The Beauty and the Bear - 52. fejezet

52. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Amint visszatértem a testembe megcsapta az orromat anya igazi, házi palacsintájának az illata. Amikor kislány voltam mindig teletette fahéjjal, és almával, így nem is kellett semmi ehhez a finomsághoz, csak egy pohár hideg tej, vagy egy bögre kakaó. Már a gondolat is megmosolyogtatott. Egyszer én is ilyen finomságokkal fogom várni, hogy gyermekem felébredjen, utána én fogom tanítani őt az iskolában. Milyen tökéletes élet vár majd rám. Alig várom, hogy a karjaimban legyen a kis rosszcsont. Mert az apjából kiindulva egy igazi kis bajkeverő növekszik bennem.

-         Kicsim, ideje felkelni – simogatta meg anya az arcomat. – A lányok egy igazi kellemes kirándulást terveznek mára, és szerintem is jót tenne neked a friss levegő.

-         Jól hangzik, de ma tanítási nap van, nem mehetek – ásítottam egy nagyot.

-         Nyugodtan eljöhetsz velünk, ugyanis a gyerekek is velünk jönnek. Már mindent előkészítettünk a piknikhez, és az oktatáshoz is. Na meg persze a játékokhoz is. Úgyhogy kelj fel szépen. Mosakodj meg, gyere reggelizni, és már indulhatunk is – húzta le rólam a takarót.

-         Csak még öt percet – fordultam a másik oldalamra.

-         Hármat – kuncogott fel anya. – Jól van, akkor idehozom a reggelid, attól majd felébredsz – tette vissza rám a takarót.

-         Szeretlek – gubóztam be újra az ágyban. Kár, hogy Emmett nincs itt, úgy szeretek hozzábújni ilyenkor ébredés után. Imádom, amikor cirógatja a hátamat, és kedvesen becézget, vagy éppen mindenféle pajzán dolgon töri a fejét földöntúli mosollyal az arcán.

-         Na, most már nincs menekvés, fel kell ébredned kedvesem – paskolta meg anya az arcomat. – Nem fogom hagyni, hogy túlságosan elhagyd magad az esküvő előtt. Egy kismamának is tartania kell magát. Főleg egy kismamának kell megmutatnia, hogy micsoda belevaló asszonyság.

-         Jól van, kelek már – nyitottam ki a szemeimet álmosan. Valahogy egyre fáradtabbnak érzem magam mostanában. Bár Lionel szerint csak az időjárás hirtelen váltakozása miatt van. Biztos igaza van. A borult idő egy kicsit elálmosít engem.

-         Helyes, gyere, itt van a finom palacsinta. A kedvenced, és egy nagy bögre kakaó – tette az ölembe anya a tálcát.

-         Köszönöm szépen – nyomtam puszit anyukám arcára. – Bár örökre itt maradhatnál velem.

-         Tudod, kincsem, hogy nem lehet. Az édesapád nem hagyná, hogy itt maradjak veled, ráadásul, ha megtudná, hogy élsz, akkor haza akarna vinni téged, hogy Royce jogot formálhasson a házasságra, hiszen törvényesen még mindig az ő menyasszonya vagy.

-         Jézusom, tényleg – kaptam a szám elé a kezem. – Nem bontottuk fel az eljegyzést. Te jó ég, akkor amire most készülök az bűn?

-         Dehogy, édesem, egyáltalán nem az. Mindenki tudja, hogy mit tett veled a volt vőlegényed, és szerintem ennyi bőven elég ahhoz, hogy jogosan visszalépj a vele való házasságtól. Ráadásul, hogyha hozzámész Emmetthez, akkor törvény és Isten színe előtt is hozzá fogsz tartozni. Ez így van rendjén, Rosalie. Élj boldogan, és szabadon, úgy ahogyan mindig is szerettél volna – szorította meg a kezem anya. – Itt nem kötnek gúzsba az etikett szabályai. Az emberek kedvesek, segítőkészek, és megértők. Több, mint tizenhét éven át próbáltam úrinőt faragni belőled, és te be is tartottad a szabályokat, de nem voltál boldog. Láttam rajtad. A karót-nyelt teadélutánok, az unalmas kártyadélutánok. Az állandó cseverészés, hogy ki kihez akar majd férjhez menni. Az nem te voltál. Ez az igazi valód, itt. Amikor gyermekeket tanítasz, és sütsz, főzöl a szerelmednek, mire megérkezik egy nehéz nap után. Sokkal inkább hasonlítasz rám, mint hittem volna. Én is mindig jobban élveztem az etikett nélküli létet, akármennyire is titkolom a dolgot mások előtt. Az apád, mint arisztokrata mellett nem hághatom át a szabályokat, de a te leendő férjed nem egy öltönyös hivatalnok. Rá másmilyen stílusjegyek, és gondolatok a jellemzőek. Szerencsés lány vagy, és én ettől lettem a világ legboldogabb édesanyja. Csak az a fontos, hogy boldog legyél, még akkor is, hogyha nem láthatlak minden nap – ölelt magához szorosan az anyukám. Annyira szeretem őt, mindig is ő volt az a családból, aki megértett engem, aki az etikett ellenére kislánykoromban nem csapott a fenekemre, hogyha összekoszoltam a ruhámat, vagy lenyalogattam az ujjaimról a sütemény krémjét, ahelyett, hogy szalvétába törölköztem volna, mint valami páva. Anyu mindig is más volt, mint a legtöbb előkelő hölgy. A maga nemében páratlan modorral rendelkezett ugyan mindig is, de nem volt rest néha jól érezni magát. Egész életemben ő volt a példaképem, és ez így is fog maradni, amíg csak élek.

-         Te is hiányzol nekem, anya, amikor nem vagy a közelemben – pityeredtem el én is. Tényleg furcsa és szokatlan nélküle, de azért boldog vagyok. Abban pedig biztos vagyok, hogy az anyukám pedig attól boldog, hogy engem annak lát. Remélem, hogy majd sűrűn el tud jönni hozzánk, hogy meglátogassa az unokáját.

-         Hékás, az elérzékenyülést tartogassuk estére, a gyerekek már tűkön ülnek – sétált be Sally megértő mosollyal az arcán. – Indulnunk kéne.

-         Csak öt perc, és készen vagyok – szipogtam elengedve az anyukámat. Majd egy szempillantás alatt eltűntettem a reggelimet, és megmosakodtam. Az öltözködés mostanában nem tartott sokáig, mivel mindig pocakban laza holmikat viseltem, hiszen a világért sem szerettem volna összenyomorgatni a kis csöppséget, aki bennem növekszik. – Készen vagyok – léptem ki a házból mosolyogva, miután felvettem a ruhámat is. – Hová megyünk pontosan?

-         Emmett felajánlotta nekünk a birtok azon részét, ahol felépítette magának a vadászházat. Az egy nagyon is biztonságos hely, mivel az állatok messze elkerülik, hála az égnek. Tudják már, hogy veszélyes Emmett területén kószálni ebben az időszakban, hiszen mindjárt kezdődik a vadászidény – válaszolta Sally. – Egyszer már jártál ott, Rose.

-         Igen, emlékszem a házra, és a kis kertre, ami körbeveszi – mosolyodtam el. Csodálatos hely volt. Imádattal töltött el már csak a gondolat is. – Emmett maga építette az édesapjával – fordultam anya felé.

-         Akkor biztosan nagyon különleges hely – simított végig anyu a hátamon.

-         Jól van, mindenki lóra, gyerekek – kiáltotta el magát Sally. – Rose, te pedig a kocsira, egy-kettő – mutatott egy plédekkel körberakott kis hintóra.

-         Én nem lovagolhatok? – húztam el a szám. Egészen kezdtem megszeretni a vágtázást. Habár, ha jobban belegondolok, akkor az én állapotomban talán tényleg nem jó ötlet lovagolni.

-         Te természetesen nem lovagolhatsz – bólogattak a lányok hevesen. – Viszont majd én veled megyek, és vezetem a kocsit – pattant fel Vera a kocsira. – Addig te vigyázhatsz az én kis gyönyörűségemre – adta a kezembe a kisfiát. – Éppen most aludt el, úgyhogy nem lesz sok gondod a kis rosszasággal.

-         Ő nem rosszaság, hanem egy kis tündér – öleltem magamhoz az apró testet.

Majd elindult a menet, amit Vera, anya és én vezettünk a hintóval, Sally pedig zárta lóháton. Így fogtuk közre a gyerekeket, hogy nehogy elkóboroljon valamelyikük. Az út nem volt hosszú, de annál élvezetesebb. A gyerekek egyfolytában csacsogtak, és örömmel hallottam vissza az általam tanított állatok és növények neveit, amit igazi kis tudósként szemléltek az út során. Felemelő érzés volt, amikor láttam, hogy mennyire boldogok és lelkesek, amikor meglátnak valamit az erdőben, amit már ismernek. Ezért már érdemes volt elkezdeni a tanítást. Remélem, hogy még sokáig tudom majd oktatni őket, a nászutunk után is. Ameddig kibírom a nagy pocimmal, addig boldogan fogom okítani a sok kis tudásvágyó gyermeket.

-         Mikor érünk oda? – kérdezte izgatottan Alex. – Emmett bácsi már egy ideje ígérgeti, hogy majd együtt fogunk vadászni, és akkor elhoz engem a saját vadászházába. Már alig várom, hogy lássam – lépegetett mellém a lóval, és kíváncsian nézett rám.

-         Még néhány perc, és ott leszünk, de ha Emmett megígérte, akkor egészen biztos lehetsz benne, hogy ő maga is el fog hozni ide téged, és együtt fogtok vadászni a környéken.

-         Azért majd alkalomadtán nem haragszom, ha megemlíted neki a dolgot – vigyorgott rám lelkesen.

-         Jól van, majd szólok pár szót a vadászatotok érdekében – kacsintottam rá.

-         Köszi, Rose – lelkesedett fel Alex.

-         Khm… - hallottam meg Sally szigorú hangját.

-         Köszönöm szépen, Rosalie néni – helyesbített Alex elpirulva.

Gyakran megfeledkezett róla, hogy a többiek előtt máshogy kell szólítania, de én egyáltalán nem bántam. Sally azonban mindig tudatosan kijavította őt, hogyha a környezetünkben tartózkodott. Valószínűleg azért, hogy a többi gyerek ne érezze úgy, hogy Alex számomra más, és ezért esetleges előnyökben részesül, ami persze egyáltalán nem igaz. Hiszen én minden egyes diákomat pontosan ugyanúgy bírálom el. Nincs különbség két tanulóm között. Hiszen hogyan is tehetnék ilyet bármelyik diákommal, akik mind ugyanolyan okosak, és kedvesek, csak éppen mindenki másban jeleskedik közöttük. Habár tapasztalatból tudom, hogy nincs két egyforma gyermek a világon. Mind különleges, de mindegyik más és más. Alex például hihetetlen érzékkel rendelkezik a biológiához, míg Lizie a kis barátnője inkább a földrajzhoz vonzódik, és gyönyörűen énekel. John pedig inkább olvasni szeret, úgy falja a tudományokat, és a kalandregényeket. Martha mindennél szebben ír, és tökéletes a helyesírása. Ráadásul egymást segítik, mindenki megtanítja a saját tudományára a nála gyengébben teljesítőt. Tökéletes közösség már most, pedig még csak hét, legfeljebb nyolc éves gyerekek. A felnőttek igazán példát vehetnének róluk. Habár errefelé a felnőttek is segítenek egymásnak, és együtt csinálnak jóformán minden nagyszabású eseményt. Egészen más itt az élet, mint amilyen Rochesterben volt, de egyáltalán nem nehéz megszokni.

-         Nincs mit, Alex – mosolyodtam el megint. Olyan aranyos ez a kisfiú. Látszik, hogy szeretetben, és békében nevelték fel őt.

-         Ez gyönyörű – képedt el anya, amikor meglátta a házat. – A vőlegényed, ha szakmát akar váltani, akkor azt hiszem, hogy építkezésből is könnyedén eléldegélnétek.

-         Emmett nagyon tehetséges – haraptam az ajkamba. Végül is, tény, hogy mindent kiemelkedően jól csinál.

-         Tehetséges, ti így mondjátok? – kuncogott fel Vera és Sally egyszerre.

-         Ne kötözködjetek lányok, igenis tehetséges – fontam karba a kezeimet magam előtt.

-         Jól van, értjük, már van is rá élő bizonyíték – bólintottak rá.

-         Inkább pakoljunk le, és készítsük elő a pikniket – forgattam meg a szemeimet.

-         Helyes, most eszünk egy kis tízórait, délután pedig kerti parti lesz, mindennel, ami kell – csapta össze a tenyereit Sally.

-         Kerti parti? – kérdeztem döbbenten.

-         Úgy bizony, bográcsozunk egy jót, és szabadban sütünk, nincs is annál jobb – vágta rá barátnőm.

-         Hm… még sosem voltam kerti partin, mármint, ahol mi főzünk, és sütünk – jöttem zavarba.

-         Sebaj, hamar bele fogsz jönni. Megtanítalak a tökéletes pörkölt előkészítésére – ajánlotta lelkesen.

-         Pörkölt? – néztem anyára kérdőn.

-         Szeretni fogod, kincsem – mosolygott rám anya kedvesen.

-         Jézusom, min tetszett tartani Rose-t? Salátaleveleken élt eddig?

-         Valami olyasmi, meg sülteken – legyintett anya.

-         Nagyon-nagyon sok ételt kell még megkóstolnod, Rose – csóválta meg a fejét Sally. – Ezért volt neked a becsináltam is mennyei újdonság.

-         Oké, lebuktam – sóhajtottam fel.

Mi ezen a döbbenetes? Egy lánynak vigyázni kell az alakjára, különben hogy talál magának férjet? Engem mindig is így tanítottak. Na nem, mintha ennek egyáltalán csak a szikrája is látszana most rajtam. Majd visszanyerem az alakomat a terhesség után. Lionel megtiltotta, hogy ne egyek eleget. Most pedig gondolnom kell a kicsi Anne-re is. Életemben először nem a szemkápráztató külsőm a legfontosabb, hanem a boldogság, hogy kisbabám lesz, és Emmett lesz a férjem. Mindkét álmom egyszerre válik valóra. Kit érdekel néhány kiló felesleg? Azt majd lefutom, amikor Anne elkezd kúszni, és sétálni.

-         Sebaj, majd mi megismertetjük veled a tökéletes pörköltöt, és egyéb finomságokat – lelkesedett Vera. – Főzzek neked egy forró csokit? – ajánlotta barátnőm kedvesen.

-         Abban csakis te vagy a bajnok – mosolyogtam rá. Mindig is imádtam azt, ahogy ő készítette.

-         Még szép, sokáig fejlesztettem a férjem, és a te kedvedért – mondta határozottan.

-         Mert neked tested-lelked nem kívánja, igaz? – csóváltam meg a fejem nevetve.

-         Hát persze, hogy nem – nevetett fel Vera. – Sosem szerettem a forró csokit, azért pusztítom olyan lelkesen – fűzte még hozzá.

-         Ez jó szöveg, legközelebb ezt fogom mondani Lionelnek, amikor elpusztítok egy fél tortát – lelkesedett Sally.

-         Na de lányok, viselkedjetek – csóválta meg a fejét anya. – Milyen ötleteket adtok így a gyerekeknek?

-         Jogos – bólintottunk rá. Tényleg nem kéne elrontani a gyerekeket mindenféle lányos sületlenséggel. Majd legközelebb kitárgyaljuk ezt. Hogyha nem lesznek itt a rosszcsontok.

-         Na, gyerünk, Vera főzi azt a csokit, Sally szeleteli a zöldségeket, és a húst, Rosalie egy kicsit pihen, én pedig játszok valamit a gyerekekkel – adta ki az utasítást anyu.

-         Jó terv – bólintottak a lányok.

-         Nem vagyok fáradt – vetettem ellent.

-         Olyan kérdés nem is volt, hogy fáradt vagy-e, de akkor is ledőlsz egy kicsit, mert a te állapotodban ez nagyon is kívánatos pihenés – mondta anya komolyan. – Nem fogom hagyni, hogy túlságosan megerőltesd magad. Már egy picit kezd látszani a pocakod, úgyhogy most szépen lefekszel legalább egy fél órára – nézett rám szigorúan.

-         Igenis, mami – válaszoltam pimaszul.

-         Ne pimaszkodj velem, mert még rácsaphatok a hátsódra, akkor is, hogyha már felnőtt nő vagy – intett meg játékosan. – Gyerünk, látni akarom, ahogy pihensz. Kivételesen kaphatod ágyba forró csokit, de ebből nem csinálunk rendszert.

-         Köszi, anyu, csak most az egyszer fog előfordulni, ígérem – válaszoltam engedelmes kislányként.

-         Nagyon helyes – karolta át anyu a derekamat.

Majd bevezetett a szobába, ahol legutóbb Emmettel aludtam. Még most is emlékszem arra a boldog, és gyönyörű pillanatra. Lassan, és megfontoltan sétáltam el a kényelmes fekhelyig, majd a cipőimet levetettem, és jó melegen betakaróztam. Néhány pillanattal később pedig már egy gőzölgő bögre forró csoki is volt a kezemben. Hálásan pillantottam Verára, aki csak mosolyogva megcsóválta a fejét, amikor szó szerint rávetettem magam a kedvenc italomra.

-         Hé, nyugi, főztem bőven, jut mindenkinek elég – mondta kedvesen.

-         Ebben biztos vagyok, csak ez most annyira jól esik – nyaltam meg a szám szélét. – Hát még ha lenne hozzá egy kis sós keksz, vagy kovászos uborka.

-         Pfuj, te kívánós vagy, nem is kicsit – húzta el a száját barátnőm.

-         Na és az baj? – jöttem zavarba.

-         Igazság szerint nekem is volt olyan szakaszom a terhességem alatt, és borzasztó dolgokat ettem össze, de így mástól hallani most más. Én is ilyen voltam, de akkor nem éreztem, hogy szörnyű, amit művelek, de így, hogy külső szemlélő vagyok, így tényleg borzalmas még a gondolat is. Bár ettől még kapsz mindjárt egy adag sós kekszet – sietett ki Vera. Nem sokkal később pedig ténylege visszaért egy adag sós süteménnyel. – Ilyet nyugodtan ehetsz, de én a forró csoki mellé nem ajánlanám a kovászos uborkát, ha nem akarsz nagyon rosszul lenni egész nap.

-         Köszönöm, azt hiszem, hogy igazad van, az uborkáról most lemondok, azt majd eszem valami máshoz – kezdtem el rágcsálni a kekszet.

-         Majd a pörkölthöz kaphatsz, ahhoz illik – legyintett Vera. – Ne aggódj az ilyen kis malőrök miatt, mert ez teljesen természetes. Most viszont tényleg pihenj egyet, mert este nagyon nagy parti vár ránk – lelkesedett fel barátnőm.

-         Abban biztos vagyok – csentem el még egy kekszet. Azután felhörpintettem a maradék forró csokimat, majd a fejemet a párnára téve már el is aludtam. Talán mégis fáradt voltam, csak nem mértem fel jól a helyzetet…

Még világos volt, amikor felébredtem, és azonnal megéreztem, hogy valaki fekszik mögöttem, a karja pedig átöleli a derekamat. Kíváncsian pillantottam le a kézre, hogy vajon ki döntött úgy, hogy pihen velem egy kicsit, és azonnal felismertem Emmettet az alvótársamban. Mosolyogva kezdtem el fészkelődni, hogy szembe fordulhassak vele, de amint sikerrel jártam láttam, hogy mélyen alszik. Úgyhogy a mellkasához bújtam, és én is pihengettem még egy kicsit.

-         Szia – motyogta egy idő után ásítva.

-         Szia – öleltem át a nyakát. – Hogy ment a dolog Lucifer barátnőjével? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nagyon szép kiscsikó lett belőle, a neve Shila – mesélte Emmett boldogan. – Fekete a szőre tetőtől talpig, és vad a tekintete, akárcsak Lucifernek. Fejedelmi kanca lesz belőle.

-         Akkor ezt illene megünnepelnünk – nyomtam csókot a szájára.

-         Ez egy igen csábító ajánlat, de már mindenki kint van, és csak ránk várnak. Mindig azt mondod, hogy ne legyek túl pajzán, ha mások is vannak a környéken – simított végig a hátamon.

-         Na és mi a helyzet akkor, hogyha most nem zavar a pajzánságod? Azt hiszik, hogy alszunk, nem hiszen, hogy ránk akarnak törni. Ez egy remek alkalom arra, hogy még izgalmasabbá tegyük az együttléteinket – búgtam a fülébe.

-         Hm… határozottan tetszik a hormontúltengésed – vigyorodott el Emmett. – Hát tényleg igaz, hogy a terhesség teljesen kiéhezetté teszi a kismamákat. Azt hiszem, hogy sűrűn vársz majd kisbabát, baby.

-         Állok elébe, ha tűröd, hogy egyre gömbölyűbb leszek – kuncogtam fel.

-         Belőled minél több van, nekem annál jobb – simította a tenyerét a kicsit megnagyobbodott csípőmre. Nem lett sokkal nagyobb, de azért éreztem egy kis különbséget. Bár anya szerint így csak könnyebb lesz a szülés, és ez egyáltalán nem baj.

-         Ki kéne mennünk a többiekhez – feküdtem a hátamra, és lerugdostam magamról a takarót.

-         Mi van az előbb elmélettel? – rántott vissza magával.

-         Ha jól emlékszem, akkor azt mondtad, hogy most nem illene – haraptam az ajkamba.

-         Illeni nem illik, de ez valaha is visszatartott minket? Majd gyorsak leszünk, és nem még nagyon nekivetkőzni sem kell – rántotta fel a ruhám.

-         Hm… izgalmas gondolat – gomboltam ki a nadrágját. – Ilyet még nem is próbáltunk – temettem az arcom a mellkasába, mert éreztem, ahogy elvörösödöm.

-         Na és mitől jöttél ilyen zavarba? – döbbent meg Emmett.

-         Nem olyan így, mintha gyorsan akarnánk valami tiltott dolgot tenni, hogy senki ne kapjon rajta minket? Bűnös gondolatok kavarognak mindkettőnk fejében – mosolyodtam el.

-         Nos, ebben van valami, de jogosan vannak ilyen gondolataink, és ilyen tetteink, hiszen hamarosan egy pár leszünk mindenki színe előtt – kacsintott rám. – Egyébként sem vagy az a zavarbajövős típus – simított végig a combomon. – Úgyhogy hiába a lányos zavar, már nincs visszaút – forrasztotta össze a testünket egy gyengéd mozdulattal. Majd rávetette magát az ajkaimra, mielőtt még alkalmam lett volna felsikítani az élvezettől. Amint elkezdett a testünk egy ritmusra mozdulni megszűnt körülöttem a világ, és csak Emmett létezett. Egyszerűen nem bírtam betelni az érintéseivel és a csókjaival. Olyan földöntúli élvezetet nyújtott ez a gyors, és heves együttlét, hogy a heves mozdulataink, és mindent elsöprő gyönyör után még megmozdulni sem voltam képes. Csak elégedett vigyorgásra futotta tőlem, miközben még mindig sóhajtoztam az átélt pillanatoktól. Tökéletes idill volt, amit hirtelen szakított meg a kopogás, ami engem jelen esetben egyáltalán nem érdekelt. Eszem ágában sem volt megmozdulni ezek után. Ilyen intenzív szeretkezésben még vámpírkoromban sem volt részem. Imádom, amikor tombolnak a hormonjaim, erre újra és újra rá kell jönnöm, amióta itt vagyok.

-         Lassan ideje lenne felébrednetek – kiabált be Sally az ajtón túlról. – Vagy Emmettet ismerve, ne kerteljünk, csak öltözzetek fel és gyertek. Szükségünk van egy kis segítségre.

-         Ki kérem magamnak, semmi közöm nem volt a kezdeményezéshez. Rose vetette rám magát – tiltakozott Emmett nevetve. – Szerencsémre igen tüzes kis menyecskét fogtam magamnak a tóban – nyomott puszit az ajkaimra.

-         Az biztos, hogy kifogtál egy aranyhalat – nevetett fel Sally is. – Viszont most akkor is gyertek szépen kifelé. Nem vagytok kettesben egyelőre, a rosszalkodást majd éjszaka folytathatjátok – mondta határozottan. Majd hallottam, ahogy kiszalad a házból.

-         Hm… szóval én vetettem rád magam? – húztam fel a szemöldököm.

-         Még szép – biccentett Emmett. – Én itt csak áldozat vagyok.

-         Valóban? Akkor elárulom, hogy fogalmad sincs arról, hogy milyen az, amikor rád vetem magam – ültem a csípőjére. Majd apró körökkel kezdtem el ingerelni a férfiasságát.

-         Ilyen ízelítő után nagyon is szeretném megtudni – nyögött fel. Én pedig kéjesen megnyaltam a számat, majd előrehajoltam, hogy a fülébe suttoghassak.

-         Talán, ha jó fiú leszel, akkor egyszer megmutatom, hogy milyen – suttogtam a fülébe. Majd gyengéden beleharaptam. A következő pillanatban pedig lepattantam szerelmemről, és már szaladtam is a szobaajtó felé.

-         Ezért még az éjjel kamatostul megkapod a magadét – kiáltott utánam. Én viszont csak nevetve szaladtam a kert felé, ahol a lányok és a gyerekek már mosolyogva vártak rám. Tudtam, hogy nagyon is kellemes büntetések várnak rám ezután a kis akcióm után. Olyasmi, amiért érdemes kivárni, amíg leszáll az éj, és újra megszűnik körülöttünk a világ…