The Beauty and the Bear - 41. fejezet

41. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Miután elaludtam minden a megszokott mederben zajlott, kivéve, hogy most álmomban is álmosnak éreztem magam. Ezt leginkább annak tudtam be, hogy a terhességgel néha előjön valamennyi előre nem látható fáradékonyság. Elvileg ez teljesen normális dolog, de nem fog jót tenni az utazásoknak, hogyha én félig alszom közben.

-         Szia – köszöntem ásítva.

-         Hékás, szépségem. Ennyire rád támadtak a terhesség velejárói? – kérdezte Nathan mosolyogva.

-         Nagyon úgy tűnik, de nem gond. Jól vagyok, tényleg – legyintettem.

-         Nem úgy nézel ki, úgyhogy ma inkább csak egy rövidebb kirándulásra viszlek – lépett hozzám közelebb.

-         Nadine, hol van? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nem tudom – tárta szét a karjait.

-         Itt vagyok, elnézést, csak feltartottak – jelent meg Nadine végre.

-         Semmi gond – kacsintott rá Nathan. Barátnőm pedig erre pirulva sütötte le a szemeit. Nahát, itt valami bizony történt, amíg nem láttam őket.

-         Öhm… mit szólnátok, ha mennénk? – kérdezte pironkodva.

-         Részemről rendben – biccentettem.

-         Akkor indulás, hölgyeim – fogta meg a kezeinket.

 Majd néhány pillanattal később már Bella szobájában találtam magam. Bella már nem nézett ki olyan rosszul, mint eddig. Sőt, tökéletesen gyógyultnak tűnt. Éppen egy nagyobb méretű bőröndbe pakolta a ruháit. Egyértelműen készült valahová. A kérdés már csak azt, hogy hová. Valószínűleg most, hogy felgyógyult véghez akarja vinni a terveit. Éppen bezárta a bőröndöt, amikor csengettek. Azonnal lesietett a földszintre és kinyitotta az ajtót, amin Alice slattyogott be, lehajtott fejjel. Még nem láttam ilyennek a húgomat, de határozottan nem volt önmaga.

-         Szia, Bella – motyogta a nappaliban leülve.

-         Szia, Alice – ült le vele szemben a fotelba. – Beszélnünk kell – tette még hozzá.

-         Tudom, és nagyon sajnálom azt, ami történt. Most már tudom, hogy ostobák voltunk. Én csak jót akartam neked. Féltem, hogy elveszítünk, mert eltűntél a látomásaimból, amikor teherbe estél, és inkább téged választottalak, mint egy bizonytalan jövőt – magyarázkodott csendesen.

-         Talán az én véleményem is érdekes lehetett volna, nem gondolod? – kérdeztem kissé szúrósan.

-         Tudom, hogy igazad van, de hirtelen jött az egész. Váratlanul hazajöttetek, Edward elmondta, hogy mi történt veled. Én nem láttalak téged a látomásaimban. Hidd el, hogy nekem sem volt könnyű a döntés, de inkább elviselem, hogy haragszol rám, mint azt, hogy többé nem vagy. Még mindig látlak vámpírként téged.

-         Az valami tévedés lesz, ugyanis én már nem akarok vámpírrá változni, Alice – rázta meg a fejét Bella.

-         Miért nem? Mindig is ezt akartad – kerekedtek ki Alice szemei.

-         Ezt akartam, egészen végig, amíg Edwardhoz tartoztam. Amíg együtt voltunk, addig volt értelme hozzátok hasonlóvá válni, de most már miért tenném? – kérdezte Bella szomorúan.

-         Még tartozhatsz hozzánk. Mi visszavárunk, nagyon szeretnénk a családunk tagjaként üdvözölni – fogta meg Bella kezét. – Tudom, hogy aláírtátok a papírokat Edwarddal, és elváltatok, de lehet második esélyetek. Még mindig nem késő.

-         Sajnálom, Alice, de késő – mondta határozottan. – Csak azért hívtalak ide, hogy nyomatékosan megkérjelek, hogy ne turkálj többé a jövőmben, mert semmi közötök hozzá, hogy hol járok, vagy mit csinálok éppen. Nem szeretnék ebből adódó konfliktust – nézett mélyen Alice szemébe.

-         Nem kérheted tőlem, hogy ne vigyázzak rád – esett kétségbe Alice.

-         Dehogynem. Te pedig pontosan azt fogod tenni, amire kértelek – bólogatott Bella. – Na és, hogy miért? Azért, mert hogyha csak egyetlen egyszer is előfordul, hogy felbukkantok, akkor vámpírt kiáltok, és akkor pontosan tudod, hogy mi történik – mondta elszántan.

-         Nem tennéd meg, te nem vagy ilyen, Bella – rázta meg a fejét keserűen.

-         Tévedés, nem voltam ilyen, de most már mindegy, minden mindegy, mert hátba támadtatok, ahelyett, hogy szerettetek volna a döntéseimmel együtt – csattant fel Bella.

-         Akkor félreismertelek – mondta Alice sírós hangon.

-         Akárcsak én titeket – vágott vissza Bella azonnal.

Nem is igazán tudtam, hogy kinek kellene igazat adnom, hiszen Isabellát hátba támadta a családja, akikben mindig is a legjobban bízott. Ellenben, Alice, bár hibázott, de azért ennyire kegyetlen szavakat nem érdemelt volna szerintem. Mindkét álláspontban volt igazság, és ezzel nem tudtam vitatkozni, de egyikőjük sem hallgatta meg igazán a másikat. Nem úgy, ahogy kellett volna.

-         Bella, nem kell így lennie – sóhajtott fel Alice.

-         Nem, tényleg nem kellett volna így lennie – rázta meg a fejét Bella is. – Én is boldogabb lettem volna, hogyha hozzátok tartozhatom, de így már nem tudok.

-         Úgy látom nem tudlak meggyőzni – sóhajtotta Alice. - Ég veled, Bella – állt fel Alice szipogva. – Még egyszer, utoljára, megölelhetlek?

-         Igen – suttogta Isabella is, a könnyeivel küszködve. Húgom azonnal odalépett elé, és óvatosan magához húzta a barátnőjét.

-         Nagyon szeretlek, és nagyon sajnálom, ami történt – nyomott Alice puszit barátnője arcára.

-         Köszönöm, Alice, hogy a barátnőm voltál – engedte el Bella.

-         Én mindig is az leszek, csak szólnod kell, és én itt vagyok bárhonnan, bármikor – mosolyodott el még halványan. Majd kirohant az ajtón. A következő pillanatban pedig már csak a motorzúgást lehetett hallani, ahogy Alice elhajt.

Bella lehanyatlott a kanapéra és sírni kezdett, de a világért sem telefonált volna Alice után, hogy nem gondolta komolyan, jöjjön vissza és beszéljék meg. Csak sírt, és halkan motyogta maga elé, hogy soha többé nem fog túl közel engedni magához senkit. Rossz volt nézni a szenvedését, és a családom szenvedését, de nem tudtam elsiklani a tény felett, hogy mindketten hibáztak. Edwardnak nem volt joga Bella helyett dönteni, de Bellának felesleges kínoznia magát, hogyha még mindig szereti a családunkat, mindezek ellenére is. Túlságosan a saját feje után megy, pedig ez egyáltalán nem jellemző rá. Habár, ha belegondolok, talán mégis, hiszen nem volt semmi az, amikor sikeresen megszökött Alice és Jasper felügyelete alól.

-         Kicsim, mi a baj, rosszul lettél? – lépett be Charlie idegesen.

-         Nem, apa, jól vagyok. Csak még furcsa visszatérni a régi kerékvágásba – törölte le Bella a könnyeit. – Hogyhogy itthon vagy? – kérdezte aztán felhúzott szemöldökkel.

-         Nem emlékszel, mondtam, hogy az ebédszünetben hazajövök – nézett rá kissé csalódottan. – Te pedig azt ígérted, hogy tésztával fogsz várni, de valami azt súgja, hogy ebből semmi nem lesz.

-         Ami azt illeti, az ebéd csak ránk vár az asztalon, csak megfeledkeztem az időről – mosolyodott el egy pillanatra Bella.

-         Oh, tehát már azután megcsináltad, hogy korán reggel elmentem? – kerekedtek ki Charlie szemei.

-         Nem tudom, hogy mikor jössz pontosan, így gondoltam, hogy örülni fogsz neki, ha már kész étellel várlak – indult el Bella a konyha felé, néhány pillanat alatt felterített.

-         Te vagy az én megmentőm. Nagyon éhes vagyok – ült le Charlie az asztalhoz, majd mohón szedni kezdett az ételből.

-         Te mindig nagyon éhes vagy, amikor tésztát főzök, apa – nevetett fel Bella. Igazi és őszinte kacaj volt. Olyan, amilyet sokszor hallottam már tőle.

-         Nem tehetek róla, de az olaszos főzési tudományod egyszerűen fantasztikus. Nem is bánom, hogy elküldelek arra a Római vakációra, mert így alaposan továbbfejlesztheted a tudományod. Tudom, hogy már most is finom, de elvárom, hogy nagyszerű legyen a pizzád is, amikor visszajössz – intett játékosan Charlie. Majd habzsolni kezdte a bolognait. Úgy evett, mint aki már egy hete nem látott ételt.

-         Igenis, apa. Ha hazajöttem, belefolytalak a pizzába és a tésztába – nevetett fel Bella.

-         Hm… szép halál lenne – törölte meg Charlie a bajszát. Majd szedett magának egy második adag tésztát is.

-         Apu, te nem változol – csóválta meg a fejét Bella. – Már kislány koromban is a tésztát imádtad mindennél jobban.

-         Ez azt hiszem, hogy már csak így marad az idők végezetéig – bólintott rá Bella apukája. - Az állandóság nem árthat, legalább tudod, hogy mit főzz apádnak, hogyha el akarsz érni nála valamit – kacsintott rám nevetve.

-         Majd kihasználom a gyengeségeidet költőpénz reményében – vált komollyá Bella arca. Bár látszott rajta, hogy csak tetteti ezt a komolyságot.

-         Hát megzsarolnád apádat? – nézett Bellára morcosan. – Ez nem vall rád, Bells, de azért engedek a zsarolásnak. Ami azt illeti, már váltottam neked bőven költőpénzt, és ráadásként kapsz még egy hitelkártyát is. Nem túl magas a limit, de vészhelyzet esetén jól jöhet – mosolyodott el Charlie gyengéden.

-         Apu, hiszen ez… nem is tudom, hogy mit mondjak – döbbent meg Bella, amikor Charlie terjedelmes pénzköteget húzott elő a zsebéből.

-         Nem kell mondanod semmit, drágám. Kibéreltem neked egy kis házikót Róma külvárosában. Szerintem tetszeni fog neked. Ez a pénz pedig elég, hogy legalább egy évet kint tölthess. Tudom, hogy nem tudok neked túl sok pénzt adni, és tökéletes megélhetést biztosítani, de azért nem vagyunk olyan szegények, mint a templom egere. Telik rá, hogy felejts, vagy éppen meggondold magad. Egy év hosszú idő – simogatta meg Charlie a lánya karját.

-         Nagyon is hosszú. Biztos, hogy kibírsz ennyit a tésztám nélkül?

-         Hát, ami azt illeti, néha postázhatsz egy kicsit – nevetett fel Bella apukája.

-         Rendben, majd igyekszem – bólogatott hevesen. – Mindenesetre, mielőtt elutazom, átadom a titkos receptemet a kedvenc éttermed szakácsának, hogy bármikor kaphass ilyet, amikor csak szeretnél.

-         Nahát, kiadnád a vénember kedvéért a legtitkosabb receptjeidet? – kérdezte döbbenten.

-         Érted bármit, apu – szorította meg Isabella a kezét. Az egész jeleneten látszott, hogy ez volt a búcsú, ami ki tudja, hogy mennyi időre szól, de mégis játékosan, és vidáman búcsúzkodtak egymástól. Akármennyire is nem hinné az ember, ez egy igazi apa-lánya kapcsolat, ami sokkal szorosabb, mint én azt bármikor is hittem volna.

-         Ez esetben nem utasíthatom vissza az ajánlatot – egyezett bele azonnal. – Szeretlek, kincsem, bárhogy is döntesz – mosolyodott el Charlie. – Te vagy a legdrágább kincs, amim valaha is volt.

-         Én is nagyon szeretlek, apu. Bármi is történt, boldog vagyok, hogy hozzád költözettem – pityeredett el Bella. – Itt igazán boldog lehettem – mondta teljes komolysággal.

-         Drágám, még lehetsz boldog – simított végig Charlie az arcán.

-         Igen, igazad lehet – mosolyodott el Bella halványan. Bár ez egy egyáltalán nem őszinte mosoly volt. Sokkal inkább, egy „jobb neki, hogy nem tud meg semmit” nézésre hasonlított. Emlékszem még erre a tekintetre, amikor kétségbe volt esve emberként.

-         Biztosan nem szeretnéd, hogyha én vinnélek ki holnap a reptérre? – kérdezte Charlie reménykedve.

-         Nem szeretnélek felébreszteni a szabadnapodon – tiltakozott Bella.

-         Nem lenne fáradság. Egy utolsó közös reggeli, és kocsikázás a járőr-kocsiban, mielőtt ki tudja, hogy milyen hosszú időre elválunk?

-         Rendben, legyen – bólintott rá Bella is. – Akkor gyorsan áttetetem a jegyemet délutánra.

-         Miattam ne tedd, Bells – rázta meg a fejét Charlie.

-         Én szeretném. Akkor sem történik semmi, hogyha nem érek oda már estére. A gépen úgyis végig alszom majd az utat – legyintett Bella. – Így legalább még felhívhatom délelőtt Jake-t is. Azt hiszem, hogy mégiscsak el kéne búcsúznom tőle, ha már ilyen hosszú időre elmegyek.

-         Ez esetben, ez egy nagyszerű gondolat – bólintott rá Mr. Swan azonnal.

-         Sejtettem, hogy így lesz – forgatta meg a szemeit Bells.

-         Sosem titkoltam, hogy valahogy jobban kedvelem Billy fiát, mint dr. Cullenét. Ez nem az ő hibája. Egyszerűen csak annyira különbözőek, és Jake hozzád illőbbnek tűnt. Persze, lehet, hogy tévedek, hiszen nem ez lenne az első eset.

-         Jacobra sosem tudtam csak barátként tekinteni, apu – mondta Bella határozottan.

-         Tudom, de azért szép pár lehettetek volna. Habár ki tudja, lehet, hogy felejtésként összeakadsz egy igazi olasz gavallérral – kuncogott fel Charlie. – Majd hallgathatom a bambinik sikoltozását, amikor bemutatod az unokáimat.

-         Ne butáskodj, nem tervezem, hogy a közeljövőben ismét férjhez megyek – tiltakozott hevesen Bella.

-         Drágám, manapság a gyerek és a házasság már nem feltétlenül jár együtt. Bár egyáltalán nem bánnám, hogyha nálad a kettő együtt járna. Jobban szeretnélek férjes asszonyként látni, de megértem azt is, hogyha nem akarsz másodszor megházasodni, főleg, hogy valamiért olyan csúnyán végződött az első házasságod. Sosem fogod elmondani, hogy mit történt valójában, igaz? – nézett rám kíváncsian.

-         De hiszen már elmondtam – mondta Bella komolyan.

-         Kicsim, te sem gondolod komolyan, hogy beveszem ezt a balesetes dolgot. Akkor sem küldted el, amikor eltört miatta a lábad, erre most igen? Nem logikus, és tudod, hogy nyomozó vagyok. Látok olyasmit, amit már nem vesz észre, vagy elsiklik felette. Téged nem fizikai bántalom ért, vagyis nem főleg fizikai, hanem sokkal inkább lelki trauma. Meg tudom állapítani a kettő közötti különbséget – nézett rá Charlie komolyan. Mondjuk tény, hogy nem volt nehéz megállapítani, hogy Bellát súlyosan megbántották. Különben soha nem vált volna el Edwardtól.

-         Nem szeretnék róla beszélni – nyelt egy nagyot Bella. Majd könnyes szemeit megtörölve felkelt a székről, és betette a tányérját a mosogatóba. – Azt hiszem, hogy felmegyek, és még kicsit pakolászok, rendben? – fordult vissza az apja felé.

-         Ne haragudj, Bells, nem hozom fel többé a témát – ölelte magához Charlie a lányát. – Csak felejtsük el, rendben? Próbálj meg továbblépni – nyomott puszit a hajára.

-         Úgy lesz, amint elérem Rómát már egészen más színben fogom látni a világot. Mindig is el akartam jutni oda, és most megvan rá a lehetőségem, úgyhogy mindent fel fogok fedezni, amit csak lehet.

-         Helyes, aztán majd küldj nekem fotókat is bőven – mondta Charlie gyengéden. – Na menj, csomagold még össze, amit magadnál szeretnél tudni, hogy utánad küldhessem.

-         Csak két poggyászom lesz, apa. Ha nem haragszol a többi dolgot itt hagynám. Így otthonos lesz azonnal a szobám, hogyha visszajöttem – fűzte hozzá magyarázatként.

-         Mindig így fog rád várni a ház és a szobád is, ahogy itt hagyod – bólintott rá Charlie azonnal.

-         Köszönöm – nyomott puszit ezúttal Bella az apukája arcára.

-         Na, indulás, fejezd be a csomagolást. Este pedig elmehetünk valahová vacsorázni, hogyha szeretnél – ajánlotta Charlie.

-         Inkább sütök egy pizzát saját kezűleg búcsúvacsoraként. Mit szólsz? Talán még egy üveg bort is nyithatnánk, ami illik hozzá.

-         Hm… roppant csábító ajánlat, de csak akkor, hogyha tényleg tudsz rá időt szakítani – nézett rá Charlie bizonytalanul.

-         Van rá időm, apa. Rád mindig van időm – bólintott rá Bella azonnal…

-         Csak én érzem úgy, hogy ez a búcsú – kérdeztem szomorúan. Az egy dolog, hogy Bella elhagyta a Cullen családot, de az, hogy még az apukáját és Jacobot is, ez már talán túlzás – morogtam az orrom alatt. – Olyan, mintha szándékosan akarná még jobban tönkretenni magát.

-         Egy csalódott, reményvesztett nő, néha őrült gondolatokat táplál. Bella most alig van tudatánál. Elvesztett egy kisbabát. Elárulták, ezért eltaszította magától a számára legfontosabb lényeket. A legkevésbé sem lehet logikusnak nevezni a viselkedését, de ettől függetlenül, tudom, hogy mit érez – vetette közbe Nadine. – Bár én nem tenném a helyében azt, amit ő fog, de átérzem az okokat, amelyek erre a lépésre juttatták. Az emberi lélek nem bír olyan sokat, mint a miénk, akik mások vagyunk. Mi gyakorlatilag már meghaltunk, így vannak dolgok, amiket nem kaphatunk meg. Viszont Bellának egy Edwarddal közös gyermek többet jelentett volna az életénél is. Túl nagy áldozat, amit nem akart feláldozni semmiért sem.

-         Azért a te helyzeted, és Belláé egészen más volt. Isabellának lehetne második esélye, de neked nem volt. Nem ugyanaz – vetettem ellent.

-         Valóban, de te is meg akartál halni akkor abban a sikátorban, nem igaz? – kérdezett vissza Nadine.

-         Ezzel nem tudok vitatkozni, de nézz csak rám most. Megéri élni, hogyha ilyen is lehet a jövő, mint amilyenben most vagyok. Már szinte nem is gondolok rá, hogy mi történt velem néhány hónapja. Royce már a múlt, Emmett a jövő – mondtam határozottan. – Bellának pedig még lehetne jövője Edwarddal. Sokáig elleneztem a kapcsolatukat, mert Bella ember, de rá kellett jönnöm, hogy ők ketten nem léteznek egymás nélkül. Ezzel örök boldogtalanságra ítéli saját magát is, és a bátyámat is.

-         Te megbocsátottál volna, hogyha elveszik a gyermekedet az akaratod ellenére? Elnéznéd Emmettnek, ha hirtelen elaludnál, és mikor felébredsz a kisbabád már nincs a hasadban, mert ez veszélyes? – kérdezte Nadine.

-         Attól tartok, hogy nem lennék rá képes – sóhajtottam fel.

-         Na látod, itt a lényeg. A fájdalom, és a veszteség néha olyan mértékű, hogy nem könnyű csak úgy megbocsátani a családodnak, vagy a szerelmednek. A tetteknek mindig van súlya. Főleg egy ilyen nagy tettnek, amit Edwardnak nem volt joga eldönteni.

-         Jól van, elismerem, hogy igazad van, és megértem Bellát. Csak ez egyáltalán nem rá jellemző viselkedés. Ő mindig is annyira simulékony, és beletörődő jellem volt.

-         A dolgok változhatnak – állapította meg Nathan. – Semmi sincs kőbe vésve – nézett rám elgondolkodva.

-         Ezt hogy érted? – húztam fel a szemöldököm.

-         Úgy, ahogy mondom. Bella előtt áll még a döntés – pillantott Nadine-ra is. Én pedig elvesztettem a fonalat. – Ideje hazavinnem téged, mert lassan reggel lesz. Holnap éjjel folytatjuk az utazást – fogta meg a kezünket. Majd egy szempillantás alatt a szobájába kerültünk. Lágyan megérintette a homlokomat, hogy elveszítsem a látottak emlékét. Azután pedig Nadine kézen fogott, mint mindig, és visszavitt a testembe Emmett mellé…