The Beauty and the Bear - 18. fejezet

18. fejezet

(Emmett szemszöge)

Reggel megint korán ébredtem. A szervezetem már ehhez szokott hozzá, sosem aludtam fél hat-hatnál tovább, mert gondozni kellett a farmot. Velem ellentétben Rosalie viszont még mindig aludt. Olyan gyönyörű volt, ahogy a haja keresztezte az arcát, és halvány mosoly bujkált a szája szegletében. Úgy simult hozzám, mint egy kiscica, és édesen szuszogott. Tudtam, hogy tegnap nagyon felbosszantottam az ébresztéssel, de mérgesen is olyan ellenállhatatlan volt. Ma viszont muszáj leszek felébreszteni, mert szeretném, hogyha látná az itteni napfelkeltét. Viszont talán, hogyha más módszerekhez folyamodom, akkor tetszeni fog neki a helyzet. Bár igen csábító a gondolat, hogy kitakarjam, és végignézzem, ahogy izgatóan libabőrös lesz a dekoltázsa, mint tegnap a jégdarabtól, amit a ruhájába csúsztattam, de ma gyengéd leszek, és úgy ébresztem, ahogy azt a nők szeretik.

-         Rose – hajoltam a füléhez. Majd végigsimítottam aranyszín fürtjein. Milyen hihetetlen lágy, selymes és törékeny az egész lénye. – Ébresztő, Szépségem – mormoltam a fülébe. Mire végre mocorogni kezdett. – Jó reggelt – nyomtam csókot a nyakára. Azután pedig egyre lejjebb haladtam a dekoltázsa felé, miközben végigsimítottam a lábán.

-         Ébren vagyok – motyogta csukott szemmel.

-         Tényleg? – kérdeztem mosolyogva. Majd szenvedélyesen megcsókoltam, és Rosalie szemei azonnal kipattantak a meglepetéstől. A következő pillanatban azonban már határozottan átfogta a nyakam, és magára húzott. Vad volt, és szenvedélyes, ami nem jellemző a mai lányokra, de nekem határozottan tetszik ez az állapot. – Le fogunk maradni a napfelkeltéről – húzódtam el tőle egy kicsit.

-         Nekem ez a kilátás is nagyon tetszik – simított végig a mellkasomon. Aztán újra magára rántott, én pedig nem ellenkeztem. Sőt, kifejezetten imádtam ezt az állapotot. Kedvesemet a hátára gördítettem, és óvatosan ránehezedtem, ügyelve, hogy ne teljes súlyommal nehezedjek rá, mert a végén még összetöröm. Viszont ez nem helyes. Nem mehetek tovább, akármennyire is szeretnék, mert a végén még megszólják érte Rosalie-t. Ezek itt vallásos népek, akik nem tűrik a házasságon kívüli érintkezést.

-         Várj, lassítsunk, Baby. Nem akarlak lerohanni – húzódtam el egy picit.

-         Én viszont pont ezt szeretném – húzott megint magához.

-         Nem lenne helyes – tiltakoztam tovább.

-         Emmett, te is akarod. Érezhető bizonyítéka van – mosolygott rám kajánul.

Hé, az ilyen viselkedés az én reszortom lenne. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer, egy nő fog engem győzködni arról, hogy letámadjam. Eddig pont mindenki megállított, már ennél sokkal kevesebbért is, ez a lány pedig engem támad le. Tudtam, hogy ő a nekem való.

-         Biztosan ezt akarod? – kérdeztem kíváncsian. Biztosan csak blöfföl. Kizárt, hogy komolyan gondolná, csak próbálgatja a határait.

-         Igen, ezt akarom. Miért olyan hihetetlen ez? – simított végig a nadrágom ágaskodó részén.

-         Akkor megígérem, hogy nagyon diszkréten fogjuk kezelni az itt történteket – mondtam határozottan. Azután pedig a hátához csúsztattam a kezem, és finoman bontogatni kezdtem a fűzőjét, miután pedig eléggé meglazítottam le akartam fejteni formás felsőtestéről, de hirtelen maga elé kapta a kezét. – Mi a baj, kedves? – néztem rá értetlenül. Biztosan szégyenlős. – Nem kell szégyellned magad előttem – simítottam végig az arcán.

-         Nem, én nem lennék előtted szégyenlős… – harapta be az ajkát.

-         Akkor mi a baj? Meggondoltad magad? – kérdeztem kissé csalódottan. Érthető a visszakozása, de annyira tökéletes, hogy nehéz ellenállni neki.

-         Nem, én csak… nem is tudom. Talán mégsem lenne helyes, hogyha ilyen gyorsan haladnánk. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert megszólnának érte. Mit gondolnának rólam a szüleid? – kérdezte félősen. Bár egy pillanatra sem nézett a szemembe. Szerintem valamit elhallgat.

-         Mi a baj a felsőtesteddel, amit nem akarsz elárulni? – kérdeztem komolyan. A lábait nem takargatta eddig soha előlem, ha felcsúszott a szoknyája, és a dekoltázsát sem rest megmutatni, aminek én kifejezetten örülök. A hátán már hagyta, hogy kibontsam a ruhát, úgyhogy nagy valószínűséggel a hasán lesz a gond.

-         Nincs vele semmi baj – rázta meg a fejét.

-         Van valami a hasadon, amit nem láthatok – mondtam határozottan.

-         Nincs… - ölelte át magát szorosan.

-         Tudom, hogy van, de nem kell félned, bármi is van ott, attól te még ugyanolyan gyönyörű vagy. Kérlek, bízz bennem – néztem rá könyörgőn. A karjait pedig finoman lefejtettem magáról, és lassan lejjebb csúsztattam az anyagot.

-         Ne… - akarta elkapni a kezeimet, de ezúttal nem hagytam magam eltántorítani a céljaimtól.

-         Nem lesz semmi baj – fogtam meg a kezeit. Majd félrehajtottam a ruháját, és megláttam a két sebhelyet, ami végighúzódott a hasán. Két rózsaszín csíkocska. – Emiatt ijedtél meg? – csóváltam meg a fejem.

-         Nem undorodsz tőle? – kerekedtek ki a szemei.

-         Miért tenném? – kérdeztem vissza döbbenten. Két kis sebhely miatt, ami valószínűleg a balesetének tudható be? Ez butaság. – Egyáltalán nem csökkent ez a két rózsaszín csík a szépségeden. A balesetednél szerezted, igaz? – lágyult el a hangom. Ha már régóta rajta lenne, akkor nem feszélyezné ennyire a dolog.

-         Igen, tulajdonképpen akkor, vagyis a miatt, de nem baleset volt – kuporodott össze.

-         Hát akkor micsoda? – döbbentem meg. Nekem mindenki azt mondta, hogy balesetet szenvedett és Lionel talált rá félholtan.

-         Ez hosszú történet lesz – sóhajtott fel.

-         Ráérek – vágtam rá várakozóan. Ha már eljutottunk odáig, hogy végre el akarja mondani, akkor addig el nem mozdulunk innen, amíg nem hallottam a történetet.

-         Minden Rochesterben kezdődött. Én onnan származom – kezdett bele. Rochester, ahogy ezt kimondta azonnal beugrottak a hírek. Rosalie Hale holttestét senki nem találta meg. Egy napon tisztázatlan körülmények között eltűnt, és többé nem került elő. A bankár fiának menyasszonyát halottnak nyilvánították.

-         Te vagy Royce King menyasszonya – csattantam fel mérgesen. Hogy a fenébe került ilyen messze az otthonától, és egyáltalán miért? Szórakozni akart egyet, mielőtt férjhez megy, és megtalálta a tökéletes alanyt, aki elszórakoztatja? Én ebben nem leszek partner. Még soha senkit nem szerettem így, és nem imádtam ennyire, de nem leszek házasságok megrontója. – Gondoltad játszadozol egy kicsit a nászéjszakád előtt, de beijedtél és most meggondoltad magad? – kérdeztem gúnyosan.

-         Nem, én soha…

-         Persze, tudom, hogy soha. Hányszor hallottam már ezt lányoktól. Nálatok ez azt jelenti, hogy „oh, igen… még” – mondtam kegyetlenül. Mire Rose szeméből potyogni kezdtek a könnyek.

-         Komolyan ezt feltételezed rólam? – sírta el magát.

-         Miért? Mit kéne hinnem? Itt vagy, életben, tehát Royce menyasszonya vagy. Menj haza, menj vissza oda, ahonnan jöttél. Már ma indulhatsz – pattantam fel. – Öltözz fel, addig én idehozom Lucifert, azután pedig indulunk. Holnap az első kocsival útnak indítalak hazafelé. A tanári állást tekintsd semmisnek.

-         Legalább hallgass meg a fenébe is – kapta el a vállam, de én könnyedén leráztam magamról.

-         Mit kellene még hallanom? Átvertél – mordultam rá dühösen.

-         Tudod mit, igazad van, vigyél haza, most azonnal vigyél Sally-ék farmjára. Te nem az a férfi vagy, akinek hittelek – igazította meg a ruháját mérgesen. Majd eltrappolt mellettem, és elkezdett lemászni a fáról.

-         Várj, segítek – nyúltam utána. A francba, nem akartam így letámadni, meg kellett volna hallgatnom őt. Lehet, hogy van magyarázata erre az egészre.

-         Ne merészelj hozzám nyúlni – rántotta el magát tőlem. Utána pedig egy pillanat alatt történt minden. Rose lába megcsúszott lefelé menet, én pedig már nem tudtam elkapni. – Emmett – sikoltotta még miközben zuhant. Azután pedig már csak a csattanást hallottam, és láttam, ahogy a koponyája egy sziklának ütődik, amikor földet ért.

-         Rose – másztam le rohanva a fáról. – Úgy sajnálom, kérlek, térj magadhoz. Baby, ne merészelj elhagyni. Majd felbontjuk az előző eljegyzésedet, hogyha te is akarod, és az én feleségem leszel. Nem mehetsz el, hallod, nem engedem – öleltem magamhoz ernyedt testét.

-         Emmett – nyögte erőtlenül.

-         Itt vagyok, kicsim. Ez az, térj magadhoz. El kell mennünk Lionelhez, hogy megnézze a fejedet. Minden rendben lesz – simogattam meg az arcát.

-         Medve – pislantott fel rémülten. Én pedig értetlenül néztem rá. – Mögötted – sikoltotta. – Vigyázz – mutatott a hátam mögé. Én pedig azonnal hátrapillantottam.

-         A fenébe – kaptam a karjaimba Rosalie-t. Majd futásnak eredtem vele. A puskámat persze odafönt hagytam a lesen. Mikor a legjobban kéne, akkor természetesen nincs nálam.

-         Emmett, közeledik – remegett meg Rose a karjaimban.

-         Ne félj, nem fog utolérni – fordultam el a régi faházam felé. Csak párszáz méter, oda soha nem jut be. Medve-biztosra építettük még anno apával. – Egy kicsit másznod kell majd, Baby – tettem fel a létrára. – Gyerünk, ne nézz le, csak felfelé, indulj – taszítottam rajta egyet. Mire végre elkezdett mászni, és én is utána siettem. – Huh, már tizenhat éves korom óta nem kellett medve elől menekülnöm, de még jól megy a sprint – mosolyodtam el, miután bereteszeltem az ajtót.

-         Szerinted ez vicces volt – kuporodott az egyik sarokba reszketve. – Meg is ölhetett volna mindkettőnket – fűzte még hozzá.

-         Sosem fog bajod esni, amíg mellettem vagy – ültem le vele szemben. – Na, gyere ide, ne félj – szorítottam magamhoz. – Sajnálom, hogy úgy letámadtalak, meg kellett volna hallgatnom téged, mielőtt ítélkezem. Biztosan tévedtem, most már tudom. Kérlek, mondd el, hogy mi történt veled. Esküszöm, hogy nem fogok közbeszólni egy szót sem.

-         Nem fog tetszeni a történet – rázta meg a fejét.

-         Nem is kell, hogy szép tündérmese legyen, csak légy hozzám őszinte, és akkor mindent meg tudunk beszélni. Rendben? – kérdeztem halkan. Mire csak egy suta kis bólintást kaptam válaszul. Azután pedig egy kicsit elhúzódott tőlem, és a szemembe nézett.

-         Tényleg a menyasszonya voltam, de már nem vagyok az. Bánom, hogy valaha is ismertem egyáltalán – sóhajtott fel. – Van egy nagyon kedves barátnőm Rochesterben, a neve Vera. Őt és az újszülött kisfiát voltam meglátogatni azon az éjszakán, amikor Lionel megtalált engem. Royce és a barátai éppen legénybúcsút tartottak az esküvőnk előtt. Részegek voltak… nem szoktam arra menni… amerre aznap éjjel, de valamiért mégis arra mentem, talán a sors akarta így. Beléjük ütköztem… Royce nem volt önmaga. A barátai azt kérdezték tőle, hogy honnan tudják, hogy tényleg olyan gyönyörű vagyok-e, hogyha nem látnak belőlem semmit – pillantott fel rám könnyes szemekkel. – Sokan voltak, erősebbek, nem tudtam… nem tudtam megvédeni magam – sírta el magát megint.

-         Sh… - húztam magamhoz. – Ne folytasd, értem – simítottam végig a hátán. Így azonnal értelmet nyer az alkoholellenes szemlélet. Azt csodálom, hogy kettesben, mert vele maradni egyáltalán.

-         Sajnálom – bújt hozzám szorosan.

-         Mit? – kérdeztem döbbenten. – Te nem tehetsz semmiről.

-         El kellett volna mondanom azonnal, akkor most nem lennénk itt, és nem kéne reménykednünk, hogy a medve egyszer feladja – mondta idegesen.

-         Ugyan, ezek nem olyan okos állatok. Pár óra múlva már azt sem tudja, hogy miért áll itt, és elmegy innen málnát enni, mi pedig eltűnünk – legyintettem. – Egyébként nekem is meg kellett volna hallgatnom téged. Bocsáss meg, hogy így reagáltam. Csak hirtelen beugrott, hogy sok dolgot hallottam rólad akkoriban. Ez viszont már régebben történt. Hol voltál az elmúlt több, mint egy hónapban?

-         Lionel kezelt engem, de csak nemrégen ébredtem fel. Súlyosak voltak a sérülésem, meg is kellett műtenie. Nem szóltak rólam senkinek, mert előbb azt akarták, hogy magamhoz térjek. Vigyáztak rám, amiért örökké hálás leszek nekik – magyarázkodott.

-         Azt hiszem, hogy én is hálával tartozom, amiért elhozott nekem – mosolyodtam el.

-         Hogyan? Te így is akarsz engem? – kerekedtek el a szemeim. – Én már nem vagyok ártatlan, mármint a férfiak manapság egy olyan nőt, mint én csupán egy-két alkalomra tartanak, de többre semmiképpen.

-         Kicsim, te az én szememben makulátlan kincs vagy, és senkinek nem kell megtudnia rajtunk kívül a tényeket. Sally és Lionel megbízható, és mi sem fogjuk elmondani senkinek sem. Tiszta vagy, és ártatlan, ha én mondom – jelentettem ki.

-         Köszönöm – kuporodott az ölembe.

-         Nem, én köszönöm, hogy elmondtad, nem lesz soha többé félreértés közöttünk. Te se haragudj, amiért így viselkedtem veled. Hogy van a fejed? – simítottam végig a haján. A kezem egy apró csíkban véres maradt, amitől megrémültem. - Te vérzel – téptem le gyorsan egy darabot az ingemből.

-         Nem olyan vészes, min amilyennek látszik – mondta határozottan. – Csak egy kicsit fáj – tette még hozzá.

-         Nem voltál túl meggyőző – sandítottam rá. – Elég nagyot estél.

-         Szerencsére a fejem volt mindig is a legkeményebb – kuncogott fel, de fel is szisszent.

-         Ez egyáltalán nem vicces – csóváltam meg a fejem.

-         Dehogynem, és ezt te is tudod – bökött mellkason.

-         Na jó, mókás megjegyzés volt – vigyorodtam el. – Pihenjünk egy kicsit, beletelik némi időbe, amíg a medve elbandukol a puskám pedig, a lesen maradt – húztam el a számat.

Most lőhettem volna egy jó kis macit szőnyegnek, erre én pancser pont arra nem gondoltam. Na mindegy. Inkább nem gondolkozom ezen. Óvatosan eldőltem a kisházban, ami régen sokkal nagyobbnak tűnt, és a mellkasomra húztam szerelmemet. Rose légzése nem sokkal később egyenletessé is vált, és teljesen ellazult a kezeim között, aminek örültem. Ki tudja, hogy mikor jutunk ki innen. A medvék errefelé elég vadak, úgyhogy hatalmas nagy szerencsénk volt, hogy el tudtunk menekülni előle. Már estefelé járt az idő, amikor szerelmem újra ébredezni kezdett. Hangos nyögéssel emelkedett fel a mellkasomról, majd egy szempillantás alatt az egyik kis ablaknál termett és öklendezni kezdett.

-         Rose? – léptem mögé rémülten. – Mi történt?

-         Nem tudom, nagyon rosszul vagyok – nézett rám falfehéren.

-         Talán csak a sok izgalom – próbálkoztam.

-         Vagy valami egészen más, de az izgalom is lehetséges – kapott újra a fejéhez. – Széthasad – szorította a másik kezét is a fejére.

-         Nincs semmi baj, elmegyek, és hozok segítséget – mondtam határozottan. Majd elindultam az ajtó felé. Nem érdekel az a rühes medve, ha kell, akkor puszta kézzel fogom széttépni, de hozok segítséget Rose-nak, akár az életem árán is.

-         Nem, ne csinálj őrültséget, jól vagyok – kapta el a karomat.

-         Nem vagy jól – vetettem ellent. - Ha látnád magad, akkor te is pontosan tudnád, de szerintem érzed is, hogy mennyire nem vagy jól. Falfehér vagy, és az imént adta ki magadból a vacsorádat. A fejed majd kettéhasad, fájdalmaid vannak.

-         Kibírom – nyögte halkan.

-         Lehetséges, de jobban jársz, hogyha idehozom Lionelt – indultam el újra.

-         Kérlek, ne. Ne hagyj itt egyedül, félek – állt elém.

-         Nem tudsz átverni, kedves, te engem sokkal jobban féltesz, mint magadat, ez tisztán látszik – mondtam meghatottan.

-         Maradj – csimpaszkodott belém. – Nem bírnám ki, hogy lássalak egy medvével viaskodni a túlélésért. Jól vagyok, és keresni fognak minket, ebben biztos vagyok. Sally eléggé aggódó típus – győzködött tovább. – Ne menj, jól vagyok – mondta magabiztosan.

-         Rendben, maradok, de csak reggelig vagyok hajlandó várni, hogyha addig nem történik semmi, akkor elindulok, hogy hozzak segítséget – mondtam komolyan. – Akkor már nem fogsz tudni megakadályozni.

-         Rendben, értem – bólintott rá. – Reggelre már semmi bajom nem lesz - ígérte.

-         Úgy legyen – sóhajtottam fel. Bár úgy lenne, de mindketten tudjuk, hogy hatalmasat esett.

-         Gyere, aludjunk egyet, szükségünk lesz minden erőnkre – húzott a rögtönzött kis ágy felé.

-         Inkább figyelek, hátha jön valaki – ráztam meg a fejem.

-         Rendben – biccentett, majd lekuporodott a földre, de úgy remegett, mint a kocsonya.

-         Te fázol – ültem le mellé gyorsan. – Gyere, felmelegítelek – kezdtem el dörzsölgetni a vállát. Viszont hamar rájöttem, hogy nem a hideg miatt fázik, hanem azért, mert lángol a teste. – Na jó, ebből elég, elmegyünk innen, most – vettem fel a karjaimba.

-         Jól vagyok – nyögte félájultan.

-         Azt látom – forgattam meg a szemeimet. - Kapaszkodj, erősen – adtam ki az utasítást.

Majd kimásztam a kisházból, és alaposan körbenéztem. A medvét szerencsére nem láttam sehol. Minden esetre nagyon kell sietnünk, mert hogyha a közelben van, akkor nincs sok időnk. Villámgyorsan lemásztam a fáról, majd futásnak eredtem a les felé. Nem lehet olyan messze, legfeljebb egy kilométer. Meg tudom csinálni.

-         Ez őrültség – motyogta Rose. – Menj, majd visszajössz értem. Így nincs semmi esélyed. Legalább te menekülj el.

-         Együtt megyünk, vagy együtt halunk meg, de nem hagylak itt.

-         Neked élned kell – kezdett el kapálózni. – Tegyél le, menekülj – próbált meg kiszabadulni a szorításomból, de nem hagytam, hogy leessen.

-         Neked is élned kell, úgyhogy ne hátráltass. Maradj nyugton – mondtam ingerülten. Még hogy hagyjam itt. Soha nem lennék rá képes.

-         Emmett, siess – sikoltott fel. – Mögöttünk van egy…

-         Nem kap el, ne félj – próbáltam meg még gyorsabban elmenekülni. Már majdnem a lesnél voltam, amikor hatalmas ütést éreztem a hátamon, és elestem, de legalább Rose-t megvédtem a medvétől és az újabb zuhanástól is, mert rá eléggé vigyáztam ahhoz, hogy ne essen nagyot a karjaimból.

-         Menekülj fel a lesbe – mondtam komolyan. Majd szembefordultam a medvével, és felkaptam egy hatalmas ágat.

-         Emmett, ne…

-         Fuss – üvöltöttem rá. Mire egy pillanatra megszeppent, de azért elindult. – Na gyere, te rühes szőnyegpadló – indultam meg a medve felé. Rajtam nem fog ki egy közönséges grizzly.

Még csak két perce hadakoztam a medvével, amikor már úgy éreztem magam, mint aki végigfutott három államon. Erős, kifejlett példány, puska nélkül nem sok embernek lenne esélye ellene, de én akkor is le fogom győzni. Elveszem Rose-t, és egy tucat kicsi Emmett fog rohangálni a farmon. Ez a grizzly nem fogja keresztülhúzni a terveimet. Most nem, végre megtaláltam a nekem való nőt, és eszem ágában sincs elveszíteni. Úgy ütöttem a medvét, ahogy csak az erőmtől tellett, és büszkén láttam, hogy egy pillanatra meg is torpan, de a néhány másodperc alatt újra támadásba lendült, amire nem számítottam. Hatalmas csapást mért a vállamra. Még hallottam a reccsenést, azután pedig a földön találtam magam. Fel akartam kelni, de nem tudtam. A vállam kiugrott a helyéről, ez egészen biztos, a medve pedig felém tartott, de legalább Rosalie-t megmentettem.

-         Emmett, ne… - hallottam még kedvesem sikoltását, majd eldördült egy lövés. Döbbenten pillantottam szerelmem felé, aki remegő kezekkel tartotta kezében a puskámat, amit az előbb el is sütött. Az hagyján, hogy elsütötte, tökéletes találatot lőtt, mert az állat azonnal holtan esett össze az őt ért lövéstől. – Jól vagy? – kérdezte Rose.

-         Megvagyok – nyögtem. Ha Lionel visszateszi a vállamat, akkor már minden rendben lesz. Néhány karcolással megúsztam. – Te hogy vagy? – néztem rá aggódva.

-         Fáj a fej… - kezdett bele, de a következő pillanatban teljesen elsápadt és összeesett ott ahol volt.