The Beauty and the Bear - 40. fejezet

40. fejezet

SZIASZTOK! EZ MOST EGY KÖNNYEDEBB ÁTVEZETŐ FEJI. A KÖVETKEZŐBEN MEGINT
JÖNNEK BELLÁÉK IS :D PUSZI, DRUSILLA

(Nadine szemszöge)

Nem igazán tudtam, hogy mit szeretne tőlem a mentorom, de ahogy kérte elindultam hozzá reggel, hiszen ki mondhatna ellent a legnagyobb segítőjének bármiben is. Emlékszem, amikor párszáz évvel ezelőtt még elcsábítani is megpróbáltam. Életem legkínosabb percei voltak, de később rájöttem, hogy csak hálából akartam boldoggá tenni. Mesteremet nagyon izgatta mindig is a szerelem, hiszen ő, mint született égi nem tapasztalhatja meg a szerelmet, csupán láthatja azt, ami el sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet. Sokszor kérte, hogy meséljek róla, hogy milyen érzés volt, amikor szerelmes voltam még emberkoromban, és én bár vonakodva, de azért meséltem róla. Természetesen a boldog időkről beszéltem vele csak, nem akartam elmondani neki a szörnyű részeket is. Nem, mintha nem tudott volna mindent, de miért rontottam volna el a szép emlékeket azokkal a szörnyűségekkel, amiken keresztül kellett mennem.

-         Uram, itt vagyok, ahogy kérted – hajoltam meg azonnal, ahogyan a szobájába értem.

-         Nagyszerű, Nadine. Üdvözöllek, kérlek, állj fel – mondta gyengéden.

-         Mit kívánsz tőlem? – egyenesedtem fel.

-         Ami azt illeti, segítek neked, ahogy ígértem – mosolygott rám – Katherine – kiáltotta el magát. A következő pillanatban pedig bejött a lány, akit soha nem tudtam elfelejteni. Tudtam, hogy ő erre az oldalra fog kerülni, hiszen annyira gyönyörű lelke van, biztosan a nővére is itt van vele.

-         Szia, Nadine – állt meg tőlem néhány méterre. – Annyira sajnálom, ami történt – hajtotta le a fejét.

-         Nem a te hibád volt – léptem hozzá közelebb. – Hiszen te csak meg akartál kímélni a szenvedéstől – szorítottam meg a kezét. – A nővéred is itt van, ugye? – kérdeztem reménykedve.

-         Igen, Michelle és én kaptunk idefent egy takaros kis házikót. Egyszerűen csodálatos. Már várt rám, amikor megérkeztem. Még a szobámat is kialakította a számomra. Hogyha volna kedved, akkor örömmel látnánk egyszer téged is – ajánlotta kedvesen.

-         Boldogan elfogadom a meghívást – válaszoltam lelkesen. Szívesen töltenék náluk hosszabb időt is.

-         Most viszont térjünk a lényegre. Hallottam, hogy Nathan számára keresel pártfogót, és én örömmel el is vállalom a feladatot, hogyha szeretnéd. Tudom, hogy mit érezhetett, amikor öngyilkos lett. Én is elgondolkoztam rajta, amikor Michelle-t meggyilkolták, de aztán rájöttem, hogy amíg életben vagyok, addig többet segíthetek a lányokon, akiket megvádolnak. Istenem, ha tudnád, hogy miket meg nem tettem, hogy segíteni tudjak. A legszívesebben minden egyes pillanatot elfelejtenék ezekből az időkből – sóhajtott fel szomorúan. – Jaj, ne haragudj, elgondolkoztam. Lesz még időnk mindent megbeszélni, de most térjünk a lényegre. Szóval úgy lettem tájékoztatva, hogy ahhoz, hogy Nathan felkerülhessen a purgatóriumból, szüksége lesz egy pártfogóra, aki meg tudja őt védeni a tanács előtt, amit az egyik égi, és maga a Purgatórium ura fog alkotni. Úgyhogy az elkövetkezendő időszakban ki kell dolgoznom a beszédemet, és kicsit többet meg kell tudnom Nathanről, hogy pontosabban tudjam megvédeni. Tehát a lényeg az, hogy össze kéne ülnünk néhány órára, hogy ki tudjunk tárgyalni mindent pontosan.

-         Öhm… mit szólnál a holnaphoz? Az megfelelne neked? Ma még van néhány dolog, amit el kéne intéznem – ajánlottam a lehetőséget.

-         Nekem bármelyik nap tökéletes – mosolyodott el Kathy. – Tudod, a mennyben minden nap azt tehetünk, amit csak szeretnénk. Mi általában hagyományosan élünk, ahogy akkor tettük volna, hogyha nem jönnek a boszorkányüldözések. Michelle a virágaival foglalatoskodik, én pedig a házi kis kertemben vagyok, és a konyhában ténykedem, ahogy régen is. Azt hiszem, hogy párszáz év alatt végre tökélyre fejlesztettem a csokoládés kekszet – kuncogott fel.

-         Ennyire unalmas az élet idefent? – mosolyodtam el én is.

-         Egyáltalán nem, tudod nekem ez izgalmas dolog – legyintett nevetve. – Sokkal jobb, mint izgulni valami miatt, és rettegni a holnaptól. Minden nap boldogan, és teljesen ébredni a világ legcsodálatosabb dolga. Bármit megadnék, hogy Nathan is felkerüljön hozzánk, mert egyáltalán nem hibáztatom azért, amit tett. Csak egy nagyon mélyen szerető ember lehet képes arra, amit ő megtett, hogy talán veled lehessen. Bevallom, hogy nem sok maradt a testetekből, de az biztos, hogy a kezetek össze volt kulcsolva. Végig együtt voltatok, mindig. Életben és halálban is. Mi ez, ha nem szerelem?

-         Talán csak a bűntudat, amit érzett a halálom miatt – ajánlottam a lehetőséget.

-         Ugyan már, kedves. Ezt te sem gondolod komolyan. Hidd el nekem, hogy egy férfi, akinek csupán bűntudata van, nem tesz ilyet. Látszott rajta a szeretet és a végtelen szerelem, amikor a karjaiban tartotta a testedet. Ha már nem érzel iránta semmit, akkor miért akarod őt felhozni a purgatóriumból? Ilyesmit nem szokás csak úgy szórakozásból tenni – húzta fel a szemöldökét.

-         Nem akarom, hogy miattam bárki is oda kerüljön – vágtam rá azonnal.

-         Ha azt mondod, hogy nem akarod, hogy miattad oda kerüljön, azzal elismered, hogy miattad került oda, tehát érzett valamit irántad, ahogy te is érzel még iránta valamit – mondta mindentudóan.

-         A leány igen bölcs – kuncogott fel a mentorom.

-         Uram, bocsásson meg, de ez egy olyan magánbeszélgetés féle – fordultam szúrós szemekkel felé.

-         Ettől még nem látod a fától az erdőt - rántotta meg a vállát. Ilyenkor olyan nem égies, vagy, hogy is mondjam. Csak egy bosszantó férfi.

-         Oh, ezt azt hiszem, hogy bóknak veszem, legalább a férfiak közé sorolsz – nevetett fel. – Na, de azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy hazavigyem Kathy-t, azután pedig lenne még mit megbeszélnünk, úgyhogy kérlek, délután gyere vissza.

-         Igen, uram – hajtottam meg magam egy pillanatra. Ajaj, azt hiszem, hogy kicsit elvetettem a sulykot, de majd csak kibeszélem magam valahogy. Gondoltam magamban, majd el is tűntem.

-         Azt hiszem, hogy beszélnünk kéne – találtam magam szembe Nathannal.

-         Hogy a fészkes fenébe jutottál be a szobámba? – néztem rá mérgesen.

-         Azt mondtam az egyik éginek, hogy sürgősen beszélnem kell veled, ami ebben a formában igaz is – rántotta meg a vállát Nathan. – Talán innen nem menekülsz el, és megpróbálsz felnőtt módjára viselkedni sértett kislány helyett.

-         Menj a fenébe – lendítettem meg a karomat, de mielőtt még megüthettem volna elkapta a karomat, és az ágyra dobott. A következő pillanatban pedig már felettem volt, és mindkét karomat az ágyhoz szögezte. – Szállj le rólam – sziszegtem a fogaim között.

-         Eszem ágában sincs – vigyorodott el. – Mi lenne, hogyha egyszer normális emberek módjára megbeszélnénk a dolgokat, ahelyett, hogy bevadulsz, vagy dühöngesz. Tudod a beszélgetés nagyon is jó kezdet lehetne. Na nem mintha kifogásom lenne ellene, hogy néha átmenj vadmacskába, de valahogy némi gyengédség nem ártana a kapcsolatunkba.

-         Nekünk nincs kapcsolatunk – mondtam dühösen.

-         Dehogy nincs. Nekünk mindig is volt kapcsolatunk, amióta megláttuk egymást, és ezt te is pontosan tudod. Gondolj csak bele. Hiszen a férjed akartam lenni, azt szerettem volna, hogy a feleségem légy. Aznap akartam megkérni a kezed, amikor minden elromlott. Nem hiheted komolyan, hogy egy pillanatig is élveztem, hogy fájdalmat kell okoznom neked. Te teljesen megőrültél, és elvesztetted önmagad. Gondold már át egy kicsit a történteket az én szemszögemből is. Fogalmad sincs, hogy milyen érzés volt nekem, amikor elhurcoltak tőlem, és én nem tudtam rajtad segíteni. Tudod, hogy mit éreztem, amikor hallottam a sikolyaidat, vagy az amikor hallottam, hogy néhány benti őr elégedetten meséli, hogy megkorbácsoltak, megvertek, éheztettek. Be akartam rontani, de tudtam, hogy nem tehetem meg, mert akkor megölték volna a barátaidat. A te barátaidat, én nem az enyémeken. Kedveltem a lányokat, de bevallom, hogyha közted és köztük kellett volna választanom, akkor gondolkodás nélkül téged mentettelek volna, de mégsem tettem. Na és, hogy miért? Azért, mert te nem ezt akartad volna. Vagy talán tévedtem? – kérdezte ingerülten.

-         Nem – haraptam az ajkamba.

-         Szóval nem tévedtem? Vagy nem értesz egyet a gondolataimmal? – húzta fel a szemöldökét.

-         Nem tévedtél – motyogtam halkan. Én is őket védtem volna meg, ez tény. Tulajdonképpen most, hogy tudom az igazságot nem is tudom, hogy miért is vagyok dühös még mindig Nathanra. Bár biztosan van rá valami okom.

-         Akkor kérlek, világosíts fel, hogy mit csináltam rosszul? Miért vetsz meg engem? Bár, halkan megjegyezném, hogy csók közben a régi önmagad voltál. Félénk, de mégis szenvedélyes. Az a Nadine, aki mindig le tudott venni a lábamról. Hiányzik az a lány. Odalent is csak azért nem vadultam el a kínok között, mert rád gondoltam. A te arcod mindig meg tudott nyugtatni. Elég volt csak elképzelnem a hangodat és az arcodat, és már nem fájt semmi, elmúlt minden rossz érzésem. Ez csak jelent valamit, nem igaz?

-         Nathan, a mi szerelmünk már nagyon régen történt, és rossz vége lett. Ne kísértsd a sorsot. Még a végén megint rosszul jársz – mondtam határozottan.

-         Nos, ami azt illeti, nem hiszem, hogy nekem még lenne veszítenivalóm, Végzet. Már mindent elvesztettem, amim volt, és őszintén szólva a minden a részemről csakis te voltál. Nem volta rajtad kívül senkim. A szüleimmel még csak nem is beszélgettem soha, hiszen nekik csak a pénz számított. Én nem, a saját fiúk sorsa mélységesen hidegen hagyta őket. Kitagadtak engem, mert téged szerettelek, és nem valami gazdag kisasszony társaságát kerestem. Pedig szerintük azt kellett volna. Amikor pedig te is elmentél minden igyekezetem ellenére, már nem volt miért élnem. Nélküled nem volt helyem a világon. Azt hittem, hogy soha többé nem láthatlak, és akkor jött ez az ajánlat az égi tanácstól. Tudtam, hogy gyűlölni fogsz, de nekem még a pofonokért is megérte feljönni ide, ha csak kis időre is. Egy pillantás rád felér száz mennyben töltött évvel. Miért nem hiszed el, hogy a tenyeremen hordoználak, amíg együtt lehetünk? Soha többé nem hagynálak cserben, és bármit megadnék neked, amit csak módomban áll. Nem tudom, hogy mit mondhatnék még neked ezen kívül, hogy higgy bennem, bennünk.

-         Azt hiszem, hogy kellőképpen kifejtetted a dolgot – haraptam az ajkamba.

-         Na és mire jutottál? – kérdezte kíváncsian.

-         Kérek egy kis időt, gondolkodni – nyeltem egy nagyot. Tényleg nem tudom, hogy mit akarok, de az biztos, hogy Nathan akar engem, és én sem vagyok közömbös iránta, de hogyan tudnánk együtt dolgozni. Nappal együtt boldogan és felhőtlenül, éjjel pedig két külön célért harcolva. Nem tudom, hogy működhet-e egy ilyen kapcsolat.

-         Időt? Ez már jobban hangzik, mint a soha – mosolyodott el.

-         Öhm… felülhetek? – kérdeztem kissé zavarban.

Túlságosan csábító az illata és a közelsége. Emlékszem, hogy régen, amikor hemperegtünk a fűben és játszottunk, ugyanezt éreztem. Amikor a szíved majd kiugrik a helyéről, a légzésed kapkodóvá válik, a tekintetetek egybeolvad, és te csak várod azt a pillanatot, amikor az ajkai elindulnak a te ajkaid felé, és egyszer csak találkoznak, hogy halk sóhaj kíséretében átadják magukat egymásnak. Micsoda pillanat.

-         Oh, persze, ne haragudj – köszörülte meg a torkát. Bár nem igazán vágott bűnbánó arcot. Sőt, sokkal inkább úgy nézett ki, mint aki kiélvezett minden egyes pillanatot a testhelyzetből. – Csak egy pillanat – fűzte még hozzá.

-         Nathan, te most? – kerekedtek ki a szemeim, amikor mocorogni kezdtem alatta.

-         Khm… bocsánat, de én is csak férfiból vagyok – mondta kissé zavartan.

-         Nos, azt hiszem, hogy ennek érzem az élőbizonyítékát – pirultam el. – Öhm… ilyesmi miért nem történt, amíg ember voltam? Mármint…

-         Történt ilyesmi, akkor is Nadine. Nem is egyszer, csak akkor még ügyesebben titkoltam előtted. Ez most egy kicsit váratlanul ért. Mármint nem azért, mert nem akartam, sőt, de még mennyire, csak nem volt ilyesmiben részem már nagyon régóta, és azt hiszem, hogy a testem kissé önállósította magát – magyarázkodott, amin én nagyon is jót mosolyogtam.

-         Én vagyok szűz, és te vagy zavarban? Ez határozottan tetszik – kuncogtam fel elégedetten.

-         Gonosz nőszemély vagy, tudtad? – húzta fel a szemöldökét. Majd egy hirtelen mozdulattal a nyakamhoz érintette az ajkait, mire felsóhajtottam, és reflexszerűen összeszorítottam a lábaimat. A bizsergés az egész gerincemen végigfutott. – Úgy látom, hogy az én hatásom is a régi még – suttogta a fülembe elégedetten. Majd egy szempillantás alatt eltűnt a szobámból. Azt hiszem, hogy még meglehetősen hosszú út áll előttünk, de nem tagadhattam le, hogy tetszett az a kis játék, amit az előbb az szobámban csináltunk. Azt hiszem, hogy én magam sem tudom már, hogy mi lenne a helyes, mi lenne a logikus, de abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán mit érzek. Minden olyan zavaros, amióta Nathan újra belépett az életembe...

(Rosalie szemszöge)

A napom csodálatosan telt. A reggeli rosszullét után semmi baj nem volt, de ahogy Emmett kérte az egyik kislány, Sarah anyukája végig velem töltötte a délutánt, egészen addig, amíg Emmett meg nem érkezett a szüleivel együtt. Én csak kikerekedett szemekkel néztem a plusz két főt, aki belépett a házba. Még szerencse, hogy bőségesen készítettem ételt, mert ez most egy kicsit váratlanul ért.

-         Sziasztok – mosolyogtam rá Emmett családjára.

-         Szerbusz, kincsem – lépett elém Jessica, hogy megölelgessen. – Remélem nem baj, hogy csak így betoppantunk.   

-         Dehogy, nagyon is örülök nektek – viszonoztam az ölelést. – Bár valóban váratlanul ért a látogatás, de kérlek, maradjatok vacsorára. Jut mindenkinek – invitáltam őket az asztalhoz.

-         Köszönjük, ez igazán kedves tőled – egyezett bele azonnal a leendő családom. Én pedig gyorsan kiszaladtam a konyhába még két terítékért. – Fantasztikus illata van – mosolygott rám Jessica, mikor leültünk az asztal köré.

-         Köszönöm, remélem, hogy ízleni is fog. Igazából egyszerű sertéshús, zöldségekkel együtt sütve. Emmettnek már egyszer készítettem, és nagyon ízlett neki – magyaráztam mosolyogva.

-         Valóban nagyon ízletes – szólt közbe leendő apósom, aki már jóízűen falatozott, Emmettel együtt.

-         Két bélpoklos – nevetett fel Jesicca. – Hogy bírod etetni a fiamat? – fordult ismét felém.

-         Hát tény, hogy ruházni sokkal könnyebb – kuncogtam fel. – Bár én szeretek róla gondoskodni. Egyáltalán nem zavar, hogy annyit eszik, mint én egy egész hét alatt. A lényeg, hogy jól érzi magát a bőrében, és boldog. Ha ehhez az kell, akkor több tonnányi ételt készítek minden nap.

-         Hát a mi családunknál igaz, hogy a férfiak szívéhez a hasukon keresztül vezet az út – kuncogott fel leendő anyósom. Én pedig vele együtt nevettem.

-         Azt hiszem, fiam, hogy a lányok már túlságosan is régen látták a tavat közelről – állapította meg Emmett apukája. Szerelmem pedig vigyorogva bólogatott.

-         Na azt már nem. Amíg Rose ilyen állapotban van, addig még csak eszetekbe se jusson dobálni őt. Nem csak a tóba, hanem sehová sem – mondta Jessica szigorúan. Mire én félrenyeltem az ételt, és heves köhögésbe kezdtem. Emmett azonnal mögöttem termett, és finoman ütögetni kezdte a hátamat, míg Jessica egy pohár vizet nyújtott felém.

-         Köszönöm – nyögtem, amikor már kaptam levegőt.

-         Nincs mit, Rosalie. Sajnálom, azt hiszem, hogy ez az én hibám volt – nézett rám bűnbánóan leendő anyósom. – Nagy nehezen kiszedtem Emmettből, hogy miért akarja, hogy figyeljek rád sokat. Bár megígértem, hogy megvárom, amíg te mondod el, már tűkön ültem, amióta ideértünk. Annyira izgatott vagyok az egész helyzet miatt. Már csak két hét és kapok egy csodálatos menyet, és már az első unokám is útban van. Annyira örülök nektek – ölelgetett meg finoman.

-         Én is nagyon boldog vagyok – mondtam könnyes szemekkel.

-         Nos, én kevésbé vagyok lelkes természet, mint a gyönyörű feleségem, de én is nagyon örülök nektek, és gratulálok – lépett elém a leendő nagypapa. Majd finoman megölelt, azután pedig megsimogatta a hasamat.

-         Köszönöm – mosolyogtam Emmett apukájára.

-         Nos, lenne itt még valami – köszörülte meg a torkát Emmett.

-         Mi lenne az? – kérdeztem kíváncsian.

-         Megkértem anyát, hogy napközben jöjjön át még néhány hétig, amíg tartanak nálad a reggeli rosszullétek, és a szédülések – nézett rám Emmett bűnbánóan. – Tudom, hogy nem vagy beteg, felfogtam, de szeretnélek teljes biztonságban tudni. Megtennéd ezt a kedvemért?

-         Hát persze – mosolyogtam szerelmemre. – Igazad van, nem árt, ha van mellettem valaki, nehogy valami rossz történjen. Már most nagyon kell rá vigyáznunk – simítottam a kezem a pocakomra.

-         Köszönöm, kicsim – nyomott Emmett csókot a számra.

-         Nincs mit – simítottam végig az arcán. – Most viszont azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha mindenki visszaül a vacsorához, mert még a végén ki fog hűlni – tereltem el magamról egy kicsit a figyelmet. Kezdtem zavarba jönni a három vizslató szempárttól. Azért nem vagyok porcelánból.

-         Igen, igazad van, biztosan te is éhes vagy – egyeztek bele azonnal.

Majd mindenki nekilátott a vacsorájának. Miután megettük a zöldséget és a húst, le szerettem volna szedni az asztalt, de Emmett megelőzött, és mindent elpakolt egy szempillantás alatt, én pedig bevittem az étkezőbe a tortát, amit készítettem. Pontosan ugyanolyan szamócás-csokis tortát, mint amilyet még Sallyéknél sütöttem, amikor először próbálgattam a szárnyaimat. Szerelmem és leendő apósom arca azonnal felderült, úgyhogy nekik azonnal vágtam is két hatalmas szeletet, míg Jessica és én egy-egy szolidabb darabot vágtunk le magunknak. Jóízűen fogyasztottuk el az édességet, azután pedig a nappaliban folytattuk tovább az estét. Hosszasan beszélgettünk a nászajándékokról, a babakelengyéről, és minden ehhez hasonló dologról, míg Emmett és az apukája inkább munkaügyben beszélgetett egymással. Az este egyszerűen csodálatosan telt a családi körben, és már éjfél felé járt az idő, amikor Emmett szülei elköszöntek tőlünk, és elindultak haza. Én pedig fáradtan ültem le az asztal mellé. Már félig aludtam, amikor szerelmem gyengéden felemelt a székről, és a fürdőszobába vitt. Ahol villámgyorsan levetkőztetett, és beleültetett a kellemesen meleg vízbe, azután pedig beült mögém, és egy puha szivaccsal lágyan végigdörgölte a testem, amit én a mellkasának dőlve élveztem.

-         Hm… ez nagyon finom – dőltem előre, amikor elérte a szivaccsal a hátamat.

-         Akkor elidőzünk rajta egy ideig – kezdte el gyengéden cirógatni. Én pedig behunyt szemmel élveztem a kényeztetést. – Kezd kihűlni a víz, kicsim, itt az ideje kiszállni – hagyta abba a simogatást.

-         Nincs kedvem kiszállni – haraptam az ajkamba. – Már majdnem elaludtam.

-         Most szépen kiszállunk innen – állt fel mögülem. Majd gyengéden kiemelt a kádból, és egy törölközőbe csavart, majd az ágyhoz vitt, megtörölgetett, és betakart. Miután pedig magát is megtörölte bebújt mellém, és a mellkasára húzott. – Kapsz egy álomba simogatást, rendben? – kérdezte megcirógatva a hátamat.

-         Örömmel elfogadom az ajánlatot – vetettem át az egyik lábam a csípőjén, míg a karomat a mellkasán pihentettem. – Szeretlek – motyogtam még félálomban.

-         Én is téged, baby – nyomott puszit a fejem búbjára, majd elragadott az álmok világa…