The Beauty and the Bear - 12. fejezet

12. fejezet




(Rosalie szemszöge)



Az idő gyorsan telt, és én egyre jobban éreztem magam. Sally folyamatosan elhalmozott mindenféle finomsággal, hálából azért, mert annyit foglalkozom a kisfiával, aki nagyon boldog minden nap, mert van kivel játszania. Hiába mondtam, hogy egyáltalán nem szükséges a tenyerén hordoznia ezért, hiszen boldogan foglalkozom gyerekekkel. Alex annyira aranyos, és kedves, ráadásul nagyon okos is. Még csak két hete tanul olvasni tőlem, de szinte már folyékonyan megy neki. Most pedig már írni szeretne, és állandóan a többi államról kérdezősködik. Igazi kis tudor. Azt mondja, hogy nagy felfedező lesz néhány évig, azután pedig majd visszajön a farmra, és átveszi az apjától a gazdaságot. Amikor pedig eljön az ideje megnősül, és legalább négy gyereke lesz, hogy tudjanak együtt játszani. Néha feltör belőle, hogy kicsit sajnálja, hogy egyke, de ettől függetlenül nagyon boldog.

- Szia – szakított ki Sally a gondolataimból.

- Jó reggelt – mosolyogtam rá.

- Miért nem szóltál, hogy már ébren vagy? Akkor már régen hoztam volna neked reggelit – mondta rosszallóan. – Így már csak langyos a kalács, és a tej.

- Nekem így is tökéletes lesz – vettem el a tálcát. – Arra gondoltam, hogy ma már egy kicsit sétálgatnék odakint. Lionel szerint néhány perc sétát már elbírok, és jól esne egy kis friss levegő, hogyha megoldható – néztem rá kérlelőn. Már napok óta szeretnék egy kicsit kiszabadulni, de Sally túlságosan is aggódik miattam.

- Hát, ha Lionel ezt mondta, akkor biztosan meg is teheted. Ha megreggeliztél segítek felöltözni, és utána pedig kisegítelek az udvarra. A hintaágyban kellemesen tudsz majd pihenni, már ameddig a fiam nem kezd el hevesen zaklatni téged – kuncogott fel. – Állítólag ma már az „f” betűt tanuljátok meg leírni.

- Igen, Alex nagyon tanulékony, és elképesztően kíváncsi is – bólintottam rá.

- Öhm… lassan felépülsz, és a helyi iskolában egyelőre még nincs alsós tanító, mivel Mrs. Donald nyugdíjba ment, mert már nem bírta a kicsiket energiával. Szóval arra gondoltam, hogyha szeretnél, akkor beajánlhatnánk téged Lionellel. Ismerjük az igazgatót, és nagyon örülne neked. Azt mondtad, hogy szeretnél letelepedni, és dolgozni is. Én pedig úgy gondoltam, hogy ez tökéletes lenne a számodra, persze csak akkor, hogyha te is akarod. Maradhatsz itt a farmon is egész nap, de ha lenne kedved… tudod Alex is most kezdi majd az iskolát, és olyan jó lenne… - célozgatott.

- Nagyon szívesen elvállalnám a feladatod, de nekem nincs képesítésem ahhoz, hogy tanító legyek – mondtam kicsit szomorúan. Ez lenne a lehető legnagyobb megtiszteltetés a számomra, de nem képeztek ki arra, hogy tanárnő legyek.

- Ehhez nem kell különösebb képesítés – legyintett Sally. – Csak írni, olvasni kell őket megtanítanod, és egy kis történelmet és földrajzot magyarázni. Szerintem neked könnyedén menne a dolog, hiszen amint látom, imádod a gyerekeket. Testhezálló és tökéletes foglalkozás lenne a számodra. A fizetés nem lenyűgöző, és általában élelmiszer, édesség és virág formájában érkezik, de kapnál egy saját kis házat, ahol boldogan élhetnél – magyarázkodott továbbra is barátnőm.

- Hogyha mindenki így gondolja, akkor szívesen elvállalnám a feladatot – mondtam mosolyogva. Fantasztikus lenne naphosszat gyerekek között lenni, és élvezni a tanítást, a játékot, és a vidámságot, ami árad ezekből a kis emberkékből.

- Nagyszerű, akkor ezt meg is beszéltük. Szerintem senkinek sem lesz ellened kifogása, sőt, nagyon fognak örülni, hogy végre lesz új tanár néni az iskolában – lelkesedett Sally. Néha kicsit Alice-re hasonlít. Főleg, amikor felpörög. Ilyenkor olyan kis aranyos. – Na, de most egyél nyugodtan. Addig én felteszem a levest főni. Azután pedig visszajövök, és segítek felöltözni, hogy kimehess az udvarra pihenni.

- Köszönöm – szóltam utána. Bár sajnos már csak a hűlt helyének tudtam mondani, mert egy szempillantás alatt eltűnt a szobából.

Jóízűen elfogyasztottam a reggelimet, majd a tálcát az éjjeliszekrényre helyeztem, és megkíséreltem felkelni. Most már sikerült talpra állnom, nem úgy, mint két hete. Már ez is valami. Azt nem mondom, hogy tökéletesen stabilan álltam a lábamon, de azért ez már határozottan haladás. Még néhány nap, és már fogócskázhatok is a kis barátommal. Vagy bújócskázhatunk. Már két hete nyűstől, hogy mikor fogok már meggyógyulni, hogy igazi jó dolgokat játszhassunk. Ráadásul már nekem is elegem van a fekvésből. Nagyokat szeretnék sétálni, hiszen Alex elmesélte, hogy mennyire csodálatos errefelé a táj, és megígérte, hogy megmutatja a legszebb patakokat, vízeséseket, és kis tavakat is. Mindent látni szeretnék, amit csak emberileg lehetséges. Ha tanárnő leszek, akkor a hétvégéim úgyis szabadok lesznek, viszont mivel az emberek többsége szombaton is dolgozik, tarthatnék napközit. A gyerekeket így lenne hova küldeni, ameddig a szüleik nem érnek rá. Igen, ezt a gondolatot fel is fogom vetni. Elvinném őket piknikezni, és közben megismernék a természet szépségeit is. Remélem, hogy tényleg elfogadnak engem erre a munkára az itteniek, mert egyre jobban beleélem magam a gondolatba, hogy tanárnő lehessek.

- Ez egy nagyszerű terv, és szép hivatás – termett előttem Nadine vigyorogva.

- Mintha te nem tudtad volna, hogy mi fog történni – forgattam meg a szemeimet.

- Jól van, tudom, hogy tudod, hogy tudtam, de ez akkor is annyira jó. Tökéletes tanító lesz belőled, mert imádod a gyerekeket, okos vagy, és nem félsz elmondani a véleményedet az általad olvasott könyvekről – mondta boldogan. – Ez olyan izgalmas. Tetszeni fog neked a tanárkodás.

- Igen, ebben én is biztos vagyok – bólintottam rá.

- Jaj, már megint mennem kell, bocsi, de Sally mindjárt itt lesz. Majd ha már saját házad lesz, akkor könnyebben tudunk dumcsizni. Na, szia – tűnt el Nadine egy szempillantás alatt.

- Már fel is öltöztél? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

- Igen, egyre jobban tudok mozogni. Már szinte nem is fáj – mosolyogtam rá.

- Dehogynem fáj – legyintett Sally. – Tudod, hogy nekem is volt ilyen sebem, és a férjem csak azért van meggyőződve róla, hogy három hét a gyógyulás, mert jól viselem a fájdalmat, és nem voltam hajlandó tovább feküdni. Nincs időm hónapokig lábadozni, de neked lenne. Megjegyzem, hogy neked nem is egy, hanem két sebed van.

- Én sem vagyok az az örökké fekvő, szenvedő típus – állapítottam meg.

- Tudom, hogy nem. Egyáltalán nem viselkedsz úgy, mint egy úrinő. Márpedig azt hallottam rólad, hogy te vagy Rochester dívája. A mindig tökéletes, és fennhéjázó Rosalie Hale, akit csak a nagyon gazdag Royce King tudott elcsábítani, pedig minden ujjára tíz kérő is akadt volna. A híredhez képest meglehetősen természetes és kedves vagy. Az emberek jócskán félreismertek, vagy nem az igazi arcodat mutattad feléjük. Ez a két lehetőség van, szerintem.

- Fiatal voltam és ostoba, nem Royce-t szerettem, hanem a gondolatot, hogy feleség és anya lehetek, méghozzá egy gyönyörű fehér kerítéses házban, amilyenről mindig is álmodtam – mondtam szomorúan.

- Szép álom, de nem értem, hogy miért érezted úgy, hogy ezt csak az a King adhatja meg neked. Biztosan sok tisztességes férfi is csapta neked a szelet. Hány udvarlód volt?

- Igazából udvarlóm egy sem. Mindenkit kikosaraztam, mert nekem már volt vőlegényem, de a vőlegényem, mint most már tudhatjuk, nem is igazán udvarolt, csak dísznek tartott maga mellett. Nem azért kellettem, mert szeretett engem, hanem azért, mert elég szép voltam ahhoz, hogy dicsekedjen velem. Aztán mi lett belőle? – hullott ki egy könnycsepp a szememből.

- Ne is gondolj rá. Nem volt méltó hozzád. Ne aggódj, itt Tennessee-ben majd megtalálod a neked való férfit. Van itt visszahúzódó, vagány, harcias, gyerekes, humoros, és lökött férfi is. Na meg olyan is, aki az összes tulajdonságot megtestesíti egy személyben. Ha itt nem találsz egy rendes férjet, akkor sehol. Nekem elhiheted. Én csak egy orvos miatt utaztam ide, aztán itt is ragadtam vele örökre.

- Honnan jöttél? – kérdeztem kíváncsian.

- Washingtonból – mosolyodott el. – A szüleim még mindig ott élnek. Az egész családom ott van, de néha meglátogatnak minket. Kedves és szeretetreméltó emberek. Az apám katona, az édesanyám pedig cukrász. Tőle tanultam sütni, és főzni is természetesen. A legcsodálatosabb életem volt a világon, amíg nem történt az a szörnyű balesetem. Volt egy lovam, Jersey. Az erdőben lovagoltam vele, amikor valamitől megrémült, és rohanni kezdett. Leestem a hátáról éppen egy kidőlt fán landoltam. Eltörtem a lábam, a karom, és belső sérüléseket is szenvedtem, ezért voltam képes csak nehezen kihordani a fiamat is, de sikerült és ez a lényeg. Azóta sem mertem lóra ülni, pedig mindig is imádtam a lovaglást. Már hatévesen megtanultam pónin ülni. A szenvedélyem nem csökkent egy kicsit sem, de félek újra lóra szállni, pedig itt aztán lenne rá lehetőségem. Már akkor is majd szívrohamot kapok, amikor Alex felpattan a saját kis pónilovára. Tudom, hogy Lionel vigyáz rá, de akkor sem tudok nyugodt maradni. Viszont nincs jogom a fiamat kizárni az itteni szokásokból. Itt minden férfi megüli a lovat – mosolyodott el szomorkásan.

- Ugyan már, te is képes leszel rá újra, majd meglátod. Csak akarni kell – mondtam határozottan.

A családom mindig is úgy tartotta, hogy semmi sem lehetetlen. Legalábbis az édesanyám és Carlisle mindig is ezen a véleményen volt, na meg persze Esme is. Bár a mostani helyzet alapján, amikor az életem különböző lehetőségeit járom végig már én sem mondhatom azt, hogy van még lehetetlen a világon.

- Ez az én szövegem szokott lenni, nem? – mosolyodott el Sally. – Eddig mindig én öntöttem a lelket beléd, és nem pedig fordítva.

- Néha lehetek én is a bölcs kettőnk közül – kuncogtam fel.

- Na, jól van, gyere te bölcs – karolt belém. – Most szépen kiraklak a hintaágyba, hogy ott elmélkedhess tovább.

- Tehát eleged van belőlem – biggyesztettem le az ajkam.

- Ugyan, téged nem lehet megunni – vágta rá azonnal.

- Majd rájössz egy idő után – vigyorodtam el.

Majd az út hátralevő részét kicsit nyöszörögve és lassan, de sikeresen megtettem egy kis segítséggel a hintaágyig. Amint odaértünk boldogan sóhajtottam fel, majd óvatosan leültem, és magamra húztam egy pokrócot. A kellemes szellő belekapott a hajamba, és én boldogan sóhajtottam fel az élvezettől, amit a friss levegő okozott. A szobám is kellemesen szellős volt, amikor nyitva volt az ablak, de azért a szabad ég alatt, az igazi levegőn lenni egészen más érzés. Behunyt szemmel élveztem az illatokat, és fényt, ami simogatta a bőrömet, amíg a hintaágy hirtelen meg nem mozdult alattam.

- Szia, Rose – pattant fel Alex mellém. – Délután apával kilovagolunk, mit ejtsek el neked.

- Bármit, amit el tudtok csípni, bízom az ízlésedben – kacsintottam rá. Bár az nem tetszett, hogy egy ilyen kicsit gyermek már fegyverekkel játszik, de itt mindenki már pisztollyal a zsebében születik, aki férfi lesz egy napon.

- Oké, akkor lövök neked egy szarvast, vagy hogyha szereted a halat, akkor ma egy remek lazacfogó hely mellett is elmegyünk. Szereted a lazacot? Már ezer éve nem pecáztam.

- Honnan tanulsz te ilyen szavakat ötéves létedre? – nevettem el magam. Még hogy ezer éve nem pecázott. Hiszen még alig élt, könyörgöm.

- Apától hallottam aznap, amikor levezetett két emberi szülést, ráadásul világra segítette a borjainkat, és még a kukoricát is learatta. Azt hiszem, hogy nagyon fáradt volt már szegény. Nem is mentünk aznap vadászni – mesélte lelkesen.

- Hát akkor biztos csak a fáradság miatt nem voltatok aznap. Bár tulajdonképpen ez nem is rossz dolog. Néha pihenni is kell egy kicsit. Te is szoktál – magyaráztam neki.

- Igen, tudom, de apa egyre gyorsabban elfárad – panaszkodott. – Régen még arra is volt energiája, hogy megtanítson nekem mindent, de ma már jóformán csak vadászunk egyet, és utána dolgozik tovább. Ahhoz még kicsi vagyok, hogy rendesen segítsek, de ahhoz már nagy, hogy ne unatkozzak egyedül.

- Majd az iskola megoldja a problémáidat – célozgattam egy kicsit.

- Igen, azt már nagyon várom, de amíg nincs új tanár néni, addig várhatok – hajtotta le a fejét.

- Nos, talán mégis lesz hamarosan – simogattam meg az arcát.

- Tényleg? – csillantak fel a szemei. – Te talán tudsz valamit? Mondd el, légy szíves, kérlek… kérlek… kérlek – villantotta rám a boci szemeit.

- Ha sikerül, akkor talán én foglak tanítani titeket – mondtam büszkén.

- Komolyan? – vigyorodott el. – De jó, akkor mehetünk majd együtt, és itthon is tanulhatsz velem, hogyha valami nem megy – ecsetelte boldogan. – Ugye tartasz majd vicces órákat is, amikor történeteket mesélsz mindenféle különleges, kedves emberekről, mint ahogy nekem szoktál?

- Majd meglátjuk, de könnyen lehet – bólintottam rá. Szívesen mesélek nekik burkoltan a másik családomról és Nadine-ról. Úgysem fognak rájönni, hogy igaz a történet, hiszen valljuk be, hogy az igazat megvallva elég hihetetlen az egész életem.

- Egyébként, hogyha már ki tudtál jönni idáig, akkor lehet, hogy fogócskázni is tudnánk? – lett izgatott. – Vagy esetleg bújócskázhatnánk?

- Sajnos attól tartok, hogy az még nem menne, de kártyázhatunk. Legutóbb nem fejeztük be a partit. Utána pedig elmehettek pecázni az apukáddal, mert nagyon szívesen ennék egy kis lazacot – kacsintottam rá.

- Oké, kifogom neked a legnagyobbat, ekkora lesz – mutatott egy körülbelül fél méteres távolságot a két kis karjával.

- Hát ezt egyedül nem fogom tudni megenni, de majd biztosan besegítesz – mondtam komolyan.

- Lesz, aki megegye, ma este vendégek jönnek hozzánk – kotyogta el. – Tudod apa meghívta egy barátját, és a családjukat is. Úgyhogy ma heten leszünk. Hét embernek pedig sok lazac kell.

- Ez így igaz, akkor menj és fogd ki a legnagyobbat, amit csak látsz – bíztattam. Annyira édes volt, ahogy komolyan vette a vadászatot, és az élelem hazahozását. Nagyon tudott örülni az apró dolgoknak is, és ezt végtelenül becsültem benne. Ez a gyermeki ártatlanság, ami bennem talán soha nem volt meg, hiszen mindenki folyamatosan a lábam előtt hevert.

Miután Lionel is hazaért, és elmentek vadászni kis barátommal, Sally pedig nem figyelt rám egy ideig, őrül dologra szántam el magam. Elhatároztam, hogy elmegyek a közeli vízeséshez, aminek a hangját ide is lehet hallani, és felfrissítem magam a hűs vízzel. Még soha nem fürödtem patakban, legalábbis emberként, így biztosan más érzés lenne. Elszántam kászálódtam fel a hintaágyból, és a Lionellel kapott bottal lassan kezdtem el botorkálni a hang irányába. Csak szépen lassan, egyik lábat a másik után téve. Nem kell sietnem sehová, csak Sally meg ne lásson, mert akkor visszacipel az ágyba, márpedig nekem elegem van a szobámból. Sosem bírtam túl sokáig feküdni, és ez most sincs másként.

- Hé, Rose, neked ezt már szabad? – termett mellettem Nadine.

- Te mondd meg, hiszen ha nem kellene most elmennem, akkor nyilván nem is indultam volna el. Ez a lényege a sorsnak, nem igaz? – kérdeztem kíváncsian.

- Te félreérted a szerepemet, kedvesem – vigyorodott el Nadine. – Én csak a komoly lépéseknél segítek be, az olyanoknál, amelyek az életed fordulópontját jelentik. Mint a sikátor, amit momentán nem én intéztem így. Mindegy, lényeg a lényeg, hogy nem minden lépésedet én adom a talpad alá – magyarázkodott.

- Értem, tehát most csak úgy elindultam egyet fürödni, és semmiféle közöd ahhoz, hogy mindezt, úgynevezett „isteni sugallat” hatására teszem – néztem rá kérdőn.

- Nem értem, hogy miről beszélsz – hajtotta le a fejét.

- Aha, na most akarsz átverni engem, látom rajtad, hogy füllentettél – emeltem fel a mutatóujjam, és vádlón felé böktem.

- Hogyha így lenne, akkor miért jelentem volna most meg, hogy megkérdezzem, hogy szabad-e már neked ezt? – kérdezte kíváncsian.

- Elterelésként – villant meg a szemem.

- Azt hiszem, hogy egy kicsit üldözési mániás vagy – nevetett fel Nadine. – Nem kell mindent túlkombinálni. Szerettél volna fürdőzni egy igazi friss patakban a vízesés alatt, így elindultál, hogy úgy is tegyél, ennyi, nem kell túlbonyolítani a tettek jelentőségét.

- Értem, akkor ne haragudj – biccentettem, de igazából nem hittem neki. Tuti, hogy valami történni fog.

- Semmi baj – legyintett. - Egyébként jól vagy?

- Hát persze, hogy jól vagyok – vágtam rá azonnal. – Most már biztos, hogy tanárnő leszek. Sőt, én leszek a legjobb, ez biztos. Nagyon fogok igyekezni.

- Ebben egy pillanatig sem kételkednék – mosolyodott el Nadine. – Egyébként csak azért jöttem, hogy jó szórakozást kívánjak neked. Csodálatos estéd lesz – kacsintott rám, majd eltűnt.

- Nadine – kiáltottam fel. Ez most vajon mire értette? Szándékosan cukkol ilyenkor. Csepegtet némi információt, azután pedig eltűnik, mintha mi sem történt volna. Csoda, hogyha az ember kíváncsi? – Gonosz vagy, ugye tudod? – szusszantottam fel. De nem jelent meg újra, csupán csak a kuncogását hallottam.

Vettem néhány mély levegőt, hogy valahogy kiűzzem a fejemből az információt, miszerint csodás estém lesz. Majd tovább indultam, és néhány perc múlva elém tárult az a patak, aminek a vizére már hetek óta áhítoztam. A partjára sétáltam. Majd óvatosan kibújtam a ruháimból, csupán az alsóneműt hagyva magamon, és beledugtam a lábam a vízbe. A hűvösségétől megborzongtam, de ez egy kifejezetten kellemes pillanat volt. Hiába volt ilyen hűs a víz nem azt éreztem, hogy meg kell gondolnom magam, hanem azt, hogy mennyire frissítő, és természetes érzés. Lassan indultam tovább, de amikor a víz már majdnem a köldökömnél járt megtorpantam. Biztosan jó ötlet ez? A sebem már tökéletesen behegedt, és nem fertőződhet el, de mégis félik tovább menni. Mi van, hogyha még sincs még minden rendben, és csak bajt okozok magamnak azzal, hogyha tovább megyek? Nem, biztosan nem. Hogyha bármi történhetne, akkor tegnap Lionel még nem hagyott volna fürdeni, hanem megint csak Sally mosdatott volna meg néhány vizes ruhával. Nyugodtan tovább mehetek, nem lesz semmi baj. Határoztam el magam, azután pedig bátran folytattam az utamat a zuhatag felé. Amint elég mély lett a víz elengedtem magam, és csak lebegtem a patak tetején. Annyira jó érzés volt a súlytalanság. Néha megmozdítottam egy picit a lábaimat, hogy azért közben haladjak is, de nem akartam elsietni semmit. Ráérek, itt nem kell sietnem, hogy odaérjek a teadélutánra, vagy valami jelentős társasági eseményre. Csak vacsorára kell visszaérnem, de addig még van legalább négy óra, ami igencsak hosszú idő. Egy idő után kicsit gyorsabb tempóra váltottam, mert már türelmetlenül vártam, hogy a zuhatag alá érjek. Már a kezeim súrolták a kellemesen lezúduló vizet, amikor hirtelen valami elkapta a lábamat, és a mélybe rántott. A pánik egy pillanat alatt a hatalmába kerített, és azonnal kapálózni kezdtem. A lábam eltalált valami keményet, de ezzel most egyáltalán nem törődtem, csak azzal, hogy feljussak a víz tetejére. Szerencsére néhány pillanat alatt a felszínre értem és azonnal megtöltöttem a tüdőmet oxigénnel. Majd félve fordultam körbe, hátha látom, hogy mi volt az, ami nekem támadt, de semmit sem fedeztem fel. Már kezdtem megnyugodni, hogy bármibe is rúgtam bele az elájult, vagy elpusztult, amikor hátulról két kar fonódott körém.

- Azt hiszem, hogy eltörte az orromat, hölgyem… - súgta egy hang a fülembe, én pedig azonnal megdermedtem.