The Beauty and the Bear - 39. fejezet

39. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Miután Nadine visszatett a testembe, azonnal megéreztem Emmett kalandozó ujjait a hátamon, és mosolyogva nyitottam ki a szemeimet. Majd a fejemet felé fordítva néztem fel kedvesem gyengéd tekintetébe, ami egy pillanatig bűnbánó volt, de amint még jobban hozzápréseltem magam a kezéhez azonnal pajkos mosolyra váltott.

-         Nem akartalak felébreszteni, cica – kezdett el simogatni a másik kezével is. – Ne haragudj.

-         Semmi baj – mondtam egy ásítás kíséretében. Elég kimerítő dolog, ha az ember éjszaka is aktívan tevékenykedik, és egész nap is fent van. Azt hiszem, hogy az a fárasztó, hogy az agyam nem tud leállni így, és nem pihen eleget.

-         Úgy látom, hogy még fáradt vagy – állapította meg teljes komolysággal. – Azt hiszem, hogy most inkább megkíméllek, mert nem akarlak teljesen kimeríteni így reggel előtt. Mit szólnál egy összebújáshoz?

-         Az nagyon jó lenne – mosolyodtam el. – Megint leszek kis kifli – kucorodtam össze neki háttal.

Néhány pillanattal később pedig Emmett már körém is bújt, és míg egyik karját a fejem alá csúsztatta a másikkal magához ölelt. Nem telt bele csupán néhány pillanatba, és már el is nyomott a jótékony sötétség. Annyira jó érzés volt néhány órát álomtalan álomban tölteni, és tényleg pihenni, miközben tudom, hogy szerelmem óvó karjai fonódnak körém. Nem tudom, hogy meddig aludhattam, de amikor legközelebb felébredtem, már világos volt. Emmett még mindig ugyanúgy ölelt magához, ahogy elaludtam, eszem ágában sem volt még egyelőre kibújni az ágyból, de a természet megint csak ellenem volt. A szám elé kaptam a kezem, és amilyen gyorsan csak tudtam viharzottam ki a fürdőszobába, hogy kiadjak magamból mindent, amit csak ki kell. Próbáltam csendben intézni a dolgot, de Emmett néhány pillanattal később már mögöttem térdelt, és a hajamat fogta hátra, amíg én öklendeztem. Akartam neki mondani, hogy menjen ki, mert nyilvánvalóan nem nyújtottam valami kívánatos látványt így, de nem volt sem időm, sem energiám, hogy kiküldjem őt. Miután végeztem, és az émelygésem is csillapodott, szerelmem gyengéden felemelt, majd segített megmosakodni, és kiöblíteni a számat. Azután pedig a karjaiba kapott, és visszavitt az ágyba, ahol gyengéden betakart, és miután túl melegnek találta a homlokomat hozott nekem hideg vizes borogatást, és egy pohár hűvös vizet is.

-         Kicsim, megint nem vagy túl jól, nem hiszem, hogy most tanítanod kéne – kezdett bele halkan.

-         Most már jól vagyok – mosolyogtam rá.

-         De az előbb még nem voltál jól, úgyhogy nem kelhetsz fel, amíg Lionel meg nem érkezik az eredményeiddel – mondta szigorúan.

-         De hát…

-         Nincs semmi de hát, szépen nyugton maradsz. Sőt, azt hiszem, hogy áthívom anyát, hogy felügyelet alatt tartson téged, amíg nem vagyok itthon – mondta komolyan.

-         Jól vagyok – fontam össze a karomat a mellkasom előtt.

-         Nem, nem vagy jól. Ne akard átverni magadat, és engem sem. Ma feküdni fogsz, egészen addig, amíg nem kapjuk meg a diagnózist – mondta ellentmondást nem tűrve. – Ha kell, akkor odakötözlek az ágyhoz – fűzte még hozzá, amikor ránézett az „én ugyan nem fogok szót fogadni” tekintetemre.

-         Emmett… – kezdtem bele ismét, de a kopogás megzavart.

-         Ezt még folytatjuk, te maradj nyugton, amíg visszajövök – nézett rám szigorúan. Majd kiment ajtót nyitni.

-         Szia, Rose – lépett be Lionel mosolyogva. – Azt hiszem, hogy remek hírekkel szolgálhatok nektek.

-         Remek hírekkel? Hiszen már második napja ébred úgy, hogy rohan a mosdóba – csattant fel Emmett. Hihetetlen, hogy nem látja a fától az erdőt.

-         Nos, ez még egy darabig így is lesz, ugyanis útban van az első kis McCharty – szélesedett ki Lionel mosolya.

-         Hogy mi? – kerekedtek ki Emmett szemei, majd azzal a lendülettel le is ült az ágyra.

-         Rose a kisbabátokat várja, ezért vannak reggeli rosszullétei – magyarázta el közérthetőbben Lionel.

-         Akkor jól értettem a helyzetet – vigyorodott el Emmett. Majd óvatosan a hasamra csúsztatta a tenyerét, és megsimogatta. – Szia, kis McCharty – mondta nevetve.

-         Egy csodálatos – lelkesedtem.

Tudom, hogy én már tudtam, de így, hogy most még Lionel is megerősítette még valóságosabbá vált az egész. Ez annyira fantasztikus. Már alig várom, hogy elkezdjek gömbölyödni, és elkezdjen rugdosódni, és minden ehhez hasonló boldog pillanatot.

-         Gratulálok nektek – biccentett Lionel, majd távozni akart, de Emmett hangja megállította.

-         Köszönjük – ragadta meg Emmett barátja felé nyújtott kezét. - Felkelhet, vagy inkább maradjon ágyban egy darabig?

-         Nyugodtan felkelhet, ha nem szédül, vagy émelyeg, nem lesz semmi baja. Ez nem betegség, csak a testének alkalmazkodnia kell az új helyzethez – mondta Lionel határozottan. Mire én szélesen elvigyorodtam. Ha azt hitte, hogy ágyba parancsolhat, akkor erősen tévedett, mert én ugyan nem maradok egész nap fekve, hacsak egy orvos nem parancsol rám, hogy a baba érdekében maradjak nyugton. – Ha nagyon szörnyűek a reggelek, akkor főzzetek kamilla, vagy hársfa teát, az jót tesz a gyomrának. A reggelit pedig esetleg egy kicsit későbbre halaszthatod, Rose. Akkor talán már benned marad, bár erre nincs garancia. Ennyit tudok javasolni. 

-         Milyen sűrűn kell megvizsgálnod? Naponta? – kérdezte Emmett.

-         Az azért túlzás lenne, a kéthetente, vagy havonta is megteszi, hogyha a rosszulléteken kívül nem merül fel más probléma – mondta Lionel mosolyogva. – Nem kell aggódnod Rosalie miatt, elég erős nő, na és nem ő az első, aki gyermeket hord a szíve alatt. Úgyhogy légy szíves és hagyd élni a kismamát.

-         Jól van, majd igyekszem, de azért nem maradhat felügyelet nélkül – mondta Emmett komolyan. – Majd megkérem az édesanyámat, hogy jöjjön át napközben egyszer-kétszer. Aki pedig ebédet hoz, az egy ideig úgyis itt marad, és ha baj van, akkor tud értesíteni – kezdett el Emmett terveket szőni.

-         Ez talán túlzás, nem lesz semmi bajom – vetettem ellent.

-         Nem tudhatod, inkább menjünk biztosra. Mi van, ha elájulsz napközben? Előfordulhat – nézett rám szigorúan.

-         Akkor majd Alex felpattan a lovára, és idehozza vagy Sallyt, vagy téged – csóváltam meg a fejem. Kicsikét túldramatizálja az állapotomat, de azért jól esik, hogy ennyire vigyázni akar rám.

-         Hm… nem is rossz ötlet – gondolkodott el Emmett. – Mindenesetre akkor is megkérem anyát, hogyha tud, akkor pillantson rád.

-         Biztos, hogy jó ötlet ez? Hiszen még nem házasodtunk össze, és én már kisbabát várok. Mit fog gondolni anyukád?

-         Azt, hogy nagyon boldogok vagyunk együtt, és hogy milyen jó, hogy máris útban van az első unokája, akit majd halálra etethet és dögönyözhet – vágta rá Emmett magától értetődően.

-         Vagy azt, hogy micsoda egy romlott nőszemély, hogy már az esküvő előtt elcsábította a fiamat, és bebiztosította magát egy életre – gondolkodtam el. Ebben az időszakban nem volt éppen túl nagy dicsőség a házasságon kívüli terhesség. Az évszázadokkal persze ez változott, de egyelőre még előbb házasság, azután közös ágy. Teljesen természetes reakció lenne ez Jessicától, hiszen illet volna megvárnunk az esküvőt.

-         Azt hiszem, hogy én inkább most megyek, amíg megbeszélitek a helyzetet. Ha bármi gond van, akkor nyugodtan hívjatok bármikor – mondta Lionel kedvesen, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Nem csodálom, most jön még csak a java a kis szóváltásunknak.

-         Nos, ez maradjon köztünk, de én is hét hónapra lettem koraszülött a nászéjszakájuk után, érdekes módon tökéletesen fejletten és meglehetősen nagy babaként, tehát anya és apa sem volt az önmegtartóztatás mintapéldánya. Tudod, sok felénk a szénakazal – kuncogott fel.

-         Emmett, hogy mondhatsz ilyet a szüleidről? – dorgáltam meg.

-         Ezek tények, baby. Én egyáltalán nem ítéltem el őket soha, csak megállapítom, hogy kicsi rá az esély, hogy anya bármilyen formában is neheztelni fog rád a helyzet miatt. Sőt, még örülni is fog neki, úgyhogy ne idegeskedj légy szíves, mert az nem tesz jót a babának, és neked se – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Jól van, hiszek neked – adtam meg magam. Így is úgyis eléri, amit akar, és nem hiszem, hogy ebben a kérdésben engedi fog. Talán a baba érdekében nem is lesz rossz, ha lesz mellettem felügyelet. Végül is, inkább előzzük meg a bajt, minthogy utána keseregjünk.

-         Ezt el is várom, cica. Szóval, mit gondolsz, tudsz már enni? Készítek egy rántottát, amíg megfürdesz. Még van idő a gyerekek érkezéséig – ajánlotta szerelmem.

-         Azt hiszem, hogy az nagyon jó lesz, köszönöm – keltem fel lassan.

Majd a fürdő felé vettem az irányt, hogy gyorsan megmosakodjak. Emmett pedig a konyha felé vette az irányt. Nem sokkal később pedig mennyei illatok kúsztak be az orromban. Egyik finomabb volt, mint a másik. Ha jól éreztem, akkor hagymás-szalonnás rántottát eszünk ma reggel. Na meg persze Sally fantasztikus házi készítésű kenyerét. Meg kéne tanulnom kenyeret sütni. A környéken mindenki tud. Csak nem lehet annyira nehéz. Legalábbis nagyon remélem. Majd megkérem Emmett anyukáját, hogy tanítson meg rá. Úgyis velem tölti a délutánt, így pedig lesz mivel eltölteni az időt, amíg Emmettre várunk a beszélgetésen kívül.

-         Gyors voltál – mosolygott rám, amikor immár felöltözve kiléptem a konyhába.

-         Túl csábítóak voltak az illatok – kuncogtam fel. Majd leültem a szokásos helyemre, ahová már ki volt készítve a kamillatea, egy tányér, kenyér és evőeszköz.

-         Nos, nagyon igyekeztem valami finomat készíteni nektek – kacsintott rám. Majd a nagy adag rántotta felé a tányéromra tette.

-         Ha ezt mind belém akarod tömni, akkor azt hiszem, hogy már egy hét múlva csak gurulva fogok közlekedni – mondtam nevetve. Azért ennyi rántottát még én sem tudok megenni. Na jó, Emmettnek nem lesz kihívás egy ekkora adag, de nekem még terhesen is egészen biztos, hogy sok.

-         Nem akarlak én megtömni, csak annyit egyél, amennyi jól esik, a többit majd eltűntetem – kacsintott rám.

-         Szóval már most a maradék rántottámra fáj a fogad? – húztam fel a szemöldököm.

-         A tiéd mindig sokkal finomabb – rántotta meg a vállát.

-         Te lökött vagy – forgattam meg a szemeimet.

-         De te így is szeretsz – mondta teljes meggyőződéssel.

-         Valóban, én így szeretlek csak igazán. Szeretem a hóbortos oldaladat – bólintottam rá. Emmett nem is lenne Emmett, hogyha nem tréfálkozna állandóan.

-         Végre valaki értékeli a humoromat – húzta ki magát büszkén. – Majd a gyerekünket is megtanítom én a jó humorra, meglátod – kacsintott rám.

-         Ha kislány lesz, akkor én tanítom illemre, te pedig elüldözöd a fiúkat legalább tizennyolc éves koráig – mondtam komolyan.

-         Inkább harminc éves koráig. Nem kell neki túl korán elkezdeni a fiúzást – biccentett kedvesem.

-         A harminc azért túlzás. Akkor legyen húsz – gondolkodtam el.

-         Talán, de legalább húsz éves koráig senki nem érhet hozzá, a mi kis kincsünkhöz – egyezett bele szerelmem. Na, nyertem tíz évet a lányunknak, gondoltam elégedetten.

-         Rendben, áll az alku – bólintottam rá én is. Majd jóízűen falatozni kezdtünk. Természetesen nem bírtam megenni azt a sok rántottát, amit kaptam, így Emmett megint repetázhatott az én reggelimből, mint majdnem minden reggel. Evés után pedig csókot nyomott a számra, és elindult dolgozni, ahogy mindig. Én pedig előkészültem a tanításhoz, mert a gyerekek bármelyik pillanatban megérkezhetnek…

(Nadine szemszöge)

Rosalie végre teherbe esett Emmettől, és ez nagyon nagy hajtóerő lehet a számára, hogy ezt a világot válassza, ami kétségtelenül a legjobb neki. Egy icipici kis oka sem lenne itt panaszra élete végéig, és én pontosan ezt szeretném, hogy jól érezze magát a bőrében. Arra pedig úgysem fog emlékezni, hogy mi történt a Cullen családdal nélküle. Ez a legjobb világ a számára. Itt igazán és őszintén boldog lehet. Tudom, hogy milyen világra vágyik, hiszen láttam az álmait, de olyan alternatív életet sajnos nem áll módomban mutatni neki, mert ilyen lehetőség nem létezik. Hiába végtelen a lehetőségek láncolata, mégsem tudok minden vágyat teljesíteni. Bármennyire is szeretnék.

-         Min gondolkozol ennyire, Nadine? – kérdezte Nathan szúrósan. – Csak nem magad elé képzelted megint Jacob Black, idézem „wow” felsőtestét?

-         Nocsak, csak nem féltékeny valaki – húztam fel a szemöldököm.

-         Ugyan, miért lennék? – horkantott fel Nathan. – Csupán nem szeretném, ha elterelné a figyelmedet a srác. Nem neked kell gyönyörködnöd a látványban, hanem Rose-nak kell segítened, ha még emlékszel.

-         Azért ne ess túlzásokba. Te talán nem mérted végig alaposan Bella testét a fürdőruhájában. Ne nevettess – emeltem a tekintetem az ég felé. – Igenis koncentrálok a feladatomra, és alkut ajánlanék.

-         Nocsak, érdekesen hangzik, folytasd – ült le Nathan egy farönkre.

-         Szeretnélek megkérni, hogy azért cserébe, hogy Rose minden éjjel vállalja velem együtt, hogy veled megy megnézni a következményeket, hadd maradjon itt, mondjuk még három évet – haraptam az ajkamba. Normál körülmények között legfeljebb egy év a megengedett, de Rose kaphatna egy kicsit többet, ha Nathan is hajlandó belemenni a dologba.

-         A három év nagyon sok, ezt nem fogják engedélyezni, te is tudod – rázta meg a fejét Nathan. – Hidd el, ha módomban állna, akkor boldogan adnék ennek a lánynak, akár öt évet is, de nem tehetem.

-         Akkor legalább kettőt? – kérdeztem kissé csalódottan. – Szerinted nyerhetünk neki két évet?

-         Igen, azt hiszem, hogy arra egészen jók az esélyek – bólintott rá elgondolkodva.

-         Akkor egyezzünk ki két évben – nyújtottam kezet.

-         Részemről rendben – fogadta el a felajánlott tenyeret.

A szikrák megint kipattantak közöttünk, mint régen, de megint nem foglalkoztam vele. Rájöttem, hogy úgysem tudok mit tenni a dolog ellen. Akármit is csinálok a feszültség, ami mindig is vibrált közöttünk csak nem akar szűnni. Valószínűleg soha nem is fog, hogyha ennyi idő alatt nem merült feledésbe.

-         Akkor talán járuljunk a tanács elé – köszörültem meg a torkomat.

-         Persze, mehetünk – rántott a karjaiba egy szempillantás alatt.

Még tiltakozni sem volt időm, olyan gyorsan húzott a mellkasára. Még mindig körüllengi a rá olyan jellemző férfias, fűszeres illat, amit mindig is imádtam. Olyan nyugtatóan hatott rám az illata, egész életemben. Egy pillanatra még arról is megfeledkeztem, hogy elvileg egymás ellen dolgozunk, és egyébként sem akarok senkit túl közel engedni magamhoz, de be kellett ismernem még magamnak is, hogy jó érzés volt hozzábújni.

-         Khm… - hallottam meg mentorom torokköszörülését. – Örülök, hogy kezdtek jobban kijönni egymással – mosolyodott el halványan. Mire úgy löktem el magam Nathan testétől, mintha megégetett volna.

-         Uraim – hajoltam meg mélyen. Nathan pedig csak biccentett üdvözlésképpen.

-         Mit szeretnél elérni, Végzet? A túlzott tisztelet nem erős oldalad, leányom – kérdezte azonnal a legszúrósabb tagjuk.

-         Valóban kéréssel járulnánk elétek – emeltem fel a tekintetem.

-         Halljuk – bólintottak rá a vezetők.

-         Szeretném, ha a védencem az átlagnál kicsit tovább maradhatna az alternatív valóságában – néztem rájuk kérlelőn. – Lehetőségnek nincs ellene kifogása – fűztem még hozzá gyorsan. Mivel Nathan minden jel szerint megkukult, a legjobbkor persze, még jó hogy elvileg segít nekem.

-         Miért adnánk több időt, mint amennyit bárki más kaphat? – kérdezte a mentorom. Legalább ő segít. Láttam a szemeiben, hogy már megvan a terve.

-         Mert Rosalie minden döntésetek előtt fejet hajtott. Önként jár el éjszakánként Lehetőséggel, hogy lássa a következményeket.

-         Ez valóban így van – szólalt meg végre Nathan is. – Az első lehetőségét, amiben Anne a lánya, és a Cullen családdal él már el is vetette. Felelősségteljes, és nagyon becsületes lélek. Megérdemel némi jutalmat.

-         Nocsak, egy lány, aki önzetlenül nem csak a saját érdekeit nézi? Ráadásul már le is mondott egy nagy lehetőségről? Mennyi időt szánnátok még neki? – kérdezte mentorom.

-         Három évet? – haraptam az ajkamba. Próba szerencse, legfeljebb nemet mondanak.

-         Azt túl sok – rázták meg a fejüket. A fenébe. Na jó, sejtettem, de egy próbát megért.

-         Legfeljebb kettő és fél év, akkor még jelen lehet a gyermeke második születésnapján. Szép befejezése lesz a kalandjának ebben a világban – ajánlotta mentorom, mire a másik két égi felszisszent mellette. Nekem pedig felcsillant a szemem. Ha az egyikük hangosan is kimondta, akkor már a másik kettő sem léphet vissza. Hálás pillantást vetettem segítőnk felé. Majd kíváncsian fordultam a másik két vezető felé.

-         Kimondtad, hát legyen – csóválták meg a fejüket lemondóan. „Ezért még tartozol nekem, kisasszony. Amit a társaimtól kapok emiatt, azt nem teszem zsebre, úgyhogy a védenced élvezzen ki minden egyes pillanatot az életéből.” Üzente egy hang a fejemben, mire aprót biccentettem, hogy értettem. – Most pedig távozhattok – fűzték még hozzá.

-         Köszönöm, Uraim – hajoltam meg még egyszer mosolyogva. „Holnap reggel várlak a szobámban, Nadine, beszélnünk kell. Fontos” – üzente még a mentorom. „Ott leszek, Uram.” – szuggeráltam felé, mire csak elmosolyodott.

-         Köszönjük – hajtotta meg magát Nathan is egy kicsit. Én pedig gyorsan megragadtam a kezét, és eltűntem vele együtt. Nem akartam tovább zavarni a vezetőinket, mint muszáj, mivel azt nem igazán szerették soha.

-         Nem voltál túl nagy segítség – róttam meg azonnal.

-         Sosem voltál túl türelmes tárgyaló fél – vigyorodott el. – Éppen azt, és éppen annyit mondtam, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy segítsek neked.

-         De hát…

-         Sikerült, nem igaz? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-         Igen, de…

-         Ha én is rájuk vetem magam, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem ajánlanak ilyen remek lehetőséget – vágott megint a szavamba.

-         Na jó – adtam meg magam. – Köszönöm.

-         Igazán nincs mit – mondta mosolyogva. – Habár, ha belegondolok, akkor meghálálhatnád mégis csak valahogy – rántott magához.

Majd egy szempillantás alatt az ajkaimra tapadt. Hirtelen nem is tudtam, hogy mi történt, csak azt éreztem, hogy mindenem lángol, de jó értelemben. Az ajkai puhasága, a bőre forrósága, a karjai, ahogy körém fonódnak. Szép emlékeket idézet bennem ez a pillanat. Túl szépeket, amiket aztán szörnyű emlékek váltottak fel az elmémben. Nem tehettem róla, de önkéntelenül kúszott az elmémbe, hogy mit tettek velem, és ő nem volt velem. Tudtam, hogy mi volt az ok, de akkor sem voltam képes elvonatkoztatni.

-         Ezt meg ne próbáld még egyszer – taszítottam el magamtól egy pillanat alatt.

-         Te is élvezted, éreztem – nézett rám értetlenül.

-         Egy dolog, hogy jól esett, és egy másik, hogy akarom-e – csattantam fel.

-         Nem tudsz örökké futni előlem – kiáltott még utánam, amikor köddé váltam.

-         Dehogynem – suttogtam magam elé. Majd végigsimítottam az ajkaimon, hogy megőrizzem a pillanatot, ami soha többé nem ismétlődhet meg.