The Beauty and the Bear - 19. fejezet

19. fejezet

(Nadine szemszöge)

A fenébe is, miért kell a főnökeimnek állandóan beleszólni más dolgába, nem volt joguk rájuk uszítani azt a nyavalyás medvét. Rose az én ügyem. Jogom van megadni neki a második lehetőséget egy másik életre, és változtatni, hogyha úgy akarja, megérdemli, ez nem vitás.

-         Mi a fenét képzeltek magatokról? Van egy megállapodásunk, ami arról szól, hogy azok a lelkek, akik kiérdemlik, hogyha akarnak, változtathatnak a sorsukon. Rosalie Hale ilyen, ezt magatok is elismertétek. Akkor most miért szóltok bele a folyamat menetébe? – léptem be dühösen a terembe erősen gesztikulálva. Nem hiszem el, hogy már megint belekotnyeleskednek más dolgába. Először a sikátorba küldték Rose-t, amin nem tudtam változtatni eddig, mert jogerőre emelték a tettüket. Most meg medvékkel támadnak a védencemre, a szentségit neki.

-         Nem engedheted meg itt magadnak ezt a hangnemet, Végzet – csattant fel a legfelsőbb hatalom.

-         Bocsánat – forgattam meg a szemeimet. – Mi a fenét képzeltek magukról, Uraim? – tettem fel máshogyan a kérdést. Tökmindegy, hogy hogyan érdeklődöm, a lényeg ugyanaz marad.

-         A védenced nem választhatja ezt a világot. Te is tudod, hogy vámpírrá kell változnia – mondták nyugodtan.

-         Nem, nem tudom, mert jár neki második esély, és ezt szabadon választhatja magának – tiltakoztam azonnal.

-         Azoknak is jár a boldogság, akiket tönkreteszel ezzel – mondták határozottan.

-         A jövő, és a múlt képlékeny. Láttak egy lehetőséget, de nem feltétlenül fog az bekövetkezni. Az egyesség pedig úgy szól közöttünk, hogy nem befolyásolom a védenceimet – mondtam ingerülten. - A szabály, az szabály.

-         Neked nem is kell befolyásolnod őt, elég az is, ha mi célozgatunk – rántották meg a vállukat.

-         Célozgatnak? Rájuk uszítottak egy medvét, kis híján meghaltak, ráadásul mivel az elsőt sikerült Rose-nak kiiktatni küldtek egy másikat is. Ez célozgatás? Ez majdnem gyilkosság – csattantam fel.

-         Végül is nem történt semmi, mert mindketten túlélték – állapították meg. – Megjegyzem, hogy neked sem volt jogod arra sodorni Lionelt.

-         Ha Önök nem játszanak szabályosan, akkor én miért tenném? – rántottam ezúttal én vállat.

-         Lehet, hogy csellel próbáltuk helyes útra terelni a védenced, de megvan rá az okunk. Egyébként, amit mi megtehetünk, ahhoz neked nem feltétlenül van jogod – mondták dühösen.

-         Akkor fokozzanak le, csak tessék – tártam szét a karjaimat.

-         Te is tudod, hogy más nem alkalmas a pozíciódra, különben már régen lecseréltünk volna – mosolyodtak el gonoszan.

-         Én is szeretem, Önöket – húztam el a számat.

-         Csak tedd a dolgod, és vidd el ebből a világból Rosalie-t, mert nem maradhat ember – adták ki az utasítást.

-         Teszem a dolgom, és hagyom a védencem kibontakozni – vágtam vissza, majd villámgyorsan eltűntem a helyszínről.

-         Ezzel nincs vége, Nadine – hallottam még meg a hangjukat.

-         Pf… mintha reménykedtem volna, hogy békén hagyják szegényt – motyogtam magam elé. – Na jó, Rose-nak és Emmettnek huszonnégy órás felügyelet kell, nincs mese. Mielőtt még ezek a kotnyeles feljebbvalóim kárt tennének bennük. Ez Rosalie döntése, és senki másé. Egyedül csak az övé kell, hogy legyen, és az is marad. Na, lássuk, hogy áll Lionel, és a többiek.

Egy szempillantás alatt Sally, Lionel és Alex házában termettem, és már láttam is, ahogy Lionel először ellátja Rose-t, majd a másik sérültet is. Ez az orvos nagyon ügyes volt. Egy határozott rántással visszatette Emmett vállát, majd összevarrta rajta a karmolás nyomokat, ahogy Rose-nak is. Azok az idióták odafönt. Szegény Rosalie, először átesik egy súlyos műtéten, most pedig kis híján szétmarcangolja egy medve. Miért kell így támadniuk őt? Hiszen annyira törékeny, és ártatlan. Mindenképpen meg kell óvnom őt, hogy meghozhassa a saját döntését. Beszélnem kell vele, most azonnal.

(Rosalie szemszöge)

Minden békés volt körülöttem, és könnyű. Már nem volt fájdalom, nem volt szenvedés. Minden csendes volt, és fényes. Meghaltam? Biztosan meghaltam, és akkor már nem élhetem azt az életet többé, amire vágytam. Remélem, hogy legalább Emmett megmenekült. Nem igazán tudom, hogy hogyan kell használni a puskát, de végül is a lövés eldördült, amit leadtam, a medve pedig a földre zuhant, úgyhogy azt hiszem, sikerrel jártam.

-         Szia – mosolygott rám Nadine.

-         Szólhattál volna, hogy itt sem élek sokáig, akkor nem élem bele magam a boldogságba – hajtottam le a fejem. Már azt hittem, hogy igazán boldog lehetek Emmettel, de megint csalódnom kell.

-         Ki mondta, hogy meghaltál? – nézett rám kíváncsian.

-         Miért, nem? – kerekedtek ki a szemeim. – Akkor hol vagyunk? Mit csinálok itt? Hol van Emmett? Ugye nem esett baja? – bombáztam meg a kérdéseimmel.

-         Nyugi, Rose. Emmett él és virul. Kiment a válla, és szüksége volt néhány varratra, de ennyi, most te vagy érdekes. Újabb döntés előtt állsz – nézett rám komolyan.

-         Mi lenne az a döntés? – kérdeztem azonnal. Hátha visszamehetek még, bár visszamehetnék.

-         Elhatározhatod, hogy itt maradsz még, vagy induljunk tovább – ajánlotta fel.

-         Ez kérdés? Ember vagyok, és Emmettel vagyok, még szép, hogy maradok – vágtam rá azonnal.

-         Még nem fejeztem be – emelte fel az ujját Nadine. – Súlyos sérüléseid vannak, hogyha visszateszlek a testedbe, akkor én nem tudom garantálni, hogy mikor, és hogyan fogsz magadhoz térni, ráadásul, ilyen súlyos sérülésekkel, ha visszateszem a lelked, akkor egy ideig nem tudlak újra kihozni a testedből, úgyhogy minden fájdalmat neked kell majd átélni – magyarázta komolyan. – Így is akarod?

-         Igen, mindenképpen szeretném – bólogattam hevesen. Egy kis fájdalmat megér nekem az, hogy még Emmettel maradhassak. Ki tudja, hogy még mi fog történni ebben a valóságban?

-         Rendben, akkor legyen. Már mehetsz is vissza – lépett elém Nadine.

Majd megérintette a homlokomat, én pedig azonnal éreztem, hogy rosszul vagyok. A fejem hasogatott, a szemem ólomsúlyú volt, és nem tudtam mozdulni sem. Még egy csekély kis nyögésre sem futotta tőlem.

-         Rosalie, fel kell ébredned, kicsim. Ne csináld ezt velem – hallottam meg Emmett hangját. Azután pedig gyengéd simogatást éreztem az arcomon. – Tudom, hogy Lionel azt mondta, hogy súlyosak a sérüléseid, de ez nem mentség arra, hogy ne gyere vissza hozzám. Te erős vagy, úgyhogy gyerünk, szedd össze magad, és nyisd ki a szemed – mondta könyörgően. – Szeretlek, és feleségül akarlak venni, úgyhogy nem hagyhatsz el most, és máskor sem. 

-         Emmett, azonnal menj vissza az ágyba – hallottam meg Lionel szigorú hangját. – Rosszabb vagy, mint egy ötéves gyerek. A vállad még nincs rendben, és a heged sem gyógyult még be, ha nem bírsz magaddal, akkor kezdhetem elölről a varrást.

-         Jól van, megyek már, csak még egy percet, légy szíves - kérlelte szerelmem.

-         Jó, de egy percnél tényleg nem többet, még te sem vagy jól – mondta kissé ingerülten. Ajaj, pedig nem egyszerű őt felbőszíteni, de az én macimnak még ez is sikerült.  

-         Rendben, megígérem – sóhajtotta. Én pedig szinte láttam, hogy vigyorog is hozzá, amiből kiderül, hogy most füllentett. – Egyébként mikorra van esély rá, hogy felébred?

-         Ez csak tőle függ – mondta Lionel aggódva. – Én megtettem, amit tudtam, a gyógyulás többi része már csak a szervezetén múlik. – A koponyatörés nem játék, még hónapokig fognak rátörni szédülési rohamok, hányinger, gyengeség. Folyamatos felügyeletet, és sok pihenést igényel a jelenlegi állapota, miután felébredt, akkor kell csak igazán fokozottan figyelni. Eddig sem bírt a fenekén ülni, és attól tartok, hogy most sem marad majd nyugton, úgyhogy nem lehet egyedül hagyni.

-         Akkor nem hagyjuk egyedül. Bármit megteszek, csak épüljön fel teljesen – mondta kedvesem határozottan. Az én mackóm. Ki kéne nyitnom a szememet, vagy legalább reagálnom kellene valahogyan, hogy tudják, hogy jól leszek.

-         Rose? – kérdezte Emmett döbbenten. – Láttad? Megszorította a kezem.

-         Nem láttam, lehet, hogy csak odaképzelted, mert annyira szeretnéd – hitetlenkedett Lionel.

-         Kicsim, próbáld meg még egyszer, szorítsd meg a kezem – biztatott. Én pedig ezúttal úgy éreztem, hogy most már beszélni is képes leszek.

-         Emmett – nyögtem fájdalmasan. Még mindig majd szétszakad a fejem. Nem kellett volna kapnom valami jó kis fájdalomcsillapítót is?

-         Itt vagyok, édesem – éreztem puha érintését az ajkaimon. – Nyisd ki a szemed, drágám – kérlelt. Én pedig boldogan teljesítettem a kérését, és ha még nem is teljesen sikerült felnyitnom a szemem, azért résnyire igen. A tekintetem azonnal találkozott Emmett gyönyörű szemeivel, és ezen muszáj volt elmosolyodnom.

-         Szia – nyögtem halkan.

-         Tudtam, hogy fel fogsz ébredni – mondta büszkén.

-         Hogy érzed magad? – kérdezte azonnal Lionel.

-         Szétszakad a fejem – emeltem fel a kezem lassan, hogy megérintsem a fájó részt.

-         Sajnálom, de a fejed még a fájdalomcsillapítók ellenére is hasogatni fog sokáig. Tettem rá kötést, és rendbe hoztalak, amennyire csak tudtalak, de sajnos csodákat ne várj. A karodon megmarad majd a heg, sajnálom – lépett elém Lionel.

-         Miféle heg? – kérdeztem döbbenten. Hozzám sem ért a medve, nem lehet rajtam újabb heg.

-         Mindketten megsérültetek, mire rátok találtunk már egy másik állat megérezte a véreteket. Emmett a testével védett téged, de a karodat elérte. Mély sebet kaptál a bal felkarodra. Emmett pedig a hátára kapott néhány emlékeztetőt, hogy a puska legyen mindig kéznél, hogyha arrafelé jártok. Most viszont már itt vagytok, biztonságban, és egy ideig még ágyban, hogyha kell, akkor ide foglak kötözni titeket – mondta komolyan a „doktor úr”.

-         Lehetne egy ágyba? Talán, hogyha itt maradhatnék, akkor nyugton lennék – ajánlotta Emmett lelkesen.

-         Hát nem is tudom – gondolkodott el vendéglátóm.

-         Szerintem is jó ötlet. Emmett azért tud mászkálni is, hogyha valamiért rosszul lennék, akkor tud nektek szólni, a biztonság kedvéért – mondtam pirulva.

-         Na jó, mivel úgysem fogtok békén hagyni addig, amíg nem teljesül a kívánságotok, legyen, de hogyha nem pihentek, akkor szét foglak titeket szedni, a ház két sarkába, és zárni fogom a szobaajtókat – mondta határozottan.

-         Gonosz – morogtam az orrom alá.

-         Csak a ti érdeketekben, tehát ajánlom, hogy legyetek jók – mosolyodott el. Majd hatalmas fecskendőt vett elő, és felszívott bele valami folyadékot. – Ne félj, csak egy kis segítség, hogy pihenj. Fájdalomcsillapító, de egy kicsit el is fog zsibbasztani. Lehet, hogy elalszol tőle, de ez most nem is baj, úgy gyorsabban gyógyulsz.

-         Szükséges ez? Nem lehetne csak fájdalomcsillapító? Most ébredtem fel – néztem rá boci szemekkel.

-         Sajnálom, de hidd el, hogy így jobb lesz neked. Amíg alszol, addig Emmett is kap egyet, hogy ő is nyugton legyen. Ne félj, nem fog zaklatni téged – vigyorodott el, majd beadta a gyógyszert.

-         Jaj, ne már, gyűlölöm a tűket, és az ilyen szereket. Erős férfi vagyok, kibírom a kínt – jelentette ki magabiztosan.

-         A kínt biztos kibírod, de ha felszakad megint a sebed, azt már én nem fogom kibírni, úgyhogy egy kicsit pihenni fogsz – adta be kedvesemnek is az adagját, aki közben fintorgott, és morgott, mint egy dühös kisfiú. Annyira édes volt.

-         Csúnya bácsi, legalább valami vigaszdíjat adj nekünk. Kibírtuk a szurit, tehát jár a csoki, vagy gyümölcs, vagy süti, vagy akármi, ami finom – mondta morcosan.

-         A szád jár, óriás bébi, most pedig feküdj szépen hasra, és pihenj. Ha felébredtetek, akkor kaptok pitét, ha szépen ettetek – gügyögte Lionel Emmettnek. Nekem pedig muszáj volt felkuncognom. Majd nem sokkal később elnyomott az álom.

(Emmett szemszöge)

Már jó ideje felébredtem, pontosabban nem is nagyon aludtam, hiszen én csak fájdalomcsillapítót kaptam. Rosalie az, akinek szüksége van rengeteg alvásra. Én jól bírom így is a strapát, ráadásul feleannyira sem súlyosak a sérüléseim, mint kedvesemnek. Csoda, hogy túlélte a vérveszteséget, és a koponyatörést. Ráadásul minden az én hibám. Nem lett volna szabad hagynom, hogy lezuhanjon, nem kellett volna rátámadnom. Jóvá kell tennem mindent, ami történt. Soha többé nem leszek ennyire felelőtlen. Mostantól kezdve egyetlen egy karcolás sem lehet rajta élete végéig. Mindentől meg fogom védeni. Ő lesz a helyi tanár néni, az én gyönyörű feleségem, hogyha elfogad engem. Márpedig el fog fogadni, mert addig fogom ostromolni, ameddig igenlő választ nem kapok.

-         Emmett? – nyöszörögte szerelmem.

-         Itt vagyok, kedves – simítottam végig az arcán.

-         Menj ki, kérlek, és hívd ide Sallyt – suttogta halkan.

-         Én nem segíthetek? – kérdeztem kissé csalódottan.

-         Nem, most Sally kell nekem. Kérlek – motyogta összeszorított fogakkal. – Gyorsan, kérlek, siess – próbált meg az oldalára fordulni.

-         Egy pillanat – pattantam fel. – Sally – kiáltottam érte. Egy pillanattal később pedig meg is jelent. – Azt hiszem, hogy émelyeg – adtam tudtára halkabban, hogy Rose ne hallja.

-         Oh, igen, a férjem mondta, hogy ez előfordulhat, sietek – futott el, majd egy kisebb tiszta vödörrel jött vissza. – Maradj itt, szólok, ha végeztünk – mondta, azután pedig beszaladt Rose-hoz. Miért nem akarta, hogy én segítsek neki? Én nem undorodtam volna, vagy nem néznék rá más szemmel sem. Ez butaság.

-         Most már rendben lesz – lépett ki Sally a szobából a letakart vödörrel nem sokkal később. – Maradj még kint egy kicsit, megmosdatom, és utána visszamehetsz – adta ki az utasítást, a mi kedves ápolónőnk.

-         Szeretnék segíteni – mondtam csalódottan.

-         Hidd el, hogy a lányok nem szeretik, hogyha sérülten, és védtelenül látja őket a szerelmük. Én sem voltam oda, amikor Lionel ápolt engem, és segített elintézni ügyes-bajos dolgaimat. Nehéz dolog a tehetetlenség, és Rose most eléggé magatehetetlen. Viszont, ha megmosdattam, azt biztos örömmel venné, hogyha segítenél neki enni egy kicsit – kacsintott rám. – A konyhában van egy hatalmas szamócás pite, húslevessel. Szedj neki, mi mindjárt készen leszünk – tűnt el a vödörrel. Majd ismét kedvesemhez sietett a szobába egy tiszta, nedves törölközővel.

Én pedig azonnal a konyha felé vettem az irányt, hogy ételt szedjek szerelmemnek. Még csak a levest szedtem ki, amikor egy nagyon morcos Alex állt elém.

-         Arról volt szó, hogy vigyázol rá, mint a szemed fényére, és épségben hozod vissza – fonta karba az apró kezeit.

-         Hidd el, hogy én sajnálom a legjobban, hogy nem voltam elég óvatos – mondtam bűnbánóan.

-         Ezért büntetés fog járni neked – mondta komolyan.

-         Állok elébe. Teljesen igazad van, megérdemlem a gondatlanságomért – egyeztem bele azonnal.

-         Jól van, akkor az első feladatod az lesz, hogy Rose néni minden kívánságát teljesíted, a második pedig az, hogy élete végéig itt tartod velünk, és boldoggá teszed – hangzott el a komoly bírálat. – Elfogadod a feltételeket?

-         Ha elfogadom a feltételeket, akkor van esélyem rá, hogy elnyerjem a te bocsánatodat is? – kérdeztem kíváncsian.

-         Ez esetben, igen, megbocsátok én is – bólintott rá.

-         Akkor megegyeztünk – nyújtottam felé a kezem.

-         Rendben – rázta meg jó erősen a felajánlott kezet. – Most pedig indíts, és etesd meg, azután pedig egy ilyen nagy szelet pitét vigyél neki, mert imádja, ne csak olyan kicsikét – bökött a vékonyabb szelet süteményre.

-         Értettem főnök – szalutáltam az ép kezemmel. Majd engedelmesen levágtam egy jó vastag szelet édességet.

-         Na, ez már megteszi – bólintott rá. – Amíg ő eszik, és hozok neki egy csokor virágot a mezőről, de ne hagyd elaludni, amíg vissza nem érek – mondta komolyan. Azután pedig elfutott az ajtó felé.     

-         Jól van, tigris. Nem fogom hagyni elaludni, amíg nem találkoztatok – kiáltottam utána nevetve. Stramm kis kölyök ez az Alex, ezt mindig is tudtam. Remélem, hogy egyszer nekem is egy ilyen makacs fiam lesz, aki meg tudja védeni a mamája érdekeit, hogyha kell.

-         Mehetsz is vissza, már vár téged – simogatta meg a karomat Sally. – Oh, és az anyukád üzente, hogy holnap megint eljön édesapáddal együtt. Aludtál, amikor itt jártak, és nem akartak felkelteni.

-         Köszönöm, mindent – néztem rá hálásan.

-         Nem tesz semmit, nagyon megszerettük a jövendőbelidet, mert igent mondd neked, ez biztos. Szerintem teljesen egymásba habarodtatok – áradozott Sally. – Egyébként jobban érzi magát, de a feje még mindig nagyon fáj, úgyhogy csak óvatos mozdulatokat tegyetek. Egyébként, ha Alex elkészült a csokorral, akkor utána egy kis időre elmennénk itthonról. Csupán néhány órára. Sötétedésre itthon leszünk, addig viszont kettesben lesztek – kacsintott rám.

-         Hova gondolsz, te rossz kislány? – paskoltam meg a fenekét.

-         Én nem gondolok semmire, csak közöltem a tényeket – rántotta meg a vállát.

-         Köszönöm, hogy elmesélted a terveiteket – mondtam hálásan.

-         Ugyan, igazán nincs mit. Csak magamból indulok ki. Én is megőrültem volna, hogyha eltiltanak ilyen nehéz pillanatokban a szerelmemtől. Szükségetek van egymásra, és arra, hogy kettesben legyetek egy kicsit. Beszéljetek meg mindent – javasolta Sally. – Rose azt mondta, hogy elmondta neked mi történt.

-         Igen, és ezen nincs mit tovább beszélni. Rose ártatlan, és kész, nem érdekel, hogy ki hogyan gondolja. Ő nem tehetett semmiről – jelentettem ki.

-         Örülök, hogy te is így látod a helyzetet – mosolygott rám Sally büszkén. – Na, menj, már nagyon vár téged, vagy a levest várja nagyon. Ki tudja, elég éhes, úgyhogy lehet, hogy te is terítékre kerülsz – kuncogott fel barátnőm. Olyan kis életvidám és imádnivaló, mindig is szerettem, amikor közösen mókáztunk valamin.

-         Boldogan képviselném a desszert szerepét, de azt hiszem, hogy a szamócás pitéd ezúttal csábítóbb lesz nálam – kacsintottam rá. Majd besiettem Rose-hoz. – Hogy érzed magad, édesem? – ültem le az ágy szélére.

-         Éhesen – mosolyodott el halványan. – Sally szerint ez jó jel, bár egy kicsit szédülök is, és mindenből kettőt látok, de állítólag jelenleg ez is normális.

-         Hm… kettő van belőlem. El vagy kényeztetve – mondtam tettetett komolysággal.

-         Hát nem is tudom, hogy mihez kezdjek ezzel a hirtelen jött második Emmettel – sóhajtott fel színpadiasan.

-         A humorod a régi – nevettem fel.

-         A fejem viszont nem – szisszent fel. – Nem lesz ez így jó. Mi lesz a gyerekekkel? Tanítanom kéne őket – szontyolodott el egy pillanatra.

-         A gyerekek majd várnak rád, hidd el, hogy rád érdemes várni, úgyhogy az iskola egy kicsit később nyit ki. Addig majd mindig az tart foglalkozásokat, aki éppen ráér. Sally, anyám, én…

-         Mi lenne, hogyha idejönnének a gyerekek? – kérdezte lelkesen.

-         Nem, szó sem lehet róla, hogy megerőltesd magad – tiltakoztam azonnal. – Pihensz szépen, mi pedig ápolunk.

-         Neked is pihenni kéne – nézett rám morcosan.

-         Ne félj, fogok is, amint ettél – emeltem a szájához a kanalat. – Tessék megenni az egészet – kezdtem el adagolni a levest. Szerelmem azonban úgy a tányér felénél felemelte a kezét.

-         Oxigénre is szükségem van – sóhajtotta. – Tudod, két falat között jól esne egy kis levegő.

-         Oh, bocsánat, még soha nem etettem meg senkit – mondtam bocsánatkérően. Majd lassabb tempóban kezdtem el adagolni az ételt. – Így jó? – kérdeztem néhány kanállal később.

-         Igen, de te is egyél, én megoldom egyedül, nagylány vagyok már – nézett rám aggódva.

-         Én majd eszek, hogyha te ettél. Szeretném látni, hogy jóllaksz és lepihensz. Most ez a legfontosabb. Minden mással ráérünk foglalkozni.

-         De én…

-         Nincs de, gyerünk – nyomtam a kanalat újra a szájába.

-         Zsarnok – motyogta az orra alatt.

-         Ezt vegyük úgy, hogy meg sem hallottam – dugtam a szájába a következő falatot. Miután mindet elpusztította kivittem a tálcát, és visszasiettem a pitével. Ahogy kedvesem meglátta az édességet felcsillant a szeme. – Te kis bélpoklos – nevettem fel. Mire kiöltötte rám a nyelvét. – Jól van, adom már – szúrtam fel egy falatot a villára, és a szájához tartottam.

-         Hm… fantasztikus – dőlt hátra a párnára lehunyt szemmel. Én pedig nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam meg. – Egyre jobb – nyalta meg a száját, miután elváltunk.

-         Örülök, hogy ízlik – hajoltam újra az ajkai felé, de berobbant a szobába Alex.

-         Rose néni – szaladt az ágyhoz egy nagy csokor virággal. – Jobban vagy? Hogy érzed magad? Mikor fogsz meggyógyulni? Emmett rendesen megetetett? – pillantott rám szúrós szemekkel.

-         Nemsokára meggyógyulok, és igen, jobban vagyok. Emmett pedig rendesen megetetett, úgyhogy elégedett lehetsz vele – mentett meg Rose egy kisfiú félelmetes haragjától.

-         Rendben, akkor vigyázhat rád továbbra is – bólintott Alex. – Ezt neked szedtem – nyújtotta kedvesem felé a hatalmas csokrot.

-         Köszönöm – ölelgette meg Rose Alexet.

-         Nincs mit – bújt hozzá egy kicsit. Majd kicsusszant az öleléséből. – De most már megyek is, mert anya azt mondta, hogy hagyjalak titeket pihenni, holnap találkozunk, mert ma nem tudom, hogy mikor érünk haza – nyomott egy puszit kedvesem arcára. –Sziasztok – kiáltott még hátra futás közben.

-         Viszlát, öcsi – nevettem fel. Bírom a srácot.

-         Jó mulatást, kincsem – szólt még utána Rosalie.

-         Köszi – kiáltott vissza. Azután pedig eltűnt a szemünk elől.

-         Kettesben leszünk – fordult felém szerelmem.

-         Igen, kettesben, és te pihenni fogsz – nyomtam le az ágyra a vállainál fogva.

-         Neked is feküdnöd kell, nem emlékszel? – fogta meg a kezem.

-         Én is feküdni fogok, és csakis melletted – terültem el a hasamon, úgy, hogy Rose mellkasán pihent a fejem. – Hm… gyönyörű ütem, és milyen szapora.

-         Csak neked szól - simított végig a hajamon.

-         Szeretlek – mormolta halkan. Én pedig elégedetten nyögtem fel, amikor Rose beletúrt a hajamba.

-         Én is téged, bébi, de soha többé ne ijessz meg ennyire – csókoltam bele a nyakába.

-         Többé nem fordul elő, legalábbis nagyon remélem – helyeselt kedvesem azonnal.

-         Akkor jó – simultam hozzá elégedetten. Majd hallgattam Rose egyre egyenletesebb légzését, és nyugtató szívdobbanásait. Szégyenszemre, most nem volt erőm elcsábítani őt, pedig nagyon szerettem volna. Bár neki sem tett volna jót jelen helyzetben, ha lerohanom, de eljön még a mi időnk. Ezzel a boldog gondolattal nyomott el az álom. „Eljön még a mi időnk.”

•