The Beauty and the Bear - 35. fejezet

35. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Reggel, legalábbis valószínűleg reggel, arra ébredtem, hogy valami, pontosabban valaki harapdálja a nyakamat. Azután pedig kellemes intenzív kávéillat csapta meg az orromat.

-         Ébresztő, kedves tanító néni. A diákjai egy óra múlva itt lesznek – duruzsolta a fülembe.

-         Te jó ég, tényleg – ültem fel hirtelen. – Én meg még a végén elalszom első nap – fintorodtam el.

-         Hé, nyugi, ha félsz, azt a gyerekek megérzik, és szétszednek néhány óra alatt – nevetett fel Emmett. – Itt a kávé, hogy kibírd a napot, és a reggelit is tálaltam a tanári lakban. Gyere- nyomta a kezembe a csészét, majd felkapott, és bevitt a konyhába, ahol leültetett egy teli tányér elé. – Jó étvágyat – nyomott puszit a számra. Majd ő is helyet foglalt a másik tele tányér előtt.

-         Köszönöm – mosolyogtam rá.

Majd hatalmas falatokban kezdtem el eltüntetni a reggelimet. Elképesztően éhes voltam, bár ezt betudhatjuk annak is, hogy tegnap kihagytam az egyik étkezést, mert fontosabb volt Emmettel foglalkozni, mint enni. Ezért igazán nem ítélhet el senki.

-         Hűha, éhesebb voltál, mint valaha – kuncogott fel Emmett. – Kérsz még egy kicsit?

-         Igen, köszi – ittam ki a második bögre tejet is.

Majd jóízűen nekiestem a második tányér rántottának. Megittam egy bögre kávét, két bögre tejet, és két nagy tányér rántottát is reggelire. Nem tudom, hogy mi van velem. Én nem szoktam ennyire sokat enni. Valami biztosan nem stimmel. Holnap megyek és megvizsgáltatom magam Lionellel, de ma csakis a gyerekekkel fogok foglalkozni. Szükségük van rám. Tanulni szeretnének, és én tanítani is fogom őket.

-         Jóllaktál, kedvesem? – simogatta meg Emmett a hasamat. – Vagy még tegyünk bele valamit?

-         Azt hiszem, hogyha bármi belekerül még, akkor kipukkad – kuncogtam fel.

-         Rendben, akkor menj, mosakodj, és öltözz, én pedig eltüntetem a tegnap esténk nyomait – pattant fel szerelmem. Majd szenvedélyesen megcsókolt. Amikor elváltunk egymástól, más csak pihegésre és bólogatásra futotta tőlem. – Hízelgő, hogy ilyen hatással vagyok rád, de gyerünk, csipkedje magát, kisasszony – állított fel. Majd megpaskolta a fenekemet, és taszított rajtam egy aprót a fürdőszoba irányába. – Gyorsan, gyorsan, nem ér rá tanárnő, kérem – nevetett fel Emmett.

Azután pedig kiviharzott a házból. Én pedig szófogadóan bementem a fürdőbe, és gyorsan megtisztálkodtam, majd felöltöztem, és már siettem is a terembe. Mindegyik asztalra tettem egy almát, és egy szelet édességet. Gondoltam megédesítem egy kicsit az első napot az iskolában. Elégedetten néztem végig az alkotásomon, amikor lódobogás ütötte meg a fülemet, úgyhogy gyorsan ki is szaladtam az ajtón. Majd szélesen elmosolyodtam, amikor megpillantottam Sallyt és Alexet, akik boldogan viszonozták a mosolyomat.

-         Sziasztok – köszöntem vidáman.

-         Szia, Rose – futott hozzám Alex.

-         Drágám, mit beszéltünk meg? – kérdezte Sally szigorúan.

-         Jó napot, tanító néni – sütötte le a szemeit szégyenlősen Alex.

-         Neked is jó reggelt, Alex – simítottam végig a fején.

-         Anya azt mondta, hogy az iskolában hívjalak Rose tanárnőnek, vagy tanító néninek, mint a többiek – harapott az ajkába.

-         Nos, azt hiszem, hogy valóban így lenne helyes – bólogattam hevesen. Nem szeretném, ha a többi tanítványom úgy érezné, hogy Alex kivételezett helyzetben van. Nem lenne tisztességes, azt hiszem.

-         Jól van, de otthon hívhatlak Rose-nak? – nézett rám ártatlanul.

-         Hát persze – öleltem magamhoz egy kicsit.

-         Jönnek a többiek – kiáltott fel Sally.

Én pedig azonnal felnéztem, és már láttam is a sok kis pacit, amelyek a tanítványaimat hozták a hátukon. Mind boldogan nevetve vágtáztak a tanterem felé. Majd mikor elém értek, mind köszöntek, és gyorsan bevitték a lovakat a kialakított istállóba, ahol Emmett már tett ki zabot, és vizet is az állatoknak.

-         Akkor mi nem is zavarjuk tovább a tanítást – nyomott csókot a számra Emmett. Sally pedig megölelt. Majd szerelmem felsegítette barátnőmet a lóra, és mindketten elvágtáztak. Én pedig egy pillanatra megrémültem. Itt állt előttem tizenöt csöppség, akik mind izgatottan néztek rám. Én pedig nagyon is zavarba jöttem.

-         Akkor talán menjünk be a terembe – mutattam az ajtó felé. Mire mindegyik kicsi szaladni kezdett befelé. Mire én odaértem, már mindenki a helyén ült, és izgatottan csacsogtak, hogy vajon mit fogunk ma tanulni. – Akkor én most elmesélem nektek, hogy hogyan is képzelem el a tanulást, addig ti nyugodtan nassoljátok el a süteményt. Az almákat eltesszük uzsonnára, rendben?

-         Igen – kiabálták teli torokból.

-         Jól van, akkor jó étvágyat nektek, én pedig elmondom, hogy mit fogunk csinálni ma – mondtam. Mire mindenki lelkesen falatozni kezdett. – Az első órán írni fogunk tanulni. Azután felolvasok nektek az egyik gyerekkönyvből, amit ti választotok majd ki. A délutánt pedig a szabadban fogjuk tölteni, ahol tanulmányozzuk az élővilágot. A szüleitekkel pedig már megbeszéltem, hogy mindenkit délután négy órakor fogok elengedni. Addig tart a tanítás. Közben, a délutáni program előtt lesz egy ebédszünet. Az ebédet ma a McCarhty család lesz olyan kedves hozni nekünk, pontosan délben.

-         Jaj de jó, Jessica néni mindig süt muffinokat – mondták a gyerekek boldogan.

-         Nos, mivel mindenki megette a tízórai süteményét, akár el is kezdhetjük. Ha jól látom, akkor mind hoztatok saját letörölhető kis táblákat. Akkor kezdhetjük is – mondtam mosolyogva. Majd a táblához léptem, és krétát emeltem a kezembe. Tehát az első betű, amit megtanulunk, az az A lesz – mosolyogtam rájuk.

Majd gyöngybetűvel felírtam a táblára a kis és a nagybetűs alakját is. Azután pedig büszkén figyeltem, ahogy a gyerekek tökéletesen próbálták leutánozni a mozdulatot. Néhányuknak még a nyelve is kilógott a szájából a koncentrációtól. Elképesztően édesek voltak, és szorgalmasak is. Hét betűt tanultunk meg egy óra alatt tökéletesen leírni, és egy pillanatig sem panaszkodott egyik tanítványom sem. Hm… tanítványom. Tetszik ez a helyzet.

-         Rendben, nagyon ügyesek voltatok – mondtam elégedetten. – Akkor most, ahogy ígértem, jönni fog egy mese, amit felolvasok nektek. Ti fogjátok kiválasztani. Van kedvenc történetetek? – kérdeztem izgatottan.

-         Nincsen, csak állatok legyenek benne – lelkesedtek be a gyerekek.

-         Oké, akkor keresünk valamit, amiben vannak állatok – bólintottam rá. – A Paripa. Mit szóltok hozzá? Ez a történet egy paciról szól.

-         Jaj, de jó, imádom a lovakat – kiáltott fel Alex.

-         Én is szeretem őket…

-         Én is…

-         Én is… - kiabálták egymás után a gyerekek.  

-         Rendben, akkor mindenki a pokrócokra – mutattam körbe a kényelmes fekhelyeken.

Hagyom őket egy órácskát aludni ebéd előtt, hogy jókedvűek legyenek délután is. Hiszen néhányan még olyan kicsik. A gyerekek mind engedelmesen lefeküdtek, és kényelmesen elhelyezkedtek. Én pedig olvasni kezdtem. Csodálatos történet volt a Paripa. Tele volt érzelemmel, szenvedéllyel, kitartással, és szenvedéllyel, szem előtt tartva, hogy mindig is a becsületesség a legfontosabb, és az, hogy önmagunk legyünk. Nem tudtam pontosan, hogy mikor aludtak el a tanítványaim, de boldogan dudorászva takargattam be őket. Majd leültem az asztalomhoz, és én is lehajtottam a fejem az asztalra néhány percre. Mosolyogva figyeltem a mocorgó, szunyókáló gyerekeket, és azon gondolkoztam, hogy talán egyszer az én kicsikém is itt fog aludni, hogy utána ebédeljünk, és kimenjünk a szabadba. A világ legcsodálatosabb pillanata lenne. Annyira beleéltem magam egy kis Emmett, és egy kis Anne gondolatába, hogy legközelebb arra eszméltem fel, hogy a gyerekek mocorogni kezdtek. Mindenki boldogan mosolyogva ébredt, és ez végtelen elégedettséggel töltött el. Minden jel arra mutatott, hogy jól végzem a munkámat, ráadásul pedig nagyon is élvezem. Fantasztikus érzés volt velük lenni egész délelőtt.

-         Tanárnő, gyerekek az ebédet tálaltuk a mezőn – jött be Emmett mosolyogva.

-         Jaj, de jó – pattantak fel a csöppségek. Én pedig odasiettem szerelmem kitárt karjaiba, és boldogan simultam az ölelésébe.

-         Úgy látom, hogy nagyon ügyes vagy, kincsem – nyomott puszit a homlokomra.

-         Nagyon igyekszem, de azért rettentően izgulok – haraptam az ajkamba.

-         Nincs miért izgulnod, szerintem a gyerekek nagyon is jól érzik magukat. Gyere, hallgatózzunk egy kicsit – fogta meg a kezem, majd kihúzott az ajtón.

-         Rose néni megtanított minket hét betűt írni, és olvasott nekünk egy szuper történetet egy Paripáról, délután pedig kimegyünk a szabadba és megismerjük az erdőt – lelkesedett Alex, de közben az összes többi tanítványom is hevesen mesélte a szerintük fantasztikus első tanítási délelőttöt. Egyszerűen szóhoz sem jutottam. Reménykedtem benne, hogy a gyerekek jól fogják érezni magukat, de álmomban sem mertem gondolni, hogy ennyire tetszeni fog nekik ez a nap. Féltem, hogy nem fogok tetszeni nekik. 

-         Látod? Imádnak – nyomott gyors csókot a számra Emmett. – Gyere, ebédeljünk meg mi is. Gyűjts erőt a délutánhoz, mert még hosszú napod lesz – mondta komolyan.

Majd kézen fogott és a többiekhez vezetett, akik már javában ebédeltek. Én azonnal leültem anya mellé, aki büszkén ölelt magához, boldogan ecsetelte, hogy a gyerekek mennyire imádnak engem. Annyira csodálatos volt ez a nap. Ebéd után anyáék megint magamra hagytak a gyerekekkel, és én boldogan vezettem őket ki a szabadba, ahol apró állatokat mutattam nekik. Találtunk katicabogarat, mókust, mezei egeret, és még sok-sok már állatkát, amit nevetve üldöztek, és figyelték minden mozdulatát. Azután elmondtam nekik, hogy melyik fa milyen fajta, és miért hívják örökzöldnek a fenyőt, hogyan lettek ilyen magasan a lombos fák, és még sok minden mást is. A délutánt pedig a tóban végeztük, ahol lemostuk magunkról a mókusüldözés porát. Csodálatos nap volt, és minden gyermek boldogan, és nagyon fáradtan távozott a tanításról. A kicsi szinte még el sem tűntek a horizontról a szüleikkel, Emmett már meg is jelent. Én pedig boldogan tálaltam a gyors vacsorát. Mindössze tojást főztem, kolbászt vágtam fel, és krumplit sütöttem. Emmett mégis úgy ette meg az ételt, mintha a legfantasztikusabb étteremből származott volna.

-         Ez fantasztikus volt, baby – simogatta meg Emmett a hasát. – Cserébe mindjárt megfürdetlek – kacsintott rám.

-         Csak ha te is jössz velem – kuncogtam fel. – Bár jobb lenne, ha várnánk egy kicsit a forró vízzel, mert nagyon sokat ettél, nehogy rosszul legyél.

-         Ki mondta, hogy forró vízről beszélek? – nevetett fel kedvesem.

-         Azt úgysem mered – kezdtem el rohanni előle.

-         Oh, dehogynem merem – mondta nevetve, majd néhány perc múlva elkapott.

-         Ne, kérlek, nagyon hideg van már kint. Fázós vagyok – bújtam hozzá ártatlanul. – Legalább langyos legyen az a víz, nem kell forró – rebegtettem meg a pilláimat.

-         Na jó, ma éjjel megkegyelmezek neked, asszony, de csak mert tegnap kint aludtál velem – adta meg magát Emmett.

-         Akkor lesz meleg fürdő, és puha ágy? – kérdeztem reménykedve.

-         Neked bármit, tanárnő – nyomott puszit az arcomra. – Készítsd elő a fürdőt, én pedig előkészítem a szobát – mondta komolyan.

-         Rendben – siettem be a fürdőbe, és már készítettem is a kellemesen meleg vizet. Úgy negyed óra múlva, amikor elkészült a fürdő, már siettem is vissza a kedvesemhez, de amint beértem a szobába tátva maradt a szám. A szobában mindenfelé rózsaszirmok voltak elszórva, és halvány fény lengte be a szobát, amit most a telihold fénye szolgáltatott nekünk. Minden tökéletes volt úgy, ahogy még soha nem, egész életem során. Mindig is így képzeltem el egy végtelenül romantikus éjszakát. – Ez gyönyörű – mondtam elámulva.

-         Nagyon igyekeztem – mosolygott rám szerelmem. – Megpróbállak elcsábítani, ha hagyod magad – kacsintott rám.

-         Én már el vagyok csábulva, azt hiszem – nyeltem egy nagyot. Még soha senki nem tett ilyet a szobámmal, még Emmett sem vámpírként.

-         Pedig még hozzá sem kezdtem a csábításhoz – vett elő egy tál epret, és egy üveg édes gyümölcsbort, két pohárral.

-         Ha így folytatod, akkor itt helyben elalélok – tátottam el ismét a szám.

-         Akkor a többit majd a fürdő után ecsetelem – nevetett fel.

-         Van más is? – kerekedtek el a szemeim.

-         Majd meglátod – mondta sejtelmesen.

-         Oké, akkor kivárom – sütöttem le a szememet zavaromban.

Mire legközelebb feleszméltem már a fürdőkád mellett álltam, és Emmett éppen a felsőmet bontogatta. Én pedig lassan bontogatni kezdtem az ingje gombjait. Néhány perccel később pedig már a kellemesen meleg vízben hagytam, hogy kedvesem megmosdasson, és utána szorosan magához öleljen. Nem tudom, hogy mennyi ideje ülhettünk már összebújva, de azt határozottan éreztem, hogy a fogaim lassan összekoccannak a hidegtől, és mégsem foglalkoztam vele, csak még közelebb húzódtam szerelmemhez, akinek a teste még a hideg ellenére is forró volt.

-         Fázol? – kérdezte megdörzsölgetve a karomat.

-         Egy kicsit kezd hideg lenni – fordultam felé.

-         Akkor ideje kiszállni – puszilta meg a vállamat. Majd könnyedén felkapott, és kiszállt a kádból, velem a karjaiban. Lassan az ágyhoz vitt, ahol azonnal betakart, majd elsietett valahová, amit nem igazán értettem, de azonnal szélesen elmosolyodtam, amikor visszatért egy hatalmas tányér palacsintával. – Én sütöttem, és most nem annyit, ami egy falunak is elég lett volna – kuncogott fel.

-         Jó tanítvány vagy – mosolyodtam el én is.

-         Nem nehéz egy ilyen tanárnőtől tanulni – vágott le egy falatot, én pedig engedelmesen kinyitottam a számat, és egy szem eperrel együtt felfaltam a finomságot.

Majd én szúrtam fel egy falatot a villára, és adtam oda Emmettnek. Úgy éreztem magam, mintha életemben először lennék randevún, és minden álomszerűen alakulna. Szavakba sem tudtam önteni az örömömet, inkább minden érintésemmel, és csókommal megpróbáltam kimutatni, hogy mit is érzek most, ebben a pillanatban. Végtelen szerelmet, boldogságot, biztonságot, magát a földi paradicsomot, amit soha nem kaptam meg még az élettől. Kései desszertünket pedig létezésem legcsodálatosabb szeretkezése követte. Emmett úgy ért hozzám, mintha minden érintés, minden szerelmes suttogás, minden csók az utolsó lenne, de mégis annyira gyengéd volt, hogy néha azt hittem ez csak egy álom, egy mennyei képzelgés, és a gyönyörű szappanbuborékom egyszer csak kipukkan, és én otthon találom magam vámpírként. Nem tudom, hogy Nathan mit törölt ki a fejemből tegnap éjjel, de azt sem tudom, hogy hogyan hagyhatnám itt ezt az alternatív valóságot, ahol annyi tökéletes pillanat várna rám, amiben több száz év alatt sem lenne részem. Ez a világ különleges, tökéletes, és az enyém, ahogy Emmett is… 

 Amint elaludtam a szappanbuborékomnak már vége is volt, bár vígasztalt a gondolat, hogy holnap reggel még biztosan a tökéletes világomban találom magam.

-         Készen állsz, Rose? – kérdezte Nathan.

-         Nem, de menjünk – sóhajtottam fel. Egyre kevésbé tűnt jó ötletnek tudni a következményekről. Az egyik felem önző akart lenni, és boldog tudatlanságban itt maradni, de a másik felem azt akarta, hogy a családom boldog legyen, akár az én álmaim árán is. Sosem éreztem még ilyen komoly kettősséget magamban és ez megrémített, úgy, mint még soha semmi a létezésem során. Mi a helyes? Hogyan kéne döntenem? Még soha nem voltam ennyire bizonytalan. Életem és létem pengeélen táncol, és nem mondhatnám, hogy az útitársaim könnyen hagynának döntésre jutni. 

-         Rendben, akkor gyerünk – mondta Nathan, kiszakítva a gondolataim sokaságából. Majd megérintette a homlokomat mielőtt elindultunk, Nadine pedig megfogta a kezemet, és nekem azonnal eszembe jutottak a tegnap éjjel látott képek. Bella még mindig az ágyban feküdt, és éppen letette a telefont, ami a kezében volt. Valószínűleg Charlie lehetett az, akivel beszélt. Vagy esetleg Jacob. Mást nem nagyon hiszem, hogy hívott volna jelen állapotában.

-         Bejöhetek? – kérdezte Alice bizonytalanul. – Hoztam neked egy kis ennivalót – fűzte még hozzá.

-         Nem jöhetsz be, és nem kell tőletek semmi – fordult el tőle Bella.

-         Enned csak kell – somfordált egy kicsit beljebb Alice. – Esme külön neked készítette ezt a raviolit. Tudjuk, hogy imádod.

-         Inkább kihagyom. Köszi, de nem kockáztatom meg, hogy megetettek velem valamit, amitől majd megnyugszom, vagy bármi mást megteszek a kedvetekért – morogta az orra alá.

-         Tényleg azt feltételezed, hogy Esme vagy én beletettünk bármit is ebbe a tésztába? – kérdezte Alice csalódottan.

-         Nos, egy napja még Carlisle-ról sem feltételezetem, hogy megöli a gyermekemet. Úgyhogy nem tudom, hogy ti mire vagytok képesek – állapította meg.

-         Bella, a szíved mélyén tudod, hogy ennek az egésznek, amit most teszel semmi értelme, ahogy mi is tudjuk, hogy hibáztunk, és ha akarod, akkor örökké a bocsánatodért fogunk könyörögni, ha megengeded nekünk, de már nem tudjuk jóvátenni a hibánkat. Már megtörtént – hajtotta le a fejét Alice. – Ezt azért leteszem oda az éjjeliszekrényre, hátha meggondolod magad – suhant oda egy szempillantás alatt.

Majd ahogy letette a tálcát kiviharzott a szobából. Bella azonban nem nyúlt az ételhez, sem pedig az üdítőhöz. Csak bámult ki az ablakon, ép kezét a hasán pihentetve. Nyoma sem volt benne a néhány nappal ezelőtti boldogságnak, ami átjárta a házat az esküvőjük napján. A bizalom megtört, és talán az életben ezt a legnehezebb helyrehozni. Sok mindent jóvá lehet tenni, de egy ilyen veszteséget nem. Ezt talán Esme tudja közülünk a legjobban. Hiszen ő sem heverte ki soha a gyermeke halálát, még ennyi idő után sem. Most Bella is ezt érezheti, sőt ő még talán még rosszabbat, hiszen tőle nem egy szörnyű betegség, hanem maga a családja vette el a gyermekét. Ha Nessie természetes halált halt volna, akkor most Edwardhoz bújva sírna, és lenne második esélyük, de így, nem biztos, hogy van még remény a számukra. Bellának minden joga megvan hozzá, hogy ne bocsájtsa meg a történteket. Én sem tudnék szemet hunyni egy ilyen támadás előtt, amit végrehajtottak ellene, és bár az aggodalom, és a szeretet vezérelte a családunkat, hogy megtegyék, amit tettek, Bella nem tud elvonatkoztatni. Hiszen őt érte a sérelem. A világ talán legnagyobb sérelme. Megértem Bellát, de valahol egy kicsit megértem a többieket is. Furcsa ez a kettőség, de azzal tisztában vagyok, hogy nem volt joguk ezt tenni, bármennyire is megmagyarázható az indok, ami miatt Carlisle megtette, pedig biztos vagyok benne, hogy élete eddigi legnehezebb döntése és tette volt.

-         Bella, beszélhetünk néhány percet? – lépett be Edward az ajtón.

-         Nem igazán van más választásom, mivel amíg nem váltunk el, még lesznek megbeszélnivalóink – válaszolta Bella. – Beszéltél már az ügyvéddel?

-         Igen, már felhívtam az ügyvédünket, és néhány napon belül készen lesz a válási papírokkal is, de kérlek, hallgass meg. Lenne néhány javaslatom, hogy megmentsük a házasságunkat – nézett Bellára könyörgőn.

-         Na és mik lennének azok a javaslatok? – nézett rá Bella egy pillanatra.

-         Közelebb mehetek? – kérdezte halkan.

-         Most is remekül hallak téged – motyogta halkan.

-         Rendben – sóhajtott fel Edward. – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk egyfajta párterápiára. Bármilyen hihetetlen Carlisle szerint van egy vámpírterapeuta, aki foglalkozik a problémás párokkal. Ha hajlandó vagy velem elmenni hozzá, akkor a föld alól is előkerítem. Vagy akár ide is hozom, amit csak akarsz – magyarázta hevesen.

-         Megölted a kisbabánkat – mondta dühösen.

-         Tudom, hogy hibáztam, de ha adnál még egy esélyt, akkor soha többé nem tennék meggondolatlan lépéseket. Mindent megbeszélnék veled, és soha nem tennék többé semmit az akaratod ellenére – mondta őszintén. – Esküszöm, hogy csak azért tettem ezt, mert nagyon féltem, hogy elveszíthetlek – tette még hozzá. Most tényleg őszinte volt. Én már régóta meg tudtam állapítani, hogy mikor füllent, és mikor mondja a színtiszta igazságot, és ez most a színtiszta igazság volt.

-         Ez pontosan úgy hangzik, mint amit most logikusan hallani szeretnék, de ez már kevés, Edward – motyogta Bella az orra alá.

-         Ez nem csak üres fecsegés, esküszöm, hogy soha többé nem hibázom. Kérlek, ne dobjuk el egy boldog jövő lehetőségét. Én csakis téged akarlak. Szeretlek, és tudom, hogy képesek vagyunk talpra állni. Adj egy esélyt, és én mindent megadok neked, amire csak a szíved vágyik – könyörgött tovább. Már egy kicsit én is megsajnáltam őt, de Bella arcán látszott, hogy továbbra is hajthatatlan.

-         Nem fog menni, Edward. Nem látlak már olyannak, mint néhány nappal ezelőtt. Megváltoztak a dolgok – mondta Bella lesütött szemekkel.

-         Tudom, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el, de talán ha adsz nekünk egy kis időt, akkor még meggyőzhetlek róla, hogy lehetünk boldogok.

-         Mindig ott lenne közöttünk ez a tüske, amit nem tudok kihúzni majd a szívemből – rázta meg a fejét Bella. – Csak írd alá a papírokat, és éljük tovább a saját életünket. Neked volt igazad, Edward. Soha nem kellett volna engednünk a kísértésnek. Nem tartozunk egy világhoz. Nem illünk össze. Én törékeny kis ember vagyok, aki alsóbbrendű, mint a nagy vámpírok, akik mindenekfelett állnak.

-         Ezt most csak az irántam érzett haragod mondatja veled – motyogta halkan. – Megértem az érzéseidet, de mégis könyörgöm, hogy adj nekünk egy kis időt. Maradj itt, csak egy hétig, ne hagyj el – nézett rá kétségbeesetten.

-         Sajnálom Edward, de nem megy – rázta meg a fejét Bella. Majd a könnycseppek patakzani kezdtek a szeméből.

-         Látod, te sem akarsz elhagyni engem, kicsim – suhant Bella mellé, és végigsimított az arcán.

-         Egy dolog, hogy mit akar a szívem, és egy másik, hogy mit akar az agyam – pityergett Bella tovább. – Menj ki, Edward. Kérlek – tolta el magától.

-         Rendben, kimegyek, de te is szeretsz még engem, attól függetlenül, hogy mit tettem. Elfogadom, hogy haragszol rám, de biztosan van számunkra valami megoldás. Bármit megteszek, hogy az enyém maradj – mondta miközben kihátrált a szobából.

-         Akkor is hazamegyek ma apával – motyogta Bella maga elé.

Megint néma csend telepedett a szobára, és Isabellának csak csendben folytak a könnyei, miközben a hasát simogatta. Fogalmam sem volt, hogy milyen érzések kavaroghatnak benne, de egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem olyasmi, amit képes lenne egykönnyen feldolgozni. Megint órák teltek el, és csak az szakította meg néha-néha a néma csendet, hogy valaki a családból benézett Bellához, de ő mindenkit visszautasított és elküldött. Késő este volt már, amikor Charlie lépett be a szoba ajtaján, és azonnal a lányához sietett.

-         Kicsim, mi történt veled? – kérdezte idegesen.

-         Már jól vagyok, apa, de haza szeretnék menni – karolta át Bella a nyakát.

-         Carlisle azt mondta, hogy megsérültél a nászúton, azért jöttetek előbb haza – mérte végig aggódva a lányát.

-         Igen, megsérültem, de hamar rendbe jövök, ígérem. Csak szeretnék hazamenni – bújt még jobban az apukájához.

-         Nem lenne jobb, ha még maradnál egy kicsit, hogy Carlisle megfigyelés alatt tarthasson? – kérdezte kissé idegesen.

-         Nem, kérlek, vigyél haza. Most erre van szükségem – kérlelte az apukáját.

-         Rendben van, kicsim, ha Carlisle szerint mozgatható vagy, akkor hazaviszlek, és majd otthon gyorsan rendbe fogsz jönni – simogatta meg Charlie lánya arcát.

-         Ő mondta azt, hogy ma este már mozgatható leszek – vágta rá azonnal. – Csak menjünk – karolta át apja nyakát. Charlie pedig óvatosan a térdei és a dereka alá nyúlt, és a takaróval együtt felvette Bellát, majd elindult vele a nappali felé.

-         Akkor mi megyünk is – mondta Charlie a nappaliba érve. Bella pedig teljesen elbújt a takaró alatt, és az apja nyakhajlatánál.

-         Rendben van – állt fel Carlisle Esme mellől. – Ha bármi gond van, akkor hívj nyugodtan, akár az éjszaka közepén is – mondta komolyan.

-         Köszönöm, Carlisle, úgy lesz – biccentett Charlie, majd miután Alice kinyitotta az ajtót előttük azonnal kisietett a házból, és Bellát óvatosan befektette a hátsó ülésre, majd elhajtott. – Bella, kicsim, mi történt? – kérdezte Charlie, amikor megállította az autót a házuk előtt.

-         Edward meggondolatlan volt, és ezért megsérültem, nem akartam ott maradni közöttük – motyogta Bella, miközben mereven bámult maga elé. – Nem szeretném bővebben kifejteni. Legyen elég annyi, hogy igazad volt Edwarddal kapcsolatban. Én nem illek hozzá.

-         Kicsim, az igazság az, hogy az esküvőtökön rájöttem, hogy én tévedtem – mondta Charlie komolyan. – Olyan áhítattal néztétek egymást, hogy szinte forrt a levegő, mi ez, ha nem szerelem?

-         A szerelemben is vannak megbocsájthatatlan dolgok – mondta dühösen.   

-         Én csak annyit mondok, hogy gondolt át, és hallgass a szívedre. Akkor nem érhet baj. Most pedig gyere, felviszlek a szobádba – vette újra a karjaiba Charlie. Majd gyengéden felvitte őt a szobájába, lefektette az ágyra, azután pedig alaposan betakargatta. – Hozzak neked valamit, édesem? Nem vagy éhes, vagy szomjas?

-         Jól esne egy pohár tej, és azt hiszem, hogy enni is tudnék – hunyta le a szemeit Bella.

-         Még mindig nem tudok főzni, de ha szeretnéd, akkor hozok neked az étteremből bármit, amit kérsz – simogatta meg az arcát.

-         Kaphatnék egy vegaburgert, és sült krumplit sok ketchuppal? – nézett fel Bella újra.

-         Hát persze, kicsim. Na és ahogy látom egy szelet csokoládétorta is rád férne – mosolygott rá kedvesen.

-         Legyen kettő – kezdett el megint zokogni Bella.  

-         Tudod mit? Hozok neked egy egész tortát, csak ne sírj – nyomott puszit a homlokára Charlie. – Meglátod, hogy hamar rendbe fogsz jönni, minden jó lesz megint.

-         Igen, biztosan úgy lesz – szipogta Bella.

-         Pihenj egy kicsit, amíg visszaérek a vacsival, rendben? – nyomott még egy puszit a lánya homlokára.

-         Megpróbálok – bólintott rá Bella. – Bezárnád az ablakaimat? – kérdezte gyorsan, még mielőtt Charlie kilépett volna a szobájából. – Öhm… tudod, egy kicsit hűvös van, és mire visszajössz kifejezetten hideg lesz.

-         Persze, azonnal bezárom – bólintott rá Charlie, majd becsukta az ablakot.

-         Kérlek, fordítsd rá a zárat is – fűzte hozzá Bella. – Kicsaphatja a szél – tette még hozzá apja kérdő tekintetét látva. Nyilvánvaló volt, hogy Edwardot akarta kizárni a szobájából. Ez egy egyértelmű üzenet a bátyám számára.

-         Rendben, kicsim, bezártam. Mindjárt hozok neked egy doboz tejet és egy poharat – mondta lágyan. Egy perccel később pedig tényleg vissza is ért a kért itallal. Bella nem is foglalkozott a pohárral, hanem lecsavarta az üveg tetejét, és egy hajtásra kiitta az egészet, úgy ahogy volt.

-         Hűha, nagyon szomjas lehettél már, Bells. Cullenék étlen-szomjan tartottak egy teljes napig? – kérdezte döbbenten.

-         Dehogy, én csak nagyon vágytam már a tejre – legyintett Bella. Bármit megivott volna már szegény, hiszen semmit nem fogadott el a családunktól.

-         Jól van, akkor hozok neked még egy adagot, és egy órán belül hozom a vacsorát, addig aludj – mondta szigorúan.

-         Rendben, megpróbálom – ígérte meg Bella azonnal, majd lehunyta a szemeit, és a jelek szerint el is aludt.

Ahogy azt már előre sejtettem is, Edward a szemközti fára érkezett, amint Charlie elhajtott az autójával. Nyilván be szeretett volna menni, de nyilvánvaló volt, hogy Bella nem tart igényt a társaságára, így csak felsóhajtott és messziről nézte, ahogy szerelme alszik. Ez volt az a pillanat, amikor végleg nyilvánvalóvá vált, hogy Bella már döntött, és kizárta az összes Cullent az életéből…

Ezután pedig megint Nathan kiindulópontját találtam magam. Nadine és Nathan társaságában. Nadine csak bátorítóan szorította a kezemet.

-         Elhagyta, örökre, igaz? – kérdeztem szomorúan.

-         Még nincs vége az utazásnak ebben a következményben – rázta meg a fejét Nathan. – Este találkozunk – mondta kedvesen, majd megérintette a homlokomat. Én pedig semmire sem emlékeztem abból, ami az éjjel történt.

-         Visszateszlek a testedbe – vitt magával Nadine. Majd néhány pillanattal később újra a testemben voltam.