The Beauty and the Bear - 45. fejezet

45. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Kissé álmosnak éreztem magam, amikor kinyitottam a szemeimet, de korántsem volt vészes. Sőt, sokkal kipihentebb voltam, mint általában mostanság. Széles mosollyal az arcomon fordultam szerelmem felé, hogy csókkal köszöntsem a reggelt, amit ő nagyon is lelkesen viszonzott, mint mindig. Csak azon lepődtem meg, hogy Emmett már teljesen fel volt öltözve, ami ilyenkor reggel nem volt rá jellemző az én legnagyobb örömömre.

-         Miért vagy felöltözve? – kezdtem el gombolni az ingjét.

-         Azért, édesem, mert vendégünk akadt, akinek szánt szándéka elrabolni téged mára – válaszolta Emmett, miközben lefogta a kezeimet.

-         Engem? Miért? – ráncoltam össze a szemöldököm. Ma nincs iskola. Arról tudnék. Na és mást sem vártam hétvégére, legalábbis nem rémlik.

-         Állítólag esküvői ruhapróbátok lesz, és ezért akar magával vinni – vágta rá Emmett vigyorogva.

-         Oh, tényleg, Sally. Teljesen kiment a fejemből, hogy elígérkeztem neki. Nagyon régóta vár rám szegény?

-         Nem, úgy tíz perc érkezett. Főztem neki egy kávét, úgyhogy a konyhában várakozik. Én visszamegyek és elszórakoztatom, te pedig addig nyugodtan mosakodj meg. Már előkészítettem a fürdőt a számodra, vagyis számotokra – nyomott puszit a homlokomra, majd végigsimított a pocakomon.

-         Köszönöm szépen – nyomtam még gyors csókot a szájára.

Azután pedig felpattantam az ágyból, és a fürdőbe siettem. Gyorsan megmosakodtam, majd megtörölköztem és felvettem egy már kevésbé szűk ruhát, mint amilyeneket eddig hordtam. Nem volt még akkora a pocakom, de nem akartam összenyomorgatni Anne-t, ezért inkább lazább ruhákban jártam, amikor csak tehettem. A legfontosabb, hogy a baba boldog és egészséges legyen. Az, hogy nem passzol rám tökéletesen a ruhám, már egy másik kérdés. Emmettnek ezek „kismama” ruhák is tetszenek rajtam, és csakis ez a lényeg. Miután elkészültem mindennel, belebújtam a cipőmbe, és kimentem a konyhába a többiekhez.

-         Sziasztok – mosolyodtam el. Majd leültem a nagy bögre kamillateám elé, amit Emmett már figyelmesen odakészített nekem. Várjunk csak. Ma nem is voltam rosszul reggel. Talán elmúlt a reggeli rosszullétek időszaka? Hát, nem tagadom. Nem bánnám, hogyha nem görnyednék minden reggel a mosdó felett legalább fél órán át. – Kérhetek egy kis reggelit? Mondjuk egy kis kekszet a teához?

-         Hát persze, kicsim. Biztos, hogy nem émelyegsz? – kérdezte Emmett szigorúan.

-         Nem, egyáltalán nem. Sőt, ma kifejezetten jól érzem magam. Nem is voltam rosszul – mondtam elégedetten.

-         Oh, én is, hogy örültem, amikor véget értek a reggeli rosszullétek – mosolyodott el Sally.- Onnantól jött a terhesség legszebb része. Nemsokára már rugdalózni is fog. Alex olyan volt, mint egy vérbeli kis cowboy. Éjjel-nappal rugdosott. A ti picitek is biztosan stramm kis fióka lesz. Már alig várom, hogy dajkálhassam én is egy kicsit. Majd néha igazán örülnék, hogyha vigyázhatnék rá, amikor egy kis magányra vágytok – nézett ránk Sally boci szemekkel.

-         Azt hiszem, hogy kerítünk majd rá sort. Köszönjük a felajánlást – mosolyogtam barátnőmre.

-         Én köszönöm előre a lehetőséget is. Imádom a kisbabákat. Örömmel eljövök vigyázni rá akkor is, hogyha éppen tanítasz napközben. Közben főzök valamit. Fantasztikus lesz – lelkesedett tovább. Talán kicsit túl lelkes is volt, de megértettem őt. Hiszen Alex lesz egész életében az egyetlen gyermeke, mivel többször nem képes teherbe esni, hiszen a kisfia is már kész csoda. Így, ha akarnám sem lennék képes megfosztani tőle őt, hogy velem együtt örüljön a kis csöppség érkezésének.

-         Majd mindent megbeszélünk – bólintottam rá. Majd óvatosan belemártottam a kekszemet a teába, amíg nem figyeltek rám, majd ugyanazzal a lendülettel a számba is vettem. Nem igazán illendő ilyesmit csinálni, de úgy érzem, hogy most így lesz a legfinomabb a reggelim. Miután lenyeltem, gyorsan bemártottam a következőt is, majd gyors mozdulattal azt is eltűntettem.

-         Elárulnád, hogy miért reggelizel úgy, mintha lopakodnod kellene? – húzta fel a szemöldökét Emmett.

-         Nem akarok megbántani senkit a viselkedésemmel, elnézést – hajtottam le a fejem.

-         Miféle viselkedéseddel? – döbbent meg Sally is.

-         Hát azzal, hogy a teába mártogatom a kekszeket.

-         Na és ezzel mért is lennénk megbántva? – néztek rám értetlenül. – Jaj, megvan. Előtört belőled megint az etikett mánia, ami hangsúlyozottan kijelentem itt senkit sem hat meg. A lényeg, hogy érezd jól magad, és élj boldogan. Nem pedig az, hogy karót-nyelten ücsörögj itt, a kisujjadat eltartva, lopva bekapva egy-két kekszet – nevetett fel szerelmem. – Vajon ki tudom nevelni belőled valaha is ezt a mélységen nagy mennyiségű etikettet? Baby, erre itt semmi szükség. Nyugodtan tunkold azt a kekszet, itt senkit sem fog zavarni soha, semmilyen körülmények között. Ez lesz az első dolog, amit a mi kisbabánk is meg fog tanulni, csak a gyerekek ezt nálunk tejbe mártogatják a süteményt, nem pedig teába.

-         Biztos, hogy nem zavar? – kérdeztem meg még egyszer a biztonság kedvéért.

-         Egészen biztos lehetsz benne, hogy itt az ég világon senkit sem érint rosszul, hogyha így eszed a süteményt – vágták rá határozottan.

-         Akkor jó – mártogattam bele bátran a sütimet a teámba. Majd jóízűt haraptam belőle. – Isteni – sóhajtottam fel jóllakva, mikor elfogyott a tea és a sütemény is.

-         Örülök, hogy ízlett – húzott az ölébe Emmett. Majd lágy csókot nyomott a számra. – Mennem kell dolgozni, kicsim. Estig Sallyre bízlak, de aztán szép legyen az a ruha – nézett rám komolyan.

-         Nagyon fogunk igyekezni – ígértem meg azonnal. – Siess haza – fűztem még hozzá mosolyogva.

-         Amint tudok, jövök. Szerintem olyan nyolc körül megérkezem – gondolkozott el. – Ne fáradj a vacsorával, anya azt mondta, hogy ma csomagol nekünk egy kis sült csirkét, és zöldségeket hozzá.

-         Jól hangzik – mondtam boldogan.

Ha nem kell főznöm, akkor valami egyéb meglepetéssel várom majd az én macimat. Ránk fér egy kis kikapcsolódás. Na nem, mintha esténkén nem kapcsolódnánk ki kellőképpen, de most én akarom meglepni őt. Már itt lenne az ideje, mert mostanában mindig ő lepett meg engem. Kivéve persze a babát, mert ő bizony az én nagy meglepetésem volt a számára.

-         Helyes, akkor ezt meg is beszéltük – biccentett Emmett. Majd lassan felállt velem együtt, és a lábaimra állított. – Akkor este – kaptam még egy búcsúcsókot. Azután pedig Sally is kapott egy puszit, és szerelmem egy szempillantás alatt el is tűnt.

-         Akkor indulhatunk? – vigyorgott rám Sally. – Csináltam egy-két átalakítást a ruhádon, ami szerintem nagyon fog tetszeni – mondta sejtelmesen.

-         Már alig várom, hogy láthassam – válaszoltam izgatottan. Biztosan fantasztikus lett, amit készített nekem. Efelől semmi kétségem nincs.

-         Akkor gyere, menjünk, kocsi elé kötöttem a lovamat, és pokrócot is készítettem, úgyhogy kényelmesen utazunk – lelkesedett Sally.

-         Tudok én még lovagolni – legyintettem.

-         Tudom, hogy tudsz, de most fokozottan vigyáznunk kell rád. Nem szeretnénk, hogyha leesnél még véletlenül sem, úgyhogy kérlek, szállj fel a kocsira.

-         Jól van, igazad lehet – egyeztem bele végül.

Majd felszálltam a kocsira, és betakaróztam a jó puha pokróccal, ami oda volt nekem készítve. Az út vidám beszélgetéssel telt el, úgyhogy gyorsan elrepült az idő, amíg odaértem a leendő menyasszonyi ruhámhoz.

-         Na, gyere, látom, hogy már tűkön ülsz – kuncogott Sally az arcomat látva.

-         Még szép. Egyszer fogok férjhez menni – siettem utána.

-         A varrószobában van – pillantott rám Sally.

Majd szélesre tárta az ajtót, nekem pedig a lélegzetem is elállt a ruha láttán. Egyszerűen gyönyörű volt, és tökéletes. Senki sem kívánhatott volna magának ennél szebb ruhát. Egyszerű, hófehér ruha volt, virágminta díszítéssel, ami mell alatt bővülős fazonra lett kialakítva, így még a pocim is kényelmesen belefér, hogyha már növekedésbe kezd, mielőtt elérkezne az esküvőnk ideje.

-         Ez egyszerűen tökéletes – öleltem át barátnőmet.

-         Pedig még a smink, és a frizura terveimet nem is láttad – csillantak fel Sally szemei. – Mindjárt le is próbálhatunk egy pár variációt.

-         Az nagyszerű lenne – vigyorodtam el.

Egyszerűen tökéletes volt minden. Sally kipróbálta, hogy milyen lenne a hajam kontyban, friss virágokkal díszítve, és egyszerűkkel hajtűkkel. Vagy milyen lehetne díszes csatokkal, és egy részét szabadon hagyva. Nagyon tehetséges fodrász volt, ezt el kellett ismernem. Valamint varrónőnek is fantasztikus. Egyedül készítette el a ruhámat, ami pontosan olyan lett, mint amilyenre vágytam. Egyszerűen még a gondolatát is imádom annak, hogy hamarosan Emmett felesége leszek. Igazán tökéletes élet, ráadásul az az álomesküvő, amiről egész életemben ábrándoztam. Már csak a terhességemmel járó fáradékonyságot kell leküzdenem, mert hajnalig szeretnék táncolni a férjemmel. Gondolkoztam el nagyon ásítva.

-         Gyere, most dőlj le egy kicsit pihenni, mire felébredsz, addigra lesz ebéd – dugott az ágyba barátnőm, amikor már nagyokat kezdtem ásítozni.

-         Csak öt percre, azután összeszedem magam – hagytam magam betakarni. Majd az oldalamra fordultam, és néhány pillanattal később már aludtam is.

 

Amint elaludtam, máris Nathan és Nadine társaságában találtam magam. Mindketten a kezüket nyújtották felém, amit én készséggel elfogadtam, és ahogy Nathanhez értem az emlékeim is visszatértek, így pontosan tudtam, hogy Bella Volterrában van. A következő pillanatban pedig már ott is voltam a Volturi kastélyában. Valószínűleg Félix szobájában, ahol Bella elég ingerült módon dobálta „vendéglátóját” mindennel, ami csak a keze ügyébe akadt.

-         Hogy a fenébe merészelted ezt? Arról volt szó, hogy meghagyod nekem a döntést, akkor most miért nem hagytad, hogy gyorsan végezzenek velem? Már te is jó szórakozásnak tartod, hogy kínozz? Úgy tűnik, hogy mindenki úgy érzi, hogy akkor rúghat belém, amikor éppen kedve szottyan a dologhoz – kapott fel egy öntött fém vázát, és Félixhez hajította lendületből.

-         Higgadj már le, Bella – kapta el vámpírsebességgel. A következő pillanatban pedig már Félix alatt feküdt az ágyon. – Lenyugodnál egy percre?

-         Nem, ölj meg, ha már ennyire magadnak akarsz, akkor ölj meg te – fordította el a fejét, hogy jól látható legyen a torka minden millimétere.

-         Eszem ágában sincs téged megölni. Szerintem jól kijönnénk egymással. Egyébként pedig mi lett a bosszú elméleteddel? Azt hittem, hogy örülni fogsz, ha elintézzük a Cullen családot.

-         Én senki halálát nem tartom helyesnek. Miért kéne bűnhődniük azért, mert én meggondoltam magam, és ők nem erőszakoskodtak? Ennek nem lenne értelme – ráztam meg a fejét Bella.

-         Ez az egész ügy nem az értelemről szól – csattant fel Félix. – Nem az a lényeg, hogy mi a logikus, hanem az, hogy te mit akarsz elérni. Ha a halál az egyetlen dolog, ami az eszedbe tud jutni, akkor készséggel meggyilkollak, mert a véred valóban több, mint ínycsiklandozó, de ha akarod az a babát, és be akarod bizonyítani a volt családodnak, hogy tévedtek, ahhoz élned kell. Ez a lényeg. Nincs bizonyosság anélkül a bizonyos gyermek nélkül, akiről beszéltél. A vámpír-ember félvérről, aki benned növekedett. Nem akarod megtudni, hogy kinek volt igaza? Ha csak meghalsz, azzal elismered, hogy jól tették, hogy megmentettek, mert neked úgyis mindegy az egész.

-         Én szerettem a babámat – csattant fel Bella. Majd fellendítette a térdét, ami Félix érzékeny pontját találta el éppen.

-         Uh, a francba, kislány. Értem én, hogy nem tőlem akarod azt a babát, de azért ez durva volt – nyögött fel Félix.

-         Ez egyáltalán nem vicces – morgolódott Bella tovább. – Egyébként pedig méltóztatnál leszállni rólam? Nehéz vagy.

-         Ha megígéred, hogy nem kezdesz el megint dobálózni, és csapkodni a szobámban. Egyébként elárulom, hogy az ott egy eredeti kínai váza volt, méghozzá nem éppen a mai korból. Ráadásul akad még néhány nem olcsó darab.

-         Rendben, megígérem, hogy nem dobálózok és csapkodok, de szállj le rólam – ígérte meg halkan. – Na és persze sajnálom a vázádat, de akkor sem volt jogod ahhoz, hogy az akaratom ellenére életben tarts.

-         Még korántsem biztos, hogy többet nyertem neked, mint tíz percet, mert meg kell győzni Caius Mestert, aki leginkább veled ért egyet a halálod kérdésében.

-         Hát ez remek – forgatta meg a szemeit Bella. Majd a gyomra hatalmasat korgott.

-         Enned kell, szereted a pizzád, vagy valami tésztát? Azt hiszem, hogy mifelénk leginkább az honos étel szinten – gondolkozott el Félix.

-         Nem vagyok éhes – tiltakozott azonnal.

-         Nem értek az emberekhez, de tudtommal a gyomor megszólalása leginkább az éhség jele az esetetekben – gondolkozott el Félix. – Szóval, mint kérsz?

-         Semmit – kuporodott össze az ágyon Bella.

-         Oh, értem már. Halálra éhezteted magad?

-         Almát kértem, nem igaz? – húzta fel a szemöldökét Bella.

-         Mióta éhezteted magad? – ült le mellé az ágyra Félix.

-         Nem éheztetem magam – csattant fel a kérdezett.

-         Oké, akkor mióta fogtad vissza az evést, a nyilván hatalmas csont és bőr termeted miatt? – lett gúnyos a hangja.

-         Amióta nem érzem jól magam – morogta a választ Bella.

-         Értem, tehát nagyjából azóta, hogy elvették a kisbabádat – bólintott rá Félix.

-         Nem, azután zabáltam, durva kifejezéssel élve, de ez tény.

-         Akkor, tippeljek még? – feküdt le Félix. – Mondjuk, amikor aláírtad a válási papírokat?

-         Olyasmi – húzta a fejére Bella a takarót.

-         Mondd, mégis miért váltál el tőle, hogyha még mindig szereted? – kérdezte kíváncsian.

-         Hiába szeretem, ha minden felém irányuló mozdulatát fenyegetőnek érzem – motyogta a takaró alól.

-         Tehát megtört a bizalom – bólogatott Félix.

-         Mióta csaptál fel pszicho doktornak? – dühödött fel Bella.

-         Nos, kedves kis páciensem. Ami azt illeti, elég öreg vagyok már ahhoz, hogy unatkozzak néha, és bármilyen hihetetlen is, szoktam könyvet olvasni – mutatott végig a hatalmas könyvespolcon. Mire Bella kibújt a takaró alól, és megbabonázva nézte a főleg bőrkötéses darabokat.

-         Micsoda gyűjtemény – ámult el. Majd kiugrott az ágyból, hogy közelebbről is megnézze a könyveket. Na ez most olyan, igazán Bellás volt.

-         Válassz nyugodtan bármit, és olvasd csak el. Van egy-két kuriózum közöttük. Addig én hozok neked enni, csak mond meg mit. Bármit hozok neked, ami nem alma. Végül is a vendégünk vagy, ahogy a Mester fogalmazott. Tehát?

-         Jól van, kérek egy carbonara spagettit – adta meg magát Bella.

-         Oké bezárlak, amíg visszaérek – lépett Félix az ajtóhoz.

-         Mert szerinted van esélyem meglépni? – nevetett fel Bella keserűen.

-         Nem, de ha más bejön ebbe a szobába, akkor lehet, hogy nem lesz kinek megennie azt a spagettit, úgyhogy maradj vesztek, rendben? A legjobb, ha csendben olvasgatsz valamit – mondta teljes komolysággal.

-         Rendben, elleszek – adta meg magát, majd minden figyelmét ismét a könyvekre fordította.

-         Helyes, érezd magad otthon – tűnt el az ajtó mögött. Bella pedig kivett egy régi verseskötetet és lelkesen olvasni kezdte. Fél órával később pedig visszaérkezett Félix egy dobozzal, és egy műanyag villával a kezében.

-         Szia – mosolygott az ágyon ülőre. – Látom megtaláltad az egyik kedvencem – fűzte még hozzá.

-         Fantasztikus kötet – válaszolt Bella elismerően.

-         Akkor olvasd ki, miután ettél – nyújtotta felé az ételt. – Azt kérdezték, hogy kérsz-e rá parmezánt, ami fogalmam sincs, hogy mit, de állítólag az emberek szeretik – mondta fintorogva. – Elég büdös izé, de a nő szerint nagyon finom, úgyhogy rakattam rá egy adagot.

-         Igen, imádom a parmezánt, köszönöm – mosolyodott el Bella. – Miért törődsz velem? – nézett aztán Félix szemeibe.

-         Mert sok nő arcán láttam már a tagjaink közül azt a fajta elkeseredettséget, amit most a tiéden. Nem volt a mi családunk mindig ilyen kemény, és szívtelen, mint most. A legjobb példa a helyzetünkre Jane és Alec. Mások voltak, mint a többiek, így veszélyesnek hitték őket. Akit pedig bántanak, megálaznák, és kihasználnak, egy idő után érzéketlenné válik. Te is ezen mész keresztül, csak a te szíved nem hagyja, hogy az agyad  átvegye az irányítást feletted. Ritka kincs az, akinek ekkora szeretet lakozik a lelkében, és hidd el, hogy bele fogsz pusztulni, ha megpróbálsz olyan lenni, amilyen nem vagy. A szeretet és főleg a szerelem nem logika dolga. Úgyhogy szerintem tegyél le arról, hogy valaha is elfelejted azt a ficsúrt. Marcus Mester még létezése során nem érzett a tiéteknél nagyobb kötődést, és szeretet. Gondolkozz el ezen. Az ilyesmi nem fog csak úgy huss, elszállni.

-         Hűha, mivel érdemeltem ki ezt a monológot? – kerekedtek el Bella szemei. – Még soha nem hallottalak ennyit beszélni.

-         Nem is találkoztál velem minden nap – nevetett fel Félix.

-         Ez is igaz – bontogatta ki a kései vacsoráját Bella.

-         A lényeg, hogy felesleges volt elhagynod őt, mert előbb-utóbb az idő megoldotta volna a dolgokat, és újra megtanultál volna bízni benne.

-         Valóban, lehetséges, vagy örökké kínoztuk volna egymást, hogyha átváltoztat, mert most már tudom, hogy mit veszítek az átváltozással. Attól lehetett volna kisbabám, akit a világon a legjobban szeretek. Miért érném be kevesebbel?

-         Arra nem is gondolsz, hogy esetleg belehalhattál volna a szülésbe? – kérdezte kíváncsian. – Lehet, hogy te voltál nekik a fontosabb.

-         Nem, ez nem igaz. Azért tették azt, amit tettek, mert téged akartak megvédeni, ez részemről egyértelmű. Bár, megcáfolhatod – nézett érdeklődve a tésztát majszoló Bellára.

-         Azhért… mert…

-         Inkább fejezd be a vacsorát, és utána folytatjuk – nevetett fel Félix. – Ha ilyen vagy, amikor nem vagy éhes, akkor nem tudom, hogy milyen lehetsz éhesen, de már most félek tőled – incselkedett vele vigyorogva.

-         Nem is emlékszem, hogy mikor ettem ilyet utoljára – sóhajtott fel elégedetten az utolsó falat után.

-         Hozzak még egy adagot? – ajánlotta a lehetőséget.

-         Nem, dehogy is. Nem volt ilyen ennivaló a gyomromban, amióta eljöttem otthonról. Lehet, hogy ezt sem volt bölcs megenni – simított végig a hasán. – Viszont annyira jól esett nekünk ez a tészta, hogy azt el se tudod képzelni. Kösz, Félix – nyomott gyors puszit a vámpír arcára.

-         Nincs mit, de miért beszélsz többes számban?

-         Tudod – simított végig még egyszer a hasán.

-         Ajaj – futott át Félix arcán is a felismerés.

-         Mi a baj? – kérdezte Bella döbbenten.

-         Semmi, csak olyan karcsú vagy, hogy teljesen kiment a fejemből a kis lurkó - rögtönzött Félix.

-         Oh, köszönöm, azt hiszem. Bár annak nem örülök, hogy még nem látszódik, de karcsúnak lenni azt hiszem, hogy hízelgő, főleg ha egy vámpír látja így – pirult el egy pillanatra.

-         Hidd el, nagyszerűen nézel ki, de azt hiszem, hogy most már pihenned kéne – vette ki a kezéből a tálat és az evőeszközt. - Elvileg az ágyam kényelmes, én jót szoktam feküdni rajta, bár alváshoz nem használom – kacsintott Bellára.

-         Pfuj, remélem, hogy húztál új lepedőt azóta, amióta itt voltál egy lánnyal – fintorodott el Bella, mire Félix felnevetett.

-         Még jó, minden hölgy után lehúzom. Holnap majd miattad fogom lecserélni. Habár az is lehet, hogy inkább megtartom az illatodat, ameddig csak lehet.

-         Hm… ez kicsit olyan,  mintha éppen romantikus pillanatunk lenne. Vagy olyan, mintha egy éhes vámpír arra vágyna, amire szüksége van.

-         Kicsit szétszórtak a mondataid, biztosan fáradt vagy – nyomta le Bellát az ágyra. Majd egy gyengéd mozdulattal betakarta őt.

-         Úgysem tudok jót aludni, ha betakarsz – mászott Bella a takaró fölé. – Nincs néhány jégkockád véletlenül?

-         Jégkocka?

-         Igen, amit beletehetnék egy törölközőbe, és a fejem alá tehetnék – ábrándozott Bella.

-         Fáj a fejed? – húzta fel a szemöldökét Félix.

-         Nem, de kell a hideg, hogy jól essen az alvás – remegett meg Bella szája.

-         Értem – biccentett Félix. – Lehetek az Edward pótlékod? – ajánlotta magát.

-         Nem mondtam ilyet. Nem is értem miről beszélsz – húzta fel magát Bella.

-         Akkor felajánlhatom a hidegemet? – fogalmazta át Félix a kérdést.

-         Igen, az jó lenne – csúszott arrébb Bella. Majd Félix elhelyezkedett az ágyon. Bella pedig a mellkasára hajtotta a fejét. Néhány pillanattal később pedig már aludt is.