The Beauty and the Bear - 28. fejezet

28. fejezet

Sziasztok! KELLEMES ÜNNEPEKET szeretnék kívánni először is mindenkinek. A frisst kivételesen nem tudom garantálni szerdára, de ígérem, hogy igyekezni fogok. Hogyha mégis fel fog kerülni, akkor értesítelek titeket időben :D Puszi, Drusilla

(Rosalie szemszöge)

Én pedig mosolyogva léptem be a nappaliba, de a mosolyt azonnal felváltotta a döbbenet az arcomon. Valaki olyan ült Emmett édesanyja mellett, akiről azt hittem, hogy soha többé nem fogom látni, de a jelek szerint tévedtem. Azután pedig minden elsötétül előttem.

-         Kicsim, jól érzed magad? – rázogatta meg Emmett a vállamat. Hol is vagyok? Várjunk csak, valamin fekszem. – Rosalie, térj magadhoz – paskolta meg kedvesem óvatosan az arcomat.

-         Oh, csak álmodtam – ültem fel hirtelen, de nem kellett volna. Mivel megint előttem termett az, akit az előbb láttam ülni Jessica mellett.

-         Magatokra hagylak – csusszant ki Emmett a szobából.

-         Hát erre tanítottalak, kislányom? – ült le mellém anya bosszúsan. – Nem elég, hogy késel két órát a megbeszélt találkozóról, ráadásul még el is ájulsz itt nekem – csóválta meg bosszúsan a fejét. Majd szorosan magához húzott. – Miért hoztad rám a szívrohamot, édesem? Hónapok óta mindenki téged keres, bár a vőlegényed már feladta a keresésedet az apáddal együtt, de én tudtam, hogy életben vagy valahol – suttogta a fülembe. – Szólnod kellett volna, hogyha valami baj van. Túl hirtelen jött az esküvő, igaz? Megijedtél – tolt el egy kicsit, hogy a szemembe nézhessen.

-         Anya, én…

-         Tudom, hogy félelmetes dolog elveszíteni a lányságodat, de meg kellett volna beszélned velem a gondjaidat. Vera is majd megőrült, hiszen azt hitte, hogy valami bajod esett a hazaúton. Magát hibáztatta az eltűnésed miatt. Hogy tehetted ezt velünk? – kérdezte könnyes szemekkel. – Most azonnal hazamegyünk. Mindenki nagyon boldog lesz, hogy újra láthat, és szépen hozzámész a vőlegényedhez, ahogy terveztük. Majd megbeszéljük a félelmeidet.

-         Anya, nem erről…

-         Tudom, kicsim. Megkedvelted az itteni embereket, de mind követünk el hibákat az életünkben. Majd minden rendbe jön, csak csomagolj szépen össze – simogatta meg az arcomat.

-         Én nem megyek vissza Rochesterbe, jobb, hogy mindenki halottnak hisz. Egyáltalán, hogyan találtál meg? – kérdeztem idegesen.

-         Kislányom, mi nem vagyunk csapodár nők. Megértem, hogy kísértésbe ejtett téged ez a McCarthy fiú, mert valóban nagyon jóképű, fess fiatalember, de neked már van vőlegényed, akinek szépen igent fogsz mondani az oltárnál, mert egy Hale lány mindig megtartja a szavát – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Meghallgatnál végre? – csattantam fel. – Én soha nem megyek hozzá ahhoz a részeges, brutális alakhoz – mondtam könnyes szemmel.

-         Royce egy igazi úriember, kincsem. Senkinek sem volt egy rossz szava sem rá, soha. Tökéletesen viselkedik, és mindent elkövetett, hogy megtaláljon téged – mondta anya kikerekedett szemekkel.

-         Megerőszakolt engem – engedtem utat a könnyeimnek.

-         Hogy mit csinált? - kapta anya a szája elé a kezét. – Ugyanarról az emberről beszélünk?

-         Igen, hidd el nekem, kérlek – könyörögtem.

-         Mégis, mi történt? Mármint, semmit sem értek. Aznap este, amikor eltűntél, azt mondtad, hogy Verához mész meglátogatni a kicsit, és ott is voltál, ezt Vera többször is megerősítette. Találkoztál még a vőlegényeddel is? – kérdezte kíváncsian.

-         Nem megbeszélt találkozó volt. Hazafelé sétáltam, és boldogan gondolkoztam el rajta, hogy egyszer nekem is lesz kisbabám, amikor belefutottam Royce-ba és a barátaiba – idéztem fel a szörnyű éjszakát. – Részegek voltak, mindannyian. Royce nem volt önmaga. Durva volt, és erőszakos. Próbáltam otthagyni őket, és elmenekülni, de elkaptak, és berángattak egy sötét sikátorba, és nem tudtam megvédeni magam, többen voltak, és erősebbek. Mind a magukévá akartak tenni, efelől semmi kétség, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak neki sikerült, mert meghallották a hangokat. Lionel, egy itteni orvos járt arra aznap éjjel. Ő mentette meg az életemet. Igazából, nem emlékszem semmire, abból, ahogy idehozott, csak arra, hogy egy barátságos ágyban ébredtem, és kedves emberek vettek körül. Egy teljes hónapig voltam öntudatlan állapotban. Amikor magamhoz tértem, akkor pedig már hallottam, hogy abbahagyták a keresésemet, ezért nem is akartam szólni senkinek sem otthon. Úgy gondoltam, hogy most már beletörődtök az eltűnésembe, és nem is mertem volna visszamenni, mert Royce még mindig él és virul. Gondolom, boldogan tengeti a napjait, és talált magának mást helyettem – meséltem el a történteket dióhéjban.

-         Istenem – szorított magához anya. – Annyira sajnálom, kicsikém. Hogyha egyáltalán lett volna róla fogalmam, hogy milyen ember, akkor soha, de soha nem hagytam volna, hogy valaha is igent mondj neki.

-         Tudom anya – öleltem át én is őt. – Annyira szeretlek, és nagyon hiányoztál – fűztem még hozzá.

-         Te is nekem, kicsikém – simított végig a hajamon. – Haza kell jönnöd velem – mondta komolyan. – Elmondjuk, hogy mi történt veled, és rács mögé jutatjuk azt a King fiút. Azután pedig félelem nélkül kezdheted újra az életed – mondta határozottan.

-         Nem, anya – ráztam meg a fejem. – Nem akarok visszamenni oda – mondtam határozottan. – Kinek kellene egy tisztátalan lány Rochesterben? Egyébként sem kellene nekem sem senki, mert én Emmetthez tartozom. Szeret engem, és vigyázz rám. Azt is tudja, hogy mi történt velem, ennek ellenére is elfogad engem. Ráadásul én lehetek itt az új tanítónő. Már találkoztam a diákjaimmal, és nem szeretném cserbenhagyni őket. Tennessee lett az otthonom. Kérlek, érts meg engem, nagyon szeretem őt.

-         Akkor már csak egy kérdésem van, kicsim – fogta a kezei közé anya az arcomat.

-         Igen, mi lenne az? – kérdeztem kíváncsian.

-         Biztos, hogy ő is úgy szeret téged, ahogy te őt? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.

-         Igen, teljesen biztos vagyok benne – bólintottam rá azonnal.

-         Ez esetben valóban itt a helyed, édesem – csókolta meg a homlokomat.

Majd ismét magához szorított, ahogy én is őt. Annyira szerettem az anyukámat, és azt hittem, hogy soha többé nem fogom látni. Most mégis itt van, és szorosan magához ölel. Halk kopogtatás zavarta meg az idilli csendet, ami közénk telepedett.

-         Elnézést kérek a zavarásért – biccentett szerelmem. – Asszonyom, utólagos engedelmével előkészítettük a vendégszobát az ön számára, és nagy örömünkre szolgálna, hogyha velünk vacsorázna – lépett édesanyám elé udvariasan.

-         Igazán kedves Önöktől, Mr. McCarhty. Boldogan elfogadom az ajánlatot – nyújtotta anya a kezét Emmett felé.

Könyörgöm, csak nehogy megrázza a kezét, mert anya mindig is etikett mániás volt. Nem ronthatja el az egészet. Boldogan lélegeztem fel, amikor szerelmem lágyan megfogta anya kezét, és apró csókot lehelt a kézfejére, amitől anya azonnal elolvadt.

-         Számunkra a megtiszteltetés, hogy itt marad velünk, hölgyem – hajolt meg Emmett. Azután pedig semmi perc alatt eltűnt a szobából.

-         Igazán helyes fiú – nézett utána anya.

-         Igen, szerintem is – húztam ki magam büszkén.

-         Tényleg jól bánik veled? Vigyáz rád? – fogta meg anya a kezemet.

-         Nagyon is, anya. Néha úgy érzem, hogy meg sem érdemlem őt – válaszoltam gondolkozás nélkül.

-         Ha valaki megérdemli a boldogságot, akkor az te vagy, kincsem – kaptam egy puszit.

-         Köszönöm, anyu – bújtam hozzá. Ha tudná, hogy már milyen régen volt, hogy magához ölelt utoljára. - Elmondod, hogy hogyan találtál rám?

-         Az egy hosszú történet – sóhajtott fel. – Igazából, amikor mindenki feladta a keresésedet. Vagyis, az apád, és a vőlegényed feladták, azt mondták nekem, hogyha ennyi idő alatt nem került elő a tested, akkor már nem is fog. Én viszont nem voltam hajlandó feladni a kutatást, így felbéreltem egy magánnyomozót, aki csak nekem jelent. Így ők nem is tudtak róla, hogy tovább kerestettelek. Tegnap jött vissza az emberem, aki látott téged az itteni, szokásos éves pikniken.

-         Hogyan ismert fel? – kérdeztem döbbenten.

-         Adtam neki rólad egy fényképet – válaszolta anya készségesen. – Annyira szégyellem magam, kicsim. Én azt hittem, hogy megijedtél és elmenekültél. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Royce ilyesmit tenne – mondta szinte sírva.

-         Most már minden rendben lesz, anya – dőltünk el az ágyon. – Tudsz maradni velem néhány napot? – kérdeztem reménykedve.

-         Ami azt illeti, elvileg én most két hétig egy szanatóriumban vagyok az otthoniak szerint, úgyhogy ráérek kicsit több, mint egy hetet, hogy veled lehessek – kuncogott fel anya. – Azt hittem, hogy azonnal le fogok bukni apád előtt, de esze ágában sem volt kételkedni a szavamban, bár eddig még soha nem is füllentettem. Mindenképpen látni akartalak, mielőtt szólok neki, hogy életben vagy.

-         Anya, ő nem tudhatja meg, mert azonnal szólna a King családnak, és Royce idejönne – estem pánikba.

-         Ne félj, nem fogom elmondani neki, amit tudok, most, hogy végre megtaláltalak, és megtudtam mindent, ami történt – mondta határozottan. – Soha nem ártanék neked, kincsem.

-         Tudom, anya. Szeretlek – mondtam boldogan.

-         Elkészült a vacsora – hallottam meg Jessica kedves hangját.

-         Köszönjük – álltunk fel az ágyról.

Majd az ajtó felé vettük az irányt, és immáron hivatalosan is bemutattam anyát újdonsült vőlegényemnek, és családjának. Boldog voltam, hogy itt volt, de közben kicsit féltem is tőle, hogy nem követte-e valaki. Nagyon nem szeretném, hogyha Royce egyszer csak megjelenne itt. Még a hideg is kiráz, hogyha csak rágondolok arra a vadállatra. A vacsora kicsit feszült csendben kezdődött, mert nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék azok után, hogy mindent elhallgattam Emmett szülei elől. Bár szerelmem mindent tudott, de nyilvánvalóan a szüleivel is őszintének kellett volna lennem.

-         Rose – hallottam meg Jessica kicsit erélyesebb hangját.

-         Bocsánat, elgondolkoztam – ráztam meg a fejem.

-         Azt látjuk – mosolyodott el Emmett anyukája. – Nézd, kedvesem. Lehet, hogy most olyan dolgokat tudtunk meg, amiket nem szerettél volna megosztani velünk, de ettől még egy cseppet sem változtak meg az értékeid a szemünkben. Semmivel sem vagy rosszabb, mint bármelyik hajadon, akivel eddig találkoztam. Sőt, tele vagy élettel, erényekkel, szeretettel, amit nem sok lányról tudok elmondani, aki itt él a környéken. Szóval, kérlek, ne érezd magad feszélyezve a helyzettől. Mi nagyon is kedvelünk téged – fogta meg a kezem, és melegen rám mosolygott.

-         Köszönöm…

-         Nyugodtan maradhatunk továbbra is a Jessica megszólításnál, gyermekem – paskolta meg a kezemet.

-         Köszönöm, Jessica – mosolyodtam el őszintén. Emmett pedig gyors puszit nyomott a homlokomra.

A vacsora asztaltól ezután teljesen eltűnt minden feszültség, és boldog beszélgetésbe kezdtünk. Az anyukám, és Emmett anyukája is, már megszervezte gondolatban az esküvőnket. Ráadásul még össze is tegeződtek. Egyik ötlet jobb volt, mint a másik, és én egyszerűen imádtam minden egyes gondolatukat. Én is közelebb húzódtam hozzájuk, és beszálltam a beszélgetésbe. Míg Emmett és az apukája inkább elvonult, hogy megbeszéljék a „férfias” dolgokat, ami valószínűleg annyit tesz, hogy elmentek egy dolgozószobába füstölögni, és whiskyt inni, de én egyáltalán nem bántam. Nagyon jó volt a leendő anyósom, és az édesanyám körében tervezgetni. Egészen késő estig beszélgettünk. Míg végül a fiúk nem kerültek elő. Emmett udvariasan a karját nyújtotta nekem is, és az anyukámnak is. Mi pedig boldogan elfogadtuk az ajánlatot. Először anya kapta meg a szobáját, azután pedig engem is elvezetett szerelmem a szobámhoz. Ahol lágy csókot nyomott az ajkaimra. Majd mosolyogva megszólalt.

-         Ma éjszaka nem az én szobámba fogsz belopózni, igaz? – simított végig a gerincemen.

-         Bocsáss meg, de én nagyon szeretnék… - haraptam az ajkamba.

-         Nincs semmi baj, megértem, hogy most az anyukád nyerte meg a veled alvás jogát. Legyetek csak együtt nyugodtan – szorított magához. Majd kinyitotta az ajtót előttem, és bevezetett a szobába. – Remélem, tetszik – mutatta meg a személyes lakosztályomat. Még saját fürdőszobám is volt. Káprázatos volt ez a hely.

-         Nagyon tetszik, köszönöm – ugrottam a nyakába egy pillanatra. Csodálatos volt az egész.

-         Igazán nincs mit – nyomott puszit a homlokomra. – Jó éjt, kincsem. Reggel érted jövök – kacsintott rám.

-         Rendben, te is aludj jól – nyomtam még egy csókot a szájára, majd hagytam, hogy kimenjen a szobából. Még mosolyogva visszafordult és rám kacsintott, majd elhagyta a szobámat.

Én pedig gyorsan levettem a ruhámat, azután pedig megmosakodtam, és felvettem a hálóingemet, meg a hatalmas köntöst, ami még a szobába volt készítve. Valószínűleg Emmettől kaphattam kölcsön, mert legalább kétszer belefértem. Azután kifésültem a hajamat, és kilopakodtam a szobámból. Ha jól emlékszem, akkor anyáé volt a harmadik ajtó az enyémtől számítva. Halkan beosontam, majd azonnal az ágy felé vettem az irányt. Nem akartam felébreszteni anyát, de mint kiderült nem is aludt. Ugyanis mosolyogva emelte fel a takaróját, és csúszott egy kicsit arrébb, hogy én is beférjek mellé az ágyba.

-         Köszi – bújtam oda hozzá.

-         Nincs mit, kicsikém – simogatta meg a hajamat. – Utoljára hatéves korodban lopakodtál át így hozzám – kuncogott fel.

-         Később csak azért nem, mert azt mondta apa, hogy egy hölgy nem tesz ilyesmit – emlékeztem vissza a tiltásra. Napokig félősen bújtam éjszakánként a párnám alá, mert a szekrényemből mindig fura hangok hallatszottak. Aztán persze kiderült, hogy nem is a szekrényből jött a hang, hanem az ablakból, és azért mert nem volt már jó a szigetelés, de rengeteg álmatlan éjszakámba telt, mire erre rájöttem. – Viszont nagyon reméltem, hogy ma este kivételesen nem lesz ellene kifogásod – fészkelődtem még közelebb. Anya mindig is egyértelműen a biztonságot jelentette a számomra.

-         Nekem sosem volt ellene kifogásom, Rosalie. Csak apád volt mindig szenvedélyes etikett függő, én csak mértékkel. Egyébként sem értettem soha, hogy a saját gyermekem miért ne jöhetne hozzám át, akár az éjszaka közepén is. Hiszen erre vonatkozó konkrét tiltás sehol sem szerepel. Úgyhogy részemről nyugodtan velem aludhatsz – mondta boldogan.

-         Akkor jó – csúsztattam anya lábaihoz a jéghideg lábaimat.

-         Oh, még mindig ilyen kis béka vagy? – kuncogott fel.

-         Bocsi – pirultam el.

-         Semmi baj – nevetett fel anya, majd magához ölelt. A megnyugtató levendula illata pedig az orromba tódult, és néhány perccel később már aludtam is.

Reggel már egyedül ébredtem fel az ágyban. Anya a fésülködőasztalnál ült, és amikor észrevette, hogy felkeltem, felém fordult és rám mosolygott.

-         Jó reggelt, kicsim – sétált mellém az ágyhoz. – A kedvesed maga fejte meg a tehenet ma reggel a kedvedért, amit én valahogy nehezen tudok elképzelni, és még áfonyás palacsintát is sütött az anyukájával karöltve, úgyhogy gyorsan öltözz fel te is, és menjünk reggelizni. Itt megvárlak – mondta lágyan.

-         Igyekszem, ahogy csak tudok – pattantam ki az ágyból.

Azután pedig a köntöst magamra kapva futottam át a saját szobámba, ahol gyorsan felvettem egy csinos, királykék ruhát. Azután pedig a hajamat kontyba fogva siettem vissza az édesanyámhoz. Amint bekopogtattam az ajtaján, ő már ki is lépett rajta, és együtt indultunk le a konyhába, ahol Jessica és Emmett már vártak ránk, csak Mr. McCarthy hiányzott a körünkből. Várjunk csak, Nathan nem jött el hozzám tegnap éjjel. Ez meg hogy lehet? Majd, hogyha egyedül leszek, akkor megkérdezem tőle.

-         A férjem a bocsánatotokat kéri, de sajnálatos módon el kellett mennie dolgozni, úgyhogy korán reggelizet, és elindult. Nem akart felkelteni benneteket.

-         Semmi gond, ez csak természetes – mondta anya mosolyogva. Majd én is biccentettem, hogy nincs semmi gond. A munkával soha nem szoktak viccelni a férfiak, így ha elment, akkor nyilván oka volt rá.

-         Remélem, hogy nem történt semmi baj – mondtam, amikor Emmett kihúzta nekem a széket, miután anyát is leültette.

-         Nem, semmi, Rosalie, csupán csak egy sürgős ügy – nyugtatott meg Jessica. – Most pedig szedjetek bátran. Jó étvágyat mindenkinek – nyújtotta felénk a palacsintás tányért. Megvártam, amíg anya szedett magának, majd én is vettem belőle.

-         Kislánykoromban ettem utoljára palacsintát reggelire – sóhajtott fel anya, amikor lenyelte az első falatot.

-         De hát miért? – döbbent meg Emmett. – Ez nálunk tökéletesen átlagos reggeli. Legfeljebb egy jó szalonnás rántotta, vagy tükörtojás váltja fel. A lényeg, hogy tápláló legyen.

-         Mifelénk a hölgyektől elvárják, hogy vigyázzanak az alakjukra – fintorodott el anya.

-         Akkor mégis mit esztek reggelire? – kérdezte Jessica kikerekedett szemekkel.

-         Általában grapefruitot, vagy valami más gyümölcsöt – borzongtam meg.

Mindig is gyűlöltem, amikor a férfiak jóízűen teleették magukat, mi pedig egész nap korgó gyomorral, és szoros ruhákban tetszelegtünk.

-         Drágám, ha az én házamban elkezdesz gyümölcsöt reggelizni, akkor elfenekellek – pirított rám Emmett játékosan. – Egy ilyen farmon nem éhezünk – fűzte még hozzá. Mire mindkettőnk anyukája boldogan nevetett fel a civakodásunkat látva.

-         Nem kell kétszer mondanod – kuncogtam fel. Majd megittam a friss tejet, amit kaptam. Egészen fantasztikus íze volt. Szinte olyan sűrű volt, mint a tejszín.

Reggeli közben kellemesen elbeszélgettük az időt, majd Emmett és Jessica körbevezetett minket a birtokon, ami tényleg lehengerlő élmény volt. Láttam anya arcán is a csodálatot, hogy bár Emmett családja igen jómódú, de mégis kedvesen bánnak az alkalmazottaikkal. Mintha csak családtagok lennének. Már most imádtam itt lenni, pedig még csak egy napja vendégeskedem a birtokon. Hogyha ilyen lesz az életem hátralévő része is, mint ez a nap, akkor sohasem vágyom majd máshová.