arcát látva.

-         Gyönyörű nevek – mosolyodott el végül Edward.

-         Sziasztok – sétált be Esme. – Oh, bocsánat – mosolyodott el a jelenet láttán. – Ha zavarok, akkor visszajöhetek később is.

-         Nem zavarsz, Esme. Mit szeretnél? – kérdezte Bella kedvesen.

-         Itt lenne az ideje, hogy egyél valamit, és meg akartam kérdezni, hogy behozzam-e, vagy megpróbálsz kisétálni a konyhába – magyarázkodott Esme.

-         Azt hiszem, hogy szeretnék kisétálni a konyhába – válaszolta mosolyogva. – Segítesz? – nézett fel Edwardra.

-         Örömmel – állt fel bátyám a földről. – Már megyünk is, Esme, de csak lassan.

-         Hát persze, nem akarlak sürgetni titeket – biccentett Esme.

-         Oh – lepődött meg Bella. – Hm… ez jó volt – mosolyodott el. Majd a hasára simította a kezét. – Most kisebbet rúgott, mint szokott. Ez jól esett.

-         Szabad? – kérdezte Esme az ajkába harapva.

-         Persze, gyere – fogta meg a kezét Bella, és a hasára simította. – Gyerünk kicsim, rúgj egyet a nagyinak – bíztatta halkan.

-         Milyen kis erős – mondta fogadott anyánk meghatottan.

-         Igen, egy igazi kis vasgyúró – bólintott rá Edward. – Most viszont menjünk, ennetek kell – sétáltak tovább lassan.

-         Jól van, mehetünk – indult tovább Bella lassan.

-         Jó reggelt, Napsugár – vigyorgott rá Félix miután kiléptek az ajtón.

-         Szia, Félix – mosolygott rá Bella azonnal. – Mi a helyzet?

-         Jó hírek, előkerült Alice és Jasper, és híreket hoztak Jane-ről – mondta lelkesen. – Éppen most vannak a Mesternél, hogy beszámoljanak mindenről.

-         Ugye nem kerültek bajba? – kérdezte Bella ijedten.    

-         Nem, hiszen nem tettek semmi rosszat. Sőt, felderítő munkát végeztek nekünk, gyakorlatilag, így nincs miért elítélnünk őket – mondta Félix higgadtan. – Azért nem büntetünk, mert valaki segítséget nyújt nekünk.

-         Akkor jó – nyugodott meg Bella.

-         Egyébként pedig Carlisle is ott van velük, úgyhogy nincs miért aggódni – legyintett Félix. – Na, de most menj és egyél valamit, mert ekkora testnek biztosan kell energia – pimaszkodott Félix. Edward viszont halkan morgolódott.

-         Nem ajánlom, hogy sértegesd a kismamámat – csapta vállon Félixet.

-         Hé, nyugi van, Bella tudja, hogy csak viccelek – kacsintott a testőr az említettre.

-         Hát persze, hogy tudom – legyintett Bella. – Elég sötét humorod van, de ettől függetlenül még a barátom vagy, úgyhogy eltekintek tőle, hogy a lovagom megtépje a büszkeségedet.

-         Oh, hogy te milyen kegyes vagy hozzám, Bella – nevetett fel Félix.

-         Na jól van, menjünk – húzta Edward tovább a szerelmét.

-         Nem kell féltékenykedni, öcsi, ő csak téged lát – szúrta még oda Félix. Mire Edward csak felmorgott, de azért továbbment a konyha irányába Bellával együtt. Miután beértek, udvariasan kihúzta a széket a szerelmének, és segített neki leülni az asztalhoz, már amennyire a hatalmas pocakja még engedte, hogy megközelítse az asztalt.

-         Rántottát sütöttem neked, és egy kis bacont is, na meg persze sok zöldséget is tettem neked mellé, ahogy Carlisle mondta – tette elé a tányért Esme.

-         Köszönöm, igazán remekül néz ki, mint mindig – mondta Bella hálásan.

-         Bármikor, kincsem – legyintett Esme. – Mindjárt hozom a narancslevedet is – nyitotta ki a hűtőt. A következő pillanatban pedig belépett Carlisle, Alice és Jasper.

-         Hol a csudában voltatok? – szegeztem azonnal nekik a kérdést.

-         Alice szét akarta tépni Jane-t, én pedig utána mentem, hogy megakadályozzam ezt – válaszolta Jasper higgadtan. – A jó hír viszont az, hogy így kiderült, hogy hol rejtőzködik.

-         Hurrá, hozzák csak vissza, hogy megint bánthassa Bellát – forgatta meg Alice a szemeit.

-         Stratégiailag ez volt a helyes döntés – válaszolta Jasper higgadtan.

-         Stratégiailag igen, de családtagként nem – fonta karba a kezeit Alice. – Családtagként először egyesével ki kellett volna törni az ujjait, azután a szeme láttára lassan elégetni őket, majd a karjait is. A fejét pedig utoljára hagyva kellett volna letépni, hogy addig hadd érezze a fájdalmat, amit másoknak okozott.

-         Alice – szólt rá Esme. – Ez talán már túlzás, mi nem vagyunk vadállatok.

-         De hát bántotta Bellát – háborodott fel Alice.

-         Kicsim, egy Volturi tagot akartál kínok között kivégezni. Tudod, hogyha nem lennénk kényes helyzetben, akkor boldogan segítettem volna neked, de ez most nem lett volna megoldás a helyzetünkre. Csak halálra ítéltük volna magunkat, ha elvesszük az ítélkezés jogát a hármaktól.

-         Tudom, hogy így van, de ettől még nem kell, hogy szeressem is a helyzetet – szusszantotta.

-         Nem, a helyzet természetesen egyikünknek sem tetszik, de Jaspernek adok igazat most abban, hogy nem ölhetted meg Jane-t ebben a helyzetben – szólalt fel Carlisle is.

-          Szerintem hagyjuk ezt Aróra, majd ő megadja neki a magáét – legyintett Bella. Mire mindenki döbbenten fordult felé. – Mi az? Én vagyok a „szent félvérhordó tehén” a számára, úgyhogy el fogja intézni, hogy Jane még a közelembe se merészkedjen többé.

-         „Szent félvérhordó tehén”? – nézett rá értetlenül Jasper.

-         Igen, tudod a „szent kehely”, ami megadja neki, amit akar, de azután már nem lesz rá szüksége – mondta el másként.

-         Ne mondj ilyeneket – szólt közbe Edward.

-         Ugyan már, mind tudjuk, hogy Arónak csak ennyi vagyok – legyintett. – Láttál ellenkezőt a gondolataiban?

-         Nem igazán – sóhajtott fel Edward bosszankodva.

-         Akkor erről ennyit – rántotta meg a vállát. – Nem számít a véleménye, nekem csak ti számítotok és a kislányunk, na meg persze Charlie, és Renee. Na és persze Jake – mondta Bella határozottan. Majd újabb falat ételt vett a szájába, a többiek pedig csak kikerekedett szemekkel figyelték a nagyon is megváltozott Bellájukat. Ez határozott, fiatal nő lett belőle, aki pontosan tudta, hogy mit akar, és mit fog tenni…

Még mielőtt annyit mondhattam volna, hogy „nahát”, megint csak Ezekiel szobájában találtam magam. Nem igazán értettem, hogy miért jövünk máris vissza, de természetesen nem tiltakoztam. Ezekielnek biztosan dolga akadt. Vagy amiatt kell elmennie, ami miatt olyan gondterhelt.

-         Mi történt? – kérdeztem kissé értetlenül.

-         Nos, a kedves vőlegényed, vagyis immáron férjed, nem igazán bír az ösztöneivel a közeledben, ha érted mire célzok – mosolyodott el Ezekiel. – Hamarosan fel akar majd kelteni, hogy ott folytassátok, ahol abbahagytátok, ezért jobb lesz, hogyha visszateszlek a testedbe, hogy legalább néhány órát tudj nyugodtan pihenni.

-         Oh – pirultam el szemlesütve. – Te mindent látsz előre? Mármint azt, hogy az emberek…

-         Nem jellemző rám, hogy leskelődjek. Sőt, kifejezetten nem az én világom a kémkedés, de mivel most téged kísérlek, így tudnom kell a részleteket is, hogy időben visszavigyelek – magyarázta mosolyogva. – Nem kell emiatt zavarban lenned, tökéletesen emberiek vagytok mind a ketten, és ezen nincs semmi szégyellnivaló.

-         Köszönöm – mosolyodtam el egy kicsit nyugodtabban. Ezek szerint nem gondolja azt rólunk, hogy túlságosan is pajzánok vagyunk.

-         Nincs mit – biccentett. – Gyere, visszaviszlek a férjedhez. A hétvégét pedig meghagyom nektek, nyugalomban és szerelemben. Hétfő éjjel jövök érted újra – mondta kedvesen.

-         Ez igazán kedves tőled, köszönjük – mosolyogtam rá boldogan.

-         Ennyi jár nektek – vágta rá azonnal. Majd megfogta a kezem, és visszavitt Emmett ölelő karjaiba, ahol boldogan merültem álomtalan álomba…