The Beauty and the Bear - 31. fejezet

31. fejezet

(Nadine szemszöge)

Még akkor is megkövülten álltam, amikor kettesben maradtam Nathannal. Nem értettem, hogy miért nem válaszolt a kérdésemre, miszerint „hogyan jutott vissza a purgatóriumból?”, ahonnan elvileg nincs menekvés. Ehelyett Rose-t gyorsan visszatette a testébe, és elhagytuk a múltunkat. Márpedig addig nem nyugszom, amíg nem kapok magyarázatot, ha nem tőle, akkor mástól.

-         Nathan, válaszolnál a kérdésemre? – kérdeztem kissé hangosabban, és magam felé fordítottam.

-         Nem kell tudnod róla, hogy hogyan és miért vagyok itt. A lényeg, hogy elvégezzem a feladatom – vágta rá dühösen.

-         Most miért támadsz? Eddig meghunyászkodtál, hogy meghallgassalak, most pedig te vagy ingerült. Csak idegesít, hogy szóba került a kis titkod? – kérdeztem halványan mosolyogva.

Régen is bejött, hogyha eléggé felidegesítettem, akkor mindig ugrott, és kiadott magából mindent. Szerintem ez a módszer még ma is működik. Márpedig én most mindent meg fogok tenni az igazságért.

-         Roppant cseles, Nadine, de ez most nem jön be – rázta meg a fejét immár nyugodtabban.

A francba. A régi trükkök nem működnek. Akkor ki kell találnom valami újat. Nem lehet olyan nehéz behatolni az „ellenséges vonalak” mögé. A férfiak kiszámíthatóak. Könnyek, hiszti, nyafogás. Valamelyik megoldás biztosan hat rá. Melyikkel is kezdjük? Mondjuk könnyek, azt egyik férfi sem bírja elviselni. Oh, nem jó, nekem már nincsenek könnyeim. Akkor marad a hiszti és nyafogás.

-         Jól van, akkor én most megyek. Eddig azt hittem, hogy beszélni akarsz a múltunkról, de hogyha csak ennyit akartál megmutatni, akkor én akár mehetek is – rántottam meg a vállam. Majd eltűntem előle. Remélem, hogy ez még működik. Hogyha igen, akkor három… kettő… egy…

-         Nadine, várj – fogta meg Nathan a vállamat. Ez az, ez mindig beválik, mosolyodtam el. Majd komoly tekintettel visszafordultam felé.

-         Mit akarsz még? – kérdeztem unottan.

-         Ne haragudj – hajtotta le a fejét. – Végre szóba állsz velem, és én ennek nagyon is örülök, el sem tudod képzelni, hogy mennyire, viszont nem akarom, hogy ez az állapot csak addig tartson, ameddig ki nem szeded belőlem, amit akarsz. Tehát az ajánlatom a következő. Minden kérdésedre válaszolok, hogyha a szavadat adod, hogy utána nem válsz megint rideggé, és elutasítóvá. Akár együtt is működhetnénk – ajánlotta mosolyogva.

-         Hogyan működjünk együtt, hogyha történetesen két merőben ellentétes dolgot szeretnénk? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Én azon vagyok, hogy boldoggá tegyem Rosalie-t, míg te azon vagy, hogy bármi áron meggyőzd róla, hogy maradjon vámpír.

-         A boldogság, és a vámpírság nem zárja ki egymást – tiltakozott azonnal.

-         Alapesetben valóban nem, de Rose olyasmire vágyik, amire egy vámpírlány nem képes – mondtam komolyan.

-         Örökbe is fogadhatnak egy kisbabát vámpírként is – vetett ellent Nathan.

-         Persze, remek ötlet. Rögtön küldj is egy levelet az ötleted mellé a Volturinak, hogy biztosan kivégezzék az egész Cullen családot – forgattam meg a szemeimet.

-         Van az életében sok dolog, ami pótolhatja a gyermeket – vágta rá gondolkodás nélkül.

-         Akkor halljuk – néztem rá kérdőn. Ezt a kijelentést ő sem gondolta komolyan.

-         Öhm… - gondolkozott el. – Emmett, ő fontosabb neki mindennél – jelentette ki határozottan.

-         Valóban, ellenben ebben a valóságban is megkapja Emmettet, és mindketten tudjuk, hogy a méhe még mindig termékeny. Tehát megadathat neki a gyermekáldás, Emmett mellett.

-         Viszont hiányozni fog neki a családja többi része – jött elő az újabb ötletével.

-         A családja, akikre nem is fog emlékezni, hogy valaha is léteztek, hogyha ezt a világot választja? – kérdeztem vissza.

-         A szépsége – érvelt tovább Nathan. – Rosalie bár jólelkű, de elképesztően hiú. A szépségét szerintem félti annyira, hogy elhagyja az élők világát, és újra vámpír legyen.

-         Valóban sokat jelent neki a szépség, de azért annyira nem hiú, hogy kihagyja a lehetőséget, hogy az unokái körberohangálják, miközben az őszülő Emmettel az oldalán jeges teát szürcsöl a teraszon – válaszoltam meg az újabb feltételezését.

-         Na jó, boldog lenne itt, de boldog lenne ott is – forgatta meg a szemeit. – Miért érdeked ennyire, hogy elszakíts őt a Cullen családtól?

-         Miért érdeked annyira, hogy visszaküld oda, ahol soha nem szülhet gyermeket a szerelmének? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre.

-         Azért, mert az a helyes döntés – vágta rá azonnal.

-         A helyes döntés az, ami Rose-nak jó jelen pillanatban, de te addig játszadozol az érzéseivel, amíg visszamegy. Nem szép húzás Renesmee-t adunak használni a kezedben. Pontosan tudod, hogy mit érez Rosalie az iránt a kis csöppség iránt.

-         Tévedés – rázta meg a fejét Nathan. – Én csupán a lelkiismeretére hatok, ami túlnyomórészt az érzelmeiből fakad. Nem ugyanaz – mondta határozottan. – Egyébként hogy jutott el a beszélgetés már megint a feladatunkhoz, amikor most elviekben rólunk beszélünk?

-         Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Talán szakmai ártalom. Nem sűrűn kellett még vitatkoznom küldetés közben, mert eddig még nem küldtek rám koloncot az égiek, vagy talán odalentről van a megbízásod? – húztam össze a szemöldököm.

-         Nem, az égiek kértek el, hátha én tudok rád hatni – rántotta meg a vállát. – Valami olyasmit mondtak, hogy makacsabb vagy, mint egy öszvér – vigyorodott el.

-         Csak akkor, hogyha megvan rá az okom – tiltakoztam. Lehet, hogy makacs természetem van, de csak fontos kérdésekben vagyok eltántoríthatatlan. – Na és mit ajánlottak az égiek, hogy meggyőz engem? Feljöhetsz a purgatóriumból, és boldogan élheted az életed a többé jótét lélekkel odafenn?

-         Nem, igazából ők tettek nekem szívességet, mivel minden vágyam az volt, hogy láthassalak. Lássam, hogy mivé váltál. Megérinthesselek. Ha vége a küldetésnek, akkor visszaküldenek oda, ahol az elmúlt évszázadokat is eltöltöttem – mondta lazán.

-         Ennyi? Segítesz az égieknek, visszajössz csak azért, hogy segíts nekik, és nem kérsz cserébe semmit? – kérdeztem döbbenten.

-         De, kértem. Azt, hogy láthassalak téged. Hogy tudjam, hogy jól megy a sorod ott, ahová tartozol. Ezt meg is tették. Úgyhogy a küldetés után visszamegyek oda, ahová való vagyok. Te is tudod, hogy öngyilkossággal megtagadtam a hitünket – mondta komolyan.

-         Ha úgy vesszük, akkor én is öngyilkos lettem – állapítottam meg.

-         Mások voltak a körülmények, Nadine. Te mindenképpen meghaltál volna, csak elmenekültél a kínok elől, amit nem ítéltek fő bűnnek, főleg mivel egész életedben másokon segítettél. Sokat számít az, hogy hogyan éltél, mielőtt távoztál az élők közül. Én hibáztam, többször is. Te viszont tökéletes voltál. Mindig kedves, segítőkész, csupa szív fiatal lány – mondta határozottan.

Tényleg ilyennek látott volna egész életünkben? Ez több, mint hízelgő, de ez még nem jelenti azt, hogy ennyivel el van intézve. Mindenesetre majd megpróbálok az égiek kiharcolni neki egy második esélyt, hogy végleg feljöhessen a purgatóriumból, és odafenn élhessen a többi jólélekkel. Nem mondom, hogy nem haragszom rá, azért, ami történt, mert igenis hibázott, mert ha csak apró utalást tesz a tervére, akkor nem iszom ki a mérget, és boldogan élhettünk volna, de a pokolra sem kívánnám a körülmények ismeretében. Megérdemli, hogy felkerüljön, de nem leszünk együtt. Már nem, ahhoz szükség lenne a feltétel nélküli bizalomra is, ami megtört akkor, amikor kirángattak az öléből, és elhurcoltak a tömlöcbe. Sokkal könnyebb lett volna elviselni a kínokat és a megaláztatást úgy, hogyha tudom, hogy meg fog menteni a szerelmem.

-         Ne bókolj nekem – ráztam meg a fejem. – Teljesítsük a küldetésünket, és hagyjuk Rose-t dönteni, azután nem találkozunk többé – jelentettem ki. Még egyszer nem adom oda a lelkem senkinek. Túl kockázatos.

-         Nem bóknak szántam, ezek a tények – mondta komolyan. – Hogyha bókolnék, akkor ezt tenném – lépett hozzám közelebb. Majd kezével a fülem mögé simította az egyik kósza hajtincsemet. – Még mindig igéző a tekinteted – búgta halkan. Azután pedig keze megállapodott az arcomon, míg ajkai egyre közelebb értek az enyémekhez. Az érintése még mindig térd-remegtető volt, de ez már nekem kevés. A szívem talán akarta volna azt a csókot, de az agyam nem, és én már régóta nem a szívemre hallgatok az ilyen kérdésekben, úgyhogy egy pillanat alatt eltűntem előle. Ki kell dolgoznom a tervemet, hogy Rose-t ne befolyásolhassa Nathan a döntésében…

(Rosalie szemszöge)

Nem tudom, hogy meddig tarthatott az utazás Nathannal, és Nadine-nal, de az biztos, hogy most nem ébredtem fel rá, hogy visszakerültem a testembe. Legalábbis nem rémlik, hogy pontosan mi mikor is történt. Sokkal valószínűbb, hogy a lágy simogatásra ébredtem, amit minden bizonnyal Emmett végez. Na és mennyei húsleves illatra, ami valószínűsíthetően az éjjeliszekrényen illatozik.

-         Ébresztő, Csipkerózsika. Itt nincs is rokka, úgyhogy tessék felkelni és megvacsorázni. Vagy, hős hercegedként kénytelen leszek én életet lehelni beléd – suttogta a fülembe. A hangján tisztán hallottam, hogy vigyorog, miközben kimondja a szavakat. – Hm… hála az égnek, hogy erre nem ébredsz fel, akkor maradhat a hercegi tervem – gördült fölém.

Majd először lágyan, utána pedig egyre szenvedélyesebben kezdett csókolni, amit már nem tudtam megállni mozdulatlanul, úgyhogy inkább a nyaka köré fontam a karjaimat, míg a lábaimat a csípője köré tekertem.

-         Nem rémlik, hogy Fülöp herceg rávetette volna magát Csipkerózsikára – kuncogtam fel miután elváltunk.

-         Nos, az a Csipkerózsika még nem volt akkor a herceg menyasszonya – állapította meg.

-         Tulajdonképpen, de igen, az volt – mondtam határozottan.

-         Akkor Fülöp egy idióta volt – rántotta meg a vállát, majd újra az ajkaimra tapadt.

-         Emmett, ezt nem kéne – kaptam fel a kezét, amikor már a felsőmet bontogatta. – Tudod, hogy megbeszéltük, hogy ezt nem kéne a szüleid házában, ráadásul úgy, hogy ők is itt vannak. Ráadásul az anyukám is – tiltakoztam.

-         Történetesen mindenki elment egy kis éjszakai mulatozásra, mert apa kitalálta, hogy megtáncoltatja a hölgyeket, mivel ma este van egy kis bál nem messze innen. Mivel azonban te éppen le vagy gyengülve, úgy határoztunk, hogy pihenned kell, és csak nem hagyhatunk itt egyedül, ezért felajánlottam az ápolói szolgálataimat. Úgyhogy egyedül vagyunk itthon – mondta mosolyogva. – Úgyhogy arra gondoltam, hogy megpróbállak elcsábítani a jelenlegi helyzet fényében. Van rá esélyem? – kérdezte reménykedve, és az ajkait végighúzta a nyakamon.

-         Az attól függ – húztam vissza magamhoz a fejét.

-         Mitől? – csillantak fel a szemei.

-         Mikor mentek el, és mikor jönnek haza? – kérdeztem kíváncsian.

-         Úgy öt perce mentek el, és legalább három órát még nem lesznek itthon, de talán még többet – vágta rá.

-         Öt perce mentek el? – kerekedtek ki a szemeim. – Nem vesztegetted az időt – csóváltam meg a fejem.

-         Csak nem gondolod, hogy hagylak aludni, amikor egy szemernyi esélyem is van veled lenni? – kérdezte felháborodottan. – Tudod, hogy már napok óta nem voltunk együtt? Tengernyi idő, amikor nélkülöznöm kellett téged.

-         Te bolond vagy – nevettem fel.

-         Nem, csak aktív férfi, akinek állandó barátnője, sőt menyasszonya van, ami bizonyos kiváltságokkal jár szerintem – simította kezét a mellemre. – Amit én mindenképpen szeretnék kiélvezni, és szerintem te is. Egyébként is imádok gyönyörködni benned.

-         Ez igazán hízelgő, de ettől még bolond vagy egy kicsit – mutattam fel a hüvelyk és a mutató ujjamat kis távolságra egymástól.

-         Lehet, hogy kicsit bolond vagyok, de így szeretsz – kacsintott rám.

-         Ez már csak így van – bólintottam rá.

-         Szóval? Remélhetek? – csúsztatta le a vállamról a ruhát. Majd birtokba vette a kulcscsontomat.

-         Elég ellenállhatatlan az ajánlatod, úgyhogy azt hiszem, hogy hagyom magam – suttogtam a fülébe.

-         Helyes, ha nem akarsz, akkor még megmozdulnod sem kell – vette le rólam a ruhát egy határozott rántással. Majd ő is levetkőzött egy szál alsóra.

-         Hova ez a sietség? – kérdeztem kissé felháborodva. – Minőségi együttlétet kérek, nem gyorsat, ha már hagyom magam.

-         Ne izgulj, baby, csak a ruhádtól szabadítottalak meg gyorsan – gördült fölém.

Majd lágyan megcsókolt, miközben egyik kezével az oldalamat simogatta, egészen a térdemig, amit, amikor elért megfogta a térdhajlatom, és lábam újra a csípője köré fonta. Így megérezhettem a már ágaskodó büszkeségét.

-         Te tényleg nagyon kívántál már – kerekedtek el a szemeim. Hiszen még hozzá sem értem és már ennyire fel van hevülve.

-         El sem tudod képzelni, hogy mennyire – vallotta be. – Viszont úgy érzem, hogy nálad sincs hiba – csúsztatta az egyik kezét a fehérneműm alá.

-         Egy szóval sem mondtam, hogy én nem akartam veled lenni, csak nem lett volna illendő – sóhajtottam fel.

-         A fenébe az illemmel – morogta a számra, majd újra birtokba vette az ajkaimat.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy szerelmem felkeltett, de nem is érdekelt csak az, hogy boldogan, és teljesen zsibbadtan feküdtem a karjaiban, miközben ő a hátamat simogatta, én pedig apró köröket rajzoltam a mellkasára. Még csak tíz perce pihenhettünk az utolsó együttlétünk óta, amikor Emmett csípője táján megint gyanúsan megemelkedett a takaró, majd ismét felettem termett.

-         Megint? – kérdeztem döbbenten. Lassan végkimerültségben fogok elhalálozni, ha a vőlegényem vágya továbbra is ilyen kielégíthetetlen lesz. Na nem mintha ez baj lenne, sőt. 

-         Túl izgató vagy – nézett rám gyengéden, hogy néhány pillanat múlva újra összeforrassza a testünket. Emmett mozgása fokozatosan egyre gyorsabb lett, és már kis híján a csúcsra jutottunk ismét, amikor hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz rántottam, és kézzel-lábbal magamhoz szorítottam úgy, hogy ne tudjon megmozdulni. – Mi a baj? Fájt? Nem volt jó? – kérdezte aggódva.

-         Nagyon is jó, csak várj egy kicsit. Higgadjunk le, és utána folytassuk – csókoltam bele a nyakába.

Állítólag így még nagyobb lesz az élvezet a végén. Ezt még Vera ecsetelte, amikor én még a testi együttlét említésétől is olyan vörös lettem, mint egy főtt rák. Hiszen én még csak egy ártatlan lányka voltam, és annyit tudtam ezekről a dolgokról, amennyit anya elmondott nekem.

-         Ez nyílt kínzás – jelentek meg verejtékcseppek Emmett homlokán, majd arcát a nyakamba temette. – Bár tény, hogy a legélvezetesebb kín, amit valaha is éreztem – fűzte még hozzá hangosan morogva.

-         Mindjárt – sóhajtottam fel. Majd apró, szinte észrevehetetlen mozdulatokat tettem a csípőmmel, hogy lassan, fokozatosan jussunk el a végső gyönyörig.

-         Bestia – nyögött fel Emmett, amikor őt továbbra sem hagytam megmozdulni.

-         Csak bízz bennem, és maradj nyugton – csúsztattam le kezeimet izmos hátsójára.

Majd megmutattam neki egy lassú ütemet, amellyel szinkronban kezdte el mozgatni ő is a csípőjét. Lassú, kicsi mozdulatokkal. Néhány óráknak tűnő perc után pedig már végeláthatatlan csípőmozdulatok, és koordinálatlan remegéshullámok törtek rám. Szívem szerint ezúttal én gyorsítottam volna a tempón, de láttam Emmett arcán, hogy mennyire tetszenek neki a reakcióim, úgyhogy levéve minden gátlásomat adtam meg magam a szenvedélyünk hevének. Nem sokkal később pedig végre elértem a beteljesülést Emmett nevét sikoltva az éjszakába. Néhány pillanattal később pedig szerelmem is követett engem egy hangos kiáltás kíséretében.

-         Ez már határozottan hiányzott – fúrta a fejét a nyakamba.

-         A szeretkezés szerintem neked minden percben hiányzik – mosolyodtam el.

-         Nem csak a szeretkezés, hanem te – mondta határozottan.

-         Helyes válasz – húztam magamhoz egy csókra. – Mennyi lehet az idő?

-         Sajnos, lassan itt az ideje, hogy elengedjelek – húzta el a száját. – Bármelyik percben hazaérhetnek. Pedig nem szívesen hagylak itt.

-         Mi lenne, ha nem kéne elmenned? – pislogtam fel rá ártatlanul.

-         Hm… csábító ajánlat. Mit kellene tennem, hogy maradhassak? – kérdezte lelkesen.

-         Felvesszük a hálóruháinkat – kezdtem bele.

-         Na ez már rosszul kezdődik – fintorodott el.

-         Emmett, most kaptál meg nem is tudom, hogy hányszor – koppintottam az orrára.

-         Azt én se tudom, de az biztos, hogy nem elégszer – nyalta meg a száját.

-         Oké, akkor hagyjuk is – fordultam el tőle.

-         Ne, jó leszek ígérem, hallgatlak. Tehát felvesszük a hálóruhánkat, ami nálam az alsónadrágot takarja. Nálad pedig sajnos a hálóinget, és utána?

-         Utána pedig összebújunk, és akkor, hogyha megígéred, hogy viselkedsz, akkor együtt aludhatunk – ajánlottam a lehetőséget. – Ez ellen senkinek sem lesz kifogás, hiszen már a menyasszonyod vagyok.

-         Meg is vagyok győzve – csillantak fel a szemei. – Gyere – húzott fel az ágyból. Majd a karjaimat felemelte a fejem fölé, és rám adta a hálóinget.

-         Fel tudtam volna venni – mondtam kissé zavarban.

-         Tudom, de így még egyszer láthattalak természetes valódban – kacsintott rám. Azután pedig magára kapta az alsóját. – Kis-kifli leszel, vagy a mellkasomhoz bújsz? – kérdezte kajánul vigyorogva.

-         Leszek most kis-kifli – vetettem magam az ágyba. Majd az oldalamra fordultam, Emmett pedig néhány pillanattal később a hátamhoz simult, és magához ölelt. Néhány perccel később pedig már aludtam is. Bár ez nem volt csoda, mert a vőlegényem rendesen kifárasztott.