The Beauty and the Bear - 57. fejezet

57. fejezet

SZIASZTOK! ARRA GONDOLTAM, HOGYHA VAN HOZZÁ KEDVETEK, AKKOR LENNE EGY KIS JÁTÉK. A GYŐZTES KÍVÁNHAT EGY DUPLAFEJIT BÁRMELYIK FICEMBŐL, AKÁR A KÉSZÜLŐ CARLISLE/ESME KISREGÉNYEMBŐL IS. VAGY EGY NOVELLÁT BÁRMELY TWILIGHTOS SZEREPLŐKKEL. A JÁTÉK LÉNYEGE PEDIG, HOGY TALÁLJATOK NEKEM KÉPEKET A TÖKÉLETES LUCIFERHEZ, ÉS A HÁROM ÉGIHEZ. A KÉPEKET A DRUSILLA1985@CITROMAIL.HU EMAIL CÍMRE VÁROM. KÖZÖNSÉGSZAVAZÁS FOG DÖNTENI ARRÓL, HOGY KI LEGYEN A GYŐZTES. :D PERSZE CSAK, HA VAN RÁ IGÉNY. PUSZI, DRUSILLA

(Nadine szemszöge)

Tehetetlenül és mérgesen dőltem el az ágyon. Ki van zárva, hogy nem tehetünk semmit Lucifer ellen. Az egy dolog, hogy most az égiek fénye miatt nem nyer bebocsátást és belátást a szobámba egy ideig, de örökké nem tarthatják ezt az állapotot a fentiek sem, mert még a végén teljesen elgyengül a fényük, és akkor nagy bajban leszünk. Arról nem is beszélve, hogy ki fogja most vezetni Rose-t? Mi fog szólni a barátnőm, ha egyszer csak fogjuk magunkat, és mindketten eltűnünk Nathannel. Nem akartam, hogy aggódjon az ő állapotában, hiszen az idegeskedés nem tesz jót a kismamáknak. Ráadásul az időnk egyre csak fogy, és nekünk Rosalie mellett kéne állnunk és támogatni őt az utazásában. Viszont ezt most nem tehetjük meg, mert ha Lucifer követ minket, annak beláthatatlan következményei is lehetnek. Nem kockáztathatom meg, hogy ráuszítsam magát az ördögöt. Ezt Rose egyáltalán nem érdemli meg.

-         Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem hirtelen Nathant.

-         Várunk, ahogy azt mondták nekünk. Mást nem igazán tehetünk – válaszolta Nathan gyengéden.

-         Mi lesz Rose-zal? – tettem fel a legfontosabb kérdést.

-         Rose a testében marad, amíg ezt mi itt elintézzük. Ne aggódj, fel fogja találni magát. Nem lesz semmi baja – mondta kedvesem határozottan.

-         Nem is attól félek, hogy nem találja fel magát, hanem attól, hogy veszélyben van a küldetésünk. Mi most nem tudjuk vezetni őt, másik végzet angyaláról pedig nem tudok – mondtam feldúltan.

-         Kicsim, biztos vagyok benne, hogy az égiek meg fogják oldani ezt a problémát – simított végig nyugtatóan az arcomon.

-         Igen, biztos így lesz – bólintottam rá nem túl meggyőzően. Nem szeretem a bizonytalanságot. Főleg akkor nem, hogyha egy lélekről van szó. Még sosem történt velem olyan, hogy egy lelkem utazását félbe kellett volna szakítanom bármi miatt is.

-         Megbántad, amit tettél? – kérdezte Nathan kissé félve. Majd, amikor a szemébe néztem már láttam is rajta az igazi, őszinte rémületet.

-         Dehogy bántam meg. Sosem bánnám meg, hogy örökké együtt akarok lenni veled. Mi összetartozunk, ezt ez az erős fonal is bizonyítja. Csakis téged szerettelek egész létezésemben, és tudom, hogy nekünk együtt kell lennünk.

-         Akkor jó, egy kicsit kezdtem izgulni, hogy esetleg mégsem tartod már olyan jó ötletnek a megmentésemet – mosolyodott el kényszeredetten. – Bár még mindig azt mondom, hogy nem érek én annyit, amennyit kockáztatsz értem. Nem akarlak magammal rántani a pokol mélyére, semmiképpen sem.

-         Nem fogsz, inkább majd én rántalak fel téged magamhoz az égbe – mondtam elszántan.

-         Ez nagyon jól hangzik – dőlt le mellém, én pedig boldogan bújtam a mellkasához. Mostantól kezdve örökké együtt leszünk, bármi is történjék, és én tudom, hogy sikerülni fog. Nem Lucifer fog minket magával rántani, hanem mi fogjuk őt letaszítani oda, ahová való. Soha nem győzhet le minket.

-         Nem, Ezekiel, te is tudod, hogy ezt nem teheted – hallottam meg hirtelen egy vita foszlányát.

-         Már hogyne tehetném meg? Pontosan olyan döntési jogom és szabad akaratom van, mint itt bárkinek. Eszedbe jusson akadályozni engem, Gabriel. Tudom, hogy mit csinálok – válaszolt Ezekiel határozottan.

-         Tudod, hogy már csak elvből sem akadályoználak, mert én egyetértek veled valamilyen szinten, de az indokaid nem tetszenek, téged nem a lány érdekel a leginkább. Vagyis rosszul fogalmazok. Téged nem az a lány érdekel jobban, akinek érdekelnie kellene. Nem vagy tárgyilagos, és tökéletesen elfogulatlan, amilyennek lenned kéne – magyarázta Gabriel. Most már egy kicsit könnyedebb volt a hangnem, de a feszültséget én még éreztem a hangjukban. Idegesek voltak. Olyan idegesek, amilyennek még soha életemben nem hallottam egyetlen egy idefent lévőt sem.

-         Ismerem a szabályokat, Gabriel. Nincs miért aggódnod, mert pontosan tudom, hogy mit csinálok. Nem vagyok sem felelőtlen, sem ostoba.

-         Valóban nem vagy ezek közül egyik sem, de jelen pillanatban tárgyilagos sem. Ami most épp a legnagyobb hibád – szállt be egy harmadik hang is a beszélgetésbe.

-         Malakiás? Te mit keresel itt? – kérdezték egyszerre.

-         Hallgatom, ahogy öcséim lassan ölre mennek valamiért, amiről mindannyian tudjuk, hogy meg fog történni. Felesleges a vita, Gabriel. Te is tudod, hogy közöttünk Ezekiel a legszenvedélyesebb jótét és lélek, és ha a fejébe vesz valamit, akkor azt úgysem tudjuk megakadályozni.

-         Sajnálatos módon, tudom, de a remény hal meg utoljára – szusszantott fel Gabriel.

-         Ezekiel, ha őszinte akarok lenni hozzád, akkor kivételesen egyetértek Gabriel álláspontjával, de mivel pontosan tudom, hogy te már döntöttél, és mi ha akarnánk sem tudnánk megállítani, ezért csak arra kérlek, hogy próbálj meg nagyon óvatos és körültekintő lenni. Eléggé feszült helyzet jött létre, és nem kell több konfliktus, mert már nem sokat bírunk el, és ezt te is tudod.

-         Tisztában vagyok a veszélyekkel, és felkészültem minden eshetőségre – válaszolta Ezekiel azonnal.

-         Akkor hát, minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell – mondták egyszerre.

-         Vigyázz magadra, Ezekiel – mondta még Gabriel és Malakiás, azután pedig az ajtón át láttam egy hatalmas villanást, majd síri csend telepedett körénk ismét.

-         Ez meg mi volt? – kérdezte Nathan kíváncsian.

-         Fogalmam sincs – nyögtem értetlenül. Semmit nem értettem ebből az egész helyzetből, de biztosan minden ki fog derülni, hogyha eljön az ideje.

-         Nagyon feszült vagy, még mindig, bár nem csodálom – simított végig a megfeszült karomon Nathan.

-         Nem, jól vagyok. Csak egy kicsit eltúlzom az idegeskedést – legyintettem.

-         Az arcodon is látszik, hogy mennyire feszült vagy. Gyere, feküdj hasra egy kicsit, és vedd le a felsődet – adta ki az utasítást Nathan.

-         Nem is tudom – fintorodtam el. Elvileg a fény körülvesz minket, és Lucifer nem jut be ide, de mi van, ha valahogy mégis tud engem, és Nathant figyelni? Nem akarom, hogy megbámuljanak minket a meghitt pillanatok közben.

-         Nadine, mi a baj? Nekem elmondhatsz bármit, hiszen tudod – fordította maga felé az arcomat. – Luciferrel kapcsolatos az ügy, igaz?

-         Az előző tárgyaláson, amin te még nem vettél részt, öhm… Lucifer elmondta, hogy bárkit láthat és hallhat bármikor, aki hozzá tartozik – kezdtem bele pironkodva.

-         Igen, ez sajnos így igaz. Viszont még nem értem, hogy mi ezzel a gond. Hiszen ez nyilvánvaló. Téged is látnak az égiek, ha akarnak – nézett rám kissé értetlen arccal.

-         Igen, engem is akkor látnak az égiek, amikor csak akarnak, de nálunk tudod nem szokás illetlen helyzetben megfigyelni az embereket – sütöttem le a szemeimet.

-         Illetlen helyzetben? – kerekedtek ki Nathan szemei. – Basszus, azt akarod mondani, hogy Lucifer végignézte, ahogy mi…

-         Igen, pontosan erre próbálok kilyukadni – fintorodtam el.

-         Te jó ég, kicsim, annyira sajnálom. Ebbe bele se gondoltam – nézett rám bocsánatkérően. – Soha nem gondoltam volna, hogy néz minket közben. Bocsáss meg – simogatta meg a hátamat gyengéden.

-         Ez nem a te hibád, én csak nem akarom, hogy megbámuljon minket. Nincs joga hozzá, hogy úgy lásson engem, vagy akár téged. Érted? – kérdeztem idegesen.

-         Értem – bólintott rá azonnal. – Viszont akkor is fordulj a hasadra szépen, mert ettől függetlenül még meg tudlak masszírozni. Az még ruhán keresztül is megy. A szeretkezést pedig megállom, amíg el nem dől a helyzet.

-         Na és mi van, ha rossz felé billen majd a mérleg? – kérdeztem kíváncsian.

-         Akkor legalább lesznek szép emlékeim veled, eddig is azok tartottak életben – nyomott gyors csókot a számra.

Majd a hasamra fordított, és megvárta, amíg kényelmesen elhelyezkedem. Azután pedig masszírozni kezdett. Egyáltalán nem csak simogatás volt, hanem frissítő, élénkítő masszázs, amitől mégis teljesen ellazultam. Egyszer pedig azon kaptam magam, hogy egyre laposabbakat pislogok, és elnyomott valami álomszerű, eufórikus állapot. Nem voltam tisztában vele, hogy pontosan mi folyik körülöttem, de mégis nagyon jól éreztem magam. Éreztem, hogy nem lesz semmi baj, és mi boldogok leszünk.

-         Mi történik velem? – motyogtam halkan.

-         Csak engedd el magad – suttogta Nathan hangja a fülembe.

-         Nem értek semmit – próbáltam kinyitni a szemeimet.

-         Nem is kell értened, csak átérezned – simogatta meg a csukott szemhéjaimat. – Lazíts, és élvezd az utazást – suttogott továbbra is. Majd éreztem, hogy  ő is lefekszik mellém, és szorosan átkarol.

-         Te tudod, hogy mi történik? – kérdeztem halkan.

-         Igen, én csinálom ezt. Csak hagyd, hogy átjárjanak az érzések, és a képek – mondta komolyan.

-         Te is velem jössz? – kérdeztem megszorítva a kezét.

-         Tekintve, hogy össze lettünk kötve, így mindenképpen, de egyébként is veled tartottam volna – mondta határozottan, és szinte láttam, ahogy elmosolyodik.

A következő pillanatban pedig a régi konyhámban álltam. A pocakom hatalmas volt. Kisbabát vártam, ez egészen biztos. Értetlenül meredtem magamra, de még mielőtt rákérdezhettem volna, hogy hol vagyunk, és mi történik, Nathan emberi önmaga is belépett az ajtón. Odasétált a terhes valómhoz, és lágyan megcsókolta. Majd megsimogatta a gömbölyödő pocakját is.

-         Hol vagyunk? – kérdeztem elámulva. Szinte éreztem, ahogy a hasamban mozgolódik a kisbabánk.

-         Tudod, én vagyok Lehetőség, a tárházam pedig minden híreszteléssel megegyezően végtelen. Ilyen életünk is lehetet volna – magyarázta.

-         Ez mikor történt volna meg? – kérdeztem még mindig a kis családunkat kémlelve.

-         Ez akkor történik, hogyha nem veszed be a mérget, amit kaptál. Még lett volna elég időm, hogy megmentselek, néhány sérülést leszámítva – mutatott a lábaim felé. Mindkét lábamon egészen a térdeim égési sérülések éktelenkedtek, de láthatóan tudtam használni őket. – Ne ijedj meg. Egy kicsit sántikálva fogsz járni.

-         Miért?

-         Érzékeny részeket ért a tűz, ezért nem tökéletes a harmónia a lábaidban, de tudod használni őket. Csak némi sántítás örökre megmarad – magyarázta halkan.

-         Mennyire rossz a helyzet? – kérdeztem bizonytalanul. Hogyha előre figyelmeztet, akkor nem lehet túl rózsás a sétálási tudományom.

-         Egyáltalán nem vészes, szerintem – legyintett Nathan. – Nézd – mutatott a boldog kis párosunk felé. Egy pillanattal később pedig már bicegtem is a magam módján. Tényleg nem volt vészes. Legalábbis ahhoz képest, amire számítottam. Egészen tűrhetően tudtam sétálni, vagy inkább bicegni, de jártam, és boldog voltam. Ez a lényeg.

-         Annyira nem rossz, mint amire számítottam – rántottam meg a vállam mosolyogva.

-         Na ugye – ölelt magához.

-         Ilyen lett volna az életünk, hogyha nem iszom meg a mérget? – sóhajtottam fel.

-         Nos, a helyes kifejezés az, hogy akár ilyen is lehetett volna az életünk. Van más alternatíva is, de szerintem ez a legszebb, ami csak a szemünk elé tárulhat – mondta mosolyogva. – Néha jó belegondolni, hogy így is lehetett volna.

-         Na és akarjátok, hogy így legyen? – jelent meg mellettünk Lucifer hirtelen. – Mit szólnátok egy ilyen ajánlathoz? Még megtörténhet.

-         Hagyj minket békén, Lucifer – mordultam rá.

-         Hé, én most csak segíteni akartam – emelte fel védekezően a kezeit. – Csupán választást kínálok.

-         Csupán azért, mert akkor rengeteg lelket tudnál rossz útra csábítani, akiket én megmentettem. Ismerem már a módszereidet – mondtam határozottan.

-         Miért mindig más az első? Miért nem adsz magadnak egy esélyt a boldogságra? Úgysem emlékeznél semmire abból, ami itt történt – csábított tovább. Be kell, hogy valljam, hogy tényleg páratlanul teszi, amit tesz. – Gondolj csak bele. A gyermeked meghalt mielőtt még megszületett volna. Nem kerülhetett be még csak a váróba sem, mert esélyed sem maradt világra hozni őt. Szegény, bolyongó kis lélek, aki sosem lesz ember, miattad. Én viszont megadhatnám nektek a megoldást – dorombolta halkan.

-         Én… nem – ráztam meg a fejem gyorsan. Nem, nem lehetek gyenge. Nem hagyhatom, hogy egyáltalán csak egy kicsit is elgondolkodjak az ajánlatán. Én nem vagyok olyan nő, aki bármiért is alkudozik ezzel a pokolfajzattal.

-         Biztos, hogy nem? – vetített elém egy másik képet, amelyen egy apró kis kék csomagot tartok a karjaim között. Hát kisfiam lett volna, kisfiunk születhetett volna.

-         Nem – remegett meg a szám széle. Nathan miért nem szól már bele, miért nem támogat? Morcosan fordítottam felé a fejemet, de ő csak állt ott, mint valami kőszobor. – Nathan? – kérdeztem rémülten.

-         Ő most nem hall minket, négyszemközt szerettem volna beszélgetni veled – legyintett Lucifer.

-         Én viszont nem tárgyalok veled, úgyhogy, akár el is mehetsz – szegtem fel az államat.

-         Majd meglátjuk, csillagom – vigyorodott el. Majd egy szempillantás alatt eltűnt. Én pedig végre fellélegezhettem…

(Rosalie szemszöge)

Nem sokat érzékeltem a külvilágból azon kívül, hogy Emmett lefektetett az ágyunkba. Tehát gondolom, hogy közben visszaérkeztünk a házba.

-         Emmett? – próbáltam meg pislogni.

-         Itt vagyok, aludj csak tovább – mondta lágyan. Majd éreztem, ahogy befekszik mellém az ágyba, és magához ölel.

-         Ne menj el reggel búcsú nélkül – fogtam kezeim közé az engem átölelő karját.

-         Sosem tennék olyat – nyomott puszit a tarkómra. – Most viszont aludj, mindketten fáradtak vagyunk.

-         Jó – sóhajtottam még fel. Majd el is nyomott az álom.

Miután elaludtam minden olyan furcsa volt. Nem a megszokott kiinduló-pontomon kiindulóponton voltam, hanem egy fényes szobában, ahol még soha nem jártam. Fogalmam sem volt róla, hogy hol is vagyok, de nyugalom és béke járta át az egész lényemet.

-         Üdvözöllek, Rose. Mi már találkoztunk – lépett elém a Nadine szobájában már látott férfi.

-         Igen, emlékszem – biccentettem. – Hol van Nadine és Nathan?

-         Nekik most a saját démonaikkal kell megküzdeniük – válaszolta a férfi sejtelmesen.

-         Akkor most mi lesz? – kérdeztem bizonytalanul. – Visszakerülök a vámpír testembe, és ennyi volt? – szomorodtam el.

-         Nem, ha elfogadsz egy másik kísérőt magad mellé – tette a vállamra a kezét.

-         Ki lenne az? – lettem kíváncsi.

-         Nos, én örömmel kalauzolnálak téged, hogyha megfelelek a számodra. Szólíts nyugodtan Ezekielnek.

-         Nagyon hálás lennék érte, ha a vezetőm lenne, Ezekiel – válaszoltam halkan.

-         Szerintem tegeződhetünk, ha neked is megfelel, ha már útitársak leszünk – ajánlotta kedvesen.

-         Rendben, örömmel – mosolyodtam el. Jobban szerettem a közvetlenséget, ha már bizalmas viszonyba kerülök valakivel.

-         Ez esetben, induljunk, Rose – nyújtotta felém a kezét. Amit én gondolkodás nélkül el is fogadtam.

-         Ez itt Volterra, két héttel azután, amikor utoljára itt jártál Nathannel és Nadine-nal – mondta csendesen.

Kíváncsian kémleltem körbe a szobában, ami már oly ismerős volt. Edward és Bella volterrai lakosztályában voltunk. Edward az ágyon ült, és idegesen figyelte a fürdőszoba ajtaját. Amin néhány pillanattal később Bella lépett ki.

-         Jobban vagy? – kapta azonnal a karjaiba Edward. Azután pedig az ágyba fektette és gyengéden betakargatta.

-         Persze, minden rendben. Azt hiszem, hogy mostanában nem kérek carbonara tésztát, a kicsi nem szereti szerintem.

-         A gyomrod nem szeret jóformán semmit már két napja – fintorodott el bátyám.

-         Hé, nem lesz semmi baj, Carlisle ma már itt lesz, és a többiek is. Megtaláljuk a megoldást mindenre – simított végig Edward arcán.

-         Nem értem, hogy hogyan történhetett ez – morogta bátyám az orra alatt, hogy Bella ne hallja. – Carlisle azt mondta, hogy egy a millióhoz az esélye, hogy ilyen gyorsan teherbe ejtsem, erre nekem elsőre sikerült. A fenébe is, jobban kellett volna vigyáznom. Lehettem volna óvatosabb.

-         Na, hogy van a mi kedves kis családunk ma reggel? – lépett be Aro nyájasan.

-         Voltunk már jobban is – morogta Edward.

-         Ajándékot hoztam – mondta Aro figyelmen kívül hagyva Edward megjegyzését. – Mivel nem tudjuk, hogy a gyermek leány, vagy fiú lesz, ezért vörös bölcsőt kap. Az mindenképpen illeni fog hozzá, ahogy Volterrához, és a fajtánkhoz is illik ez a szín – mondta határozottan. Majd intett Félixnek, aki azonnal behozta a meglehetősen fényűző, ám teljességgel nem kisbabához való bölcsőt. Túlságosan egyedi és bonyolult volt ez egy apró gyermekhez. – Oh, és még valami. A Cullen klán már Olaszországban tartózkodik. Demetri és Alec most hozza el őket a reptérről – fűzte még hozzá.

-         Hála az égnek – sóhajtott fel Edward egy kissé megkönnyebbülten.

-         Ne aggódj, Edward. Ha valaki, akkor Carlisle tud majd nekünk segíteni – szorította meg a kezét Bella nyugtatóan.

-         A kedves leendő feleséged úgy látom, hogy sokkal pozitívabban látja a világot, mint te, Edward – állapította meg Edward.

-         Attól tartok, hogy ez mindig is így volt – szusszantotta bátyám, de közben próbálta magát tartóztatni is az egyéb megjegyzésektől. Ez látszott rajta.

-         Köszönjük az ajándékot – mondta Bella halványan elmosolyodva. – Igazán fenséges ez a bölcső – pillantott az említett tárgy felé.

-         Igazán nincs mit gyermekem – mosolyodott el Aro is. – Már éppen itt volt az ideje, hogy gyermeksírás törje meg az unalmas hétköznapokat a kastélyban. Erre még soha nem volt példa – vigyorodott el elégedetten. Csoda, hogy nem reped szét az arca az elégedettségtől. – Hagyunk is pihenni, kedvesem. Amint megérkeznek a Cullenek, akkor azonnal hozzátok küldjük őket, persze Félix is itt lesz, ha szükséged lenne rá – mondta jelentőségteljesen.

-         Megígértem Bellának, hogy többé soha nem bántom a gyermekünket, és én be is tartom a szavam – szűrte Edward a fogai között. Valóban egyértelmű volt, hogy mire céloz Aro.

-         Nos, ezt örömmel hallom, de azért a biztonság kedvéért itt lesz – hervadt le a vigyor Aro arcáról. – Jane, kedves?

-         Igen, Mester – vigyorodott el a kis bestia. Majd Edward a földön hánykolódva feküdt kínok között.

-         Ne, kérem, nem úgy gondolta – próbált meg felkelni Bella. Majd fájdalmasan felnyögött és visszahanyatlott az ágyra.

-         Jane, elég lesz. Nem szabad túlságosan felizgatni Bellát, mert még a végén baja esik neki, vagy a gyermeknek – állította le Aro a kis szörnyetegét. – Legközelebb gondold meg, hogy mit mondasz, Edward, mert még a végén baja esik másnak is, nem csak neked – mondta fenyegetően. Majd sarkon fordult, és kivonult a szobából, ahogy a többiek is.

-         Miért csináltad ezt, ennek semmi értelme – csattant fel Bella idegesen.

-         Ígéretet tettem neked, és én sosem szegném meg, most, hogy megint a magaménak tudhatlak. Még egyszer nem tudnám elviselni, ha elveszítenélek.

-         Nem fogsz elveszíteni, nincs mitől félned, de ettől függetlenül még diplomatikusnak kell lennünk, különben csak fájdalom lesz a vége. Engedd el a füled mellett, én is azt teszem.

-         Az nem olyan egyszerű – morgolódott tovább Edward. – Nem akarom, hogy elültesse a füledben a gondolatot, hogy nem bízhatsz meg bennem teljes mértékben.

-         Nem tud ilyen gondolatot elültetni a fülemben, mert én tökéletesen megbízom bennem – mondta Bella ellentmondást nem tűrve.

-         Köszönöm – ragyogott fel Edward arca. Majd Bella feküdt, és gyengéden magához ölelte. Majd a keze elindult Bella hasa felé, de aztán félúton elbizonytalanodott és megállt.

-         Nincs mit – mosolyodott el Bella. – Nem kell félni tőle, nem harap, legalábbis még – kuncogott fel, amikor Edward keze a levegőben maradt, mintha lefagyott volna. – Nyugodtan megérintheted őt. Éppannyira a te kisbabád, mint ahogy az enyém is – fogta meg bátyám bizonytalan kezét, és a pocakjára simította.

-         Hm… ez furcsa érzés, de jó – mosolyodott el Edward. – Érzek egy nagyon apró kis domborulatot itt – állította meg a kezét Bella hasán. – Ez lehet ő?

-         Elég nagy rá az esély – fúrta be Bella a kezét Edwardé alá. – Én nem érzem – fintorodott el.

-         Mert még nagyon apró, de ha Carlisle megjön, akkor az ultrahangon már biztosan lehet látni – mondta Edward határozottan.

-         Már alig várom – sóhajtott fel Bella. – Nagyon kíváncsi vagyok már rá.

-         Biztosan a többiek is azok lesznek – biccentett Edward…

Majd a boldog képek megszakadtak, és én ismét abban a fényes szobában találtam magam, ahonnan elindultunk Ezekiellel.

-         Mára csak ennyi időnk volt, de holnap éjjel ismét eljövök érted – mondta kedvesen.

-         Köszönöm, hogy segítesz nekem, nekünk, és üdvözlöm Nadine-t és Nathant – szorítottam meg még egyszer a kezét.

-         Nincs mit, gyermekem – biccentett mosolyogva. Majd intett egyet a kezével, és én újra a testemben találtam magam…