The Beauty and the Bear - 58. fejezet

58. fejezet

(Nadine szemszöge)

Még mindig csak döbbenten meredtem magam elé, miután Lucifer otthagyott minket. Nathan továbbra is mozdulatlanul állt mellettem, és előre meredt. Nem értettem pontosan, hogy mi történik, de úgy határoztam, hogy nem várok tovább, és egy régi, jól bevált módszerrel fogok próbálkozni a magához térítésének ügyében. Így egy határozott mozdulattal lekevertem neki egy pofont, amire szinte azonnal reagált.

-         Au… ezt meg miért kaptam? – nézett rám kérdőn.

-         Nem rémlik, hogy mi történt az előbb? – kérdeztem mérgesen.

-         Oh, talán jobb neked, ha nem tudod, hogy milyen lehetett volna az életünk – gondolkozott el. – Ne haragudj, kérlek, több alternatívát soha többé nem mutatok, ígérem – mondta bűnbánóan.

-         Én most nem a kis utunkról beszélek, hiszen az csodálatos volt – simítottam végig az arcán.

-         Nem? Akkor miről? – kérdezte kíváncsian.

-         Lucifer az imént meglátogatott, és ajánlatot tett nekem – meséltem el nyíltan a történteket.

-         Mi? Hogyan? Én miért nem láttam? – lett ideges szerelmem is.

-         Azért, mert ő így akarta, de ez ellen te nem tehetsz semmit. Nem a te hibád volt – mondtam lágyan.

-         Remélem, hogy jó messzire elküldted őt a csudába – morgott tovább Nathan.

-         Még szép – bólintottam rá. – Bár meg kell, hogy valljam, nagyon is csábító volt az ajánlata. Sőt, több volt, mint mámorító.

-         Lucifer mindig mámorító, legalábbis első ránézésre, utána már csak a szörnyet látod, ami a testében lakozik. Egy szavát sem hiheted el.

-         Nathan, az hiszem, hogy tökéletesen tisztában vagyok Lucifer jellemével. Azzal viszont a legkevésbé sem, hogy miért foglalkoztatja ennyire egy lélek sorsa. Kap eleget nap, mint nap, akkor miért pont téged szemelt ki szórakozása tárgyául?

-         Nos, valószínűleg azért, mert te vagy a legdögösebb, és legvadabb angyal mindegyik közül. Most még nehéz prédának tekint téged, mert még csak meg se inogsz a hallatára annak, hogy mi lesz a sorsa a lehetséges családodnak.  Ez még csak az első fázisa a dolognak. Ha egy apró kis esélyt is hagysz neki arra, hogy elkezdje a kis játékait, akkor onnantól kezdve nincs megállás, és nincs visszaút – magyarázta Nathan.

-         Ez nem stimmel, akkor még nem tudhatta, hogy melyikünkből mi lesz, amikor meghaltunk. Miért téged akar minden áron, nem értem. Hiszen te is egy lélek vagy a sok közül. Valami van a háttérben. Miért pont most? Miért pont én?

-         Az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy miért pont most, és miért pont téged, de ki fogjuk deríteni – mondta szerelmem határozottan.

-         Öhm… te le tudsz menni, oda? – mutattam a föld felé.

-         Igen, le tudok, de nem, nem vagyok hajlandó levinni téged a pokol legmélyebb bugyraiba, hogyha erre próbálsz célozgatni éppen – válaszolta ellentmondást nem tűrve.

-         Miért nem? Megpróbálhatnánk kideríteni, hogy miért pont minket akar ennyire – vetettem ellent.

-         Nadine, még azt sem tudjuk, hogy ez nem csak véletlen-e. Vagy éppen csak jó ötletnek tűnik velünk szórakozni a számára. Semmi bizonyíték arra, hogy van bármi célja ezzel, úgyhogy felejtsd el – mondta határozottan. - Szó sem lehet róla, hogy én egy olyan helyre vigyelek téged. Teljességgel ki van zárva. Nem vagyok hajlandó. Elég világos voltam? – fogta a kezei közé az arcomat, hogy mélyen a szemébe nézzek. – Felfogtad, Nadine?

-         Igen, értettem – szusszantottam fel. Nem igaz, hogy mindenki csak törékeny kis virágszálnak néz. Oh, ha tudnák, hogy milyen az, amikor én haragszom. Kő kövön nem maradna odalent azon a pokoltanyán.

-         Ez most egy beletörődtem típusú értettem volt, vagy egy úgyis véghezviszem, amit elterveztem, legfeljebb csak nem számolok be róla típusú értettem? – nézett rám Nathan felhúzott szemöldökkel.

-         Egy egyszerű értettem volt – forgattam meg a szemeimet. – Mit nem lehet ezen érteni? – kérdeztem kissé dühösen. Dühösen? Én, dühös? Mármint olyan tombolni akarok típusban? Az meg hogy lehet? Én sosem lehetek ilyen dühös, hiszen égi vagyok. Mi békés lények vagyunk.

-         Nadine – hallottam meg egy kiáltást. Majd óriási pofon landolt az arcomon. Pofon? Idefent senki sem pofozkodik csak úgy. Mindenesetre legalább megráztam magam egy kicsit és elterelődtek a gondolataim a mérgelődésről, és a Nathan iránti haragról. Várjunk csak, miért is haragszom Nathanre? Hogy kezdődött ez az egész roham? Hol is vagyok? Gondolkodtam el, majd megráztam magam, és lassan kitisztult minden.

-         Mi a fenét csinál? – ragadta meg Nathan a mentoromat.

-         Nem látod a fekete tincset a hajában? – kérdezte Ezekiel feldúltan. – Ha nem lépek közbe még akár baj is történhetett volna. Lucifer éppen az ilyen pillanatokat várja. Nadine elbizonytalanodott, és sebezhetővé vált. Ez nem tréfadolog. Egyébként is, miért nem a szobátokban vagytok? A szobátok le van védve Lucifer elől, de idekint semmit sem tehetünk értetek. Most azonnal menjetek vissza, és eszetekbe se jusson még egyszer kijönni onnan, semmilyen körülmények között – emelte fel a hangját egy pillanatra. – Ne kelljen csalódnom benned, Nadine – nézett még rám szigorúan. – Hozzádért Lucifer? A bőrödhöz?

-         Én, nem is tudom – gondolkodtam el. – Azt hiszem, hogy igen.

-         Add a kezed – parancsolt rám. Én pedig szó nélkül engedelmeskedtem. – Lehet, hogy ez egy kicsit kellemetlen lesz – mondta komolyan. Én pedig azonnal bólintottam.

-         Mit csináltok? – kapott el rémülten Nathan, amikor kis híján összeestem. – Hagyja abba, ez fáj neki – próbálta meg kihúzni a kezem Ezekiel kezéből.

-         Ne, hagyd, ő segít rajtam – nyögtem. Egyre jobban voltam, ahogy éreztem, hogy minden rosszindulat, és düh kiszáll a testemből. Azután pedig boldogan lélegeztem fel.

-         Most már rendben leszel, Nadine – engedte el a kezem Ezekiel.

-         Sajnálom, hogy csalódást okoztam, uram – hajtottam le a fejemet szomorúan. Még soha eddigi létezésem során nem tettem semmi olyat, amivel szégyent hozhattam volna a mentoromra. Erre, tessék. Ez a pillanat is elérkezett. Vége a töretlen bizalomnak, ami közöttünk volt.

-         Nem okoztál csalódást, Nadine – emelte meg az államat. – Még nem, és ez maradjon is így, ha kérhetem – mondta komolyan.

-         Igen, ígérem, hogy többé, soha nem fog megtörténni – esküdtem meg rá. Soha nem lennék képes megbántani azt, aki mindig is mellettem volt, és segített engem.

-         Rendben van, hiszek neked, gyermekem – simított végig az arcomon. Gyermekem? Még soha nem mondta ennyire szépen, és lágyan. Egyenesen simogatja a lelkem. Mintha édesapám szólt volna hozzám. Csodálatos. – Most pedig menjetek vissza oda, ahol biztonságos. Két nap múlva újra tárgyalás lesz. Én pedig addig igyekszem minden bizonyítékot összegyűjteni, ami Nathan megmentéséhez szükséges. Ne féljetek semmitől. Jó kezekben vagytok.

-         Ebben sosem kételkednénk – néztem rá hálásan. Majd egy szempillantás alatt visszajuttattam magunkat a szobámba.

-         A fenébe is, ez meleg helyzet volt – simított végig Nathan az egyik hajtincsemen.

-         Ugyan már, lehetett volna rosszabb is – legyintettem nemtörődöm módon.

-         Rosszabb? Ezekiel szerint kis híján sebezhetővé váltál. Sőt, megkockáztatom, hogy ténylegesen sebezhető voltál egy ideig – csattant fel Nathan. – Szerinted, mi lehetne még ennél rosszabb? – kérdezte feldúltan.

-         Az, hogyha már ténylegesen is magával tudott volna ragadni, de ez nem így van, úgyhogy akár meg is nyugodhatunk – próbáltam megnyugtatni egy kicsit. Ha Lucifer látja, hogy van közöttünk egy kis összetűzés, akkor felszabdal minket vacsorára, és ezt nem hagyhatjuk. – Nathan, ne veszekedjünk, mert azt ő élvezi, és ez a célja, ezt te is pontosan tudod – rogytam le az ágyra.

-         Sajnálom, kicsim, teljesen igazad van – ölelte át Nathan a vállaimat, majd ő is helyet foglalt mellettem.

-         Gyűlölöm ezt a tehetetlenséget – sóhajtottam fel nem sokkal később.

-         Tudom, drágám, de gondolj csak bele. Nem kell már sok idő, és minden rendbe fog jönni, és mehetnek a dolgok a megszokott kerékvágásban.

-         Nagyon remélem, hogy tényleg igazad lesz, és nemsokára megint mehetünk Rose-hoz. Szerettem volna látni az arcát az esküvőjén – mondtam vágyakozva.

-         Melyiken? – mosolyodott el Nathan.

-         Az igazin, természetesen – mosolyodtam el én is.

-         Na és melyik volt az igazi? – kérdezte kedvesem kíváncsian.

-         Természetesen az, amelyik az első – kuncogtam fel.

-         Én is erre gondoltam – nevetett fel Nathan is. – Talán nekem is így kellene elvennem téged – simított végig a hátamon.

-         Gondolod, hogy nem mondanék igent másképpen? – böktem mellkason.

-         Dehogynem, sosem tudnál ellenállni a csodálatos személyemnek – nyomott csókot a homlokomra. – Egyébként pedig vissza tudjuk játszani azt a pillanatot, amikor Rose először kimondja a boldogító igent. Tudod, hogy mi bármibe betekintést nyerhetünk.

-         Tényleg, igazad van – vigyorodtam el.

-         Na látod, néha még én is tudok olyat mondani, ami nem jut el addig az okos kis agyadig – kocogtatta meg a fejemet egy kicsit.

-         Ritkán, nagyon-nagyon ritkán – mondtam pimaszul.

-         Úgy tudtam, hogy ezt fogod mondani – forgatta meg a szemeit. – Most viszont viccen kívül. Jól vagy? Biztosan nem esett semmi bajod? – kérdezte aggódva.

-         Jól vagyok. Ezekiel kiszívta a testemből az összes rosszindulatot, amit Lucifer bejutatott az érintésével.

-         Most nem azért, de ez nem szegi meg a szabad akarat fogalmát? – gondolkodott el Nathan.

-         Sajnos, szigorúan vett értelemben nem, mert ő csak megadta a lehetőséget, hogy változzak, de akár úrrá is lehettem volna az ösztöneimen, tehát sajnálatos módon nem tudunk belekötni a próbálkozásába – fintorodtam el.

-         Nem hagyom, hogy még egyszer hozzád érjen, akár csak egyetlen egy ujjal is – mondta kedvesem határozottan.

-         Ebben tökéletesen biztos is vagyok – mondtam ásítva. Általában nem szoktam aludni, ha nem vagyok teljesen kimerülve, de most úgy éreztem, hogy jól esne egy kis pihenés, úgyhogy lehunytam a szemeimet, és csak élveztem Nathan közelségét és illatát.

(Rosalie szemszöge)

Elég rövid éjszakai kiruccanás volt ez a mai, de annál jobb. Boldog voltam, hogy Edward és Bella ismét gyermeket vár. Bár Edward reakcióit nem értettem tökéletesen. Talán csak azért nem akart még gyermeket Bellától, mert még nincsenek biztonságban. Vagy azért nem akarta teherbe ejteni, mert veszélyes a szerelme életére nézve? Ezt még nem sikerült eldöntenem. Abban viszont biztos vagyok, hogy nyomós oka van rá, hogy így érezzen. Bár láthatóan kezdi kedvelni a kisbabát, mert megsimogatta Bella pocakját, még akkor is, hogyha elég félénk mozdulat volt.

-         Kicsim, jó reggelt – nyomott csókot Emmett az arcomra. Majd a szemeimre, és számra is.

-         Még nem lehet reggel, sötét van – motyogtam magam elé.

-         Mennem kell, drágám, sajnálom – mondta miközben bebújt mellém az ágyba.

-         Ne, még maradj egy picikét, kérlek – kerestem meg a nyakát csukott szemmel, és magamhoz húztam.

-         Rosalie Hale, még mindig hozzám akarsz jönni? – kérdezte Emmett hirtelen.

-         Igen, hát persze, hogy hozzád akarok menni. Ez soha nem lehet kérdés – mosolyodtam el.

-         Na és te, még mindig el akarsz venni engem? – kérdeztem laposat pislantva.

-         Igen, ez soha nem lehet kérdés – idézte a szavaimat.

-         Ezennel férjnek, és feleségnek nyilvánítalak benneteket – hallottam meg egy mosolygós hangot.

-         Tessék? – pattantak ki a szemeim. Mire megláttam az ágyunk mellett álló papot, anya és Vera társaságában.

-         Megcsókolhatod a menyasszonyt, fiam – fűzte még hozzá a tiszteletes úr.

Mire Emmett azonnal az ajkaim után kapott. Én pedig bár döbbenten, de természetesen viszonoztam a csókot. Anya és Vera pedig lelkesen tapsoltak és tomboltak. Néhány pillanattal később pedig már röpködtek ránk a rózsaszirmok.

-         Nem tudom, hogy meddig nem tudunk összeházasodni még, és mindenképpen szerettem volna, hogyha a feleségem vagy, mielőtt még elmegyek. Remélem, hogy nem haragszol ezért a kis átverésért.

-         Ébren is hozzád mentem volna bármikor – kuncogtam fel.

-         Ezt el is várom – vigyorodott el szerelmem. – Sajnos, most rá kell fognunk, hogy a nászéjszaka már tegnap éjjel megtörtént – suttogta a fülembe nagyon halkan, hogy csak mi ketten halljuk.

-         Hát, nagyon határeset – sóhajtottam fel. – Na jó, azért elfogadom. Egyelőre – fűztem még hozzá. – Azét meg lesz tartva az álom-lagzink is? – kérdeztem kissé zavarban. Nem akartam követelőző lenni, de nagyon vágytam az igazi esküvőre is. Olyanra, amilyenben még soha életemben nem volt részem.

-         Soha nem fosztanálak meg az álom-lagzidtól. Erről a frigyről csak az itt jelenlévők tudnak most, senki más, és más nem is fogja megtudni soha. Csak én szerettem volna, hogy már most a feleségem légy.

-         Már én is alig vártam a pillanatot – öleltem magamhoz.

-         Khm… mi magatokra hagyunk titeket egy kicsit – hallottam meg anya hangját. Majd a tiszteletes is elköszönt, és mind kimentek a szobából.

-         Ugye nem azért akartál most elvenni, mert úgy gondolod, hogy nem fogsz visszajönni? – kérdeztem félve.

-         Dehogyis, baby – simított végig a hátamon. – Bár az megfordult a fejemben, hogy mivel tanuk előtt megesküdtünk, így az apád már semmilyen körülmények között nem érhet hozzád, mivel te már férjes asszony vagy, és nem tartozol az édesapád fennhatósága alá. Így biztonságban vagy, vagyis biztonságban vagytok. Nem vihet el innen, és semmit sem szabhat meg a számodra.

-         Nagyon alaposan átgondolt tervnek tűnik – bólintottam rá.

-         Hidd el, hogy valójában is az – nézett rám komolyan. Nem tetszett ez a komoly beszélgetés, nem illik Emmetthez. Valami történt, ami nem jó ránk nézve.

-         Történt valami, amíg aludtam? – fogtam a két kezem közé az arcát.

-         Lionel járt itt – kezdett bele Emmett.

-         Na és mit mondott? – kérdeztem idegesen.

-         Az apád perre viszi a dolgot. Nem akarja annyiban hagyni, hogy kiütöttem, amikor az édesanyádra támadt – vallotta be halkan. – Ma még a farmon leszek, és mindent elrendezek, utána pedig a városba utazom, hogy részt vegyek a tárgyaláson Lionellel együtt.

-         Veled megyek – ültem fel az ágyon azonnal.

-         Nem, neked nem tenne jó a stressz. Nyugalomra van szükséged – döntött vissza az ágyra kedvesem.

-         Addig nem leszek nyugodt, ameddig nem tudom, hogy mi történik. Veled megyek, már hivatalosan is hozzád tartozom, nem tehetnek velem semmit, és veled sem. Hogyha megismerik a hátteremet, hogy mi történt velem, akkor melletted fognak ítélni – mondtam határozottan.

-         Nem, nem teszlek közszemlére. Erre egyáltalán semmi szükség. A te felfedésed nélkül is könnyedén megnyerem a pert – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Nekem ez nem tetszik – tiltakoztam azonnal. – Nem fogod megakadályozni, hogy ott legyek, és hogyha kell, felszólaljak.

-         Nem tudlak meggyőzni, igaz? – szusszantott szerelmem kissé morcosan.

-         Attól tartok, hogy nem – ráztam meg a fejem. – Nem fogom hagyni, hogy egyedül csináld végig. Ez a kettőnk ügye, és most már a feleséged is vagyok, nem történhet velem semmi, mert hozzád tartozom Isten és az emberek színe előtt is – bújtam hozzá szorosan.

-         Viszont egy dolgot ígérj meg – emelte meg az államat, hogy a szemébe nézzek.

-         Bármit – bólintottam rá azonnal. Akármit megígérek, csak vele mehessek.

-         A háttérben maradsz. Egészen addig nem fedjük fel a kilétedet, amíg nem áll elő végszükség – mondta szigorúan. – Na és természetesen, eszedbe se jusson idegesíteni magad bármi miatt is, mert ha mégis, akkor a pocakod ellenére is elfenekellek – mondta határozottan. – Ezek a feltételeim. Be tudod tartani őket?

-         Igen, azt hiszem, hogy menni fog – bólogattam hevesen. – Amíg nincs szükséged segítségre, addig láthatatlan leszek, és csak csendben figyelek. Kérlek, hadd menjek veled.

-         Nem nagyon tetszik az ötlet, de mivel megígérted, hogy nem feded fel magad, csak akkor, hogyha muszáj, így engedek a túlerőnek – adta be végre a derekát.

-         Szeretlek – tekeredtem köré amennyire csak tudtam.

-         Én is szeretlek, de most készülődnünk kell, tényleg muszáj még elintéznem a farmon néhány dolgot, mielőtt tovább utazunk a városba – nyomott csókot a homlokomra.

-         Gyors leszek – pattantam volna fel, de hirtelen megszédültem, és vissza is zuhantam az ágyra.

-         Inkább legyél elővigyázatos, ne gyors. Vigyázz magatokra – dorgált meg gyengéden.

Majd finoman a talpamra állított. Én pedig azonnal siettem is csomagolni. Nem tudtam, hogy mennyit pakoljak, de beraktam néhány ruhát arra az esetre is, hogyha a pocakom már igencsak terebélyes lenne, mire hazajutunk. Remélem, hogy nem fog sokáig tartani, de a biztonság kedvéért inkább mindent magammal szeretnék vinni, amire szükség lehet. Még egy apró babaruhát is betettem, hátha Anne még a visszatérésünk előtt megérkezik, hiszen sosem lehet tudni. Főleg nem, hogyha tényleg perről van szó. Mert az ilyesmi bármeddig elhúzódhat.

-         Készen vagy, Rose? – lépett be anya a szobámba.

-         Igen, útra kész vagyok – csuktam be a bőröndömet.

-         Helyes, mert én is – bólintott rá anya.

-         Mi az, hogy te is? – kerekedtek ki a szemeim. – Te nem jöhetsz, nem hagyhatod itt Verát egyedül, és apa téged akár magával is ragadhat Rochesterbe.

-         Téged pedig megtalálhat Royce apád által, és rád kiabálhatja, hogy minden hazugság, amit állítasz, és te szöktél meg a szeretőddel, Emmettel, apád indulatai pedig jogosak. Ezen elgondolkoztál? – kérdezte anya kíváncsian.

-         Nem, ebbe nem gondoltam bele – ültem le az ágy szélére csüggedten. – Nagyobb lenne a kár, amit okozok, hogyha vele megyek, mintha elengedem, igaz? – pityeredtem el.

-         Igen, kincsem. Nagyon sajnálom, de így van – bólintott anya komolyan.

-         Szükségem van rá, hogy tudjam, hogy mi van vele – néztem anyára félve.

-         Tudni fogunk róla, ne félj – ült le mellém anya, majd átkarolta a vállamat. – Lionel és Sally vele mennek, addig mi vigyázunk Alexre. Minden héten meglátogatnak minket és mindenről beszámolnak. Hogyha pedig baj van, akkor azonnal elvisznek Emmetthez. A terv már pontosan ki van dolgozva, kicsim. Nincs mitől félned.

-         Emmett küldött be, hogy beszélj le róla, hogy vele menjek? – néztem rá könnyes szemekkel.

-         Nem, Emmett nem képes rá, hogy ellenálljon neked – rázta meg a fejét anya. – Ő szó nélkül magával vitt volna. Én voltam az, aki beszélni akart veled. Te is tudod, hogy most egy kis időre el kell engedned őt. Tudom, hogy nehéz, de ez a helyes döntés. A te állapotodban egy ilyen hosszú út, és a stressz árthatna a kicsinek.

-         Igen, tudom, hogy igazad van – bólintottam rá.

-         Helyes, akkor most beküldöm hozzád a férjedet, hogy elbúcsúzhassatok – ölelt magához anya vigasztalóan egy pillanatra. Majd kisietett a szobából, hogy néhány pillanattal később Emmett vegye át a helyét.

-         Mi a baj, édes? – ült le mellém aggódva. – Rosszul vagy? Miért sírsz? – törölte le a könnyeket az arcomról.

-         Nem mehetek veled – hajtottam a fejem a vállára.

-         Tudom, kicsim, de ígérem, hogy minden nap írok neked. Lionel pedig elhozza majd a leveleimet. Mindenről tudni fogsz, és remélem, hogy én is kapok tőled egy-két sort – csókolt bele a hajamba.

-         Abban biztos lehetsz – bólintottam rá. Minden nap írni fogok neki, mindent megírok, ami csak történik velünk.

-         Nagyon szeretlek, benneteket – nyomott csókot a számra. Majd feltűrte a hálóingem, és a pocakomra is kaptam egy puszit. Mikor is került rám a hálóing? Áh, biztos Emmett öltöztetett fel az esküvő miatt.

-         Mi is nagyon szeretünk téged – csúsztam az ölébe. Azután pedig szenvedélyesen megcsókoltam. Minden szerelmemet próbáltam belerejteni ebbe az egyetlen csókba, hogy érezze, én mindig vele vagyok. Na és persze, ő pontosan ugyanígy csókolt engem. Éreztem minden mozdulatában a szerelmet, és a szenvedélyt, a féltést. Mindent, ami csak átjárta a gondolatait. – Menned kell – szakadtam el az ajkaitól nagy nehezen.

-         Tudom – nyomott még egy utolsó puszit a számra. – Kikísérsz? – állt fel mellőlem, majd a kezét nyújtotta.

-         Természetesen – ragadtam meg a felajánlott kezet, mintha nélküle megfulladnék. Hagytam, hogy kedvesem felhúzzon az ágyról, majd szorosan hozzásimulva követtem őt az ajtó felé, amin, ha kiléptünk, akkor ki tudja, hogy meddig nem láthatom majd őt, aki a legtöbbet jelenti a számomra…