The Beauty and the Bear - 44. fejezet

44. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Döbbenten figyeltem, ahogy Bella mindenféle különösebb zavar, vagy félelemérzet nélkül alszik egy kis szoknyában, és egy mélyen dekoltált felsőben, amikor pontosan tudta, hogy Féllix is a házában tartózkodik. Nem tudom elhinni, hogy Bella megbízik egy Volturi tagban. Na és az, hogy önként meg Volterrába, és a családom tagjai közül senki sem jelenik meg, hogy észhez térítse Bellát. Mindenki megőrült ebben a világban?

-         Most teljesen őszintén válaszoljatok, legyetek szívesek – sóhajtottam fel. – Alice-t és Edwardot, na meg a többieket is, teljesen hidegen hagyja, hogy Bellát meg fogják ölni?

-         Nem, ez egyáltalán nem így van – vágta rá Nadine azonnal.

-         Akkor mégis, hol a fészkes fenében vannak már? – váltam hisztérikussá.

-         A válasz egyszerű. Nem jöhetnek ide. Bella megfenyegette Alice-t, hogy vámpírt kiált, hogyha beavatkoznak az életébe. Ami még annyira nem is érdekelné őket, de mivel már a Volturi is belekeveredett az egészbe, dönteniük kell.

-         Na és nem Bella mellett kéne dönteniük?

-         Mellette döntenének a legszívesebben, de úgy érzik, hogy nincs már hozzá joguk, hogy bármit is tegyenek Bella akarata ellenére. Hiszen pontosan egy ilyen lépés miatt veszítették el őt. Ha belegondolsz, akkor megsértették a szabad akaratát, és az ilyesmin nehéz túllépni. Egyébként, annyit elárulhatok, hogy Alice a szomszédos tetőről figyeli az eseményeket, de nem akar közbeavatkozni. Csak akkor, hogyha Bella ellenállást tanúsít Félixszel szemben. Ellenkező esetben hagyja a barátnőjének, hogy azt tegyen, amit akar, még akkor is, hogyha ez számára nagyon is nehéz – magyarázta Nadine kedvesen.

-         A szabad akarattal egyet értek, na de ez a helyzet azért kicsit más. Ráadásul Bella láthatóan nem beszámítható – vetettem ellent. – Elmegyógyintézetben lenne a helye, nem pedig Volterrában.

-         Azért az elmegyógyintézet talán túlzás, Rose – állapította meg Nathan.

-         Szerintem nem túlzás. Egy vérszomjas fenevad mellett alszik, aki bármelyik pillanatban elvesztheti a fejét, és rá vetheti magát.

-         Te is tudod, hogy ez így nem teljesen igaz – tette a vállamra a kezét Nathan. A Volturi bár embervérrel táplálkozik, azért van önuralmuk, hiszen a saját városukban sosem vadásznak, ellenben kimenniük ki kell az emberek közé. Ha meg akarják állni a csábítást, akkor képesek rá, hogy meg is tegyék.

-         Ja, vagy inkább csak valami mást szeretne előbb Bellától – fintorodtam el.

-         Nos, ezzel nem vitatkozunk, azt hiszem – húzta el a száját Nadine.

-         Pfuj, ugye nem mondod, hogy ez a vadállat lesz Nessie apja?

-         Nem, Félix nem lesz az apja senkinek sem – rázta meg a fejét Nadine.

-         Mesedélután van, vagy figyelitek az eseményeket is? – morgolódott Nathan. – Mostanában nem vagytok túlságosan koncentráló képesek.

-         Inkább csak Rose mérhetetlenül türelmetlen és kíváncsi – öltötte ki Nathanre a nyelvét Nadine. 

-         Te meg mérhetetlenül cserfes vagy még mindig. Nehéz úgy vezetni valakit, hogyha be nem áll a szátok egyfolytában – lépett egy lépést Nadine felé.

-         Öhm… szóljatok, hogyha esetleg zavarok – mosolyodtam el. Lesz itt valami, látszik rajtuk, hogy még mindig táplálnak gyengéd érzelmeket egymás iránt.

-         Ez csak amolyan kis vezetői vita – hárított Nadine azonnal.

-         Hm… én is szeretem az ilyen „kis vezetői vitákat” Emmettel – kacsintottam barátnőmre. Aki erre csak zavarában lesütötte a szemeit. Nathan pedig kuncogva nézte végig a jelenetet.

-         Na, vissza Bellához lányok, ébredezik – szólt ránk Nath szigorúan. – Még egy kis koncentrációt kérek tőled Rosalie, utána pedig mehetsz vissza a testedbe aludni – fűzte még hozzá.

-         Én teljesen jól vagyok, úgyhogy emiatt ne aggódj. A ti figyelmetek kalandozik el mostanában egymás felé – villantak meg a szemeim. Imádom nézni a bimbózó románcukat.

Bella lassan mocorogni kezdett. Először azt hittem, hogy egyelőre csak átfordul még a másik oldalára, de aztán olyan hirtelen és váratlanul pattant fel, hogy kis híján nekiment az őt figyelő Félix mellkasának.

-         Mit bámulsz? – leplezte zavarát Bella.

-         Tetszett, ahogy aludtál. Én már régen nem érezhettem azt a békességet, ami az alvással jár együtt. Már nem is emlékszem rá, hogy milyen is az – gondolkodott el Félix. Na jó, inkább mondjuk úgy, hogy elmélázott. A gondolkodás azt hiszem, hogy túl erős kifejezés lenne a számára.

-         Nos, ez igazán hízelgő. Biztosan az is tetszeni fog, amikor majd végleg lehunyom a szemeimet – forgatta meg a szemeit Bella.

-         Nem feltétlenül kell mindenképpen örökre lehunynod a szemeidet. Szerintem Aro Mester örömmel venné, hogyha inkább örökké nyitva maradnának azok az igéző szemeid. Persze ezt az őzike szemszint nem tudod megtartani, de könnyedén el tudlak képzelni vörösen izzó szemekkel is. Illene hozzád.

-         Hogy is ne, én nem vagyok gyilkos – csattant fel Bella dühösen.

-         Nos, ez nézőpont kérdése. Ez csupán evolúció. Az erősebb elintézi a gyengébbet. Ez a világ rendje. Csak esetünkben ezek már nem az állatokat takarják, mint az embereknél, hanem magukat az embereket. Egyébként is, egy állatot megölni pontosan ugyanolyan gyilkosság, mint egy embert. Csak az állatok mészárlása természetellenesnek minősül a fajtánkban. Amúgy pedig, ha azt vesszük, hogy az emberek és a majmok igen szoros kapcsolatban állnak egymással…

-         Te nem vagy normális, már ne is haragudj – nevette el magát Bella.

-         Az lehet, viszont ki tudja mióta először, de sikerült téged őszinte kacajra fakasztanom. A mosoly sokkal jobban áll neked, mint a beesett depressziós arckifejezés, ha szabad így fogalmaznom – vigyorodott el Félix.

-         Hm… meg akarod kedveltetni magadat, hogy majd téged válasszalak hóhéromnak? – húzta fel a szemöldökét Bella.

-         Ami azt illeti, ez is egy csábító lehetőség, de hogyha te is úgy akarnád, akkor akár most is boldogan átváltoztatnálak. Csatlakozhatnál hozzánk. Vámpírként már nem lenne olyan gond, hogy Aro meg akarna öletni, és a Culleneket is megmentenéd, persze, csak akkor érdekes ez a tény, hogyha még érdekelnek. Máskülönben valószínűleg csúnyán fogják végezni. Tudod a vezetőink nem nagyon szeretik, hogyha átverik őket. Márpedig te láthatóan nem vagy vámpír – nézett végig Bellán.

-         Nem volt kitűzve az időpont – vetett ellent Bella.

-         Valóban nem, de azzal, hogy elvett téged az a Cullen gyerek, elég nyilvánvalóvá vált, hogy eljött a te időd. Legalábbis mind azt hittük, hogy már vámpír vagy, egészen addig, amíg meg nem láttalak tegnap este abban a bárban – válaszolta Félix.

-         Egyébként megtudhatom, hogy miért nem Volterrában vagy? Mit keresel te itt Rómában? – kérdezte Bella kíváncsian. – Talán valaki rossz fát tett a tűzre errefelé?

-         Nem éppen, csupán a megérdemelt kimenőmet töltöm itt. Szeretem ezt a várost. Nagyon buli a sok vallásos, pingvin hölgyike közül szemezgetni. Csendben tűrik a halált, mert azt hiszik, hogy egy jobb helyre mennek. Elég érdekes életszemlélet. Én mindig is inkább ateista alkat voltam, de itt szabadon lakmározhatok a sikátorokban, mert ezek a hívő lelkek nem igazán félnek a haláltól. Talán te is beállsz, hogy ékesítsd az apácák sorát? Habár ezt a szoknyát és felsőt elnézve inkább egy másik állást tudnék neked elképzelni, na azokat a hölgyeket is roppant kedvelem. Némi euróért igen kiváló szolgáltatást nyújtanak – simított végig Bella dekoltázsán.

-         Eléggé a két véglet felé vonzódsz – lökte el a kezét Isabella. – Sajnálom, de én nem illek a nőkről kialakult képedbe, mert én egyik kritériumnak sem tudok megfelelni.

-         Nagy kár, de talán a kedvedért kivételt teszek – sóhajtott fel Félix. – Egyébként, nekem még nincs feleségem, úgyhogy ha esetleg második férjet keresnél, akkor ajánlom magamat – hajolt egészen közel Bells ajkaihoz.

-         Roppant hízelgő, hogy lehetnék egy újabb strigula az ágyad végében, de inkább kihagyom az élményt – válaszolta unottan.

-         Cicám, vadabb vagy, mint valaha. Szinte már félek tőled, gyenge kis ember létedre – hahotázott Félix. – Azt hiszem, hogy mocskos kis vámpírt tudnék faragni belőled.

-         Mint már mondtam, nem kívánok átváltozni – szusszantott dühösen.

-         Mint már mondtam, ezt nem kérdeztem. Már szóltam egy gépnek, hogy este megyünk, és utazunk is Volterrába. Úgyhogy szedd össze a holmit, amire esetlegesen szükséged lehet még. Majd a Mesterek határoznak felőled. Bár, ha meggondolnád magad, akkor út közben még mindig elindíthatom az átváltozásodat, és akkor nem lesz vita felőled. Viszont, ha emberként érkezel, akkor megvan a kockázat, hogy te leszel Aro vacsorája. Szóval, alaposan gondolt át, hogy mit szeretnél, mert ha odaérünk, akkor már nem sokat tehetek érted – magyarázta Félix. – A lehetőséget nem tudom neked felajánlani a végtelenségig.

-         Roppant megtisztelő, hogy próbálsz megmenteni, de nincs szükségem segítségre. Legfeljebb teljesítheted azt a vágyamat, hogy ezt temessétek mellém – mutatott fel egy apró plüss oroszlánt.

-         Hány éves is vagy te, Bella? Szerintem már kinőttél a plüssállatkás korszakból, de ha mégsem, akkor elárulom, hogy a koporsóban már nem fogsz félni egyedül – húzta fel a szemöldökét Félix.

-         Nem azért kell, hanem azért, hogy elvihessem valakinek odafentre – gördült le egy könnycsepp Bella szeméből.

-         Oh… - nyögött fel Félix. – Várjunk csak, ha Edward volt még csak az életedben, akkor nem lehet, hogy te… - nézett a pocakjára jelentőségteljesen.

-         A vámpírok sem tudnak mindent – rántotta meg a vállát Bella. – Edwardnak, és nekem sikerült – tette még hozzá.

-         Akkor hol van a kis lurkó? – döbbent meg a volturi.

-         Edward és a családja szerint túl veszélyes lett volna rám nézve – pityeredett el Bells.

-         Akkor már azt hiszem, hogy mindent értek – mondta Félix hitetlenkedő szemekkel. – Így már nem is csodálom a válást sem, és azt sem, hogy nem akarsz közénk tartozni. Bár maga a megnyilvánulás elég váratlan a volt családod részéről, mivel mindig is az élet fontosságát ajnározzák. Erre a saját vérüket gyilkolják meg. 

-         Őszintén szólva, sosem gondoltam volna, hogy ezt a tényt egy Volturi tag fogja megérteni elsőként. Tudod te vagy az első, Jacob után, aki felfogja, hogy mit is tettek. Különös. Eddig azt hittem, hogy nem igazán gondolkodtok azon túl, hogy mit parancsolnak nektek – gondolkodott el Bella.

-         Ami azt illeti, nem túl hízelgő ránk nézve ez a gondolatmenet, de akármilyen hihetetlen ez a számodra, nem csak a parancsok az életünk. Egyszerűen csak nem ismersz bennünket. Az egy dolog, hogy embervérrel táplálkozunk, de azért érzéseink nekünk is vannak.

-         Sajnálom, ez jogos – bólintott rá Isabella.

Oda ne rohanjak. Félix barátunk mindjárt elsírja magát. Csak én érzem át, hogy milyen gyengén alakítja az érzelmes, áldozatot? Tisztára hülyére veszi Bellát, ő meg hagyja, hogy teljes mértékben átverjék és kihasználják. Ez egyszerűen elképesztő. Alice pedig premier plánból nézi végig? Ilyen a családom nélkülem? Hát sosem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de velem azért mégis csak jobbak voltak. Ez azért durva. Azt hittem, hogy tökéletes idill lesz, ha én nem leszek ott, de ezek szerint hatalmasat tévedtem. Már megint.

-         Válaszolsz teljesen őszintén egy kérdésemre? – nézett Bellsre komolyan.

-         Hát persze, Félix – egyezett bele azonnal.

-         Te tényleg, Edwardtól voltál terhes? Nem lehetséges, hogy esetleg valaki mástól…

-         Már megbocsáss, de még csak a feltételezés is sértő – háborodott fel Bella. – Én nem vagyok egy ledér nőszemély. Sosem voltam együtt senki mással, csak és kizárólag Edwarddal. Ez pedig így is fog maradni, egészen a halálomig.

-         Értem – biccentett Félix. – Bocsi, de ez annyira hihetetlen.

-         Nem hihetetlen, csak nem tudtátok, mert nem sűrűn jönnek létre vámpír-ember szerelmek – vágta a fejéhez Bella. – Viszont azt már sosem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna, ha… Nem igaz? A kisbabámat elvették tőlem, de én az anyjaként éreztem, hogy nem volt gonosz lény. Egy kis angyal volt. Nem érdekel, hogy ki mit gondolt róla, én tudom, hogy imádnivaló gyermek volt.

-         Én elhiszem neked – tette Félix Bella vállára a kezét. – Most viszont indulnunk kell, sajnálom, de nem tudlak eltitkolni Aro elől, úgyhogy kénytelen leszel velem jönni.

-         Tudom, hogy nem tudok megszökni, már beletörődtem – indult el Bella csomagolni. – Az oroszlánt – vette fel az apró játékot.

-         Tudom, el akarod vinni neki – bólintott rá Félix. – Úgy fogok tenni, ahogy kértél.

-         Köszönöm – mondta Bella hálásan.

-         Nincs mit, azt hiszem, hogy ez a legkevesebb, ha már én okozom a halálodat – nézett mélyen Bella szemébe. – Bár, csak, hogy tudd, az ajánlatom érvényes marad. Nem feltétlenül kell ezt az utat választanod.

-         Ez kedves tőled, de nekem már nincs miért vámpírrá változnom, és igazából élni se maradt sok okom, úgyhogy nem fogok élni a lehetőséggel, de hálás vagyok érte, hogy felajánlottad – kapott elő egy bőröndöt. Majd mélyen elgondolkodva megállt. – Tulajdonképpen minek is nekem bőrönd? Nem leszek ott sokáig.

-         Nem tudom, gondoltam, hogy magaddal hoznál valamit, amit szeretsz. Az emberek mindig úgy ragaszkodnak a dolgaikhoz.

-         Nem, azt hiszem, hogy nincs mit magammal vinni erre a kis időre, talán csak… - gondolkodott el Bella. Majd kihúzta az éjjeliszekrényes fiókját. Azután pedig kivett belőle egy apró karkötőt, amin egy farkas és egy kristályszív lógott. Hm… ez az a darab, amit Edwardtól és Jacobtól kapott. Gyors mozdulattal magára vette az ékszert, majd felvette a válltáskáját, és Félix elé állt. – Készen vagyok.

-         Szép karkötő, bár nem értem a választásod értelmét.

-         Ez egy emlék, elég, ha én értem – simított végig az ékszeren.

-         Rendben, te tudod – rántotta meg a vállát Félix.

Úgy látom, hogy nem az a fajta, aki túlragozza a dolgokat. Ha valaki nem akar róla beszélni, akkor simán ráhagyja a dolgot. Nem kezd kérdezősködni. Ez egy elég pozitív tulajdonság, ezt kénytelen vagyok elismerni. Félix hívott egy taxit, ami kivitte őt és Bellát a reptérre, ahol felszálltak a magángépre. Szörnyű volt látni, hogy éppen Volterrába tart, ráadásul önként, hogy megölhessék. Még csak eszébe sem jut küzdeni, pedig sosem volt az a fajta lány, aki azt mondja, hogy „gyertek, itt vagyok, öljetek meg”. Erre most belesétál a halál karjaiba. A repülőút nagy részét átaludta, mintha csak nyaralni menne. Félix fel sem ébresztette, amikor leszálltak, egyszerűen a karjaiba emelte, hogy levigye a gépről.

-         Mindjárt felébredek, Edward – motyogta Félix mellkasába.

-         Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem lennél ilyen makacs. Nem lett volna szabad elhagynod azt a barmot, ha még mindig szereted – állapította meg Félix csak magának. – Akkor most nem kéne a saját kivégzőosztagod elé cipelnem téged.

Amint leértek a repülőről már ott várt rájuk egy autó és néhány testőr, akik döbbenten figyelték a Félix karjában alvó lányt.

-         Hát ez a kis dög meg mit keres itt? – húzta fel a szemöldökét Jane. – Bár tulajdonképpen jó, hogy megtaláltad – vigyorodott el gonoszan. – Alszik, tehát még ember, ez pedig azt jelenti, hogy nem csak őt, hanem a Cullen családot is elintézhetjük. Szép fogás volt, Félix, gratulálok.

-         Önként jött velem – sziszegte oda neki Félix.

-         Neked meg mi bajod van? – sértődött meg Jane. Majd beszállt a kocsiba.

-         Miért hoztad ide, amikor kedveled? Nem kívánod a halálát, látszik rajtad – lépett eléjük Alec és Demetri.

-         Nem tudtam volna elrejteni a Mester elöl, hogy a lány még mindig ember.

-         Akkor miért nem tetted vámpírrá? – kérdezte Demetri. – A Mester mindig örül egy új tagnak. Főleg, hogyha tehetséges, márpedig a Swan lány az.

-         Nem akar már átváltozni – vágta rá azonnal.

-         Na és mióta érdekel téged egy nő esetében, hogy mit akar, vagy nem? – húzta fel a szemöldökét Alec.

-         Mindegy, inkább csak menjünk, ha lehet. Essünk túl a dolgon, mielőtt még felébred, és itt rendez jelenetet – szállt be a kocsiba Félix.

-         Tudod, hogyha önként eljött veled idáig, akkor nem valószínű, hogy itt jelenetet rendezne, úgyhogy nem kell terelned. Valamiért kedveled ezt a lányt, és kész. Ez nem szégyen – mondta Demetri komolyan.

-         Nem szégyen? Ez csak egy nyavalyás kis ember. Miért van tőle minden vámpír úgy elájulva? Önkéntes vér-automatát üzemeltet szabad idejében? – csattant fel Jane. Mire Bella összerándult Félix karjában, és kinyitotta a szemét. – Na remek, erre most felkelt, és valószínűleg beszélni is fog. Ráadásul még csak megkínozni sem tudom, a hülye pajzsa miatt, hogy ne is jusson eszébe megszólalni.

-         Ne foglalkozz vele, Jane mindenkit utál Alecen, és a Mestereken kívül – szusszantott fel Félix.

-         Üdv nálunk újra, Mrs. Cullen – vigyorgott Belllára Demetri.

-         Ms. Swan – szűrte Bella a fogai között.

-         Hoppá – kerekedtek el Demetri szemei. Majd Félixre vigyorgott. – Micsoda váratlan fordulat.

-         Semmi olyasmi nincs, amire gondolsz éppen – morogta Félix.

-         Ha te mondod – emelte fel védekezően a karját Demetri.

Az út hátralévő része csendben telt el. Bella láthatóan kicsit feszélyezve érezte magát Félix ölében, de mégsem tolta el magát tőle. Amint begördültek a garázsba, mind kiszálltak az autóból, és a lift felé indultak. Amivel lementek, elsétáltak Gianna mellett, és végül beértek a nagyterembe. Aro azonnal elvigyorodott, amikor meglátta Bellát, míg Caius természetesen felháborodva pattant fel, hiszen a lány még ember. Marcus pedig a rá jellemző unottsággal figyelte az eseményeket.

-         Nocsak, Mrs. Cullen, nem számítottunk a látogatásodra – lépett közelebb Aro, mintha nem is zavarná, hogy Bella még ember.

-         Ms. Swan – sóhajtott fel fáradtan.

-         Aro, ne kezdj bele megint az udvariaskodásba. A lány még ember. A Cullenek hazudtak nekünk. Öljük meg a lányt, és a Cullen klánt is. Példát kell statuálnunk.

-         A Cullenek nem tehetnek semmiről, én jöttem el tőlük. Öljenek meg és őket hagyják békén.

-         Mióta hiszed, hogy érdekel bennünket egy ember véleménye? – termett Bella előtt Caius.

-         Fivérem, higgadj le egy kicsit. Derítsük inkább ki, hogy mi történt – ajánlotta Aro.

-         Nincs miről beszélnünk. A fejébe nem látsz, mondani pedig azt mond, amit akar – vetette ellen Caius.

-         Mester, ha megengeded, hogy szóljak, akkor elmondanám, hogy a lány önként jelent meg a színetek előtt – szólt közbe Félix.

-         Csakugyan? – lepődött meg Aro. – Isabella már nem Cullen, és önként jött el hozzánk, ez több, mint érdekes.

-         Mester – nyújtotta a karját Félix Aro felé. Aki azonnal lecsapott a felajánlott kézre. Majd koncentrálni kezdett, majd amikor befejezte a gondolatok vizsgálatát, azonnal Bellára meredt, majd elmosolyodott. – Ez több, mint érdekes. Utána kell néznünk – mondta áhítattal.

-         Ha megengeded, Uram. Amíg határoztok, addig örömmel vigyáznék én a lányra – kérte Félix alázatosan.

-         Persze, Félix, azt hiszem, hogy ezt teljes mértékben megérdemled – egyezett bele Aro. – Távozhattok, hogyha megtudtam, amit akartam, akkor hívatlak titeket.

-         Mi? Nem, arról volt szó, hogy megöltök, mert nem tartottam be az egyezséget – tiltakozott Bella.

-         Sosem hittem, hogy ezt mondom, de az emberrel értek egyet – mondta Caius villogó szemekkel.

-         Ne aggódj, Bella, hamarosan beszélünk, addig Félix gondoskodik a kényelmedről. Légy üdvözölve ismét, Volterrában, kedvesem – bocsátotta el őket Aro.

Mire Félix a karjaiba kapta a kapálózó Bellát, és kisietett vele a teremből. Én pedig hirtelen újra Nathan szobájában találtam magam.

-         Ez egyszerűen rémes – váltam hisztérikussá. – Ez nem történhet meg így. Azonnal vigyél vissza, tudni akarom, hogy mi történik.

-         Meg fogod tudni, de Emmett mindjárt felébred, úgyhogy most vissza kell menned a testedbe – érintette meg a homlokom Nathan. Megpróbáltam elhúzódni, hogy ne veszítsem el az emlékeket, de gyorsabb volt nálam. – Sajnálom, de ez a te érdeked – mosolygott rám.

-         Persze… tudom – válaszoltam akadozva. Mi is az én érdekem? Jah, az emlékek elszívása napközbenre. Ezzel én is tisztában vagyok.

-         Gyere, visszaviszlek a testedbe – ragadott kézen Nadine.

-         Oké – mosolyogtam rá. – Viszlát, Nathan.

-         Szia, Rose – intett nekem még Nathan. A következő pillanatban pedig már meg is éreztem a hátamon a cirógató ujjakat…