The Beauty and the Bear - 8. fejezet

8. fejezet


SZIASZTOK! MEGHOZTAM A FRISSET. REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG. JÖVŐ HÉTEN SAJNOS NEM LESZ FRISS, MERT NYARALOK, MÉGHOZZÁ TÖBBEK KÖZT MEGNÉZEM VOLTERRÁT IS :D ÚGYHOGY BOCSI A FRISS HIÁNY MIATT, DE AMINT TUDOK FRISSELEK. PUSZI, DRUSILLA

(Rosalie szemszöge)



Amint beértünk a házba, Edward rögtön a szobámba vitt, és gyengéden lefektetett az ágyra. Majd lágy csókot nyomott a homlokomra. Ezután pedig el akart fordulni tőlem, hogy kimenjen, de elkaptam a kezét.

- Hová mész? – kérdeztem idegesen. Miért akar itt hagyni? Nem szeretek egyedül lenni. Sosem szerettem a magányt. Annyira furcsa volt látni, hogy a még mindig kemény önmagam ott fekszik az ágyon, és tökéletesen kitárulkozik Edward előtt.

- Csak hozok neked egy kis meleg teát, mindjárt jövök – engedte el a kezemet. Majd egy szempillantás alatt kisétált a szobából. Néhány perc múlva, pedig egy csésze gőzölgő teával tért vissza.

- Köszönöm – vettem el tőle a bögrét. Azután pedig jóízűen belekortyoltam. Hiába volt Edward már vámpír a teakészítéshez nagyon értett. Miután megittam az egész csészével letettem az éjjeliszekrényre, és kényelmesen elhelyezkedtem. Edward azonnal mellém feküdt, és magához húzott. Nagyon jól esett, ahogy cirógatni kezdte a hátamat. Majd amikor a derekamhoz ért célzás jelleggel egy kicsit rászorítottam a kezét a fájó pontra.

- Csak nem megint masszírozást szeretnél? – hallottam meg a mosolygós hangját.

- Hát ami azt illeti annyira jól csinálod, de ha nincs kedved, akkor persze nem muszáj – mondtam szégyenlősen.

- Ugyan már, nagyon szívesen teszem – kezdett el masszírozni.

Én pedig egy kicsit fészkelődtem, hogy még kényelmesebben feküdjek. Nem tudom, hogy mióta feküdhettem már ott, amikor elszundítottam. Nem akartam megint elaludni, de nem tehettem róla, hogy ilyen gyorsan kifáradtam mostanában. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem Edward még mindig hősiesen masszírozott, én pedig jóleső sóhaj kíséretében fordultam felé.

- Jó reggelt – mosolygott rám.

- Neked is – mondtam vidáman. – Már reggel van? – néztem körbe a szobában.

- Nem, olyan hajnali kettő körül járhat az idő – válaszolta, majd végigsimított az arcomon. – De ti már megint éhesek vagytok – vigyorodott el.

- Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem döbbenten. A következő pillanatban pedig a gyomrom hangosan korogni kezdett.

- Megfigyeltem egy kicsit a pocakodat, és mindig pontos időközönként kezd el korogni – kuncogott fel.

- Te órára kiszámoltad, hogy mikor leszek éhes? – kerekedtek el a szemeim.

- Igazság szerint csak kíváncsi voltam, mert mindig nagyon hasonló volt az időtartam, amikor megéheztél. Ezért tisztán tudományos alapon kipróbáltam, hogy tényleg azonosak-e az időtartamok, és azok lettek.

- Úgy érzem magam, mint egy kísérleti nyuszi – húztam el a számat.

- Ugyan, te sosem leszel kísérleti nyuszi, tisztán csak kíváncsiságból tettem, bár így Esme mindig pontosan akkor készült el az ennivalóval, amikorra megéheztél. Úgyhogy tulajdonképpen hasznos számítások voltak – rántotta meg a vállát. - Egyébként Esme már a leveseden dolgozik, előbb értek haza – fűzte hozzá mosolyogva.

- Ez kedves tőled, azt hiszem – mosolyogtam rá. – Annyira jók vagytok hozzám. Fantasztikus érzés, hogy ennyire törődnek velem.

- Boldogan tesszük – közelített egyre jobban az ajkaim felé.

- Kezdődik – termett Nadine hirtelen mellettem. Majd a testembe kerültem egy szempillantás alatt.

- Mi kezdődik? – kérdeztem Nadine-t értetlenül. Majd azonnal rájöttem, amikor megéreztem a görcsöt a hasamban. – Á… - sikkantottam fel. Majd a hasamhoz kaptam. Edward azonnal elhúzódott.

- Hozom Carlisle-t – tűnt el egy szempillantás alatt.

- Semmi baj, Rose, az emberi nők úgy szokták, hogy hu, hu, hi, hi… vagy valami ilyesmi. Terhes légzés, tudod már gyakoroltátok egyszer a fogadott apáddal. Úgy csináld, és ne ess pánikba – szorította meg a kezem. – Most szépen megszülünk, pontosabban ti megszültök – kacsintott rám. Majd a szoba legtávolabbi sarkába húzódott.

- Mi az, hogy mi megszülünk, te hová mész? Azonnal told vissza azt a pici fenekedet – motyogtam magam elé. Majd a testem újra görcsbe rándult, de szerintem még a kislábujjam is.

- Nincs semmi baj – rontott be Edward a szobába. Majd azonnal az ágyamhoz sietett. Carlisle pedig az orvosi táskájával együtt érkezett. – Még jó, hogy előbb jöttetek – sóhajtott fel Edward.

- Látszott már rajta, hogy mindenórás, ezért is akartunk időben hazaérni, nehogy akkor induljon be, amikor nem vagyunk itthon – válaszolta fogadott apám.

- Carlisle – sikoltottam fel. – Csinálj valamit.

Ez nagyon fáj, nagyon-nagyon nem jó. Bár annyira nem borzalmas, mint az átváltozás, de akkor sem jó. Bár ha belegondolok csak néhány órányi fájdalom választ el a gyermekemtől. Ez pedig mindent megér.

- Ez még csak a kezdet, Rosalie. Ne aggódj, minden rendben lesz. Először is szépen megnézem a hasadat. Edward, kérlek, menj ki – fordult Edward felé. Ne, ne menjen ki. Kinek fogom eltörni a kezét, hogyha fájásom lesz. Jogom van valakit földbe döngölni fájdalmamban.

- Miért menjek ki? Segíthetnék – tiltakozott Edward.

- Nos, Rose, elég hiányos öltözetben lesz hamarosan – mondta Carlisle csendesen.

- Talán behunyhatná a szemét, ha megígéri, hogy nem leskelődik, akkor maradhatna – ajánlottam a lehetőséget.

- Hogyha így szeretnéd, akkor rendben – bólintott rá Carlisle. – Ez esetben légy szíves, Edward, és ülj be Rosalie mögé. Kitámaszthatod a hátát, és akkor kényelmesebb lesz neki, és könnyebb is – adta ki az utasítást fogadott apám.

Edward pedig egy pillanattal később már pontosan úgy ült, ahogy Carlisle utasította. Tényleg kényelmesebb volt nekem így. A hátam nem sajgott, és így mindkét kezemmel tudtam szorítani Edward kezeit. Mintha csökkent volna a fájdalmam.

- Jövök már, hoztam forró vizet, és fertőtlenített törölközőket, ahogy kérted, drágám – sietett be Esme is a szobába. – Nem lesz semmi baj, édesem. Hány percesek a fájások? – fordult most felém.

- Nem tudom – ráztam meg a fejem.

- Nagyjából hét percesek – pillantott Carlisle az órára. – Hogyha az elméletem helyes, akkor öt… négy… három… kettő… egy… - számolt fogadott apám. Nekem pedig ahogy befejezte fájdalom nyilallt a testembe.

- Á… - sikoltottam.

Majd ahogy csak bírtam szorítani kezdtem Edwardot. Nem, a babám nem a sikolyaimat fogja hallani először életében. Nem, azt nem lehet. Ez a gyermek egy boldog családba születik. Összeszorítottam a fogaimat, és minden erőmmel azon voltam, hogy az elkövetkezendő jóra gondoljak.

- Drágám, sikolts nyugodtan, tudom, hogy ez fáj, nem szégyen, hogyha kiadod magadból a fájdalmad – simogatta meg Esme az arcomat egy finom, hűvös törölközővel.

- Nem akarom, hogy a sikolyaimat hallja először az életben – sziszegtem a fogaim között.

- Rose, kicsim, te is a sírását fogod először meghallani. Nem hiszem, hogy zokon veszi tőled, hogyha sikoltasz fájdalmadban. Emlékezni sem fog rá, hogy hogyan született – mondta Edward. Majd lágyan csókolgatni kezdte a nyakamat.

- Mit csinálsz? – pillantottam hátra kikerekedett szemekkel.

- Elterelem a figyelmed. Szerintem egész jól csinálom – villantott rám egy mosolyt.

- Mindjárt megint jön egy fájás – szólt közbe Carlisle. – Készülj fel öt… négy… három… kettő… egy… - ahogy kimondta az egyet már éreztem is a fájdalmat.

Hosszú órákon keresztül így ment a dolog, és a fájásaim egyre rövidebb idő alatt jöttek. Komolyan csodálom, hogy még bírta a családom választékos káromkodásaim tömkelegét. Éppen megint el akartam kezdeni valami helyes kis monológot, amikor hirtelen valami meleget éreztem kifolyni a lábaim között.

- Carlisle – kaptam el a kezét gyorsan.

- Semmi baj, a magzatvíz. Most jön a java. Pihenj a következő fájásig, mert azután elkezdünk nyomni – mondta izgatottan.

Majd egy határozott mozdulattal megszabadított az alsó ruházatomtól, a térdeimet automatikusan felhúztam. Esme pedig egy szempillantás alatt eltakarta a kényes részeket egy törölközővel. Micsoda összmunka. Mintha nem is először vezetnének le szülést így hármasban. Bár ez jó, hogyha ilyen jól együtt tudnak működni, akkor nem lehet baj.

- Elkezdünk? – kérdeztem ironikusan. – Ti is nyomtok? Ti is szültök? – keltem ki magamból. Mi az, hogy elkezdünk nyomni? Én szenvedek, ők meg drukkolnak.

- Nyugalom, kedvesem. Csak lélegezz mélyeket, és tartogasd az erődet – mondta Edward. Miközben nyugtatóan simogatta a csuklóm a hüvelykujjával. Pici köröket írt le, és én igyekeztem csak rá koncentrálni, hogy ne a fájdalomra figyeljek.

- Rendben, itt az idő, nyomj – adta ki az utasítást Carlisle. Én pedig a fogaimat összeszorítva, és Edward kezeit nyomorgatva nyomtam. – Ez az, nagyon ügyes vagy, most pihenhetsz egy kicsit – mosolyodott el fogadott apám.

Én pedig azonnal Edwardnak dőltem. Aki végigsimította a homlokomat a hideg vizes törölközővel. Amiért nagyon hálás voltam, mert azt a legkevésbé sem mondhatnám, hogy nem volt melegem annak ellenére, hogy hat hideg kéz vett körül. Még éppen csak hogy megpihentem, amikor Carlisle megint rám nézett jelentőségteljesen, és én már tudtam a dolgom. Mindjárt jön a fájás, nekem pedig nyomnom kell. Már órák óta vajúdtam, de az is lehet, hogy napok óta, nem igazán érzékeltem már az időt, csak azt tudtam, hogy egyre több a fájdalom, és egyre kevesebb az erőm, amikor Carlisle végre újra megszólalt.

- Látom a fejét, hamarosan meglesz. Már csak egy kicsit bírd ki – mondta áhítattal.

- Gyerünk, édesem, már csak néhány perc – simogatta meg Esme az arcomat.

Már csak néhány perc. Folyamatosan ez lebegett a szemem előtt. Majd egy újabb nyomással később hirtelen felcsendült a várva várt hang. Gyereksírás. Az én kisbabám sírt fel. Milyen erős hangja van.

- Még egy utolsót Rose, mindjárt kint van – kiáltott fel Carlisle boldogan. Én pedig minden megmaradt erőmet beleadtam, és nyomtam egy utolsót. – Kislány – emelte fel fogadott apám óvatosan a kis csöppséget. Egyszerűen gyönyörű volt. Apró szőke tincsei voltak, és kék szemekkel kémlelte a világot hunyorogva. Az én kislányom. Milyen szép. Nem bírtam tovább uralkodni magamon, és hangosan felzokogtam.

- Gratulálok – suttogta Nadine könnyes szemekkel, és boldog mosollyal. Majd eltűnt, hogy magamra hagyjon a családommal ezekben a boldog percekben.

- Gyönyörű kislány – zokogott fel Esme is. Hogyha tudna könnyeket hullatni, akkor már neki is úgy folynának patakokban, mint nekem. Istenem, mindig is erre vártam, és most valóra vált.

- Gratulálok, kicsim – puszilt bele Edward a hajamba. – Olyan csodálatos nővé fog cseperedni, mint amilyen az anyukája.

- Fiam, elvágod a köldökzsinórt? – nyújtott egy ollót Edward felé fogadott apánk.

- Megtiszteltetésnek veszem, hogyha Rose is úgy gondolja, hogy megtehetem – nézett rám Edward bizonytalanul.

- Igen, én szeretném, hogyha te lennél az – mosolyogtam fel rá. Mire Edward elvette az ollót, majd egy határozott, de gyengéd mozdulattal elvágta a köldökzsinórt. – Add őt ide nekem, kérlek – nyújtottam a kezeimet a még mindig pityergő babám felé.

Fogadott apám pedig készségesen a kezembe csúsztatta az apró kis testet, akit közben Esme egy nagy törölközőbe bugyolált. Óvatosan öleltem magamhoz a picit, aki a közelségemtől azonnal megnyugodott, és édesen cuppogni, majd gagyogni kezdett. Annyira tökéletes és gyönyörű volt. Egy ártatlan kis csöppség, az én csodálatos kislányom.

- Annyira gyönyörű – zokogtam fel hangosan.

Mire mindenki csak boldogan elmosolyodott. Életem legszebb napja a mai. Egy olyan eseményt élhettem át, amire már csaknem egy évszázada vártam. Anya lettem, akit egy szerető család vesz körül. Ez mindennél többet ér. Tökéletes pillanat. Már azt is elfelejtettem, hogy milyen fájdalmakkal járt az egész. Ezerszer is megismételném a kínjaimat, hogyha mindig egy ilyen csodálatos kis lény lesz a végeredménye.

- Anyu nagyon szeret téged – mondtam a kicsinek. Majd magamhoz öleltem, úgy hogy a kis fülecskéjével hallja a szívdobogásomat. Azt olvastam egyszer egy újságban, hogy a babák ezt szeretik. Megnyugtatja őket, mert ezt a hangot hallotta kilenc hónapon át. – Itt mindenki nagyon szeret téged, az egész családunk – néztem végig a többieken.

- Drágám, ha megengeded, akkor megfürdetném a picit – nézett rám Esme lágyan.

- Én pedig megvizsgálnám, hogyha lehet. Neked pedig most pihenned kéne, a szülés nagyon kimerítő dolog – kezdte el Carlisle mérni a pulzusomat. – Amíg alszol, addig Esme majd megmosdat téged is. Addig is végzek néhány gyors rutinvizsgálatot.

- Nem vagyok fáradt – tiltakoztam. Bár ezt a határozott kijelentést megcáfolta, hogy felülni sem voltam képes. Ha Edward támasztott volna ki, akkor már régen vízszintestben lettem volna.

- Hogy fogják hívni? – kérdezte Esme kíváncsian. – Erről még nem mondtál semmit. Mindent elmeséltél, hogy miket szeretnél neki megmutatni, de neveket nem mondtál.

- Anne, szeretném, hogyha Anne lenne a neve, ha megengeded – néztem Esmére kérlelőn. Nagyon szerettem volna, hogy ezt a nevet viselje a kislányom, hiszen Esme anyám helyett anyám volt. Mindig szeretett engem, akármit is tettem.

- Édesem – szorított magához szipogva. – Annyira köszönöm.

- Nem, én köszönöm – nyomott egy puszit az arcomra. – Megengeded, hogy megfürdessem őt, aztán téged? – kérdezte kedvesen.

- Igen – bólintottam rá. Nem volt könnyű megválnom a lányomtól, de tudtam, hogy most egy kevés időre el kell engednem magam mellől ezt a csodát.

- Pihenj egy kicsit, mire felébredsz a pici itt lesz megint melletted, addig pedig mi vigyázunk rá, és persze rád is – mondta Edward nyugtatóan. Engem pedig szép lassan elnyomott az álom.



(Esme szemszöge)



Miután Rosalie elaludt kivittem a kisbabát a szobából, és a már előre elkészített fürdőbe helyeztem, persze csak miután meggyőződtem róla, hogy megfelelő a hőfok a baba számára. Annyira apró és törékeny volt, pont olyan, mint az én kisfiam volt. Apró szőke fürtjei az arcára tapadtak, és kék szemeivel kíváncsian figyelte minden mozdulatomat. Védtelen és ártatlan. Szegényke nem érdemli meg, hogy beteg legyen. Hogy lehetett az apja ilyen felelőtlen. A saját gyermekét, és feleségét megcsalni, aztán megbetegíteni. Remélem, hogy Carlisle tud értük tenni valamit. Szomorú gondolataimból a pici gügyögése szakított ki. Azonnal elmosolyodtam, ahogy belenéztem a bizalommal teli kis szemekbe. Lassan engedtem bele a fürdőjébe, majd gyengéd mozdulatokkal simogattam le róla a szüléssel járó dolgokat. Amint a vízbe ért a kis keze és lába azonnal rugdalózni kezdett az apró kis lábaival. Úgy tűnik, hogy minden kisbaba imádja, hogyha fürdetik. Mikor végeztünk óvatosan a puha, meleg törölközőre fektettem, és megtörölgettem. Ráadtam a pelenkát, majd bebugyoláltam egy meleg pólyába, nehogy megfázzon. Majd a karomba emeltem, és álomba ringattam, miközben dúdoltam neki egy régi, kedves gyermekdalt.

- Nagyon jól áll a kezedben – hallottam meg Carlisle mosolygós hangját.

- Köszönöm – haraptam be az ajkam. Nem is vettem észre, hogy figyelnek. – Mióta vagy itt?

- Tulajdonképpen azóta, hogy elkezdted fürdetni – vallotta be szerelmem. – Nem akartalak megzavarni, annyira átszellemült voltál. Most viszont, ha nem haragszol, szeretném megvizsgálni. Addig pedig megkérnélek, hogy Rose-t is mosdasd meg. Edward egy takaróba csavarva már készen áll, hogy kivigye a fürdőszobába. Utána pedig rendbe teszi az ágyat, hogy legyen hol pihennie Rosalie-nak. Az új matracot már úgyis megvettük előre, a régit pedig elégetjük – lépett mellém szerelmem. – Mire Rose-t megmosdatod, én is megvizsgálom Anne-t, és azonnal visszaadom neked – mondta lágyan.

- Rendben, de nagyon vigyázz a kis pöttömre – csúsztattam férjem karjaiba a picit.

- Ez csak természetes – mondta Carlisle azonnal.

Majd gyors csókot nyomott az ajkaimra. Én pedig besuhantam a fürdőbe, hogy Rose számára is előkészítsek egy fürdőt. Miután elég meleg víz gyűlt a kádba, és beletettem a gyógyfüveket is, amiket Carlisle javasolt beléptem a szobába. Rosalie Edward karjaiban aludt. Fiam pedig mosolyogva figyelte, ahogy kedvese csendesen szuszog a vállán. Milyen csodálatos látvány. Mindig is arra vágytam, hogy Edward megtalálja boldogságot, és most itt van. Rose teljesen megváltoztatta. Fiam arcán mindig boldog mosoly bujkált, amióta Rosalie viszonozza az érzéseit. Tökéletes párt alkotnak.

- Elkészültem a fürdővel – mosolyogtam fiamra, amikor felém fordult.

- Rendben, akkor már mehetünk is – állt fel óvatosan.

Majd besétált kedvesével a fürdőbe. Azután pedig a kád előtt behunyta a szemét, hogy levehessem Rose ruháit. Gyorsam megszabadítottam lányomat a felesleges daraboktól, majd kivettem Edward kezéből, és finoman a vízbe engedtem. Edward egy pillanatra sem lesett, tökéletes úriemberként viselkedett, mint mindig. Hiába voltak Rose-zal már igencsak bizalmas kapcsolatban, megadta a módját, hogy minden tiszteletet megadhasson a szerelmének.

- Khm…, akkor én most megyek is – mondta halkan. Majd már el is tűnt a szobából.

Én pedig elkezdtem megmosdatni Rose-t is. Először az arcát, és a haját mostam meg a tiszta vízzel, csak azután tértem át a kényesebb helyekre. Mikor fogadott lányom már tökéletesen tiszta volt, egy óvatos mozdulattal kiemeltem a kádból, és az előre elkészített plédre fektettem. Majd elláttam, legjobb tudásom szerint. Mivel én is átéltem a szülés utáni időszakot pontosan tudtam, hogy Rose-nak mire van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát az elkövetkezendő napokban. Nem telt sok időbe, amíg felöltöztettem, majd kíváncsian kikukucskáltam Rose szobájába, ahol Edward már az utolsó simításokat végezte. A matrac, és a lepedő már a helyén volt, az ágynemű pedig a garnitúrán. Ahogy meglátott engem elmosolyodott. Majd néhány párnát előkészített, hogy Rose kényelmesen feküdjön, és besietett érte a fürdőbe. Amint kiért vele a szobába, lefektette az ágyra, és betakargatta.

- Még biztosan aludni fog néhány órát – mondtam fiamnak, amikor lefeküdt mellé, és megfogta a kezét.

- Tudom, de szeretem nézni, amikor alszik – mosolygott rám.

- Rendben, akkor maradj csak. Én addig foglalkozom Anne-nel, Rosalie ételét már elkészítettem, csak szegénykémnek nem volt alkalma enni, de ha felébredt, akkor biztosan nagyon éhes lesz – suttogtam. Persze Edward hallotta, de Rose-t semmiképpen nem akartam felkelteni.

- Az jó lesz, köszönöm mindent, anya – kelt fel kedvese mellől, majd szívből megölelt.

- Nincs mit, kicsim. Bármikor – öleltem vissza. Majd néhány pillanat múlva elengedtem, és kisiettem Carlisle-hoz, aki már a pólyát adta vissza Anne-re. Annyira aranyos volt, ahogy próbálta lefogni a kis lábacskáit, amik egyfolytában mozogtam.

- Anne, tessék egy picit nyugton maradni – emelte fel az ujját Carlisle. Viszont a picit ez egy kicsit sem feszélyezte, mindig kibújtatta a lábát a pólyából. – Picur, légy szíves, és hagyd, hogy felöltöztesselek – fintorodott el szerelmem. Mindent megold egy csöppnyi baba kifog rajta. Ezen muszáj volt kuncognom.

- Várj, majd én – léptem melléjük és átvettem a pólyát kedvesemtől.

- Köszönöm. Hihetetlen, hogy milyen pici, és mégis mennyire izgága – sóhajtott fel Carlisle. – Nem mertem jobban megfogni, nehogy összetörjem.

- Nem hiszem, hogy te bárkiben is kárt tudnál tenni, de figyelj, nagyon egyszerű – mondtam mosolyogva. Majd puszit nyomtam a baba két kis talpára ezzel elterelve a figyelmét a mocorgásról, és néhány gyors mozdulattal bebugyoláltam. – Meg is vagyunk, pöttöm – emeltem fel a kicsit. Majd ismét ringatni kezdtem. – Elaltatom, rendben? – kérdeztem mosolyogva szerelmemtől.

- Persze, csak nyugodtan. Én pedig bemegyek a kórházba, és hozok neki és Rose-nak vitaminokat, lázmérőt, és mindent, amire szükségünk lehet. Sietek haza – mondta, majd gyors csókot nyomott az ajkaimra.

- Rendben, itt várunk – bólintottam rá.

Majd minden figyelmemet Anne-re fordítottam. Mivel a baba megtalálta az egyik hajtincsemet, amit azonnal a magáénak is érzett, úgyhogy minél közelebb akarta húzni magához. Soha nem gondoltam volna, hogy még valaha is tarthatok a kezemben egy ilyen apró kis csöppséget. Mindig is boldog voltam az új családommal, de most ha lehet, akkor még tökéletesebb lett az életünk, és minden vágyam az, hogy ez így is maradhasson. Remélem, hogy a jövő még sok szépet és jót tartogat a kibővült családunk számára. Amint a pici elaludt óvatosan belefektettem a kiságyába, és csak néztem. Figyeltem ezt az apró kis lényt, aki mindenki szívébe szeretetet, és boldogságot hozott.