The Beauty and the Bear - 30. fejezet

30. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Legnagyobb örömömre egészen gyorsan odaértünk a fiúkhoz. Jessica rögtön a kezembe nyomta Emmett ebédjét, és én már siettem is hozzá, hogy ehessen. Míg ő a többieknek osztotta szét az ebédet. Persze Emmett volt a csorad túloldalán, úgyhogy így is ő kapta meg talán utoljára az ebédjét, mert idő volt, amíg odaértem.

-         Szia – simultam hozzá egy pillanatra.

-         Hé, nem is számítottam rád – kapott a karjaiba, majd megcsókolt miközben megpördült velem. Egy pillanatra megszédültem, amikor lábra állított, de boldogan csimpaszkodtam a nyakába.

-         Hoztunk nektek ebédet az anyukáddal – mutattam Jessica felé.

-         Ez nagyon kedves tőletek – vette el tőlem a csomagot. – Anyukád? Nem unatkozik nagyon egyedül?

-         Nem hinném, azt mondta, hogy lepihenne egy kicsit, úgyhogy mi eljöttünk, és hagyjuk pihenni – mondtam komolyan.

-         Az jó, a friss levegő jó hatással szokott lenni a városiakra – bólintott szerelmem elégedetten. – Biztosan nagyot fog aludni.

-         Elég valószínű – ásítottam egyet én is. – Látod, még én sem szoktam meg a friss levegőt – kuncogtam fel.

-         Sebaj, majd csak hozzászoksz a közös hatvan-hetven évünk alatt – kacsintott rám szerelmem.

-         Ez egészen biztos, de most inkább egyél, biztosan éhes lehetsz – terítettem le gyorsan a pokrócot, hogy le tudjon ülni. Majd miután helyet foglalt én is lekuporodtam mellé.

-         Oh, sonka, és kenyér, anya kitett magáért, ezt kétségtelen tény – nyalta meg a szája szélét. Majd enni kezdett. – Kérsz belőle, kicsim? – kérdezte gyengéden.

-         Nem, ennyi reggeli után szerintem legfeljebb vacsorázni fogok – mosolyodtam el. Azután pedig csendesen figyeltem, ahogy Emmett jóízűen falatozik. Gondoltam itt az ideje, hogy megbeszéljük az iskolakérdést. Akkor a vacsoránál kedvesem szüleivel is megbeszélhetjük a dolgot. – Öhm… Emmett – kezdtem bele.

-         Igen? – mosolygott rám kíváncsian.

-         Szeretnék holnapután kezdeni az iskolában – néztem rá félénken. – Arra gondoltam, hogy holnap kitakarítanám a szállást, és a termet is, és akkor holnapután kezdődhet az oktatás.

-         Ez egy nagyon jó ötlet. Alex is már alig várja, hogy járhasson iskolába, akárcsak a többiek – szorította meg Emmett a kezemet. – Este megbeszéljük anyával, rendben?

-         Igen, az nagyon jó lesz. Köszönöm – mondtam hálásan, és a karjaiba vetettem magam. – Imádlak – mondtam két puszi között.

-         Hm… azt el is várom, baby – tette le az ételt a kezéből. Majd egy szempillantás alatt ledöntött a plédre.

-         Emmett, ez nem a legalkalmasabb hely – kaptam el a fenekemre simuló kezét.

-         Mindig csak ez az öntudatosság – szusszantotta Emmett. – Próbáltad már a szabad ég alatt egy pokrócon?

-         Még nem, de ami késik, nem múlik – kuncogtam fel. – Te már próbáltad?

-         Hát, mi tagadás, és hidd el nekem, nagyon is tetszene neked – villantak meg a szemei.

-         Csábítóan hangzik, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet jelen pillanatban, de egy másik alkalommal örömmel kipróbálom veled a dolgot – toltam el magamtól, és én is felültem.

-         Szavadon foglak – nyomott még egy csókot a számra.

Majd tovább folytatta az ebédjét, amiből nekem is folyamatosan készített katonákat, amiket azonnal a számba is tett.

-         Én nem is vagyok éhes – tiltakoztam úgy a tízedik falat után.

-         Ahhoz képest egész jó az étvágyad – kuncogott fel szerelmem.

-         Mert túlságosan is finom itt az étel, és a kiszolgálás is egészen kitűnő – kacsintottam rá.

Kezdtem átvenni néhány lökött szokását. Habár, az igazat megvallva, nagyon is szerettem Emmett különcségét. Más volt, mint a többi férfi. Bohókás, lökött, de mégis gyengéd és kedves. Vad és szenvedélyes, de mégis óvó, és biztonságot nyújtó. Tökéletes a számomra.

-         El is várom, hogy elégedett legyél a kiszolgálással – mondta komolyan. – Most pedig nem csak az ételre céloztam – simította kezét a combomra.

-         Emmett – kaptam el a kezét. – Viselkedj – intettem játékosan.

-         Sziasztok – lépett mellénk Jessica. – Kisfiam, legyél úriember – intette játékosan a fiát.

-         Én csak olyan tudok lenni – vágta rá azonnal. Majd akkorát harapott a kenyérből, hogy alig bírta megrágni a falatot.

-         Istenem, ki nevelt ilyenné – sóhajtott fel Emmett anyukája színpadiasan, majd elnevetette magát.

-         Nem tudom – forgatta meg a szemeit szerelmem. – Úgy rémlik, mintha az édesanyám lett volna, aki sok mindent megengedett, amiért örökké hálás leszek neki. Szeretetet adott, ahelyett úri nevelésben részesített volna, és csodálatosabb volt bármilyen ajándéknál. Csodálatos gyerekkorom volt – pattant fel, és szorosan magához ölelte az édesanyját.

-         Nekem is csak szép perceim vannak veled, még akkor is, hogyha néha bosszús szülőket kellett csitítanom miattad – nevetett fel Jessica. – Rose, drágám, ha tudnád, hogy mennyien jöttek hozzám feldúlva, és átkozódva, amiért a fiacskám megijesztette a patakban fürdőző lányukat. Én meg ott álltam, és nem tudtam nekik mit mondani, hiszen erre mit lehetne reagálni? Elnézést kértem, és megvendégeltem mindenkit. Az egészben az volt a csavar, hogy ők lettek szinte a legjobb barátaink – emlékezett vissza mosolyogva Jessica.

-         El tudom képzelni – nevettem fel. – Rám is a frászt hozta, amikor lerántott a víz alá – mondtam Emmettre mosolyogva. Aki erre csak büszkén kihúzta magát.

-         Oh, szóval téged is megtámadott ez a konok gyerek – döbbent meg az édesanyja. – Hála az égnek, hogy éppen arra úszkáltál – folytatta aztán boldogan.

-         Igen, én is hálát adok érte, hogy pont akkor támadt kedvem úszni – bólogattam hevesen.

-         Ezt egyszer majd kitárgyaljuk részletesen is, de most menjünk. Nem kéne túl sokáig magára hagyni az édesanyádat. Az udvariatlanság – nyújtotta felém a kezét, én pedig azonnal elfogadtam azt, és felálltam.

-         Igen, így igaz – bólintottam rá azonnal.

Tényleg nem kéne anyát sokáig egyedül hagynom, és főleg minél több időt kellene vele eltöltenem, hiszen nem maradhat velem örökké, bármennyire is szeretném.

-         Akkor este a vacsoránál találkozunk – nyomott puszit Emmett anyukája arcára. Majd hozzám fordult, és gyengéden megcsókolt. – Aztán jók legyetek.

-         Azon leszünk – bújtam hozzá egy pillanatra.

Majd villámgyorsan összecsomagoltam a tálakat, és a plédet, hogy visszavihessük magunkkal. A hazaút gyorsabban telt, mint az oda út, mivel üres kosárral már könnyedén vágtathattunk is. Nagyon szerettem lovagolni, sőt, kifejezetten imádtam, így élvezettel vágtáztam a csodálatos állat hátán. Jessica is hozzám hasonlóan élvezhette a vágtázást, mert egyre gyorsabb iramra kapcsolt, egészen addig, amíg elém nem vágott. Nevetve versenyeztünk hazáig, ahol anya már várt ránk. Ahogy meglátott minket csak kuncogva megcsóválta a fejét, és elénk sétált. Én pedig lepattantam a lóról, ahogy Emmett anyukája is, és hárman indultunk vissza a házba. Anya pedig hatalmas meglepetéssel várt minket, amint a nappaliba értünk. Kislánykoromban készített utoljára csokoládétortát a saját kezével, de életemben nem ettem még olyan finom süteményt, mint amilyen az volt. Az íze pontosan ugyanolyan volt, mint ahogy az emlékeimben élt.

-         Anya, ez fantasztikus lett – dőltem hátra a székben jóllakottan.

-         Köszönöm, kincsem. Pedig már vagy tizenkét éve nem készítettem magam süteményt. Apád szerint az sem illik egy úrinőhöz – fintorodott el.

-         Pedig cukrászdát is nyithatnál ezzel az egy édességgel, annyira fantasztikus – mondta Jessica határozottan. – Bár a lányod sem panaszkodhat, a csokikrémet egyértelműen tőled tanulta.

-         Valóban, a tegnapi kompozíció a szamócával és a csokoládéval zseniális volt – bókolt nekem anya is.

-         Ugyan, én csak próbálgatom a szárnyaimat – legyintettem elpirulva. – Főzni viszont nem nagyon tudok – állapítottam meg. – Talán megtaníthatnátok rá. Szükségem lesz rá, hogyha Emmett felesége leszek, és egy tanárnőnek sem ártana főzni, hiszen a gyerekeknek szüksége van ebédre is oktatás közben – mondtam határozottan.

-         Nos, rajtam ne múljék. A gyerekek mondjuk beérik szerintem, hogyha napközben kapnak egy rántottát, vagy egy szelet kenyeret sonkával, vagy szalonnával, de ha van kedved nekik főzni is, akkor biztosan boldogan fognak főtt ételt fogyasztani az iskolában is – válaszolta Jessica.

-         Én főzésben nem vagyok olyan ügyes, de a sültekhez, és a sült köretekhez értek – egyezett bele anya is.

A délután hátralévő részét beszélgetéssel, és a konyhában való sürgés-forgással töltöttük el. Imádtam az egész helyzetet. Ahogy együtt készítettük a finom ételeket, miközben boldogan beszélgettünk, és tervezgettük az esküvőmet Emmettel.

-         Khm… ez mi? – kaptam a szám elé a kezem.

-         Pisztráng – mondta Jessica azonnal. – Megsütjük zöldségekkel, és krumplival. Emmett nagyon szereti.

-         Tudod, Rose nem nagyon bírja a halszagot – mentett ki anya, miközben én már a mosdó felé rohantam, hogy kiadjam az uzsonnámat. Már régebben sem igazán bírtam a halat, és ez ezek szerint nem változott.

-         Jól vagy, kedvesem? Sajnálom, nem tudtam, hogy nem bírod a halszagot – kopogott be Jessica nem sokkal később.

-         Semmi baj, már jobban vagyok – nyitottam ki az ajtót.

-         Hát, ne haragudj meg, kicsim, de falfehér vagy, és elég gyengécske. Irány az ágy, kislányom – mutatott anya a szobám felé. – Mindjárt viszünk fel neked egy kis levest. Az majd jót tesz neked.

-         Ugyan, nincs semmi bajom – legyintettem.

-         Szerintünk pedig van, úgyhogy irány az ágy – parancsolt rám Jessica is.

-         Jól van – adtam meg magam.

Úgysem fognak békén hagyni, ha már a fejükbe vették, hogy rosszul vagyok. Inkább hagyom magam és előbb szabadulok. Engedelmesen levettem a ruhámat, felvettem a hálóingemet, és bebújtam az ágyba a takarót a nyakamig felhúzva. Ez viszont annyira kényelmes, és biztonságos volt, hogy néhány perccel később már el is nyomott az álom.

Álmodom. Már ismerem ezt a szobát, hiszen jártam már itt. Hirtelen egy kéz érintette meg a vállamat, és én ijedtem fordultam hátra, de azonnal meg is nyugodtam, hiszen megláttam Nadine arcát.

-         Nadine – mosolyodtam el. – Ezek szerint tényleg velünk jössz – sóhajtottam fel elégedetten.

-         Természetesen, hiszen megígértem neked – szorította meg a kezemet.

-         Sziasztok – jelent meg Nathan is.

-         Szia – biccentettem.

-         Haladjunk – szusszantotta Nadine morcosan. Nathan valahogy mindig egy egészen másik énét hozza elő, mint amilyen valójában.

-         Ahogy kívánjátok – forgatta meg a szemeit Nathan.

Komolyan mondom, mint valami rossz szappanopera. Nem, még ott is sokkal jobban bánnak egymással a feldúlt szerelmesek. Várjunk csak? Pont úgy viselkednek egymással, mint a szerelmesek, akik valami nagyon súlyos dolgon vesztek össze.

-         Nathan a szerelmed? – suttogtam a kérdésen Nadine fülébe.

-         Ez most nem a legalkalmasabb pillanat – súgta vissza barátnőm. – Majd négyszemközt megbeszéljük – fűzte még hozzá.

-         Rendben, de szavadon foglak – intettem szigorúan.

-         Jól van – bólintott rá kissé bosszúsan. – Viszont most koncentrálj. Végül is azért vagyunk itt, mert te kíváncsi vagy arra, amit Nathan mutatni akkor. Akkor láss… - kezdett bele, de azután elakadt a szava. – Na nem, erről még csak ne is álmodj, te csökönyös vadállat – kezdett el kiabálni Nathannel. – Nincs az a pénz, vagy ígéret, amiért én még egyszer átélem ezt az egészet – mondta dühösen, majd köddé vált, de hirtelen újra felbukkant. Azután megint. Mindig előbukkant. Én pedig értetlenül néztem rá.

-         Nem tehetsz semmit, Nadine – szólalt meg hirtelen Nathan. – Ez Rosalie utazása, és te önként jöttél vele. Viszont mivel ez Rose utazása te is tudod, hogy te, aki vele jöttél vendégként, csak nélküle távozhatsz.

-         Rose, te tudtál erről? – fordult felém dühösen. Én pedig tanácstalanul haraptam az ajkamba. – Tehát, igen. Másodszor árulsz el engem. Szerinted ez barátság? Azt hiszed, hogy egy igaz barátnő is ezt tenné? Képes lenne engem így elárulni?

-         Én nem tudtam, hogy nem mehetsz el, amikor úgy kívánod – mondtam bűntudatosan.

-         Valóban nem tudta, átvertem őt is, amiért bocsánatot kérek, de a célomat elértem – mondta elégedetten. – Most kénytelen leszel meghallgatni. Illetve látni a múltat, hogy mi is történt valójában. Akkor talán haragudni fogsz rám, sőt lehet, hogy gyűlölni fogsz továbbra is, de legalább tudni fogod az igazságot.

-         Nem, el akarok menni, én nem ezt akartam – csattantam fel.

-         Sajnálom, Rosalie, de többet nem lesz alkalmam rá, hogy Nadine-t magammal csaljam, úgyhogy végigjárjuk az utat, a valódit, ez most nem lehetőség, hanem valóság – mondta határozottan.

Majd intett egyet a kezével, és egy tisztáson találtuk magunkat. Egy hatalmas verem szélén álltunk, amiben három nő és egy gyermek volt. A szélén pedig ott állt Nathan, egy papnak kinéző emberrel, és egy csapat férfival.

-         Jasmine, és Lalita? Samantha, és a kis Marie? Hogyan kerültek oda le, és miért? – kezdett el figyelni Nadine.

-         Ezt hívták akkoriban zsarolásnak, csak akkor még nem azzal zsaroltak, hogy elviszik a pénzemet, vagy elmondják egy titkomat annak, akinek nem kéne róla tudnia, hanem azzal, hogy a nőket, és gyermekeket, akik követtek és szerettek téged meggyilkolják a szemem láttára. Nézz csak egy kicsit odébb – mutatott egy távolabbi pontra Nathan. – Négy máglya állt messzebb a veremtől.

-         De hiszen ő még csak egy kislány – mutattam a Marie nevű lánykára. Jó hogyha van nyolc éves.

-         A kislányokat is megszállhatta akkoriban az ördög, bárkire ráhúzhatták, hogy maga a sátán, ha valaki, aki a hit védelmezőjének vallotta magát rámutatott – magyarázta Nathan a helyzetet. Nadine pedig csak meredt a gödörbe, amiben a barátai voltak. – Ajánlatott tettek nekem – mutatott magára. – Az alku egyszerű volt. Négy életet ajánlottak egyért cserébe. A lányokat egészen addig fogságban tartották, ameddig én át nem adtalak téged azon a napon. Előzőleg a tervem valóban az volt, hogy megkérjem a kezed, és ha netalántán nemet mondanál, már a könyörgéseimet is papírra vetettem, hogy csak fel kelljen neked olvasnom. Szerettelek, mindig is. Életem legnehezebb döntése volt, de mondd meg őszintén. Te hagytad volna, hogy meghaljanak a máglyán? – fogta meg óvatosan Nadine kezét.

-         Nem hagytam volna, de legalább megpróbálhattál volna megmenteni, megpróbálhattad volna elmondani nekem. Vagy legalább szebbé tenni az utolsó éjszakámat a földön. Kellett volna adnod nekem egy lehetőséget, hogy legyen egy utolsó kívánságom, ha már életem nem lehetett. Én meghaltam volna érted – zokogott fel keserűen.

-         Én is – motyogta maga elé. Annyira halk volt, hogy talán Nadine meg se hallotta.

-         Hogy mondtad? – kérdeztem hangosan.

-         Nem mondtam semmit – rázta meg a fejét Nathan.

-         Dehogynem, én hallottam – vágtam rá azonnal. – Azt mondtad, hogy te is, hogy te is meghaltál érte. Fejtsd csak ki ezt bővebben – mondtam határozottan. – Hallani szeretném az egész történetet, ha már itt vagyunk.

-         Nem, igazatok volt, ehhez nem volt jogom – rázta meg a fejét.

-         Ez most az én valóságom, vagyis az én álmom, és addig nem megyünk el innen, ameddig én azt nem mondom, úgyhogy indíts tovább, vigyük végig a dolgot, ha már itt vagyunk.

-         Tévedés, kedvesem. Nadine nem tud elmenni innen, de én, mint az itteni vezetőd visszavihetlek a testedbe, amikor csak akarlak – mosolyodott el.

-         Oké, ha most visszaviszel a testembe, akkor azt végleg fogod tenni. Olyan férfi engem ne kalauzoljon, aki nem mer szembenézni a saját múltjával. Szóval tessék, vigyél csak vissza, de akkor ég veled – tártam szét a karomat dühösen.

-         A francba, a csavaros eszed fog sírba vinni – morogta az orra alá.

-         Tulajdonképpen engem is kíváncsivá tett egy kicsit, amit hallottam – nézett fel rá Nadine is. Most először nézett igazán, mélyen a szemébe, amióta Nathan újra feltűnt az életében.

-         Rendben – sóhajtott fel megadóan Nathan. – Neked sosem tudnék ellenállni, de arra készüljetek fel, hogy a látvány nem lesz kellemes – fűzte még hozzá.

Azután pedig Nadine máglyájánál találtam magam. Az emberek fellázadtak a pap, és csatlósai ellen, és mindegyiket elfogták, Nathan pedig nem törődve a lángokkal szerelméhez rohant. Igen, most már egyértelműen azt állíthatom, hogy Nadine a szerelme. Legalábbis külső szemlélőként abszolút így néz ki a helyzet. A lángokkal mit sem törődve rohant oda hozzá, és azonnal eloldozta a megkötözött kezeit egy kés segítségével. Nadine azonban már nem volt magánál. Ernyedt testét felkapta, és kirohant vele a tűzből, majd finoman egy pokrócra fektette.

-         Gyerünk, kicsim, ébredj fel, nem halhattál meg ennyi füsttől, az kizárt, pontosan teljesítettük a tervet. Nadine, édesem, nem hagyhatsz el.  

-         Nincs pulzusa – akadt el a lélegzete egy lánynak, aki megvizsgálta.

-         Azt hiszem, hogy ez az én bűnöm – térdelt le Nadine teste mellé egy fiatal lány. – Úgy sajnálom. Mérget adtam neki, hogy ne szenvedjen. Nem tudtam, hogy itt lesz valaki, aki megmenti őt, ha tudtam volna, akkor én soha… - sírta el magát a lány.

-         Nem a te hibád volt – érintette meg a lány vállát Nathan. – Tudom, hogy hálás neked, amiért segítettél rajta – hullottak ki az első könnycseppek a szeméből. Nem sokszor láttam még férfit sírni, így tudtam, hogy hatalmas elkeseredettség kell hozzá, hogy idáig jussanak. – Úgy sajnálom – ölelte magához barátnőm élettelen testét. – Azt hittem, hogy helyesen cselekszem, hogy így meg tudlak menteni téged is, és a többieket is, kérlek, bocsáss meg – nyomott csókot a szájára. – Van még a mérgedből? – fordult a lány felé.

-         Mi? Te… - kerekedtek ki Nadine szemei. Valószínűleg erre nem számított.

-         Van, de nem adok neked, mert ő nem akarná ezt – rázta mega fejét a lány.

-         Honnan tudod, hogy mit akarna? – kérdezte ingerülten.

-         Onnan, hogy néhány percnyi beszélgetés is elég volt hozzá, hogy megtudjam, békés, és megbocsájtó ember volt. Nem akarná a halálodat, akármi is történt – mondta határozottan a lány.

-         Nem tudtok ti erről a lányról semmit – kapta fel Nadine-t. Majd a papra és csatlósaira nézett.  – Hogyha ismertétek volna igazán, akkor soha, de soha nem került volna sem tömlöcbe, sem máglyára – indult el vele az erdő felé. Néhányan utána akartak menni, de Jasmine hangja megállította őket.

-         Hagyjátok őt gyászolni, majd holnap utánuk megyünk – mondta halkan, könnyeivel küszködve.

A következő pillanatban egy kis házban voltunk. Takaros, és gyönyörű kis házikó volt. Nadine boldogan pislantott körbe. Majd megtörölgette a szemeit, amelyekből könnyek bár nem hullottak, de tökéletesen lehetett látni, hogy mennyit jelentett neki ez a hely. Az ágyon feküdt Nadine holtteste, mellette pedig Nathan, aki szorosan magához ölelte őt, és apró puszikat nyomott az arcára.

-         Nagyon szeretlek, remélem, hogy hamarosan találkozunk, ha megbocsájtja nekem az ég, amit most tenni fogok – suttogta Nathan.

Majd egy utolsó lágy csókot nyomott Nadine szájára, és ellökte az egyik gyertyát, ami felgyújtotta az ágytakarót. Ezután pedig felemelt egy pisztolyt, és kioltotta a saját életét. Életem legszörnyűbb, és mégis valahogy legromantikusabb pillanatát volt alkalmam látni. Igaz szerelem, csalódás, megbánás, félreértés, és egy mindenre elszánt férfi. Nathan most hatalmasat nőtt a szememben. Egészen más fényben tűnt fel az események tudatában, legalábbis számomra.

-         Várj, nem láttalak soha odafönt – emelte fel a kezét Nadine.

-         Öngyilkos lettem, ezért büntetés jár – hajtotta le a fejét Nathan.

-         Azt akarod mondani, hogy…

-         Lekerültem az alagsorba, ahogy én nevezem, igen – bólintott rá Nathan. – Nem is érdemeltem mást soha.

-         Hogy kerültél vissza a purgatóriumból? – tette fel a következő kérdését Nadine. Én pedig eltátottam a számat…