The Beauty and the Bear - 22. fejezet

22. fejezet

Sziasztok! Mivel mindenki Nadine iránt érdeklődött, így most kaptok egy fejezetet az ő szemszögével. Viszont ezzel még koránt sem derül ki minden. :) Puszi, Drusilla

(Nadine szemszöge)

Nathan újbóli felbukkanása teljesen felkavart. Egyszerűen nem voltam képes a feladatomra koncentrálni, pedig ez rám egyáltalán nem jellemző, de Nathan, micsoda férfi, olyan jóképű, és intelligens, izmos, udvarias, és… pf… miket beszélek? Egy mocskos áruló, aki átengedett engem a csőcseléknek. Egyetlen szavával megmenthette volna az életemet, de nem tette. Nem, ő most nem fontos. A lényeg, hogy távol tartsam őt Rose-tól, és akkor minden rendben lesz. Erre kell koncentrálnom, de olyan nehéz, amikor itt van. Pontosan ugyanolyan, mint régen, csak modernebb kiadásban. A francba… létezésem során először emlékeztem vissza az emberi életemre, pedig egyáltalán nem akartam.

„1486-ban történt, még csak tizenkilenc éves voltam. Fiatal, és fülig szerelmes, aki meg akarta menteni a világot. Minden akkor romlott el, amikor az a két domonkos rendi szerzetes kiadta a boszorkányokról fantáziáló könyvét Németországban. Sosem léteztek kifejezetten boszorkányok, csak különleges nők, akik adományokat kaptak az égiektől, hogy jobbá tehessék a körülöttük lévők életét. A hitük, és az elképzelésük mégis futótűzként terjedt el, először Németországban, azután pedig folyamatosan száguldott végig az egész világon. Tanulni vágytam, és világot látni, de közben szerettem volna a képességemet is tovább fejleszteni, amivel boldogabbá tudtam tenni az emberek életét. Házról házra jártam, házasságokat mentettem meg, gyermekeket gyógyítottam, özvegyeket vigasztaltam. Mindent elkövettem, hogy mindenki boldogabb és teljesebb életet élhessen. Milyen csodálatos is volt. Az emberek körülöttem elégedettek voltak, én pedig végtelenül vidám, és szerelmes, minden nap úsztam a boldogságban. Már alig vártam, hogy eljegyezzen engem, hiszen már igencsak arra tartott a kapcsolatunk. Milyen gyönyörűen indult az a nap. Már hajnali ötkor kipattantam az ágyamból, és készülődni kezdtem, mert piknikezni mentünk. Órákon át izgatottan készülődtem, fürödtem, megigazítottam a hajamat, kiválasztottam a legszebb ruhámat. Tudtam, hogy ez lesz az a nap, amikor megtörténik. El fog jegyezni. Még csak kilenc óra volt, amikor kopogtattak az ajtón, és én már rohantam is kedvesemhez. Szélesre tártam az ajtót, ő pedig azonnal felkapott és megpörgetett nem törődve az etikettel.

-         Jó reggelt, édesem – nyomott gyors csókot a számra. Egy pillanat volt az egész, hiszen nem akartuk megszegni a szabályokat, de akkor is annyira jól esett ez az apró gesztus.

-         Neked is szép reggelt, Nathan. Már nagyon hiányoztál – búgtam a fülébe, és még jobban hozzápréseltem magam.

Nem is hittem volna két évvel ezelőtt, amikor csapni kezdte nekem a szelet, hogy el fogja majd lopni a szívemet. Amikor szemet vetett rám, még csak jóképűnek tartottam, de utána már intelligensnek is, azután pedig már szinte pótolhatatlan társammá vált, végül pedig mindent elsöprő szerelem lett a vége. Olyan lassan tört rám ez az érzés, de amikor rádöbbentem, hogy Nathan a szerelmem, onnantól kezdve nem volt megállás.

-         Felkészültél a piknikre? – kérdezte gyengéden végigsimítva az arcomon.

-         Igen, már alig várom – akasztottam le a kabátomat. Nathan pedig azonnal elvette tőlem a ruhadarabot, és segített belebújni. – Köszönöm – mosolyogtam rá pirulva. Még mindig nem voltam hozzászokva az ehhez hasonló gesztusokhoz, de mindig is élveztem, amikor ilyen apró kis figyelmességekben volt részem. Hiszen egyedülálló árva lányként már az is csoda volt, hogy egyáltalán sikerült vennem egy apró kis házikót, amit igazi otthonná alakítottam.

-         Neked bármikor – húzott elő egy apró rózsaszálat az ingujjából.

-         Hát ezt meg, hogy csináltad? – kerekedtek el a szemeim.

-         Varázslat – kacsintott rám.

-         Na persze – forgattam meg a szemeimet. – Egyszer úgyis kitalálom, hogy mi a titkod – mondtam komolyan.

-         Ha sikerül, akkor hatalmas jutalmat fogsz kapni – mondta határozottan.

-         Ne aggódj, be fogom hajtani – biccentettem.

-         Úgy legyen – kuncogott fel. – Na gyere, a hattyúid már csak arra várnak, hogy megint nekik add az egyik szendvicsedet – ajánlotta fel a karját. Én pedig boldogan elfogadtam az ajánlatot. 

Lassan sétáltunk az erdő közepén található kis patakhoz, és tavacskához, amit még közösen fedeztünk fel. Imádtam ezt a helyet, mert itt mindig el lehetett bújni a kíváncsi szemek elől. Erre már senki nem járt, mert vagy féltek az erdőtől, vagy egyszerűen nem volt kedvük ennyit sétálni egy szép hely kedvéért. Viszont mi imádtunk sétálni, sőt, ha tehettük mindig is ez volt a fő időtöltésünk. Nathan leterítette a kényelmes pokrócot a fűre, én pedig helyet foglaltam, majd kipakoltam a kosarunk tartalmát. Kedvesem azonnal leült mellém, és átölelt. Csodálatos érzés volt a karjaiban lenni, és hosszá bújni. Jellegzetes ánizsos illata beborította az érzékeimet. Imádtam azt a fűszeres illatot, ami belőle áradt.  Csendben ültünk, egészen addig, amíg a gyomrom hangosan morogni nem kezdett, hogy ideje lenne reggeliznem.

-         Úgy hallom, hogy éhes vagy – mosolygott rám.

Majd kibontott nekem egy szendvicset, ami tele volt zöldségekkel. Sosem voltam nagy húsrajongó, és Nathan legnagyobb örömömre ezt mindig is tiszteletben tartotta, pedig ő szinte csak húst evett hússal.

-         Régen volt már a vacsora – mosolyogtam rá. Miközben elvettem tőle a szendvicset, és jóízűen beleharaptam. Most már biztos, hogy megkéri a kezem, hiszen mindenből a kedvencemet kapom, ráadásul a mi helyünkön, egy csodálatosan kényelmes pléden, és minden tökéletes.

-         Ugyan, annyit eszel, mint egy kisegér, azért vagy szinte mindig éhes – legyintett mosolyogva. Az arca viszont hirtelen megkomolyodott. – Nadine, valamit el kell mondanom neked… - kezdett bele.

Én pedig boldogan ültem az ölébe, és figyeltem minden rezdülését. Már annyira vágytam rá, hogy elszánja magát erre a komoly lépésre. Végre feleség leszek, és idővel anya. Tudom, hogy a szüleinek nem tetszik a fiúk választása, de ez szerencsére kedvesemet sosem zavarta. Bátorítóan rámosolyogtam, és vártam a következő szavát, de nem éppen az következett, amire számítottam.

-         Sajnálom – motyogta halkan. A következő pillanatban pedig öt férfi rontott ránk. Felrángattak Nathan öléből, és megkötözték a kezeimet.

-         Mit csinálnak? – sikoltottam szabadulást keresve. Éreztem, ahogy a durva kötél a csuklómba mar, ahogy teljes erővel meghúzták rajta a béklyót, kedvesem pedig csak maga elé meredt, és próbálta nem meghallani a fájdalmas sikolyaimat. – Nathan – sikoltottam még fel, amikor csuklyát húztak a fejemre, de még mindig nem tett semmit.  

Egy sötét cellába vittek, és kikötöztek a falhoz. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, és miért teszik ezt velem. Senki nem beszélt hozzám, és nem hallgatott meg. A fülükben dugó volt, hogy ne halljanak, és mivel nem hallottak engem, így nem is válaszoltak a kérdésemre. Napokig csak egyszer kaptam egy pohár vizet, és egy szelet kenyeret, azt is úgy kellett megennem, hogy egy mocskos alak a szám elé tartotta. Az ötödik napon aztán egy férfi jött be hozzám. Valami szerzetesféle ember volt.

-         Bevallod, hogy vétettél Isten ellen, és fekete mágiát alkalmaztál majd a fél falun? – kérdezte sötéten.

-         Miről beszél? – kérdeztem döbbenten.

-         Ne próbáld adni az ártatlan, boszorkány – mondta gyűlölettel.

-         Még mindig nem értem – kerekedtek el a szemeim. – Talán látott valaki seprűn repkedni? – forgattam meg a szemeimet.

-         Nem éppen, de többen is panaszkodtak rá, hogy elbájolod az özvegyeket, hogy vegyék le gyászruhájukat, és éljenek teljes életet, akár új férj oldalán is. Nőket támogatsz az önállósodási kísérleteikben. Az összes cselekedet arra utal, hogy boszorkányságot követsz el minden egyes lélegzetvételeddel. Ezek az asszonyok soha nem gondolkodtak volna el ilyesmin, hogyha te nem támogatod a tévhiteiket. Tehát bevallod a bűneidet, vagy segítsünk benne? – nézett rám komolyan.

-         Nem vallhatok be olyasmit, amit nem követtem el – mondtam határozottan. – Megvan hozzá az erőm, és a képességem, hogy segítsek, inkább eresszenek el, és hagyják, hogy jobbá tegyem az emberek életét – csattantam fel. Nem hiszem el, hogy Nathan hagyta, hogy ezt tegyék velem.

-         Te nem jobbá teszed az életeket, hanem tönkre teszed azokat – mordult rám dühösen. – Bevallod, vagy sem a bűneidet?

-         Nem vallok be rágalmakat – mondtam határozottan.

-         Ez esetben kénytelenek leszünk a nehezebb megoldást választani – sóhajtott fel a pap. – Jöhettek – szólt ki. Mire két nagydarab, izmos férfi jött be, kicsit sem szimpatikus holmikkal a kezükben. – Most még meggondolhatod magad – nézett rám megint.

-         Nem mondok olyasmit, aminek nincs valós alapja – válaszoltam, bár a hangom már nem csengett annyira magabiztosan.

-         Akkor a nehezebbik utat választod – bólintott rá.

Majd távozott a cellámból. Néhány pillanattal később, már nem volt ruha a hátamon, mivel mit sem törődve velem kettétépték rajtam a felsőm. Még felsikoltani sem volt időm, máris csattant az ostor a hátamon, de inkább szétharaptam az ajkam, minthogy élvezetet nyújtsak nekik a kiáltásaimmal. Engem nem fognak megtörni, mert nem vagyok gonosz lélek, és semmi olyasmi, aminek mondanak. Az ötödik ütést még nagyjából éreztem, utána elsötétült minden. Jó volt a boldog öntudatlanság. Álmomban megint a rétünkön jártam, és Nathan tényleg megkérte a kezemet. Boldog merengésemből jéghideg víz keltett fel, amit rám öntöttek. Hörögve nyitottam ki a szemeimet, és megint a pappal találtam szembe magam.

-         Nos, megint megkérdezem, hogy bűnös vagy-e – nézett rám kérdőn.

-         Soha – nyögtem erőtlenül. Majd a hasamra fordultam, mert nem voltam képes a hátamon lenni. Nem tudom, hogy meddig verhettek még, miután elájultam, de biztosan nem kíméltek.

-         Biztos vagy benne? – kérdezte még egyszer. – Ha bevallod, akkor gyors halálod lesz, akasztás. Kevésbé fájdalmas.

-         Mert, ha nem vallom be, akkor mit tesztek velem? Akkor is megölnek – mondtam ingerülten.

-         Valóban, akkor is, de ha nem vallasz, akkor máglyahalál lesz a büntetésed – mondta rémisztőnek szánva.

-         Teljesen mindegy, az eredmény ugyanaz. Ha akasztanak, akkor is elégetnek utána, úgyhogy essünk túl rajta – mondtam dühösen.

Még csak tizenkilenc éves vagyok. Soha nem bántottam senkit. Nem akarok meghalni. Még nem is éltem. Nem tapasztaltam meg a szerelem testi valóját, a házasságot, gyermekáldást. Nem láttam világot, nem tanultam meg mindent, amire kíváncsi voltam.

-         Legyen, ahogy akarod. A máglyát hajnalban lobbantjuk lángra. Van valami utolsó kívánságod? – kérdezte valamivel lágyabban. Hm… biztosan meg akarja nyugtatni a lelkét, amiért gyilkosságot követnek el a parancsára.

-         Egy tisztességes öltözék, és némi víz, hogy tisztálkodjam nem ártana. Nem vagyok állat – mondtam letörten.

-         Nem mindegy a tűznek, hogy tiszta vagy-e? – nevetett ki az egyik férfi, aki megvert.

-         Lehet, hogy magának nem erős oldala a tisztálkodás, de ettől még nem kell nekem is büdösnek lennem – vágtam vissza.

Legszívesebben alaposan megvertem volna a saját korbácsával. Pedig soha nem voltam agresszív természet, de most úgy érzem, hogy képes lennék rá. A férfi végre távozott a cellámból, és magával vitte legnagyobb örömömre a csatlósait is. Néhány perccel később pedig egy középkorú nő lépett be hozzám a kezében vízzel, törölközővel, és néhány tiszta ruhával, gondolom sebtisztítás céljából.

-         Szia – suttogta, amikor letérdelt elém.

-         Örvendek – mondtam egykedvűen. Miért legyek kedves, hogyha csak annyit értem el vele, hogy most élve megéghetek.

-         Sajnálom, ami történik veled, de sajnos megmenteni nem tudlak – szorította meg a kezem. – Ahhoz túl sokan vannak, de talán enyhíthetem a szenvedésed. Hoztam fájdalomcsillapítót, és kötszert a hátadra. Ez a kis fiola pedig – csúsztatta a kezembe. – Ha megiszod ezt, mielőtt pirkad, akkor semmit sem fogsz érezni a máglyán. Mire meggyújtják, te már halott leszel. Gyorsan ható méreg, ami nem okoz fájdalmat, miközben hat. Elalszol, és soha többé nem érzel semmit. Ennyit tehetek érted – mondta együtt érzően.

-         Köszönöm – vettem el a fiolát hálásan. – Miért segítesz rajtam? – néztem a szemébe.

-         Boszorkányok nincsenek, csak nem hallgat rám senki – hullott ki egy könnycsepp a szeméből. – A nővérem sem volt az, mégis meggyilkolták, ahogy most téged is. Ha már megmenteni nem tudlak, legalább próbálom enyhíteni a kínjaidat. Ennyire telik az erőmből – hajtotta le a fejét.

-         Ez már sokkal több, mint amire a legtöbb ember hajlandó lenne – simítottam végig a karján.

-         Több, de mégsem elég – rázta meg a fejét. – Gyere, legalább alaposan megmosdatlak, és ellátlak, ha már ennél többet nem tehetek.

-         Azt hiszem, hogy ez is több, mint elég – csúsztattam le a ruhámat a vállamról szisszenések közepette. A lány, akinek pedig még csak a nevét sem tudtam, készségesen kezdte mosni a hátamat, olyan óvatosan, hogy szinte nem is fájt. – Hogy hívnak? – kérdeztem meg tőle.

-         Kathy – válaszolt csendesen, miközben elkezdte bekötözni a hátam.

-         Köszönöm, Kathy – néztem rá könnyes szemekkel.

-         Igazán nincs mit. Bár megmenthetnélek – sóhajtotta keserűen.

-         Már megmentettél. Nem fogok elevenen elégni, és ezért mindig hálás leszek. Legalább ez nyújt egy kis vigaszt, ha már meg kell halnom.

-         Mesélj, miket terveztél az életben? Hátha, akkor nem lesz ennyire közeli a hajnal – próbálta elterelni a figyelmemet.

-         Sok dolgot. Szerettem volna utazgatni, tanulni, családot alapítani, otthont teremteni, segíteni a rászorulókon. Boldoggá tenni a körülöttem élőket – ábrándoztam.

-         Szép tervek – mosolyodott el Kathy.

-         Igen, azok voltak – bólintottam rá. – Félek – pityeregtem el magam. Akármennyire is nem akartam, hogy gyengének lássanak, most mégsem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek.

-         Tudom – ölelt át gyengéden. – Nemsokára vége lesz. Ne félj, te biztosan a mennybe kerülsz, ezekkel az őrültekkel ellentétben. Remélem, hogy ott még találkozunk. Bár erre kevés az esélyem.

-         Miért lenne kevés az esélyed? – kérdeztem döbbenten.

-         Te vagy a nyolcadik lány, akit a halálba segítek. Ez nem túl hívő cselekedet – fintorodott el egy pillanatra.

-         A kegyelem nem bűn. Én megbocsájtok azért, mert segítesz meghalni. Sőt, hálás vagyok érte – suttogtam komolyan. Mire egy pillanatra elmosolyodott, de újból el is komorodott, ahogy meghallottuk a léptek zaját, én pedig ijedten rezzentem össze.

-         Kathy, kifelé, eléggé tiszta már a boszorka – dörrent egy barátságtalan hang az ajtó felöl.

-         Megyek már, de el kellett látnom. Talán, ha kevésbé kínoznátok meg őket, akkor nem tartana ennyi ideig, amíg én rendbe hozom a kárt, amit okoztatok. Egyébként is, teljesen mindegy, mert mind elég. Akkor minek őket megverni előtte? – indult el kifelé az ajtón.

Egészen más stílust vett fel, ahhoz képest, ahogy velem beszélt. Gondolom azért, mert közönségünk akadt. Kifejezetten ügyes ez a lány, és irgalmas is. Nagyon sajnálom, azt, ami a nővérével történt. Biztosan ő sem érdemelt halált. A pirkadat hamarabb eljött, mint valaha, amíg az ábrándjaimmal voltam elfoglalva. Gyönyörű tájak, kézen fogva a szerelmemmel. Bár egy vasunk sem volt mégis boldogok voltunk. Álmaimból az ajtók nyikorgása ébresztett fel. Én pedig gyorsan felhajtottam a fiolát, ami a halálomat fogja okozni, majd az üvegcsét elástam, nehogy bajba keverjem Kathy-t. Már csak hatnia kell a szernek, és nem lesz többé fájdalom, nem lesz több gondolat, több megbánt pillanat. Akkor már semmi nem lesz. A két férfi, akiket már jól ismertem, megragadott a karomnál fogva, majd magukkal húztak a máglyám felé. Mire odaértünk már alig érzékeltem valamit a külvilágból. Igaza volt, titkos barátomnak, tényleg gyorsan hatott a szer. Érzékeltem, hogy valamit még mondtak nekem, de már nem fogtam fel a szavak jelentését. Kába voltam, és ez csak egyre erősebb lett. Mire végeztek a kikötözésemmel, már azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Mintha még éreztem volna a füstszagot, de elragadott a jótékony  sötétség.”

-         Nadine? Kérlek, beszélhetnénk? – szakított ki Nathan a merengésemből.

-         Nem, hagyj békén, és Rosalie közelébe sem foglak engedni – mondtam dühösen. – Tűnj el, ha jót akarsz, vagy olyan helyeket illetek a lábammal, ami fájni fog – fenyegettem meg.

-         Én most nem a feladatról beszélek, hanem rólunk, a múltunkról. Meghallgatnál végre? – csattant fel ő is dühösen.

-         Köszi, de már eleget hallottam tőled, hogy „sajnálom”, és nem mentem vele sokra. Megöltek, érted? Meghaltam, mert az állítólagos szerelmem, aki mellesleg igen befolyásos családból származott, és megmenthetett volna egyetlen szavával, csak az ellenségeim kezére játszott, és a sorsomra hagyott, amikor én abban reménykedtem, hogy végre egyek leszünk. Családra vágytam, rád vágytam, ehelyett enyém lett a halál, a meddőség, és a magány. A védenceimen kívül nincs kihez szólnom, és ők is mind elhagynak, ha választottak. Egyedül vagyok. Én lettem a Végzet, de a saját sorsomon nem tudok változtatni. Annyi mindenre áhítoztam az életben, és ennek csak kis részét kaptam vissza. Már az is boldogsággal tölt el, hogy legalább a képességem meghagyták, hogy másokon segítsek. Én viszont elvesztem. Ott, azon a máglyán, amin elégett a testem, és vele együtt a szerelmünk utolsó szikrája is kialudt bennem. Bíztam benned, a tiéd voltam, de visszaéltél ezzel. Nincs több mondanivalóm a számodra – néztem rá komolyan.

-         Ha hagynád, hogy végre mindent elmagyarázzak, az igencsak más színben tüntetné fel a helyzetet – próbálta meg megsimogatni az arcom. Én viszont azonnal elkaptam a kezét, és félrelöktem az útból, majd akkora pofont kevertem le neki, amekkora csak az erőmből kitelt. – Oké, ezt megérdemeltem – simogatta meg a pofon helyét.

-         Ha nem akarsz még egyet, hogy ne legyél féloldalas, akkor fogd be, és hagyj békén. Nekem feladatom van – dörrentem rá.

-         Ahogy nekem is, és teljesíteni is fogom, mert így állapodtam meg az égiekkel. Ez volt az én ígéretem, azért, hogy itt lehessek, és nem fogom hagyni magam – túrt a hajába idegesen.

-         Hát én sem. Ha elrontod Rosalie életét is, akkor örökké eltörlöm az alibidet, amiért férfinak hiszed magad – kiabáltam rá. – Felfogtad?

-         Fel – mondta gúnyosan. – Mondd, hová lett az a lány, akit ismertem?

-         Megverték, megalázták, és megégették, ahelyett, hogy megkérték volna a kezét. Rémlik valami ezzel kapcsolatban? – villantak rá a szemeim.

-         Én…

-         Sajnálod, igen, tudom… - forgattam meg a szemeimet. – Sok a duma. Tűnj el innen, és lehetőség szerint örökre. Jól megvoltam nélküled.

-         Elmegyek egyelőre, de ezt a beszélgetést még nem fejeztük be – mondta határozottan.

-         Dehogynem, pont itt és most. A soha viszont nem látásra – intettem felé. Majd amilyen gyorsan csak tudtam visszamentem Rosalie-hoz. Az ő esélyét a boldogságra nem fogja elrontani egy jöttment senkiházi, mint az enyémet.