The Beauty and the Bear - 14. fejezet

14. fejezet

(Emmett szemszöge)

Amint Rosalie elbicegett én is azonnal haza indultam, hogy előkészüljek a vacsorára, amit ezek szerint Rose társaságában lesz szerencsém eltölteni. Ahogy szegénykém bicegett elgondolkoztam rajta, hogy inkább hazaviszem, és hagyom magam lebuktatni Sally által, hogy mi megyünk hozzájuk vacsorára, de aztán úgy döntöttem, hogy nem sértem meg azzal a lányt, hogy gyengének tüntetem fel a vendéglátói előtt. Amennyire ilyen rövid ismeretségből meg tudom állapítani, úgy gondolom, hogy nem örült volna neki, hogyha felajánlom a segítségem. Így inkább felpattantam Lucifer hátára, és a farmunk felé vettem az irányt, de előtt még megálltam a hegyen, hogy szedjek egy nagy adag málnát a hölgyeknek. Csodálatos vidék volt ezt itt fent, de nem teljesen veszélytelen. A medvék kedvenc helye. Mondhatni a macik sűrűn mászkálnak itt a málnásban. Erre a gondolatra jó derültem, majd villámgyorsan megszedtem a málnabokrokat. Anya, Sally és Alex imádja ezt a gyümölcsöt, és nagyon remélem, hogy Rosalie is. Bár, lehet, hogy kéne még szednem egy kis szamócát is. Úgy is itt van nem messze a lelőhelye. Vagy inkább otthon epret a kertből? Nem, vadszamócát. Édeset, apró szeműt. Az igazi erdei gyümölcsöknél nincs finomabb a környéken. Nem töltöttem el sok időt a gyümölcsszedéssel, de csak azért, mert pontosan tudtam, hogy mit keresek, és hogy hol kell keresnem. Amint hazaértem gyorsan bevittem Lucifert az istállójába, és leszerszámoztam, majd a házunkba siettem.

-         Emmett McCarty – csattant azonnal anyám hangja. – Hol a csudába voltál eddig, megmondtam, hogy… - kezdett bele, de azonnal lefagyott, ahogy meglátta az arcomat. – Mi történt veled? – lett lágyabb a hangja. Majd az orromra mutatott.

-         Nos, mondhatnám azt, hogy egy vadállattal harcoltam, de az igazság az, hogy a mai kiszemelt áldozatom harciasabb volt az átlagnál – vigyorodtam el. Mire anyám csilingelően felkacagott. Apám pedig a hasát fogta a nevetéstől a kanapén ülve.

-         Hol találtál ilyen tüzes kis menyecskét? Mert nem itt az biztos – kuncogott még mindig apám.

-         A tóban, nem messze Lionel farmjától. A vendégük nem hétköznapi – vallottam be.

-         Nocsak, egy lány, aki felkeltette az én válogatós fiam érdeklődését? – csillantak fel anyám szemei.

-         Ebben a lányban több tűz van, mint az összes környékbeliben. Imádni fogjátok – meséltem lelkesen.

-         Móresre tanított, nekem máris szimpatikus – vigyorgott apám.

-         Már ideje volt, hogy valaki megleckéztessen –bólogatott anyám is.

-         Hé, ti kinek az oldalán álltok? – kérdeztem sértetten.

-         Természetesen a tiéden, drágám – mosolygott rám anya.

-         Helyes válasz. Ez esetben – húztam ki a málnás zacskót a hátam mögül.

-         Te jó ég – sikkantott fel anyám. Majd azonnal elvette tőlem a zacskót, és falatozni kezdett. Nem evett meg túl sokat, mert tudta, hogy vacsorázni megyünk, de láttam rajta, hogy mennyire ízlik neki az ajándékom. Tudtam, hogy ennek nagyon fog örülni. – Köszönöm, édesem – puszilt meg. Majd a maradék málnáját eltette a kamrába, nehogy megromoljon.

-         Nincs mit – legyintettem. – Szedtem Sallynek, meg Alexnek is, és Rose is kap egy kis szamócát.

-         Szóval a titokzatos hölgyet Rosalie-nak hívják, és ma este mi is láthatjuk – lelkesedett édesanyám. Szerinte tizennyolc évesen már igencsak meg kéne nősülnöm. Szerintem viszont arra még bőven ráérek, bár ki tudja, meglátjuk, hogy hogyan alakulnak majd a következő hónapok.

-         Igen, ma este együtt vacsorázunk vele is – húztam ki magam büszkén. Egy ilyen gyönyörű lányt lesz szerencsém bemutatni a szüleimnek, aki cserfes, büszke, és kivételes minden szempontból. Remélem, hogy nem fogja visszautasítani a közeledésemet.

-         Nagyszerű, akkor gratulálhatok neki a törött orrodhoz – nevetett fel apám megint.

-         Egész este ezen fogtok csipkelődni? – kérdeztem morcosan.

-         Mi máson? Éveken át, rettegésben tartottad a környék lányait, de most valaki megfogott téged is. Ez nagyon is örvendetes fordulat – lelkesedett anya. – Talán végre valaki megnevel téged, ha már nekem nem sikerült.

-         A szabad stílusom csakis az enyém, úgyhogy nem kell engem megváltoztatni – mérgelődtem. Miért van az, hogy senki nem tart elég komolynak. Attól, hogy mókázom, még tudok komoly is lenni, az már más kérdés, hogy akarok-e.

-         Ezt nem is mondta senki, édesem – simított végig anyám a karomon. – Most viszont irány mosakodni és öltözni, mert elkésünk a vacsoráról, azt pedig gondolom, nem szeretnéd.

-         Naná, hogy nem. Öt perc és készen vagyok – mondtam határozottan. Majd villámgyorsan felmentem az emeletre, majd megfürödtem, és átöltöztem.

-         Tényleg csak öt perc volt – néztek rám a szüleim döbbenten miután leértem a nappaliba. – Mióta tudsz ilyen gyorsan megfürödni?

-         Amióta egyedül fürdök – villantottam rájuk kaján vigyort.

-         Ez az én fiam – vigyorgott apám is.

-         Férfiak – szusszantott fel anyám. – Az ennyi önbizalom csoda, hogy befér a házba. Most viszont indulás. Lionel és a családja már várnak minket.

Ahogy anyám kimondta a parancsszót, apám máris a karját nyújtotta felé, és a kocsinkhoz vezette őt. Én pedig csendesen követtem őket a málnával és a szamócával a kezemben. Már alig vártam, hogy újra láthassam szívem elrablóját. Ráadásul még a legjobb barátaink is velünk töltik az estét. Tökéletes ez a nap.

Nem telt bele húsz percbe és már át is értünk Lionel farmjára. Alex már nagyon várhatott minket, mert az ablakon leskelődött kifelé, és izgatottan tépte fel az ajtót, amikor megálltunk előttük.

-         Na végre, már azt hittem, hogy sosem értek ide – szaladt ki elénk. – Már meg is terítettünk anyával, apa pedig hozott fel bort a pincéből, ti meg még sehol nem voltatok – rótt meg minket azonnal.

-         Elnézést, drágám. Csak tudod Emmettnek volt ma egy kis balesete – mosolygott anyám a kisfiúra.

-         Verekedtél? Vagy megint elkaptál egy medvét? – lett izgatott a kis barátom.

-         Nem éppen, egy hölgyike intézte el az orrát – segített ki apám. Mire eltátogtam felé egy „köszönömöt”.

-         Egy lány? Téged elintézett egy lány? – fintorgott Alex.

-         Nem akármilyen lány volt – mondtam határozottan. – Egy erős, független nő.

-         Aha, persze – vigyorodott el Alex.

-         Na végre – lépett ki Lionel, és Sally a házból. Hé, hol van Rose? A vendégnek nem itt lenne a helye? – Gyertek beljebb – mondta Lio miután mindenkit üdvözölt. Kezdtem csalódott lenni, hogy a gyönyörű estém befuccsolt, és Rosalie esetleg elaludt, amikor megláttam őt az asztalnál ülni. Ahogy beléptünk kíváncsian fordította a fejét felénk, és a szemei szó szerint kikerekedtek a meglepetéstől.

-         Te? – kérdezte tátott szájjal, de azonnal el is elmosolyodott.

-         Rose – húzódott mosolyra az én szám is.

-         Ismeritek egymást? – nézett ránk Sally kíváncsian. A többiek pedig csak csendben figyelték az eseményeket.

-         Délután találkoztunk a patakban – adta meg a választ az én csodálatos szirénem.

-         Vagy úgy – villantak meg Sally szemei. – A titokzatos idegen, aki holnap el akarja vinni Rosalie-t kirándulni. Emmett McCarty, te kujon – bokszolt a vállamba. – Még nincs magánál pár hete, és te máris rátaláltál.

-         Örvendek, kisasszony – lépett Rosalie elé anyám.

-         Én is nagyon örülök – kezdett el felállni a székből Rose, de Lionel a vállainál fogva visszanyomta.

-         Elnézést, de a hölgy még nem ugrálhat. Még csak gyógyulófélben van, nem illetlenségből maradt itt az asztalnál, hanem azért, mert ráparancsoltam – mondta barátom komolyan.

-         Értem – mosolygott rá anyám melegen.

-         Elnézést – sütötte le a szemeit Rose.

-         Semmi baj, kedvesem, nem te tehetsz róla. Remélem, hogy nem túl súlyos a helyzet – nézett Lionelre. Na, erre az információra én is nagyon kíváncsi vagyok. Nem lehet súlyos baja, az nem lehet.

-         Egyáltalán nem. Még lábadozik egy kicsit, és tökéletesen rendbe jön. Nincs semmi komoly baj, most már – mondta barátom elégedetten.

-         Mi történt vele? – kérdeztem kíváncsian, hátha többet megtudok. Rosalie viszont egy szúrós pillantással elhallgatatta Lionelt, mielőtt megszólalhatott volna.

-         Balesetem volt, mint már mondtam, de most már jól vagyok – mondta határozottan. – Viszont szerintem most beszélgessünk vidámabb témákról. A lényeg, hogy rendbe jövök – fűzte még hozzá.

Furcsa volt az egész jelenet. Valami lényegeset elhallgatnak előlem. Lionel és Sally jelentőségteljes pillantást váltottak, míg Alex csak kapkodta a fejét ide-oda, és nem értette, hogy mi történik az ebédlőben.

-         Akkor ne is beszéljünk erről többet. Szóval, kisasszony, a fiam ajándékot hozott önnek – bökött apám oldalba. Mire észbe kaptam, és odaléptem Rosalie-hoz, hogy nekiadjam a szamócát, amit szedtem.

-         Remélem, hogy szereted – mosolyogtam rá.

-         Imádon – harapott bele egy apró szembe. - Köszönöm – kapott el a galléromnál fogva és lehúzott magához. Majd legnagyobb megdöbbenésemre egy félénk puszit nyomott a számra. Azután pedig azonnal el is pirult. Én pedig szélesen elvigyorodtam. Van benne spiritusz, és milyen hihetetlenül puha ajkai vannak.

-         Khm… azt hiszem, hogy akkor az lenne a legjobb, hogyha Emmett Rose mellé ülne – ajánlotta Sally.

-         Nincs ellenedre? – mutattam a mellette levő székre.

-         Egyáltalán nem, sőt, örülnék neki – harapta be az alsó ajkát. Én pedig boldogan helyet foglaltam a széken.   

(Rosalie szemszöge)

Miután Lionel megvizsgált, és hagyott lepihenni azonnal el is aludtam. Nagyon kifárasztott ez az egész nap, de semmiképpen sem hagytam volna ki ezt az élményt az életemből. Ez az első találkozás Emmettel, annyira romantikus és vicces volt egyszerre. Igazán Emmettes belépő volt, hogy megijesztett, mint egy nagy gyerek.

-         Ébresztő, álomszuszék – simított végig az arcomon egy apró kéz. – Rose néni, nemsokára vacsora lesz – kezdett el ugrálni Alex az ágyon. – Ha nem kelsz fel, akkor sosem kapok a pitéből, úgyhogy ébresztő. Ígérem, hogy holnap magadtól kelhetsz, és nem keltelek fel, csak most kelj fel végre.

-         Fent vagyok – ásítottam egy nagyot. Majd kinyújtóztattam az elgémberedett csontjaimat.

-         Anya tett ki neked ruhát kölcsönbe – ült le mellém Alex az ágyra.

-         Rendben, mindjárt felveszem – bólintottam rá.

-         Csinos ruha, van rajta egy kis részen fűző is. Segítsek neked felvenni? Anyának is meg szoktam kötni a fűzőjét – ajánlotta a lehetőséget.

-         Ez esetben, mint beavatott fűzőkötőt, megtiszteltetésnek veszem, hogyha segítesz nekem – mosolyogtam rá. Majd felkeltem, és gyorsan magamra kaptam a ruhát. Gyönyörű volt. Egyszerű, de tökéletes.

-         Nagyon szép vagy – mondta Alex, miután nagy szakértelemmel meghúzta a ruha hátulját.

-         Te pedig tényleg zseniálisan fűzöl – dicsértem meg.

-         Tényleg? Köszi – ölelt meg lelkesen. – Anya is mindig ezt mondja, de jó hallani, ezek szerint tényleg ügyes vagyok. Tudod, anyu elég elfogult.

-         Mindjárt itt lesznek a vendégek, készen vagytok már? – lépett be Sally is a hálómba.

-         Igen, éppen most készültem el, Alex segítségével – fordultam körbe büszkén.

-         Gyönyörű vagy – mosolyodott el Sally. – Alex figyeld a vendégeket. Tudod, hogy mindig kapsz málnát, vagy valami csokit, hogyha jönnek, úgyhogy ügyes legyél – kacsintott rá barátnőm.

-         Juj, de jó – szaladt el mellettem a kis csirkefogó.

-         Gyere – bújt be a hónom alá Sally:

Majd segített kimennem a konyháig. Ott leültetett egy székhez, és a férjével együtt megígértették velem, hogy nem kelek fel a székről. Mintha csak oda lennék szögezve. Néhány perccel később Alex rontott be a konyhába, ahol ültünk, és boldogan újságolta, hogy jönnek a vendégek, azután pedig kiviharzott a házból. Én is fel akartam kelni, de Sally azonnal visszanyomott a székbe.

-         Mindjárt jövünk, te most pihensz szépen – intett szigorúan.

-         Jól van – sóhajtottam fel. Akkor várok. Már kezdtem türelmetlen lenni, amikor hirtelen megjelent Emmett az ajtóban. - Te? – kérdeztem reflexszerűen, majd boldogan elmosolyodtam.

-         Rose – húzódott mosolyra az ő szája is.

-         Ismeritek egymást? – nézett ránk Sally kíváncsian. A többiek pedig csak csendben figyeltek.

-         Délután találkoztunk a patakban – válaszoltam kissé zavarban. Furcsa érzés az izgalom, a pirulás, és a heves szívdobogásom. Ezt vámpírként nem volt alkalmam megtapasztalni Emmett mellett.

-         Vagy úgy – villantak meg Sally szemei. – A titokzatos idegen, aki holnap el akarja vinni Rosalie-t kirándulni. Emmett McCarty, te kujon – bokszolt kedvesem vállába. – Még nincs magánál pár hete, és te máris rátaláltál.

-         Örvendek, kisasszony – lépett elég egy hölgy.

-         Én is nagyon örülök – akartam felállni a székből, de Lionel megakadályozott.

-         Elnézést, de a hölgy még nem ugrálhat. Még csak gyógyulófélben van, nem illetlenségből maradt itt az asztalnál, hanem azért, mert ráparancsoltam – mondta megmentőm komolyan.

-         Értem – mosolygott rám Emmett édesanyja melegen.

-         Elnézést – sütöttem le a szemeimet. Nem akartam, hogy illetlennek higgyen. Nem kelthetek rossz benyomást Emmett családja előtt.

-         Semmi baj, kedvesem, nem te tehetsz róla. Remélem, hogy nem túl súlyos a helyzet – nézett Lionelre jelentőségteljesen.

-         Egyáltalán nem. Még lábadozik egy kicsit, és tökéletesen rendbe jön. Nincs semmi komoly baj, most már – mondta orvosom elégedetten.

-         Mi történt vele? – kérdezte Emmett kíváncsian. Lionel pedig már éppen szólásra nyitotta volna a száját, de egy dühös pillantással belefojtottam a szót. Nem kell, hogy mindenki megtudja mi történt velem. Főleg Emmettnek nem kell megtudnia.  

-         Balesetem volt, mint már mondtam, de most már jól vagyok – mondtam határozottan. – Viszont szerintem most beszélgessünk vidámabb témákról. A lényeg, hogy rendbe jövök – fűztem még hozzá.

Reméltem, hogy sikerült egy időre megszabadulnom a kínos témától. Lionel és Sally jelentőségteljes pillantást váltottak, aztán aprót biccentettek, Alex pedig valószínűleg semmit sem értett az egészből.

-         Akkor ne is beszéljünk erről többet. Szóval, kisasszony, a fiam ajándékot hozott önnek – bökte oldalba Emmettet, ezek szerint az édesapja. Kedvesem egy szempillantás múlva előttem termett, és egy kis csomagot nyújtott át.  

-         Remélem, hogy szereted – mosolygott rám, miközben kibontottam. Szamóca, jobb ajándékot nem is hozhatott volna.

-         Imádon – haraptam bele egy apró szembe. - Köszönöm – fogtam meg a gallérját, és lehúztam magamhoz az arcát. Azután pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsókoltam. Az ajka most puha volt, és forró, káprázatos, és őrjítő. Akármilyen rövid is volt a csók, akkor is tökéletes volt. Amikor rájöttem, hogy mit művelek lesütöttem a szemeimet, és éreztem ahogy elpirulok. Emmett pedig szélesen elvigyorodott. Remélem, hogy emiatt nem néz senki ledér nőszemélynek.

-         Khm… azt hiszem, hogy akkor az lenne a legjobb, hogyha Emmett Rose mellé ülne – ajánlotta Sally.

-         Nincs ellenedre? – kapott az alkalmon az említett.

-         Egyáltalán nem, sőt, örülnék neki – haraptam be az alsó ajkam. Ő pedig azonnal leült mellém.

Alex elmondta az asztali áldást, majd jóízűen álltunk neki vacsorának, miközben beszélgettünk. Nem esett szó túl komoly témákról, amíg Alex is velünk volt, mert senki nem akarta, hogy unatkozzon. A kis drága egész este árkus szemekkel figyelt minket, ahogy mindenki más is. Úgy éreztem, hogy köztem és Emmett között egész este pattogtak a szikrák. Végig megérintettük egymást apró gesztusokkal, és boldogan cseverésztünk.

-         Gyere, kisöreg, ideje szundítanod egyet – vette fel Emmett óvatosan Alexet.

-         Nem, még nem vagyok álmos – motyogta halkan.

-         Mindjárt lefektetem – pattant fel Sally.

-         Ne, maradj, majd én – mosolyogtam barátnőmre. – Behozod az ágyába? – fordultam vissza Emmett felé.

-         Hát persze, nagyon szívesen – bólintott rá a kérdezett.

Néhány pillanattal később már szélesre is tártam Alex szobájának ajtaját. Emmett pedig belépett vele, és óvatosan lefektette az ágyára a félig alvó kisfiút. Én pedig gyengéden betakargattam.

-         Jó éjt, Alex – nyomtam egy puszit a homlokára.

-         Nem mondtál nekem esti mesét – motyogta panaszosan.

-         Holnap kettőt mondok – mosolyodtam el.

-         Oké, szavadon foglak – suttogta, majd elnyomta az álom.

-         Úgy látom, hogy már több rajongót is szereztél itt, Rose néni – kuncogott fel Emmett, miután kijöttünk kis barátunk szobájából.

-         Szeretem a gyerekeket – mondtam őszinte rajongással a hangomban. Imádtam Alexet, és minden apróságot, akit csak ismerek.

-         Ez esetben örömmel felveszem a tanár nénit – vigyorodott el kajánul.

-         Hogy mondtad? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Sally és Lionel említették, hogy szeretnél állást az iskolában. Bár akkor még nem tudtam, hogy rólad beszéltek. Viszont, hogyha komolyan gondolod, akkor a látottak alapján örömmel alkalmazna téged a családom.

-         Tiétek az iskola?

-         Igen, az apámmal együtt építettük. Szerintünk fontos, hogy a gyerekek tudjanak tanulni, és mivel az iskola az energiájukat is lefoglalja, így a szülők is nyugodtan tudnak dolgozni és pihenni. Fantasztikus intézmény, ha lehetek ilyen szerénytelen.

-         Valóban csodálatos lehet. Lennének ötleteim a továbbfejlesztésre, és délutáni kiegészítő programok létrehozására – kezdtem bele lelkesen.

-         Ez fantasztikus, Rose, de most ne dolgozzunk. Holnap elviszlek magunkhoz teázni, és ott mind a hármunknak elmondhatod az ötleteidet. Most viszont érezzük jól magunkat – nyújtotta a karját mosolyogva, majd kivezetett a teliholdas éjszakába. – Szabad egy táncra, kisasszony?

-         Hiszen nincs is zene – néztem rá döbbenten.

-         A tánchoz nem is kell zene, bőven elég a hangulat – húzott magához gyengéden. – Csak engedd el magad – simított végig a hátamon. Én pedig boldogan simultam bele az ölelésébe, és hagytam, hogy vezessen. Nem tudom, hogy mióta keringhettünk az udvaron, amikor kipukkasztották a tökéletes kis buborékunkat.

-         Khm… elnézést a zavarásért, de ideje indulnunk, elfáradtam, de holnap szívesen látnánk önt, Rosalie – mosolygott ránk Emmett édesanyja.

Én pedig megint fülig pirultam a helyzet miatt. Néhány pillanattal később pedig már mindenki kint volt az udvaron, és kíváncsi tekintettel méregettek minket.

-         Holnap érted jövök, ahogy megbeszéltük – mosolygott rám Emmett. Majd lágy csókot lehelt a homlokomra, és közben végigsimított a hátamon. – Kettőkor jó lesz?

-         Tökéletes – nyögtem. Bár azt sem tudtam, hogy mi volt a kérdés. Remélem, hogy Sally odafigyelt, hogy mire mondtam „igent”.

Ezután mindenki megköszönte a csodálatos estét Sallynek, és Lionelnek, majd elhagyták a birtokot. Sokáig figyeltem a távolodó alakjukat, és csak mosolyogtam. Annyira csodálatos minden ebben az alternatívában.

-         Ébresztő, Rose – legyezgetett előttem Sally az egyik kezével. – Bimbózó románcot érzek a levegőben.

-         Sally, viselkedj – ölelte át hátulról a férje, majd belecsókolt a nyakába. Ezután pedig kézen fogta és a szobájuk felé kezdte húzni a szerelmét.

-         Ne álmodozz sokáig, mert holnap tökéletesen kell kinézned a randin – mondta Sally boldogan, majd eltűntek a házban.

Én pedig leültem a kinti hintaágyban, és boldogan néztem a tökéletesen tiszta eget, miközben a történteken gondolkodtam. Emmett és én, egy pár, emberként. Azt hiszem, hogy ez a világ csodálatos lehetőségeket tartogat még a számunkra.    

The Beauty and the Bear - 13. fejezet

13. fejezet




(Emmett szemszöge)



A változatosság kedvéért anyám már megint teheneket fej, apám pedig elment valami üzleti útra, úgyhogy nekem szabad a terep garázdálkodni, és tóban fürdőző hajadonokra frászt hozni. Olyan kis édesek, amikor fejvesztve, sikoltozva menekülnek. Mindig sikerül őket megijeszteni, utána pedig meghívhatom őket egy randira, és így előbb-utóbb megtalálom a nekem való nőt. Sajna ez az elméletem eddig még nem jött be, de ami késik, nem múlik.

- Anya? – léptem be az állatok helyére.

- Itt vagyok, kincsem – állt fel anyám a sámliról.

- Lelépek egy kicsit, azt hiszem, hogy úszom egyet vacsora előtt – vigyorodtam el.

- Lehetőség szerint csak finoman ijeszd meg a lányokat, mert utána én nem győzök magyarázkodni, te meg jól elszórakozol. Hogy kitől örökölted ezt a stílust, na arról fogalmam sincs – forgatta meg a szemeit anyám. – Tudod ez nem túl elterjedt udvarlási forma. Egyszer még rajta vesztesz a játékaidon, fiam.

- Jó leszek, csak egy kicsit eljátszom az időt vacsoráig – sétáltam mellé, majd puszit nyomtam az arcára.

- Este fél hétre itthon legyél, tudod, hogy ma vacsorázni megyünk – mondta komolyan.

- Hé, ezt a vacsit a világért sem hagynám ki – kacsintottam rá.

- Jól van, menj csak – kuncogott fel. – Szegény lányokat már előre sajnálom.

Oh, nincs őket miért sajnálni. Boldogan mentem vissza a házba, hogy összeszedjek néhány holmit, azután pedig felnyergeltem Lucifert, és kilovagoltam. Először szerintem a vízeséshez megyek, oda mindig betér egy-két csinos lány. Ha pedig mégsem, akkor majd tovább megyek. Nem mentem el egészen a vízesésig a lovammal, hanem inkább az erdőben kötöttem ki, hogy ha van valaki a vízben, akkor ne halljon meg. Óvatosan settenkedtem végig az oda vezető úton, és legnagyobb örömömre egy gyönyörű szőkeség úszkált éppen a patakban. A ruháit gyorsan felkaptam és becsúsztattam egy sziklamélyedésbe, hogy ne találja majd meg. Azután pedig gyorsan levetkőztem alsónadrágra, és a vízbe csobbantam, majd azonnal mély levegőt is vettem, és elmerültem a hűvös vízben. Az áldozatomnak fogalma sem volt róla, hogy a cápa hamarosan lecsap rá szerény személyemben. Amikor elértem az apró lábát, azonnal megragadtam és teljes erőmből lefelé kezdtem úszni, és magamban már mosolyogtam, hogy milyen ügyesen megijesztettem ezt a lányt is. Akit még megjegyzem soha életemben nem láttam, de nem bánnám, hogyha letelepedne a környéken. Ellenben a hölgyike egyáltalán nem úgy reagált, mint ahogy a többiek szoktak. Más lányok megpróbálták lefejteni magukról a támadót, vagy reszketve feladták a harcot már az első pillanatban, de ez a lány kapálózni és rugdalózni kezdett, hogy kiszabaduljon. Micsoda temperamentum. Na ez a vérmérséklet hiányzik az itteni lányokból. Ezen elvigyorogtam magam, hogy talán megtaláltam a megfelelő nőt, de ekkor hirtelen hatalmas rúgás érte az orromat. A kezeimet reflexszerűen szorítottam a sérült felületre, és így az én gyönyörű áldozatom már a felszínen is volt. Kicsit odébb úsztam, majd feljöttem a felszínre. Láttam, amint a lány ijedten körbefordul, úgyhogy megint lebuktam a víz alá gyorsan, hogy ne lásson. A hideg víz egyébként is jót tett az orromnak. Majd mikor háttal került nekem odasettenkedtem mögé, és karjaimat karcsú teste köré fontam.

- Azt hiszem, hogy eltörte az orromat, hölgyem… - súgtam a fülébe, mire ő azonnal megdermedt.

- Nyilván megérdemelte, miután a szívbajt hozta rám – emelte fel az állát dacosan. Na, ez már tetszik. Bírom az olyan csajokat, akik vissza mernek szólni. – Hogy képzeli, hogy békésen fürdőző hölgyeket támad meg, maga gazember – folytatta tovább morcosan.

- Ugyan, kisasszony. Nyugodtan vallja be, hogy élvezte – fordítottam magam felé egy gyors mozdulattal.

- Maga élvezné, hogyha halálra rémítenék, utána pedig még azért hibáztatnák, mert eltörte az áldozat az orrát önvédelemből?

Uramisten! Ez a nő egyszerűen káprázatos, elképesztő. Egy gyönyörű szirén, akit csakis nekem teremtettek. Vág az esze, és a vérmérséklete is nekem való. Micsoda temperamentum.

- Ezt pontosítanám Bébi, ugyanis egyáltalán nem volt veszélyben - vetettem ellent.

- Na és nekem ezt honnan kellett volna tudnom? A támadások jelentős része unatkozó ficsúrok ötleteiből származik, tehát könnyen lehettem volna veszélyben is – mondta határozottan.

- Unatkozó ficsúr? – néztem rá döbbenten.

Na így se hívtak még. Ez a nő kezdi nagyon kihúzni a gyufát. Micsoda pimaszság, micsoda tűz. Feleségül akarom venni. Az sem hátrány persze, hogy ilyen gyönyörű nőt még soha életemben nem láttam, de határozottan bejön a stílusa, és ez a legfontosabb szempont. Nem olyan, mint az összes többi lány, akit ismerek. Remélem, hogy még hajadon.

- Különben miért hozná a frászt tisztességes hölgyekre? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.

- Azért, mert keresem az igazit – húztam fel az orromat, mire fájdalom nyílalt a sérült részbe. – Au… hogy tud ekkorát rúgni a fenébe is – gurultam dühbe.

- Hát legalább most megtanulta, hogy vannak kockázatai is annak, hogyha megijeszt valakit – vigyorodott el gonoszan a lány.

- Boszorkány – morogtam magam elé. – Eddig még egy lánynak sem jutott eszébe, hogy így védekezzen ellenem.

- Így járt, uram – rántotta meg a vállát. – Na jöjjön, menjünk ki a vízből, és segítünk a vérző orrán – indult volna el kifelé, de a karjaim még mindig körülötte voltak, így nem tudott. – Lenne szíves elengedni? – fordult vissza felém.

- Jobb ötletem van – csillantak fel a szemeim. Majd felkaptam a karjaimba, és kisétáltam vele a partra. – Hm… előnyös ez az alsónemű, hogyha átázik – pásztáztam végig a tökéletes testét. Bár nem volt rá sokáig lehetőségem, mert szégyenlősen eltakarta magát, és fülig pirult zavarában. Akkor ez a lány bizony hajadon, győzelem. A férjes asszonyok tapasztalataim szerint nem ilyen szemérmesek.

- Ne bámuljon, ez illetlenség – pillantott fel rám zavartan.

- Ne aggódjon, tudok diszkrét is lenni – kacsintottam rá.

- Képzelem – forgatta meg a szemeit.

- Most miért? Hiszen nem is ismer – néztem rá nagy boci szemekkel.

- Vagy talán mégis – kuncogott fel.

- Ezt hogy érti? Egyébként legalább megtudhatnám a nevét az én szirénemnek? Vagy hívjam csak hölgyemnek, bébinek, vagy szirénnek. Esetleg angyalkám, vagy cicám – ajánlottam a lehetőségeket.

- Volt már dolgom magafajtával – mondta komolyan. – A nevem pedig, Rose. Önt hogy hívják?

- Emmett vagyok – mondta büszkén. – Emmett McCarty – fűzte hozzá széles vigyorral. – Így sem hallott még rólam?

- Nem igazán – rántotta meg a vállát.

- Hát hol élt maga? Engem mindenki ismer – döbbentem meg.

- Nos, a jelek szerint mégsem, sebaj, majd csak kiheveri valahogy a dolgot – paskolta meg a vállamat. – Most pedig hozza elő a ruháimat, mert fázom – fűzte még hozzá.

- Nem tehetek róla, hogy elhagyta a ruháit, Rose. Tudja elég sok errefelé a vadon élő rágcsáló, és egyéb állat, talán valamelyiknek megtetszett – adtam az ártatlan.

- Sebaj, akkor majd felveszem a maga ruháit – mondta határozottan.

Majd el akarta tolni magát a mellkasomtól, de nem hagytam neki. Kicsit erősebben szorítottam meg, mire felszisszent, és egy könnycseppje is kicsordult.

- Annyira sajnálom, ne haragudjon, Rose – lazítottam a szorításomon.

- Nem a maga hibája. Tegyen le, jó? – kérdezte könnyes szemekkel.

Én pedig azonnal engedelmesen letettem a zakómra. Majd elszaladtam az elrejtett ruháiért. Mikor visszaértem összegömbölyödve feküdt a fűben, és a hasát szorította. Én pedig értetlenül néztem a jelenetet, hiszen kizárt volt, hogy annyira megszorítottam volna, hogy ilyen károkat szenvedjen. Sőt, egyáltalán nem fogtam olyan szorosan, hogy fájjon neki. Mindig is nagyon vigyáztam a lányokra, akikhez hozzáértem. Hiszen már így is kellőképpen megszeppentek a mackós méreteim láttán.

- Mi a baj, Rose? Megsérült valahol? – simítottam végig a hátán. De ő csak megrázta a fejét. – Oké, akkor nem beszélünk róla, nem muszáj – bólintottam rá. – Segítek felöltözni, rendben? – kérdeztem halkan.

- Az jó lesz, köszönöm – ült fel lassan. – Most már rendben vagyok – tette még hozzá.

- Lovasbaleset? – kérdeztem kíváncsian. Emlékszem, hogy még anno Sally mesélte, hogy milyen szörnyű volt, ahogy leesett.

- Nem éppen – rázta meg a fejét. – Nem fontos, a lényeg az, hogy pihenjek egy kicsit, és utána nem lesz semmi baj. Én voltam felelőtlen, mert nem lett volna szabad túlságosan megerőltetnem magam – hajtotta le a fejét. – Mondták, hogy maradjak nyugton, de már nem voltam képes tovább feküdni.

- Akkor hozzám hasonlóan nagyon rossz beteg lehet. Én sem bírom, amikor parancsba adják, hogy nyomjam az ágyat – próbáltam vigasztalni.

- Legalább van, amiben egyet értünk – csillantak fel a szemei.

- Szerintem nagyon is sok mindenben egyet tudnánk érteni – húzódtam közelebb hozzá.

Majd a kabátomat finoman a vállaira helyeztem, és magamhoz húztam, hogy átmelegedjen. Reméltem, hogy az segít egy kicsit. Eléggé hűvös volt a víz, talán átfázott. Oké, igazából csak magamhoz akartam ölelni, de ha van indokom, akkor miért ne mondhatnám azt, hogy csak amiatt van. Biztosan hülyének nézne, hogyha öt perc ismeretség után szerelmet vallanék neki. Bár ki tudja? Próba szerencse alapon, akár meg is tehetem. Á… nem, inkább várok még egy kicsit a nagy vallomással.

- Hm… ez jó – simult bele az ölelésembe. – Olyan jó meleg – bújt teljesen a mellkasomhoz.

- Kikérem magamnak, hölgyem. Én nem vagyok meleg. Ha gondolja, boldogan bebizonyítom – húzkodtam a szemöldököm, mire megint megsajdult az orrom.

- Idióta – kacagott fel.

Na végre, ezt már szeretem. A vidámság jó. A mosoly szépíti a lányokat. Olyan édesek, amikor gyöngyözően kacagnak, de Rose kacagása túltesz mindenkién.

- Na, jöjjön, hadd segítsek az orrán – tépett le egy darabot a szoknyája aljából, majd a vízbe mártotta, és óvatosan letörölgette vele a véres területet, majd száraz ruhával is végigsimított rajta.

- Köszönöm – mosolyogtam rá.

- Ugyan, végül is én törtem el, az a minimum, hogyha le is ápolom – legyintett.

- Azt hiszem, hogy többé nem ijesztem meg magácskát – nevettem fel. – Bár legközelebb már tudni fogom, hogy vigyázni kell önnel.

- Ki tudja, elég kiszámíthatatlan a természetem, állítólag – sóhajtott fel.

- Mint a nők általában. Szeszélyesek, és veszélyesek – böktem a lábaira. – Most költözött ide? Csak azért kérdezem, mert azt hittem, hogy mindenkit ismerek a környéken. Esetleg átutazóban van?

- Igazság szerint volt egy balesetem, Lionel, Sally és Alex ápol engem – vallotta meg. – Elméletileg még nem kellett volna elmászkálnom, és úszkálnom, csak már nagyon unatkoztam.

- Hát ezt meg tudom érteni – bólintottam rá. – Én is mindig utáltam, amikor be voltam zárva a házba valami betegség miatt. Annyit nem is lehet feküdni, amit az orvosok elképzelnek.

- Hát igen, én is így érzek – bólintott rá.

- Ezek szerint van bennünk közös – villantottam rá a legelragadóbb mosolyomat. Majd elégedetten konstatáltam, hogy elakad egy pillanatra a lélegzete. Legalább most már azt is tudom, hogy nem vagyok közömbös a számára. Hát még, ha este is bedobom magam. Szerintem ő nem is tudja, hogy vacsoránál is találkozni fogunk. – Szóval Bébi, meddig szándékozik itt maradni, és emelni kis közegünk fényét?

- Nos, a jelek szerint huzamosabb ideig maradok – mosolyodott el.

- Ez igen örvendetes hír. Miattam marad, ugye? – húzkodtam a szemöldököm.

- Egy kicsit beképzelt, fiatalember, nem gondolja? – szusszantott fel bosszúsan.

- Nem, csak tisztában vagyok vele, hogy milyen jó partinak számítok a környéken – mondtam büszkén.

- Na persze, nehogy azt képzelje, hogy ezzel most levett a lábamról – bokszolt a vállamba. Imádom ezt a csajszit.

- Elvihetem holnap kirándulni? – kérdeztem reménykedve.

- Nem tudom, hogy elengednek-e. Megkérdezem Lionelt este, és utána válaszolok. Vagy megszöktet valahogy – gondolkozott el.

- Rendben, nekem mindkét verzió tökéletesen megfelel – mondtam elszántan. – Kiszabadítom, bármi áron.

- Oh, egy hős lovag, törött orral – alélt el színpadiasan.

- Kicsit teátrális, nem gondolja? – csóváltam meg a fejem. Tényleg kivételes ez a lány. Kis pukkants, de ettől olyan elragadó. Nem unalmas, mint a legtöbb mai lány.

- Ez van, megszoksz, vagy megszöksz – incselkedett velem. Azt a nemjóját. Farmra való a kislány, az már biztos.

- Hm… ezt úgy értsem, hogy tegeződhetünk? – kérdeztem reménykedve.

- Végül is, miért ne? – pirult el. – Szóval megszoksz, vagy megszöksz? – kérdezte az alsó ajkát beharapva.

- Azt hiszem, hogy nem lenne nehéz téged megszokni – simítottam ki egy hajtincset az arcából.

- Hát, majd meglátjuk – kacsintott rám. – Talán kapsz egy lehetőséget – simított végig kihívóan a karomon. – Viszont most mennem kell, mert vacsoravendégek lesznek, és nem illene elkésnem – állt fel óvatosan. Majd magára kapta a ruháját, és felvette a sétabotját. – Akkor holnap találkozunk? – fordult még felém.

- Mindenképpen – bólogattam hevesen. – Nem szalasztanám el egy ilyen kellemes társaság lehetőségét.

- Akkor viszlát, Emmett – biccentett, majd elindult a farm irányába.

- Viszlát, Rose – köszöntem el én is.



(Rosalie szemszöge)



Kicsit sziszegve, fájdalmasan döcögtem a farm felé, de a világért sem hagytam volna ki ezt a délutánt. Együtt tölteni több órát Emmettel, aki még ugyanúgy ember, mint én, egészen fantasztikus élmény volt. Ráadásul holnap is találkozni fogunk. Remélem, hogy sikerült ma imponálnom neki kellőképpen. Egyszer mesélte, hogy mindig is unalmasnak találta az ijedős, életképtelen nőket, akik csak áhítattal figyelték. Olyan asszonyra vágyott, aki mer vele vitatkozni, és nem futamodik meg semmitől. Bár az nem volt betervezve, hogy eltöröm az orrát, de hát nem volt szándékos. Egyébként is, hogy jutott eszébe lerántani a víz alá? Azt hitte, hogy majd szépen hagyom magam? Senki nem akar önszántából meghalni, hogyha nem muszáj. Főleg nem én. Élni akarok, emberként, ameddig csak lehetséges. Hiányoznak a többiek, de Emmett itt van, és én halandó vagyok, erre vágytam egész életemben. Talán ez a nekem való világ. Bár még nem kiabálom el, de határozottan tökéletesnek tűnik itt minden. Hát még, ha tényleg én lehetek az új tanár. Akkor le is telepszem, és boldogan hagyom, hogy Emmett csapja nekem a szelet. Na de azért nem kap meg olyan könnyedén. Ki kell érdemelnie, hogy értékeljen engem. Emberként is meg kell nevelni, ahogy elnézem. Bár ez vámpírként sem volt máshogy. Én nagy mackóm.

- Te tudtad, Nadine, igaz? – nevettem fel felszabadultan.

- Hát persze, hogy tudtam, de nem kötök mindent az orrodra – bukkant fel hirtelen. - Elég unalmas lenne az utazásod, hogyha előtte előadnám mese formájában, hogy mikor mi történik. Egyébként is, a döntéseitek mindig alakítják a jövő menetét. Tehát semmi sem biztos, csak sok minden elég valószínű. Az én látásom olyasmi, mint a testvéredé Alice-é. Látom, hogy mi fog történni valószínűleg, de ha változtatsz a döntésen, akkor minden máshogy fog alakulni – magyarázta. – Ez olyan izgalmas. Most minden csak rajtad és Emmetten múlik, és én premierből fogom végignézni az emberi szerelem kibontakozását, ami teljes mértékben romantikus, és különleges, és… huh, te vagy eddig a legtöbb lehetőséget felsorakoztató lelkem, ez pedig olyan hatással van rám, amit el sem tudsz képzelni. Ahogy éled az életed, ahogy élvezed az emberlétet, annyira különleges. Jaj, úgy szurkolok nektek – lelkesedett be. – Na de most megyek, hogy megkaphasd az alapos fejmosást a barátnődtől. Ezt nem teszed zsebre az biztos. Te rossz kislány – koppintott az orromra, majd eltűnt. A következő pillanatban pedig Sally futott felém. Ajaj, tényleg bajban vagyok.

- Te meg hova a csudába tűntél? Órák óta csak várok, hogy visszaérsz, odaégettem egy tepsi pitét, és kis híján megcukroztam a húst, mert nem tudtam, hogy hol vagy, és idegeskedtem. Neked még nem kéne mászkálnod – bújt be a karom alá. Majd óvatosan átölelte a derekamat, és segített tovább menni.

- Sajnálom, csak már hetek óta hallom ezt a csodálatos vízcsobogást, és nem bírtam ellenállni neki, hogy ne ússzam egyet, és ne lássam ezt az elképesztő tájat. Többet nem tűnök el szó nélkül, ígérem – hajtottam le a fejem bűnbánóan. Bár egyáltalán nem bánom, hogy eltűntem, mert így találkozhattam vele.

- Rendben, csak vigyázz magadra, és legközelebb szólj, hogyha elmész, mert már az egész környéket felbolygattam, hátha láttak. Még nem vagy elég jól. Összeeshettél volna. Fájdalmak törhettek volna rád. Mi lett volna, hogyha összegörnyedsz valahol és úgy is maradsz. Ezen a vidéken vadállatok is mászkálnak az erdőben. Mi van, ha egy medve megtámad?

- Nyugodj meg, Sally. Ígérem, hogy mostantól nagyon óvatos és körültekintő leszek – mondtam komolyan. – Most pedig menjünk, mert még sok dolgot el kell intézni a vacsora körül, gondolom. Esetleg segíthetnék megteríteni, vagy valamit - ajánlottam mosolyogva.

- Hm… tereled a témát. Ügyes, de ezt nem úszod meg ennyivel, kisasszony – mondta Sally komolyan. – Mostantól szigorú felügyelet alá helyezlek.

- Jó leszek, ígérem – sóhajtottam fel.

- Még nem győztél meg teljesen, de mondjuk, hogy próbaidőre teszlek – kuncogott fel.

- Ez remekül hangzik – vigyorodtam el elégedetten.

Majd hagytam, hogy Sally visszasegítsen a szobámba, és lefektessen az ágyra. Lionel azonnal ott volt mellettem, és kicsi rosszalló pillantások közepette megvizsgált, de szerencsére nem talált nagyobb bajt, úgyhogy ezt megúsztam minden jel szerint. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy kik jönnek vendégségbe Sally, Lionel és Alex otthonába. Bár bárkik is lesznek azok, az biztos, hogy nagyon kedves emberek, hiszen egy ilyen családnak csakis kedves barátai lehetnek.

The Beauty and the Bear - 12. fejezet

12. fejezet




(Rosalie szemszöge)



Az idő gyorsan telt, és én egyre jobban éreztem magam. Sally folyamatosan elhalmozott mindenféle finomsággal, hálából azért, mert annyit foglalkozom a kisfiával, aki nagyon boldog minden nap, mert van kivel játszania. Hiába mondtam, hogy egyáltalán nem szükséges a tenyerén hordoznia ezért, hiszen boldogan foglalkozom gyerekekkel. Alex annyira aranyos, és kedves, ráadásul nagyon okos is. Még csak két hete tanul olvasni tőlem, de szinte már folyékonyan megy neki. Most pedig már írni szeretne, és állandóan a többi államról kérdezősködik. Igazi kis tudor. Azt mondja, hogy nagy felfedező lesz néhány évig, azután pedig majd visszajön a farmra, és átveszi az apjától a gazdaságot. Amikor pedig eljön az ideje megnősül, és legalább négy gyereke lesz, hogy tudjanak együtt játszani. Néha feltör belőle, hogy kicsit sajnálja, hogy egyke, de ettől függetlenül nagyon boldog.

- Szia – szakított ki Sally a gondolataimból.

- Jó reggelt – mosolyogtam rá.

- Miért nem szóltál, hogy már ébren vagy? Akkor már régen hoztam volna neked reggelit – mondta rosszallóan. – Így már csak langyos a kalács, és a tej.

- Nekem így is tökéletes lesz – vettem el a tálcát. – Arra gondoltam, hogy ma már egy kicsit sétálgatnék odakint. Lionel szerint néhány perc sétát már elbírok, és jól esne egy kis friss levegő, hogyha megoldható – néztem rá kérlelőn. Már napok óta szeretnék egy kicsit kiszabadulni, de Sally túlságosan is aggódik miattam.

- Hát, ha Lionel ezt mondta, akkor biztosan meg is teheted. Ha megreggeliztél segítek felöltözni, és utána pedig kisegítelek az udvarra. A hintaágyban kellemesen tudsz majd pihenni, már ameddig a fiam nem kezd el hevesen zaklatni téged – kuncogott fel. – Állítólag ma már az „f” betűt tanuljátok meg leírni.

- Igen, Alex nagyon tanulékony, és elképesztően kíváncsi is – bólintottam rá.

- Öhm… lassan felépülsz, és a helyi iskolában egyelőre még nincs alsós tanító, mivel Mrs. Donald nyugdíjba ment, mert már nem bírta a kicsiket energiával. Szóval arra gondoltam, hogyha szeretnél, akkor beajánlhatnánk téged Lionellel. Ismerjük az igazgatót, és nagyon örülne neked. Azt mondtad, hogy szeretnél letelepedni, és dolgozni is. Én pedig úgy gondoltam, hogy ez tökéletes lenne a számodra, persze csak akkor, hogyha te is akarod. Maradhatsz itt a farmon is egész nap, de ha lenne kedved… tudod Alex is most kezdi majd az iskolát, és olyan jó lenne… - célozgatott.

- Nagyon szívesen elvállalnám a feladatod, de nekem nincs képesítésem ahhoz, hogy tanító legyek – mondtam kicsit szomorúan. Ez lenne a lehető legnagyobb megtiszteltetés a számomra, de nem képeztek ki arra, hogy tanárnő legyek.

- Ehhez nem kell különösebb képesítés – legyintett Sally. – Csak írni, olvasni kell őket megtanítanod, és egy kis történelmet és földrajzot magyarázni. Szerintem neked könnyedén menne a dolog, hiszen amint látom, imádod a gyerekeket. Testhezálló és tökéletes foglalkozás lenne a számodra. A fizetés nem lenyűgöző, és általában élelmiszer, édesség és virág formájában érkezik, de kapnál egy saját kis házat, ahol boldogan élhetnél – magyarázkodott továbbra is barátnőm.

- Hogyha mindenki így gondolja, akkor szívesen elvállalnám a feladatot – mondtam mosolyogva. Fantasztikus lenne naphosszat gyerekek között lenni, és élvezni a tanítást, a játékot, és a vidámságot, ami árad ezekből a kis emberkékből.

- Nagyszerű, akkor ezt meg is beszéltük. Szerintem senkinek sem lesz ellened kifogása, sőt, nagyon fognak örülni, hogy végre lesz új tanár néni az iskolában – lelkesedett Sally. Néha kicsit Alice-re hasonlít. Főleg, amikor felpörög. Ilyenkor olyan kis aranyos. – Na, de most egyél nyugodtan. Addig én felteszem a levest főni. Azután pedig visszajövök, és segítek felöltözni, hogy kimehess az udvarra pihenni.

- Köszönöm – szóltam utána. Bár sajnos már csak a hűlt helyének tudtam mondani, mert egy szempillantás alatt eltűnt a szobából.

Jóízűen elfogyasztottam a reggelimet, majd a tálcát az éjjeliszekrényre helyeztem, és megkíséreltem felkelni. Most már sikerült talpra állnom, nem úgy, mint két hete. Már ez is valami. Azt nem mondom, hogy tökéletesen stabilan álltam a lábamon, de azért ez már határozottan haladás. Még néhány nap, és már fogócskázhatok is a kis barátommal. Vagy bújócskázhatunk. Már két hete nyűstől, hogy mikor fogok már meggyógyulni, hogy igazi jó dolgokat játszhassunk. Ráadásul már nekem is elegem van a fekvésből. Nagyokat szeretnék sétálni, hiszen Alex elmesélte, hogy mennyire csodálatos errefelé a táj, és megígérte, hogy megmutatja a legszebb patakokat, vízeséseket, és kis tavakat is. Mindent látni szeretnék, amit csak emberileg lehetséges. Ha tanárnő leszek, akkor a hétvégéim úgyis szabadok lesznek, viszont mivel az emberek többsége szombaton is dolgozik, tarthatnék napközit. A gyerekeket így lenne hova küldeni, ameddig a szüleik nem érnek rá. Igen, ezt a gondolatot fel is fogom vetni. Elvinném őket piknikezni, és közben megismernék a természet szépségeit is. Remélem, hogy tényleg elfogadnak engem erre a munkára az itteniek, mert egyre jobban beleélem magam a gondolatba, hogy tanárnő lehessek.

- Ez egy nagyszerű terv, és szép hivatás – termett előttem Nadine vigyorogva.

- Mintha te nem tudtad volna, hogy mi fog történni – forgattam meg a szemeimet.

- Jól van, tudom, hogy tudod, hogy tudtam, de ez akkor is annyira jó. Tökéletes tanító lesz belőled, mert imádod a gyerekeket, okos vagy, és nem félsz elmondani a véleményedet az általad olvasott könyvekről – mondta boldogan. – Ez olyan izgalmas. Tetszeni fog neked a tanárkodás.

- Igen, ebben én is biztos vagyok – bólintottam rá.

- Jaj, már megint mennem kell, bocsi, de Sally mindjárt itt lesz. Majd ha már saját házad lesz, akkor könnyebben tudunk dumcsizni. Na, szia – tűnt el Nadine egy szempillantás alatt.

- Már fel is öltöztél? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

- Igen, egyre jobban tudok mozogni. Már szinte nem is fáj – mosolyogtam rá.

- Dehogynem fáj – legyintett Sally. – Tudod, hogy nekem is volt ilyen sebem, és a férjem csak azért van meggyőződve róla, hogy három hét a gyógyulás, mert jól viselem a fájdalmat, és nem voltam hajlandó tovább feküdni. Nincs időm hónapokig lábadozni, de neked lenne. Megjegyzem, hogy neked nem is egy, hanem két sebed van.

- Én sem vagyok az az örökké fekvő, szenvedő típus – állapítottam meg.

- Tudom, hogy nem. Egyáltalán nem viselkedsz úgy, mint egy úrinő. Márpedig azt hallottam rólad, hogy te vagy Rochester dívája. A mindig tökéletes, és fennhéjázó Rosalie Hale, akit csak a nagyon gazdag Royce King tudott elcsábítani, pedig minden ujjára tíz kérő is akadt volna. A híredhez képest meglehetősen természetes és kedves vagy. Az emberek jócskán félreismertek, vagy nem az igazi arcodat mutattad feléjük. Ez a két lehetőség van, szerintem.

- Fiatal voltam és ostoba, nem Royce-t szerettem, hanem a gondolatot, hogy feleség és anya lehetek, méghozzá egy gyönyörű fehér kerítéses házban, amilyenről mindig is álmodtam – mondtam szomorúan.

- Szép álom, de nem értem, hogy miért érezted úgy, hogy ezt csak az a King adhatja meg neked. Biztosan sok tisztességes férfi is csapta neked a szelet. Hány udvarlód volt?

- Igazából udvarlóm egy sem. Mindenkit kikosaraztam, mert nekem már volt vőlegényem, de a vőlegényem, mint most már tudhatjuk, nem is igazán udvarolt, csak dísznek tartott maga mellett. Nem azért kellettem, mert szeretett engem, hanem azért, mert elég szép voltam ahhoz, hogy dicsekedjen velem. Aztán mi lett belőle? – hullott ki egy könnycsepp a szememből.

- Ne is gondolj rá. Nem volt méltó hozzád. Ne aggódj, itt Tennessee-ben majd megtalálod a neked való férfit. Van itt visszahúzódó, vagány, harcias, gyerekes, humoros, és lökött férfi is. Na meg olyan is, aki az összes tulajdonságot megtestesíti egy személyben. Ha itt nem találsz egy rendes férjet, akkor sehol. Nekem elhiheted. Én csak egy orvos miatt utaztam ide, aztán itt is ragadtam vele örökre.

- Honnan jöttél? – kérdeztem kíváncsian.

- Washingtonból – mosolyodott el. – A szüleim még mindig ott élnek. Az egész családom ott van, de néha meglátogatnak minket. Kedves és szeretetreméltó emberek. Az apám katona, az édesanyám pedig cukrász. Tőle tanultam sütni, és főzni is természetesen. A legcsodálatosabb életem volt a világon, amíg nem történt az a szörnyű balesetem. Volt egy lovam, Jersey. Az erdőben lovagoltam vele, amikor valamitől megrémült, és rohanni kezdett. Leestem a hátáról éppen egy kidőlt fán landoltam. Eltörtem a lábam, a karom, és belső sérüléseket is szenvedtem, ezért voltam képes csak nehezen kihordani a fiamat is, de sikerült és ez a lényeg. Azóta sem mertem lóra ülni, pedig mindig is imádtam a lovaglást. Már hatévesen megtanultam pónin ülni. A szenvedélyem nem csökkent egy kicsit sem, de félek újra lóra szállni, pedig itt aztán lenne rá lehetőségem. Már akkor is majd szívrohamot kapok, amikor Alex felpattan a saját kis pónilovára. Tudom, hogy Lionel vigyáz rá, de akkor sem tudok nyugodt maradni. Viszont nincs jogom a fiamat kizárni az itteni szokásokból. Itt minden férfi megüli a lovat – mosolyodott el szomorkásan.

- Ugyan már, te is képes leszel rá újra, majd meglátod. Csak akarni kell – mondtam határozottan.

A családom mindig is úgy tartotta, hogy semmi sem lehetetlen. Legalábbis az édesanyám és Carlisle mindig is ezen a véleményen volt, na meg persze Esme is. Bár a mostani helyzet alapján, amikor az életem különböző lehetőségeit járom végig már én sem mondhatom azt, hogy van még lehetetlen a világon.

- Ez az én szövegem szokott lenni, nem? – mosolyodott el Sally. – Eddig mindig én öntöttem a lelket beléd, és nem pedig fordítva.

- Néha lehetek én is a bölcs kettőnk közül – kuncogtam fel.

- Na, jól van, gyere te bölcs – karolt belém. – Most szépen kiraklak a hintaágyba, hogy ott elmélkedhess tovább.

- Tehát eleged van belőlem – biggyesztettem le az ajkam.

- Ugyan, téged nem lehet megunni – vágta rá azonnal.

- Majd rájössz egy idő után – vigyorodtam el.

Majd az út hátralevő részét kicsit nyöszörögve és lassan, de sikeresen megtettem egy kis segítséggel a hintaágyig. Amint odaértünk boldogan sóhajtottam fel, majd óvatosan leültem, és magamra húztam egy pokrócot. A kellemes szellő belekapott a hajamba, és én boldogan sóhajtottam fel az élvezettől, amit a friss levegő okozott. A szobám is kellemesen szellős volt, amikor nyitva volt az ablak, de azért a szabad ég alatt, az igazi levegőn lenni egészen más érzés. Behunyt szemmel élveztem az illatokat, és fényt, ami simogatta a bőrömet, amíg a hintaágy hirtelen meg nem mozdult alattam.

- Szia, Rose – pattant fel Alex mellém. – Délután apával kilovagolunk, mit ejtsek el neked.

- Bármit, amit el tudtok csípni, bízom az ízlésedben – kacsintottam rá. Bár az nem tetszett, hogy egy ilyen kicsit gyermek már fegyverekkel játszik, de itt mindenki már pisztollyal a zsebében születik, aki férfi lesz egy napon.

- Oké, akkor lövök neked egy szarvast, vagy hogyha szereted a halat, akkor ma egy remek lazacfogó hely mellett is elmegyünk. Szereted a lazacot? Már ezer éve nem pecáztam.

- Honnan tanulsz te ilyen szavakat ötéves létedre? – nevettem el magam. Még hogy ezer éve nem pecázott. Hiszen még alig élt, könyörgöm.

- Apától hallottam aznap, amikor levezetett két emberi szülést, ráadásul világra segítette a borjainkat, és még a kukoricát is learatta. Azt hiszem, hogy nagyon fáradt volt már szegény. Nem is mentünk aznap vadászni – mesélte lelkesen.

- Hát akkor biztos csak a fáradság miatt nem voltatok aznap. Bár tulajdonképpen ez nem is rossz dolog. Néha pihenni is kell egy kicsit. Te is szoktál – magyaráztam neki.

- Igen, tudom, de apa egyre gyorsabban elfárad – panaszkodott. – Régen még arra is volt energiája, hogy megtanítson nekem mindent, de ma már jóformán csak vadászunk egyet, és utána dolgozik tovább. Ahhoz még kicsi vagyok, hogy rendesen segítsek, de ahhoz már nagy, hogy ne unatkozzak egyedül.

- Majd az iskola megoldja a problémáidat – célozgattam egy kicsit.

- Igen, azt már nagyon várom, de amíg nincs új tanár néni, addig várhatok – hajtotta le a fejét.

- Nos, talán mégis lesz hamarosan – simogattam meg az arcát.

- Tényleg? – csillantak fel a szemei. – Te talán tudsz valamit? Mondd el, légy szíves, kérlek… kérlek… kérlek – villantotta rám a boci szemeit.

- Ha sikerül, akkor talán én foglak tanítani titeket – mondtam büszkén.

- Komolyan? – vigyorodott el. – De jó, akkor mehetünk majd együtt, és itthon is tanulhatsz velem, hogyha valami nem megy – ecsetelte boldogan. – Ugye tartasz majd vicces órákat is, amikor történeteket mesélsz mindenféle különleges, kedves emberekről, mint ahogy nekem szoktál?

- Majd meglátjuk, de könnyen lehet – bólintottam rá. Szívesen mesélek nekik burkoltan a másik családomról és Nadine-ról. Úgysem fognak rájönni, hogy igaz a történet, hiszen valljuk be, hogy az igazat megvallva elég hihetetlen az egész életem.

- Egyébként, hogyha már ki tudtál jönni idáig, akkor lehet, hogy fogócskázni is tudnánk? – lett izgatott. – Vagy esetleg bújócskázhatnánk?

- Sajnos attól tartok, hogy az még nem menne, de kártyázhatunk. Legutóbb nem fejeztük be a partit. Utána pedig elmehettek pecázni az apukáddal, mert nagyon szívesen ennék egy kis lazacot – kacsintottam rá.

- Oké, kifogom neked a legnagyobbat, ekkora lesz – mutatott egy körülbelül fél méteres távolságot a két kis karjával.

- Hát ezt egyedül nem fogom tudni megenni, de majd biztosan besegítesz – mondtam komolyan.

- Lesz, aki megegye, ma este vendégek jönnek hozzánk – kotyogta el. – Tudod apa meghívta egy barátját, és a családjukat is. Úgyhogy ma heten leszünk. Hét embernek pedig sok lazac kell.

- Ez így igaz, akkor menj és fogd ki a legnagyobbat, amit csak látsz – bíztattam. Annyira édes volt, ahogy komolyan vette a vadászatot, és az élelem hazahozását. Nagyon tudott örülni az apró dolgoknak is, és ezt végtelenül becsültem benne. Ez a gyermeki ártatlanság, ami bennem talán soha nem volt meg, hiszen mindenki folyamatosan a lábam előtt hevert.

Miután Lionel is hazaért, és elmentek vadászni kis barátommal, Sally pedig nem figyelt rám egy ideig, őrül dologra szántam el magam. Elhatároztam, hogy elmegyek a közeli vízeséshez, aminek a hangját ide is lehet hallani, és felfrissítem magam a hűs vízzel. Még soha nem fürödtem patakban, legalábbis emberként, így biztosan más érzés lenne. Elszántam kászálódtam fel a hintaágyból, és a Lionellel kapott bottal lassan kezdtem el botorkálni a hang irányába. Csak szépen lassan, egyik lábat a másik után téve. Nem kell sietnem sehová, csak Sally meg ne lásson, mert akkor visszacipel az ágyba, márpedig nekem elegem van a szobámból. Sosem bírtam túl sokáig feküdni, és ez most sincs másként.

- Hé, Rose, neked ezt már szabad? – termett mellettem Nadine.

- Te mondd meg, hiszen ha nem kellene most elmennem, akkor nyilván nem is indultam volna el. Ez a lényege a sorsnak, nem igaz? – kérdeztem kíváncsian.

- Te félreérted a szerepemet, kedvesem – vigyorodott el Nadine. – Én csak a komoly lépéseknél segítek be, az olyanoknál, amelyek az életed fordulópontját jelentik. Mint a sikátor, amit momentán nem én intéztem így. Mindegy, lényeg a lényeg, hogy nem minden lépésedet én adom a talpad alá – magyarázkodott.

- Értem, tehát most csak úgy elindultam egyet fürödni, és semmiféle közöd ahhoz, hogy mindezt, úgynevezett „isteni sugallat” hatására teszem – néztem rá kérdőn.

- Nem értem, hogy miről beszélsz – hajtotta le a fejét.

- Aha, na most akarsz átverni engem, látom rajtad, hogy füllentettél – emeltem fel a mutatóujjam, és vádlón felé böktem.

- Hogyha így lenne, akkor miért jelentem volna most meg, hogy megkérdezzem, hogy szabad-e már neked ezt? – kérdezte kíváncsian.

- Elterelésként – villant meg a szemem.

- Azt hiszem, hogy egy kicsit üldözési mániás vagy – nevetett fel Nadine. – Nem kell mindent túlkombinálni. Szerettél volna fürdőzni egy igazi friss patakban a vízesés alatt, így elindultál, hogy úgy is tegyél, ennyi, nem kell túlbonyolítani a tettek jelentőségét.

- Értem, akkor ne haragudj – biccentettem, de igazából nem hittem neki. Tuti, hogy valami történni fog.

- Semmi baj – legyintett. - Egyébként jól vagy?

- Hát persze, hogy jól vagyok – vágtam rá azonnal. – Most már biztos, hogy tanárnő leszek. Sőt, én leszek a legjobb, ez biztos. Nagyon fogok igyekezni.

- Ebben egy pillanatig sem kételkednék – mosolyodott el Nadine. – Egyébként csak azért jöttem, hogy jó szórakozást kívánjak neked. Csodálatos estéd lesz – kacsintott rám, majd eltűnt.

- Nadine – kiáltottam fel. Ez most vajon mire értette? Szándékosan cukkol ilyenkor. Csepegtet némi információt, azután pedig eltűnik, mintha mi sem történt volna. Csoda, hogyha az ember kíváncsi? – Gonosz vagy, ugye tudod? – szusszantottam fel. De nem jelent meg újra, csupán csak a kuncogását hallottam.

Vettem néhány mély levegőt, hogy valahogy kiűzzem a fejemből az információt, miszerint csodás estém lesz. Majd tovább indultam, és néhány perc múlva elém tárult az a patak, aminek a vizére már hetek óta áhítoztam. A partjára sétáltam. Majd óvatosan kibújtam a ruháimból, csupán az alsóneműt hagyva magamon, és beledugtam a lábam a vízbe. A hűvösségétől megborzongtam, de ez egy kifejezetten kellemes pillanat volt. Hiába volt ilyen hűs a víz nem azt éreztem, hogy meg kell gondolnom magam, hanem azt, hogy mennyire frissítő, és természetes érzés. Lassan indultam tovább, de amikor a víz már majdnem a köldökömnél járt megtorpantam. Biztosan jó ötlet ez? A sebem már tökéletesen behegedt, és nem fertőződhet el, de mégis félik tovább menni. Mi van, hogyha még sincs még minden rendben, és csak bajt okozok magamnak azzal, hogyha tovább megyek? Nem, biztosan nem. Hogyha bármi történhetne, akkor tegnap Lionel még nem hagyott volna fürdeni, hanem megint csak Sally mosdatott volna meg néhány vizes ruhával. Nyugodtan tovább mehetek, nem lesz semmi baj. Határoztam el magam, azután pedig bátran folytattam az utamat a zuhatag felé. Amint elég mély lett a víz elengedtem magam, és csak lebegtem a patak tetején. Annyira jó érzés volt a súlytalanság. Néha megmozdítottam egy picit a lábaimat, hogy azért közben haladjak is, de nem akartam elsietni semmit. Ráérek, itt nem kell sietnem, hogy odaérjek a teadélutánra, vagy valami jelentős társasági eseményre. Csak vacsorára kell visszaérnem, de addig még van legalább négy óra, ami igencsak hosszú idő. Egy idő után kicsit gyorsabb tempóra váltottam, mert már türelmetlenül vártam, hogy a zuhatag alá érjek. Már a kezeim súrolták a kellemesen lezúduló vizet, amikor hirtelen valami elkapta a lábamat, és a mélybe rántott. A pánik egy pillanat alatt a hatalmába kerített, és azonnal kapálózni kezdtem. A lábam eltalált valami keményet, de ezzel most egyáltalán nem törődtem, csak azzal, hogy feljussak a víz tetejére. Szerencsére néhány pillanat alatt a felszínre értem és azonnal megtöltöttem a tüdőmet oxigénnel. Majd félve fordultam körbe, hátha látom, hogy mi volt az, ami nekem támadt, de semmit sem fedeztem fel. Már kezdtem megnyugodni, hogy bármibe is rúgtam bele az elájult, vagy elpusztult, amikor hátulról két kar fonódott körém.

- Azt hiszem, hogy eltörte az orromat, hölgyem… - súgta egy hang a fülembe, én pedig azonnal megdermedtem.

The Beauty and the Bear - 11. fejezet

11. fejezet


A fejit sok szeretettel ajánlanám Nocynak, aki a gyönyörű új fejlécemet készítette :D Puszi, Drusilla

(Rosalie szemszöge)



Ahogy megpillantottam a nappalit elmosolyodtam. Itt semmi sem változott. Ugyanaz a gyönyörű, kellemes árnyalatú fal, a csodálatos bézs, és fehér színű bútorok. Minden tökéletes, ahogy akkor is, amikor vámpír voltam. Az egyik fotelben ült Jasper, akinek az ölében Alice csimpaszkodott, Carlisle és Esme a kanapén helyezkedett el, egymást ölelve. Edward pedig Bellát tartotta a karjaiban, a másik fotelben. Minden olyan volt, mint amilyennek lennie kellett, leszámítva, hogy Emmett és én nem voltunk velünk. Renesmee biztosan Jacobbal tölti a napot, ezért vannak most csak hatan a nappaliban. Ők boldogok, és én is boldogan haltam meg, bár a férjemet sajnos sosem ismertem meg ebben az alternatívában. Remélem, hogy Emmettnek hosszú és boldog élete volt emberként. Biztosan tökéletes volt. Hiszen a férjem csodálatos férfi volt emberként is, ebben biztos vagyok.

- Emmett szép életet élt? – kérdeztem kíváncsian. Nadine biztosan tudja.

- Igen, de még mindig él. Férj, apa, nagyapa, és most már dédi is. Már közel a távozása az élők sorából, de teljes életet élt. Hosszú, boldog életet – válaszolta Nadine. – Gyere, még valamit látnod kell – fogta meg a kezem Nadine, és egy szempillantás alatt az emeleten termett velem. – Ez Edward és Bella szobája. Nézz körül a polcokon. Lásd, hogy boldog ő is, ahogy mindenki.

A szobában azonnal a fényképes polcok felé siettem. Az első képek, amiket megláttam azok voltak, amiket még a réten készítettünk az utolsó napomon. Anne és én is rajta voltunk az egész családdal. Boldogan mosolyogtunk. Tökéletes pillanatokat örökítettünk meg aznap. A következő fényképek az esküvőnkön készültek. Edward és én az oltár előtt álltunk, boldogan mosolyogtam, Anne pedig ott csimpaszkodott a ruhám aljába, és ő is nevetett. A mi kis családunk volt. Az emberi énem szépsége eltörpült Edward mellett, de mégis tökéletes párt alkottunk. A következő képen mind rajta voltunk. Edward, Anne és én voltunk középen. Carlisle és Esme pedig a két oldalunkon foglaltak helyet. Igazi, családi fotó. Őszinte és szép. Az azutáni fotó viszont már nem volt ilyen vidám. Fekete keretbe volt foglalva, tökéletesen sugallta a gyász pillanatait. Egy apró koporsó éktelenkedett a fényképen, ami mellett mi álltunk, Edwardon tisztán látszott, hogy szenvedett, de rajtam még inkább. Anne apró, élettelen teste feküdt benne. A következő képen pedig már az én koporsóm volt. Halott voltam, de mégis apró mosoly bujkált a szám szegletében. Azt sugallva, hogy boldogan haltam meg. Hogy is lehetett volna másképp, hogyha egy ilyen család vett körül. Edward arca azonban elgyötört és világfájdalmas volt. Fájt neki, hogy elveszített engem, a feleségét. Az azutáni kép azonban megint vidám volt, aminek nagyon örültem. Edward és Bella volt rajta, ahogy boldog mosollyal az arcukon ültek a réten, amit annyira szeretnek. Ez így is van rendjén. Bella meggyógyította a lelkét, ahogy tette azt az én vámpírkoromban is. Tökéletes párt alkotnak. Tényleg elválaszthatatlanok. Nehezen vallottam be magamnak, hogy Bella hozzá való, hiszen ember volt, amikor megismertem, de kétségtelen tény, hogy valóban ő az Edwardhoz való nő.

- Szép életük van – mosolyodtam el boldogan. – Nélkülünk is nagyon boldogok, és úgy látom, hogy én is elégedetten távoztam az élők sorából, hiszen megadatott nekem az anyaság, még akkor is, hogyha csak kis időre.

- Valóban nincs okuk panaszra – bólintott rá Nadine. – Akkor mehetünk is, láttad, hogy jól vannak – folytatta gyorsan.

- Nadine, mit titkolsz? Valamit nem tudok, igaz? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem tudom, hogy honnan veszed ezt, látni akartad, hogy jól vannak-e, és én megmutattam. Most pedig indulunk tovább, mert még sok mindent látnod kell – mondta határozottan.

A következő pillanatban pedig megint a sikátorban találtam magam, ahol megváltozott az életem. Ahogy Nadine mondta, az volt életem fordulópontja.

- Tudom, hogy valamit nem mutattál meg – fordultam kísérőm felé.

- Az nem is volt az alkuban, hogy mindent tudni fogsz. Nem befolyásolhatom a végső döntésedet. Megnyugtattalak, hogy a családod jól van, ennyit megtehetek, de többet nem. Neked kell rájönnöd a hibára, hogyha akarsz. Fel kell fedezned, ha úgy érzed, hogy valami hiányzott – mondta határozottan. Remek, rébuszokban beszél.

- Jó vagy rossz, amit titkolsz?

- Nem tudhatod, és ez a lényeg. Teljesítettem a kérésedet, de nem szegtem meg a szabályokat. Ennyi az egész. Amit láttál a jövőből az egy kiskapu volt. Egy olyan jelenet, amit láthattál anélkül, hogy befolyásolnának. Semleges pillanatok egy alternatív valóságra nézve – magyarázta Nadine.

- Értem, ne haragudj – hajtottam le a fejem.

- Semmi baj, természetes, hogy kíváncsi vagy, de nem kaphatsz meg mindent, amit csak szeretnél – mosolyodott el Nadine. – Most viszont ismét döntened kell. Ki jöjjön érted? Carlisle, vagy valaki más? Hogyan kívánsz az útra lépni ezúttal?

- Azt a világot, ahol Carlisle érkezik meg értem, már ismerem. Jöjjön valaki más – válaszoltam határozottan.

- Rendben, akkor a kényes részeket inkább megint átugorjuk, rendben? – kérdezte együtt érzően.

- Igen, az nagyon jó lenne – bólogattam hevesen. Arra nem vagyok kíváncsi, hogy hogyan bántak el velem.

- Annyit kell tudnod, hogy csak Royce-nak volt ideje megerőszakolni, mert valaki meghallotta a sikolyaidat, és megmentett téged. Bár későn érkezett, de még így is megmentette az életedet. Irány a tested, Rose. Sajnálom, de a lábadozás nem lesz kellemes, de át kell élned, mert innen fog indulni az új életed. Ezúttal végig a testedben hagylak, de sűrűn meg foglak látogatni, hogy hogyan érzed magad – mondta Nadine.

A következő pillanatban pedig már csak a fájdalmat éreztem. Nem tudtam mozdulni. Magatehetetlenül feküdtem a hideg földön, és meg akartam halni, mint akkor.

- Ne féljen, kisasszony. Meg fog gyógyulni – mondta az ismeretlen férfi.

Majd valamit a szám elé tartott, amitől azonnal elsötétült a világ. Amikor legközelebb magamhoz tértem egy puha ágyban találtam magam. Mindenem sajgott, és meg sem tudtam mozdulni, de éltem. Nem változtam át, hanem ember voltam. Súlyos lelki és valószínűleg testi sérülésekkel, de mégis én voltam.

- Hát felébredt végre – lépett be egy nő megkönnyebbülten.

- Hol vagyok? Mi történt velem? Miért vagyok még életben? – törtek fel belőlem a kérdések.

- A férjem talált önre, kisasszony. Ne féljen, meg fog gyógyulni. A kedvesem természetgyógyász, és végzett orvos, saját gyógyszerekkel gyógyítja az itteni embereket. Önnek is ezekből a gyógyszerekből adott nagy dózisokat. A jelek szerint sikerrel járt. Már egy hónapja feküdt itt eszméletlenül, hetekig válságos állapotban, de ma már okunk van igazán reménykedni, hogy minden rendben lesz, hiszen végre felébredt. Lionel nagyon boldog lesz, hogyha hazaér és látja, hogy végre magánál van, kisasszony – mosolyodott el a nő.

- A nevem, Rosalie – mondtam halkan.

- Nagyon örülök, Rosalie. Az én nevem, Sally – mondta mosolyogva. – Sally Hadson.

- Rosalie Hale – mondtam el én is a teljes nevemet.

- Hale? Uramisten. A hölgyet kereste hetekig egész Rochester. Még én is hallottam, pedig mi elég messze vagyunk onnan. Azt hiszem, hogy már felfüggesztették a keresését, és halottnak nyilvánították a kisasszonyt, de ha gondolja, akkor azonnal értesítek bárkit, hogy él, és itt van velünk – ajánlotta a nő kedvesen.

- Nem, én jobban szeretném, hogyha maradhatnék itt, ahol vagyok. Persze csak akkor, hogyha még egy kis ideig nem vagyok a terhükre. Amint talpra álltam visszafizetek mindent, és hagyom önöket tovább élni, nyugodtan.

- Ne beszéljen butaságokat, szívesen látjuk bármeddig, boldogok vagyunk, hogy felépül – mondta Sally határozottan. – Kérem, pihenjen. Biztosan éhes, azonnal hozok egy kis levest. Most főztem.

- Köszönöm, nagyon kedves, de kérem, tegezzen. Csak Rose vagyok – mosolyodtam el halványan.

- Rendben, Rose – mosolyodott el.

- Tulajdonképpen hol is vagyok? – jutott eszembe hirtelen.

- Ez Tennessee, Rosalie. A lovak, a medvék, a természeti szépségek hazája, na meg akad nálunk whiskey is bőséggel. Az emberek barátságosak, és itt nincsenek arisztokraták. Mind földművesek vagyunk, együtt élünk és dolgozunk. Más ez a hely, mint amihez szoktál. Nem biztos, hogy tetszeni fog.

- Talán mégis. Jó lenne nyugodtan élni, flancolás, és etikett nélkül – mondtam halkan.

- Ez esetben jó helyen jársz – kuncogott fel Sally. – Mindjárt folytatjuk, de előbb hozok neked enni – mondta, majd kisietett a szobából. Néhány perc múlva pedig visszajött egy nagy tál levessel, és egy szelet süteménnyel.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, amikor letette az ölembe a tálcát. Miután segített felülni.

- Igazán nincs mit. Jó étvágyat. Sajnos főétellel még nem szolgálhatok, mert a fiúk még nem jöttek haza a vadászatból, de vacsorára már tartalmasabb ételt is fogunk enni – magyarázkodott zavartan.

- Ugyan, ez több, mint elég – mondtam halványan elmosolyodva.

- Lesz még jobb is, majd meglátod micsoda lakomát csapunk ma este a tiszteletedre – kacsintott rám. – Egyél, nekem most van néhány dolgom, amit el kell intéznem, de itt vagyok a házban, úgyhogy csak szólj, ha valamire szükséged van.

- Úgy lesz, Sally – válaszoltam.

Majd a számhoz emeltem egy kanál levest, aminek fantasztikus íze volt. Még soha nem ettem ehhez foghatót. Talán csak Esme levese volt ennyire finom, és természetes. Amit nálunk főztek az fele ilyen jó sem volt. Jóízűen ettem meg az egész tálat. Azután pedig magam elé húztam a nagy szelet pitét is. Hm… eper és rebarbara. Tökéletes. Utoljára talán kislány koromban ettem ilyen süteményt, de imádtam. A felnőttek számára Rochesterben már nem volt elég előkelő. Pedig ha tudnák, hogy mennyivel jobb ez, mint azok a túlzottan habos-babos színes sütemények. Ennek otthonos, házi íze van. Melegséget, és szeretetet tükröz. Ráadásul a kedvenc gyümölcsöm van benne. Miután mindent elpusztítottam a tálcámról, letettem az éjjeliszekrényre. Majd megpróbáltam felkelni, de nem igazán sikerült. Végignéztem magamon, és a sérüléseim már tökéletesen eltűntek, de a méhem még mindig iszonyatosan fájt, úgyhogy hangosan felszisszentem, és visszahanyatlottam az ágyra. Egy pillanattal később pedig Sally rontott be a szobába.

- Nem, ezt neked még nem szabad. Felszakadhatnak a sebeid, még korai – kapta el a lábaimat és óvatosan az ágyra helyezte őket. Majd betakart. – Két komoly műtéten vagy túl, nem szabad még ugrálnod – mondta szigorúan.

- Műtét? – kérdeztem döbbenten.

- Sajnálom, meg akartam várni ezzel Lionelt, hogy ő mondja el, hiszen ő az orvosod – hajtotta le a fejét. – El kellett távolítania valamit a testedből, mert belső vérzésed volt. Én nem értek ehhez, de életmentő műtét volt. Annyit tudok, hogy a méhed súlyosan sérült, de nem nagyon értettem, hogy Lionel mit magyarázott nekem. Tudod a kedvesem a szülészet és a nőgyógyászat fejlesztésén dolgozik, de nem ismerik csak itt Tennessee-ben, mert nem elég rangos személyiség ahhoz, hogy számon tartsák. Számtalan ilyen jellegű életmentő műtétet hajtott már végre. Többek között rajtam is. Ne félj, mindent megtett, amit csak lehetett.

- Efelől semmi kétségem – mondtam határozottan. – Mennyire súlyos a helyzet? Nem tudok már teherbe esni soha, igaz? – kérdeztem könnyes szemekkel.

- Nem tudom, Rosalie. Ezt senki nem tudja, csakis Istentől függ – mondta határozottan. Hm… vallásos, vidéki népek. Én már régen nem hiszek az ilyesmiben. Miért legyek hívő lélek, amikor nem lehet szép életem, bármennyire is szeretnék.

- Aha, Istentől, akkor nekem végem – fordultam a fal felé.

- Ugyan, ennyire nem nagy a baj. Bármi lehetséges. Nekem négy nőgyógyász mondta azt, hogy soha nem lehet kisbabám. Az ötödik orvosom a férjem volt, aki azt mondta, hogy remény mindig van, csak biztosíték nincs. Most a fiúnkkal együtt vadásznak. Igaz, hogy a szülés után meg kellett műtenie, és már biztosan nem lehet több gyermekem, de egy van. Mégis csak sikerült. Pedig senki nem hitt benne, csak Lionel és én. Ha depresszióba esel, akkor csak azt éred el, hogy lassabban gyógyulsz, és biztosan soha nem fog sikerülni a babára való vágyad. Viszont, ha pozitívan szemléled a világot, akkor bármi lehetséges. Csak fel a fejjel – simogatta meg a hátamat. – Hidd el, hogy bármennyire is rossznak tűnik a helyzet, akkor sem olyan rossz, hiszen életben vagy. Néhány nap alatt háromszor állt le a szíved, amíg a férjem ideért veled, de te mégis itt vagy. Igazi túlélő vagy, és egy ilyen nő nem adhatja fel a reményt.

Ha jobban belegondolok, akkor talán igaza van. Hiszen Carlisle elvileg azt mondta, hogy semmi esélyem nem volt az életben maradásra, de mégis itt vagyok, és élek. A fogadott apám biztosan nem ismerte ezt az orvost, hiszen a jelek szerint nem igazán ismert, pedig minden jel arra mutat, hogy kiváló orvos.

- Köszönöm – fogtam meg a kezét.

- Ugyan, nem tesz semmit. Néhány hét és már kint is leszel az ágyból – mondta boldogan. – Hogyha idáig eljutottál, akkor a gyógyulásod már a küszöbön áll.

- Miért tettétek? Mármint meggyógyítottatok, vigyáztatok rám, pedig azt sem tudtátok, hogy ki vagyok. Egyáltalán hogyan találtatok rám?

- Azért tettük, mert minden élet hatalmas ajándék, és nem szabad eltékozolni. A férjem talált rád az utcán, hallotta, amint sikoltasz, és azonnal a hangod felé kezdett rohanni. Nagyon nagy bűntudata volt, amiért elkésett, és téged már… annyira szörnyű állapotban voltál – jelent meg egy könnycsepp az arcán. – Nem kell félned, itt majd rendbe jössz.

- Drágám, megjöttünk – kiáltott fel egy férfi.

- Itt vagyok a vendégünknél, felébredt végre – válaszolta Sally.

- Uramisten, és én pont most mentem el vadászni. Azt hittem, hogy az altató még kitart holnapig. Jövök már, egy pillanat – lett izgatott a hangja. – Gyere Alex, végre magához tért a vendégünk.

- Nyugalom, kedvesem – nevetett fel Sally. – Nem fog elszaladni sehová.

- Tudom, de én vagyok az orvosa, itt lett volna a helyem – lépett be egy férfi a szobába egy kisfiú társaságában. – Jó napot, kisasszony. A nevem, Lionel. Boldog vagyok, hogy felébredt – hajolt meg mélyen. – Alex, köszönj szépen a hölgynek.

- Kisasszony – hajolt meg a pici emberke.

- Én is örvendek. A nevem, Rosalie. Kérem, tegezzenek – mosolyogtam rájuk.

- Rendben, Rosalie. Ha megengedi, akkor szeretném gyorsan megvizsgálni – lépett közelebb. – Drágám, az asztalon van a vacsorának való vadhús – csókolta meg gyorsan feleségét.

- Hm… ügyesek vagytok, édeseim. Mindjárt el is készítem – sietett ki a szobából Sally felkapva Alexet.

- Hogy érzed magad, Rosalie? – kérdezte Lionel.

- Voltam már jobban is, de a körülményekhez képest jól vagyok, azt hiszem – válaszoltam halkan.

- Ennél többet nem is várhatunk egyelőre, de hamarosan már talpon leszel – bólintott rá. – Kérlek, tedd szabaddá a hasadat, addig én idehozom a táskámat.

- Rendben – szóltam utána, majd gyorsan feltűrtem a hálóingem. – Te jóságos ég – sikoltottam fel, amikor megláttam a hasamat. Két legalább tíz centis éppen gyógyulófélben levő heg éktelenkedett a bőrömön.

- Mi történt? – rohant be Lionel és Sally egyszerre.

- Én, sajnálom, de erre nem voltam felkészülve – pillantottam le még egyszer. Visszataszítóan nézek ki. Én nem akarom ezt. Soha senki nem láthat meg meztelenül az orvosomon kívül. Ez szörnyű, én… nem, ezt nem lehet kibírni.

- Nem olyan rossz, mint amilyennek most látszik – lépett mellém megértően Sally. – Hogyha teljesen meggyógyult, akkor csak egy rózsaín foltocska fog emlékeztetni rá. Nézd csak – húzta fel az ingét. Az ő hasán egy hasonló nagyságú gyógyult heg volt, ami tényleg nem volt annyira nagyon feltűnő, de azért lehetett látni. – Ennyi marad majd meg neked is, ne félj.

- Biztosan? – kérdeztem idegesen.

- Igen, garantálom. A legkisebb öltésekkel varrtam össze a sebet, hogy ne maradjon utána túl feltűnő heg – mondta Lionel határozottan. – Még kell némi idő, hogy elhalványodjon, de el fog.

- Rendben, köszönöm – sóhajtottam fel. Annyira akkor nem rossz a helyzet.

- Nincs mit, akkor most megvizsgálnálak – ült le az ágy szélére Lionel. Sally pedig visszament a konyhába.

- Teljesen fel fogok épülni? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen – válaszolta Lionel.

- Ezt úgy érted, hogy gyermekem is lehet? – folytattam a kérdezősködést. Igazából ez volt a legfontosabb kérdésem.

- Lehetséges – bólintott rá.

- Lehetséges, de nem biztos?

- Nos, semmi sem biztos, csak a halál, Rosalie. Van esélyed, hogy gyermeked szülessen, hogyha akarod, de nem tudok garantálni semmit. Eléggé meg kellett bolygatnom a méhedet, hogy megmentselek, és emiatt előfordulhat, hogy csak nehezen, vagy egyáltalán nem sikerül teherbe esned. Sajnos nem tudok semmit sem megígérni, mert minden a tested regenerációs képességétől függ – magyarázta Lionel. – Nem szabad depresszióba esned, és feladni a reményt. Hogyha nagyon akarod majd egyszer, akkor biztosan sikerül. Öhm… még valamit tudnod kell.

- Igen?

- Teszteltem a véredet két héttel azután, hogy megtaláltalak az utcán. Tudni akartam, hogy elkaptál-e valami betegséget attól, aki bántott téged…

- Uramisten, csak azt ne mondd, hogy szifiliszes volt, mert akkor én… - kezdtem bele, de közbevágott.

- Nem, a jó hír az, hogy semmilyen betegséget nem hordozott valószínűleg, mivel nem esett bajod azon túl, amit tettek veled – fogta meg a kezem.

- Ez tényleg nagyon jó hír – sóhajtottam fel.

- Ha akarod, akkor ha felépültél visszaviszlek Rochesterbe, és feljelentheted a támadóidat – ajánlotta a lehetőséget.

- Nem lenne értelme – fordítottam el a fejem. – Royce King volt az a barátaival.

- A bankár fia? – kerekedtek el a szemei.

- Igen – motyogtam magam elé. – Nem érnék el vele semmit, hogyha feljelenteném, legfeljebb koldusbotra juttatnám a családom.

- Értem – mondta együtt érzően. – Ha szeretnéd, akkor itt bármeddig szívesen látunk – ajánlotta kedvesen.

- Köszönöm, már Sally is felajánlotta, és szeretnék maradni – mondtam hálásan. Hihetetlen, hogy milyen jólelkűek. Önzetlenül felajánlják, hogy befogadnak, és törődnek velem.

- Rendben, örülünk, hogy maradsz – mondta kedvesen. – Nos, itt minden rendben van – tapogatta végig óvatosan a hasamat. – Szépen gyógyulsz, nemsokára fel is kelhetsz. Amint kész a vacsora Sally behozza neked, addig is pihenj.

- Hogyan hálálhatnám meg a kedvességet? – kérdeztem utána.

- Nem tesz semmit - mondta, majd kilépett a szobából.

Oh, dehogynem, ha tudná, hogy mennyit jelent a számomra, hogy ilyen jól bánnak velem, pedig azt sem tudják, hogy ki vagyok. Mármint persze a nevemet tudják, és hogy mi történt velem, de semmi mást.

- Szia, Rose – huppant le Nadine az ágy szélére.

- Szia – kaptam rá a tekintetem.

- Ugye, hogy milyen aranyos emberek? Az ilyen családoknak bérelt helye van a főnökeim hatalmas otthonában – mondta büszkén.

- Mármint odafönt? – mutattam az ég felé.

- Hát persze, hogy ott. Makulátlan tiszta lelkek, akik még soha életükben nem tettek semmi rosszat és nem is fognak. Elképesztően fehér az aurájuk. Tiszta, mint a hó. Csak úgy fénylenek – magyarázta lelkesen. – Itt jó kezekben leszel, abban biztos lehetsz. A gyógyulásod egyébként nagyjából még három hét. Akarod átugrani a periódust, és felkelni innen, vagy inkább maradsz, ahol vagy, és élvezed, hogy körbeugrálnak. Mert el leszel ám kényeztetve, azt garantálom.

- Hát nem is tudom – gondolkodtam el.

- Sebaj, akkor gondold át, és meglátjuk. Szólj, ha döntöttél, de most megyek, mert a kis terrorista játszani akar veled – kuncogott fel Nadine, majd eltűnt.

- Csókolom – dugta be a fejét Alex.

- Szia – mosolyogtam rá.

- Ismered a kő, papír, ollót? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Igen, ismerem – bólintottam rá.

- Szuper – mosolyodott el. – Van kedved játszani velem? Anya most vacsorát főz, apa pedig a lovakat teszi rendbe, úgyhogy senkinek nincs rám ideje – húzta el a száját.

- Persze, szívesen játszom veled – paskoltam meg az ágyam szélét.

- Jaj, de jó – szaladt az ágyamhoz, majd felugrott rá. – Akkor mindig mondjuk, hogy kő… papír… olló, és utána mutatunk.

- Rendben – egyeztem bele.

- Oké, kő… papír… olló – mondta boldogan. Majd papírt mutatott, én pedig követ, úgyhogy boldogan csomagolta be a kis kezével az enyémet. – Nyertem – kiáltott fel boldogan. – Még egyszer, jó?

- Persze, játszhatunk még – kuncogtam fel.

Milyen aranyos, és közvetlen kisfiú. Egészen a vacsora elkészüléséig játszottunk. Evés után pedig elment fürdeni az anyukájával, majd bejött, hogy megköszönje a játékot, és jó éjszakát kívánjon. Miután Alex elaludt, Sally még benézett hozzám. Lionel pedig megint megvizsgált és vett tőlem vért is.

- Remélem, hogy nem zavart nagyon Alex délután. Sajnos nem mindig van elég időm, hogy játsszunk délután – ült le Sally az ágyam szélére.

- Ugyan, nagyon szívesen játszottam vele. Nagyon jól szórakoztunk – válaszoltam őszintén.

- Ennek örülök, mert már elalvás előtt mondta, hogy holnap szeretné, hogyha olvasnál neki valamit – mosolyodott el Sally.

- Örömmel olvasok fel neki – mondtam boldogan. - Szívesen foglalkozom gyerekekkel. Mindig is imádtam őket.

- Jaj, olyan hálás lennék, mert holnap be kéne főznöm az idei lekvárt, és olyankor mindig egész nap ideges vagyok, ha körülöttem sündörög, mert félek, hogy véletlenül leforrázom.

- Bízd csak rám, jól elleszünk – fogtam meg a kezét.

- Hálám örökké üldöz – sóhajtott fel boldogan. – Akkor most hagylak is pihenni, mert reggel hétkor már a nyakadon lesz a fiam, az biztos – nevetett fel. – Jó éjszakát.

- Nektek is jó éjt – ásítottam egy nagyot. Tényleg fáradt voltam. Alig, hogy Sally kiment a szobából elnyomott az álom.