The Beauty and the Bear - 11. fejezet

11. fejezet


A fejit sok szeretettel ajánlanám Nocynak, aki a gyönyörű új fejlécemet készítette :D Puszi, Drusilla

(Rosalie szemszöge)



Ahogy megpillantottam a nappalit elmosolyodtam. Itt semmi sem változott. Ugyanaz a gyönyörű, kellemes árnyalatú fal, a csodálatos bézs, és fehér színű bútorok. Minden tökéletes, ahogy akkor is, amikor vámpír voltam. Az egyik fotelben ült Jasper, akinek az ölében Alice csimpaszkodott, Carlisle és Esme a kanapén helyezkedett el, egymást ölelve. Edward pedig Bellát tartotta a karjaiban, a másik fotelben. Minden olyan volt, mint amilyennek lennie kellett, leszámítva, hogy Emmett és én nem voltunk velünk. Renesmee biztosan Jacobbal tölti a napot, ezért vannak most csak hatan a nappaliban. Ők boldogok, és én is boldogan haltam meg, bár a férjemet sajnos sosem ismertem meg ebben az alternatívában. Remélem, hogy Emmettnek hosszú és boldog élete volt emberként. Biztosan tökéletes volt. Hiszen a férjem csodálatos férfi volt emberként is, ebben biztos vagyok.

- Emmett szép életet élt? – kérdeztem kíváncsian. Nadine biztosan tudja.

- Igen, de még mindig él. Férj, apa, nagyapa, és most már dédi is. Már közel a távozása az élők sorából, de teljes életet élt. Hosszú, boldog életet – válaszolta Nadine. – Gyere, még valamit látnod kell – fogta meg a kezem Nadine, és egy szempillantás alatt az emeleten termett velem. – Ez Edward és Bella szobája. Nézz körül a polcokon. Lásd, hogy boldog ő is, ahogy mindenki.

A szobában azonnal a fényképes polcok felé siettem. Az első képek, amiket megláttam azok voltak, amiket még a réten készítettünk az utolsó napomon. Anne és én is rajta voltunk az egész családdal. Boldogan mosolyogtunk. Tökéletes pillanatokat örökítettünk meg aznap. A következő fényképek az esküvőnkön készültek. Edward és én az oltár előtt álltunk, boldogan mosolyogtam, Anne pedig ott csimpaszkodott a ruhám aljába, és ő is nevetett. A mi kis családunk volt. Az emberi énem szépsége eltörpült Edward mellett, de mégis tökéletes párt alkottunk. A következő képen mind rajta voltunk. Edward, Anne és én voltunk középen. Carlisle és Esme pedig a két oldalunkon foglaltak helyet. Igazi, családi fotó. Őszinte és szép. Az azutáni fotó viszont már nem volt ilyen vidám. Fekete keretbe volt foglalva, tökéletesen sugallta a gyász pillanatait. Egy apró koporsó éktelenkedett a fényképen, ami mellett mi álltunk, Edwardon tisztán látszott, hogy szenvedett, de rajtam még inkább. Anne apró, élettelen teste feküdt benne. A következő képen pedig már az én koporsóm volt. Halott voltam, de mégis apró mosoly bujkált a szám szegletében. Azt sugallva, hogy boldogan haltam meg. Hogy is lehetett volna másképp, hogyha egy ilyen család vett körül. Edward arca azonban elgyötört és világfájdalmas volt. Fájt neki, hogy elveszített engem, a feleségét. Az azutáni kép azonban megint vidám volt, aminek nagyon örültem. Edward és Bella volt rajta, ahogy boldog mosollyal az arcukon ültek a réten, amit annyira szeretnek. Ez így is van rendjén. Bella meggyógyította a lelkét, ahogy tette azt az én vámpírkoromban is. Tökéletes párt alkotnak. Tényleg elválaszthatatlanok. Nehezen vallottam be magamnak, hogy Bella hozzá való, hiszen ember volt, amikor megismertem, de kétségtelen tény, hogy valóban ő az Edwardhoz való nő.

- Szép életük van – mosolyodtam el boldogan. – Nélkülünk is nagyon boldogok, és úgy látom, hogy én is elégedetten távoztam az élők sorából, hiszen megadatott nekem az anyaság, még akkor is, hogyha csak kis időre.

- Valóban nincs okuk panaszra – bólintott rá Nadine. – Akkor mehetünk is, láttad, hogy jól vannak – folytatta gyorsan.

- Nadine, mit titkolsz? Valamit nem tudok, igaz? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem tudom, hogy honnan veszed ezt, látni akartad, hogy jól vannak-e, és én megmutattam. Most pedig indulunk tovább, mert még sok mindent látnod kell – mondta határozottan.

A következő pillanatban pedig megint a sikátorban találtam magam, ahol megváltozott az életem. Ahogy Nadine mondta, az volt életem fordulópontja.

- Tudom, hogy valamit nem mutattál meg – fordultam kísérőm felé.

- Az nem is volt az alkuban, hogy mindent tudni fogsz. Nem befolyásolhatom a végső döntésedet. Megnyugtattalak, hogy a családod jól van, ennyit megtehetek, de többet nem. Neked kell rájönnöd a hibára, hogyha akarsz. Fel kell fedezned, ha úgy érzed, hogy valami hiányzott – mondta határozottan. Remek, rébuszokban beszél.

- Jó vagy rossz, amit titkolsz?

- Nem tudhatod, és ez a lényeg. Teljesítettem a kérésedet, de nem szegtem meg a szabályokat. Ennyi az egész. Amit láttál a jövőből az egy kiskapu volt. Egy olyan jelenet, amit láthattál anélkül, hogy befolyásolnának. Semleges pillanatok egy alternatív valóságra nézve – magyarázta Nadine.

- Értem, ne haragudj – hajtottam le a fejem.

- Semmi baj, természetes, hogy kíváncsi vagy, de nem kaphatsz meg mindent, amit csak szeretnél – mosolyodott el Nadine. – Most viszont ismét döntened kell. Ki jöjjön érted? Carlisle, vagy valaki más? Hogyan kívánsz az útra lépni ezúttal?

- Azt a világot, ahol Carlisle érkezik meg értem, már ismerem. Jöjjön valaki más – válaszoltam határozottan.

- Rendben, akkor a kényes részeket inkább megint átugorjuk, rendben? – kérdezte együtt érzően.

- Igen, az nagyon jó lenne – bólogattam hevesen. Arra nem vagyok kíváncsi, hogy hogyan bántak el velem.

- Annyit kell tudnod, hogy csak Royce-nak volt ideje megerőszakolni, mert valaki meghallotta a sikolyaidat, és megmentett téged. Bár későn érkezett, de még így is megmentette az életedet. Irány a tested, Rose. Sajnálom, de a lábadozás nem lesz kellemes, de át kell élned, mert innen fog indulni az új életed. Ezúttal végig a testedben hagylak, de sűrűn meg foglak látogatni, hogy hogyan érzed magad – mondta Nadine.

A következő pillanatban pedig már csak a fájdalmat éreztem. Nem tudtam mozdulni. Magatehetetlenül feküdtem a hideg földön, és meg akartam halni, mint akkor.

- Ne féljen, kisasszony. Meg fog gyógyulni – mondta az ismeretlen férfi.

Majd valamit a szám elé tartott, amitől azonnal elsötétült a világ. Amikor legközelebb magamhoz tértem egy puha ágyban találtam magam. Mindenem sajgott, és meg sem tudtam mozdulni, de éltem. Nem változtam át, hanem ember voltam. Súlyos lelki és valószínűleg testi sérülésekkel, de mégis én voltam.

- Hát felébredt végre – lépett be egy nő megkönnyebbülten.

- Hol vagyok? Mi történt velem? Miért vagyok még életben? – törtek fel belőlem a kérdések.

- A férjem talált önre, kisasszony. Ne féljen, meg fog gyógyulni. A kedvesem természetgyógyász, és végzett orvos, saját gyógyszerekkel gyógyítja az itteni embereket. Önnek is ezekből a gyógyszerekből adott nagy dózisokat. A jelek szerint sikerrel járt. Már egy hónapja feküdt itt eszméletlenül, hetekig válságos állapotban, de ma már okunk van igazán reménykedni, hogy minden rendben lesz, hiszen végre felébredt. Lionel nagyon boldog lesz, hogyha hazaér és látja, hogy végre magánál van, kisasszony – mosolyodott el a nő.

- A nevem, Rosalie – mondtam halkan.

- Nagyon örülök, Rosalie. Az én nevem, Sally – mondta mosolyogva. – Sally Hadson.

- Rosalie Hale – mondtam el én is a teljes nevemet.

- Hale? Uramisten. A hölgyet kereste hetekig egész Rochester. Még én is hallottam, pedig mi elég messze vagyunk onnan. Azt hiszem, hogy már felfüggesztették a keresését, és halottnak nyilvánították a kisasszonyt, de ha gondolja, akkor azonnal értesítek bárkit, hogy él, és itt van velünk – ajánlotta a nő kedvesen.

- Nem, én jobban szeretném, hogyha maradhatnék itt, ahol vagyok. Persze csak akkor, hogyha még egy kis ideig nem vagyok a terhükre. Amint talpra álltam visszafizetek mindent, és hagyom önöket tovább élni, nyugodtan.

- Ne beszéljen butaságokat, szívesen látjuk bármeddig, boldogok vagyunk, hogy felépül – mondta Sally határozottan. – Kérem, pihenjen. Biztosan éhes, azonnal hozok egy kis levest. Most főztem.

- Köszönöm, nagyon kedves, de kérem, tegezzen. Csak Rose vagyok – mosolyodtam el halványan.

- Rendben, Rose – mosolyodott el.

- Tulajdonképpen hol is vagyok? – jutott eszembe hirtelen.

- Ez Tennessee, Rosalie. A lovak, a medvék, a természeti szépségek hazája, na meg akad nálunk whiskey is bőséggel. Az emberek barátságosak, és itt nincsenek arisztokraták. Mind földművesek vagyunk, együtt élünk és dolgozunk. Más ez a hely, mint amihez szoktál. Nem biztos, hogy tetszeni fog.

- Talán mégis. Jó lenne nyugodtan élni, flancolás, és etikett nélkül – mondtam halkan.

- Ez esetben jó helyen jársz – kuncogott fel Sally. – Mindjárt folytatjuk, de előbb hozok neked enni – mondta, majd kisietett a szobából. Néhány perc múlva pedig visszajött egy nagy tál levessel, és egy szelet süteménnyel.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, amikor letette az ölembe a tálcát. Miután segített felülni.

- Igazán nincs mit. Jó étvágyat. Sajnos főétellel még nem szolgálhatok, mert a fiúk még nem jöttek haza a vadászatból, de vacsorára már tartalmasabb ételt is fogunk enni – magyarázkodott zavartan.

- Ugyan, ez több, mint elég – mondtam halványan elmosolyodva.

- Lesz még jobb is, majd meglátod micsoda lakomát csapunk ma este a tiszteletedre – kacsintott rám. – Egyél, nekem most van néhány dolgom, amit el kell intéznem, de itt vagyok a házban, úgyhogy csak szólj, ha valamire szükséged van.

- Úgy lesz, Sally – válaszoltam.

Majd a számhoz emeltem egy kanál levest, aminek fantasztikus íze volt. Még soha nem ettem ehhez foghatót. Talán csak Esme levese volt ennyire finom, és természetes. Amit nálunk főztek az fele ilyen jó sem volt. Jóízűen ettem meg az egész tálat. Azután pedig magam elé húztam a nagy szelet pitét is. Hm… eper és rebarbara. Tökéletes. Utoljára talán kislány koromban ettem ilyen süteményt, de imádtam. A felnőttek számára Rochesterben már nem volt elég előkelő. Pedig ha tudnák, hogy mennyivel jobb ez, mint azok a túlzottan habos-babos színes sütemények. Ennek otthonos, házi íze van. Melegséget, és szeretetet tükröz. Ráadásul a kedvenc gyümölcsöm van benne. Miután mindent elpusztítottam a tálcámról, letettem az éjjeliszekrényre. Majd megpróbáltam felkelni, de nem igazán sikerült. Végignéztem magamon, és a sérüléseim már tökéletesen eltűntek, de a méhem még mindig iszonyatosan fájt, úgyhogy hangosan felszisszentem, és visszahanyatlottam az ágyra. Egy pillanattal később pedig Sally rontott be a szobába.

- Nem, ezt neked még nem szabad. Felszakadhatnak a sebeid, még korai – kapta el a lábaimat és óvatosan az ágyra helyezte őket. Majd betakart. – Két komoly műtéten vagy túl, nem szabad még ugrálnod – mondta szigorúan.

- Műtét? – kérdeztem döbbenten.

- Sajnálom, meg akartam várni ezzel Lionelt, hogy ő mondja el, hiszen ő az orvosod – hajtotta le a fejét. – El kellett távolítania valamit a testedből, mert belső vérzésed volt. Én nem értek ehhez, de életmentő műtét volt. Annyit tudok, hogy a méhed súlyosan sérült, de nem nagyon értettem, hogy Lionel mit magyarázott nekem. Tudod a kedvesem a szülészet és a nőgyógyászat fejlesztésén dolgozik, de nem ismerik csak itt Tennessee-ben, mert nem elég rangos személyiség ahhoz, hogy számon tartsák. Számtalan ilyen jellegű életmentő műtétet hajtott már végre. Többek között rajtam is. Ne félj, mindent megtett, amit csak lehetett.

- Efelől semmi kétségem – mondtam határozottan. – Mennyire súlyos a helyzet? Nem tudok már teherbe esni soha, igaz? – kérdeztem könnyes szemekkel.

- Nem tudom, Rosalie. Ezt senki nem tudja, csakis Istentől függ – mondta határozottan. Hm… vallásos, vidéki népek. Én már régen nem hiszek az ilyesmiben. Miért legyek hívő lélek, amikor nem lehet szép életem, bármennyire is szeretnék.

- Aha, Istentől, akkor nekem végem – fordultam a fal felé.

- Ugyan, ennyire nem nagy a baj. Bármi lehetséges. Nekem négy nőgyógyász mondta azt, hogy soha nem lehet kisbabám. Az ötödik orvosom a férjem volt, aki azt mondta, hogy remény mindig van, csak biztosíték nincs. Most a fiúnkkal együtt vadásznak. Igaz, hogy a szülés után meg kellett műtenie, és már biztosan nem lehet több gyermekem, de egy van. Mégis csak sikerült. Pedig senki nem hitt benne, csak Lionel és én. Ha depresszióba esel, akkor csak azt éred el, hogy lassabban gyógyulsz, és biztosan soha nem fog sikerülni a babára való vágyad. Viszont, ha pozitívan szemléled a világot, akkor bármi lehetséges. Csak fel a fejjel – simogatta meg a hátamat. – Hidd el, hogy bármennyire is rossznak tűnik a helyzet, akkor sem olyan rossz, hiszen életben vagy. Néhány nap alatt háromszor állt le a szíved, amíg a férjem ideért veled, de te mégis itt vagy. Igazi túlélő vagy, és egy ilyen nő nem adhatja fel a reményt.

Ha jobban belegondolok, akkor talán igaza van. Hiszen Carlisle elvileg azt mondta, hogy semmi esélyem nem volt az életben maradásra, de mégis itt vagyok, és élek. A fogadott apám biztosan nem ismerte ezt az orvost, hiszen a jelek szerint nem igazán ismert, pedig minden jel arra mutat, hogy kiváló orvos.

- Köszönöm – fogtam meg a kezét.

- Ugyan, nem tesz semmit. Néhány hét és már kint is leszel az ágyból – mondta boldogan. – Hogyha idáig eljutottál, akkor a gyógyulásod már a küszöbön áll.

- Miért tettétek? Mármint meggyógyítottatok, vigyáztatok rám, pedig azt sem tudtátok, hogy ki vagyok. Egyáltalán hogyan találtatok rám?

- Azért tettük, mert minden élet hatalmas ajándék, és nem szabad eltékozolni. A férjem talált rád az utcán, hallotta, amint sikoltasz, és azonnal a hangod felé kezdett rohanni. Nagyon nagy bűntudata volt, amiért elkésett, és téged már… annyira szörnyű állapotban voltál – jelent meg egy könnycsepp az arcán. – Nem kell félned, itt majd rendbe jössz.

- Drágám, megjöttünk – kiáltott fel egy férfi.

- Itt vagyok a vendégünknél, felébredt végre – válaszolta Sally.

- Uramisten, és én pont most mentem el vadászni. Azt hittem, hogy az altató még kitart holnapig. Jövök már, egy pillanat – lett izgatott a hangja. – Gyere Alex, végre magához tért a vendégünk.

- Nyugalom, kedvesem – nevetett fel Sally. – Nem fog elszaladni sehová.

- Tudom, de én vagyok az orvosa, itt lett volna a helyem – lépett be egy férfi a szobába egy kisfiú társaságában. – Jó napot, kisasszony. A nevem, Lionel. Boldog vagyok, hogy felébredt – hajolt meg mélyen. – Alex, köszönj szépen a hölgynek.

- Kisasszony – hajolt meg a pici emberke.

- Én is örvendek. A nevem, Rosalie. Kérem, tegezzenek – mosolyogtam rájuk.

- Rendben, Rosalie. Ha megengedi, akkor szeretném gyorsan megvizsgálni – lépett közelebb. – Drágám, az asztalon van a vacsorának való vadhús – csókolta meg gyorsan feleségét.

- Hm… ügyesek vagytok, édeseim. Mindjárt el is készítem – sietett ki a szobából Sally felkapva Alexet.

- Hogy érzed magad, Rosalie? – kérdezte Lionel.

- Voltam már jobban is, de a körülményekhez képest jól vagyok, azt hiszem – válaszoltam halkan.

- Ennél többet nem is várhatunk egyelőre, de hamarosan már talpon leszel – bólintott rá. – Kérlek, tedd szabaddá a hasadat, addig én idehozom a táskámat.

- Rendben – szóltam utána, majd gyorsan feltűrtem a hálóingem. – Te jóságos ég – sikoltottam fel, amikor megláttam a hasamat. Két legalább tíz centis éppen gyógyulófélben levő heg éktelenkedett a bőrömön.

- Mi történt? – rohant be Lionel és Sally egyszerre.

- Én, sajnálom, de erre nem voltam felkészülve – pillantottam le még egyszer. Visszataszítóan nézek ki. Én nem akarom ezt. Soha senki nem láthat meg meztelenül az orvosomon kívül. Ez szörnyű, én… nem, ezt nem lehet kibírni.

- Nem olyan rossz, mint amilyennek most látszik – lépett mellém megértően Sally. – Hogyha teljesen meggyógyult, akkor csak egy rózsaín foltocska fog emlékeztetni rá. Nézd csak – húzta fel az ingét. Az ő hasán egy hasonló nagyságú gyógyult heg volt, ami tényleg nem volt annyira nagyon feltűnő, de azért lehetett látni. – Ennyi marad majd meg neked is, ne félj.

- Biztosan? – kérdeztem idegesen.

- Igen, garantálom. A legkisebb öltésekkel varrtam össze a sebet, hogy ne maradjon utána túl feltűnő heg – mondta Lionel határozottan. – Még kell némi idő, hogy elhalványodjon, de el fog.

- Rendben, köszönöm – sóhajtottam fel. Annyira akkor nem rossz a helyzet.

- Nincs mit, akkor most megvizsgálnálak – ült le az ágy szélére Lionel. Sally pedig visszament a konyhába.

- Teljesen fel fogok épülni? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen – válaszolta Lionel.

- Ezt úgy érted, hogy gyermekem is lehet? – folytattam a kérdezősködést. Igazából ez volt a legfontosabb kérdésem.

- Lehetséges – bólintott rá.

- Lehetséges, de nem biztos?

- Nos, semmi sem biztos, csak a halál, Rosalie. Van esélyed, hogy gyermeked szülessen, hogyha akarod, de nem tudok garantálni semmit. Eléggé meg kellett bolygatnom a méhedet, hogy megmentselek, és emiatt előfordulhat, hogy csak nehezen, vagy egyáltalán nem sikerül teherbe esned. Sajnos nem tudok semmit sem megígérni, mert minden a tested regenerációs képességétől függ – magyarázta Lionel. – Nem szabad depresszióba esned, és feladni a reményt. Hogyha nagyon akarod majd egyszer, akkor biztosan sikerül. Öhm… még valamit tudnod kell.

- Igen?

- Teszteltem a véredet két héttel azután, hogy megtaláltalak az utcán. Tudni akartam, hogy elkaptál-e valami betegséget attól, aki bántott téged…

- Uramisten, csak azt ne mondd, hogy szifiliszes volt, mert akkor én… - kezdtem bele, de közbevágott.

- Nem, a jó hír az, hogy semmilyen betegséget nem hordozott valószínűleg, mivel nem esett bajod azon túl, amit tettek veled – fogta meg a kezem.

- Ez tényleg nagyon jó hír – sóhajtottam fel.

- Ha akarod, akkor ha felépültél visszaviszlek Rochesterbe, és feljelentheted a támadóidat – ajánlotta a lehetőséget.

- Nem lenne értelme – fordítottam el a fejem. – Royce King volt az a barátaival.

- A bankár fia? – kerekedtek el a szemei.

- Igen – motyogtam magam elé. – Nem érnék el vele semmit, hogyha feljelenteném, legfeljebb koldusbotra juttatnám a családom.

- Értem – mondta együtt érzően. – Ha szeretnéd, akkor itt bármeddig szívesen látunk – ajánlotta kedvesen.

- Köszönöm, már Sally is felajánlotta, és szeretnék maradni – mondtam hálásan. Hihetetlen, hogy milyen jólelkűek. Önzetlenül felajánlják, hogy befogadnak, és törődnek velem.

- Rendben, örülünk, hogy maradsz – mondta kedvesen. – Nos, itt minden rendben van – tapogatta végig óvatosan a hasamat. – Szépen gyógyulsz, nemsokára fel is kelhetsz. Amint kész a vacsora Sally behozza neked, addig is pihenj.

- Hogyan hálálhatnám meg a kedvességet? – kérdeztem utána.

- Nem tesz semmit - mondta, majd kilépett a szobából.

Oh, dehogynem, ha tudná, hogy mennyit jelent a számomra, hogy ilyen jól bánnak velem, pedig azt sem tudják, hogy ki vagyok. Mármint persze a nevemet tudják, és hogy mi történt velem, de semmi mást.

- Szia, Rose – huppant le Nadine az ágy szélére.

- Szia – kaptam rá a tekintetem.

- Ugye, hogy milyen aranyos emberek? Az ilyen családoknak bérelt helye van a főnökeim hatalmas otthonában – mondta büszkén.

- Mármint odafönt? – mutattam az ég felé.

- Hát persze, hogy ott. Makulátlan tiszta lelkek, akik még soha életükben nem tettek semmi rosszat és nem is fognak. Elképesztően fehér az aurájuk. Tiszta, mint a hó. Csak úgy fénylenek – magyarázta lelkesen. – Itt jó kezekben leszel, abban biztos lehetsz. A gyógyulásod egyébként nagyjából még három hét. Akarod átugrani a periódust, és felkelni innen, vagy inkább maradsz, ahol vagy, és élvezed, hogy körbeugrálnak. Mert el leszel ám kényeztetve, azt garantálom.

- Hát nem is tudom – gondolkodtam el.

- Sebaj, akkor gondold át, és meglátjuk. Szólj, ha döntöttél, de most megyek, mert a kis terrorista játszani akar veled – kuncogott fel Nadine, majd eltűnt.

- Csókolom – dugta be a fejét Alex.

- Szia – mosolyogtam rá.

- Ismered a kő, papír, ollót? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Igen, ismerem – bólintottam rá.

- Szuper – mosolyodott el. – Van kedved játszani velem? Anya most vacsorát főz, apa pedig a lovakat teszi rendbe, úgyhogy senkinek nincs rám ideje – húzta el a száját.

- Persze, szívesen játszom veled – paskoltam meg az ágyam szélét.

- Jaj, de jó – szaladt az ágyamhoz, majd felugrott rá. – Akkor mindig mondjuk, hogy kő… papír… olló, és utána mutatunk.

- Rendben – egyeztem bele.

- Oké, kő… papír… olló – mondta boldogan. Majd papírt mutatott, én pedig követ, úgyhogy boldogan csomagolta be a kis kezével az enyémet. – Nyertem – kiáltott fel boldogan. – Még egyszer, jó?

- Persze, játszhatunk még – kuncogtam fel.

Milyen aranyos, és közvetlen kisfiú. Egészen a vacsora elkészüléséig játszottunk. Evés után pedig elment fürdeni az anyukájával, majd bejött, hogy megköszönje a játékot, és jó éjszakát kívánjon. Miután Alex elaludt, Sally még benézett hozzám. Lionel pedig megint megvizsgált és vett tőlem vért is.

- Remélem, hogy nem zavart nagyon Alex délután. Sajnos nem mindig van elég időm, hogy játsszunk délután – ült le Sally az ágyam szélére.

- Ugyan, nagyon szívesen játszottam vele. Nagyon jól szórakoztunk – válaszoltam őszintén.

- Ennek örülök, mert már elalvás előtt mondta, hogy holnap szeretné, hogyha olvasnál neki valamit – mosolyodott el Sally.

- Örömmel olvasok fel neki – mondtam boldogan. - Szívesen foglalkozom gyerekekkel. Mindig is imádtam őket.

- Jaj, olyan hálás lennék, mert holnap be kéne főznöm az idei lekvárt, és olyankor mindig egész nap ideges vagyok, ha körülöttem sündörög, mert félek, hogy véletlenül leforrázom.

- Bízd csak rám, jól elleszünk – fogtam meg a kezét.

- Hálám örökké üldöz – sóhajtott fel boldogan. – Akkor most hagylak is pihenni, mert reggel hétkor már a nyakadon lesz a fiam, az biztos – nevetett fel. – Jó éjszakát.

- Nektek is jó éjt – ásítottam egy nagyot. Tényleg fáradt voltam. Alig, hogy Sally kiment a szobából elnyomott az álom.