The Beauty and the Bear - 6. fejezet

6. fejezet




(Rosalie szemszöge)



Nem tudom, hogy mióta aludhattam, csak azt tudtam, hogy nyugodt voltam, és békés. Jól éreztem magam ott, ahol voltam. Álmaimból gyengéd rázogatás, és simogatás szakított ki. Nem volt sok kedvem felkelni, de tudtam, hogy csak okkal ébresztenének fel álmomból, úgyhogy próbáltam kinyitni a szemem, bár nagyon fáradt voltam.

- Kedvesem, fel kell kelned egy kicsit – hallottam meg Esme lágy hangját. – Carlisle szeretne itthon megvizsgálni, és nemsokára indulnia kell a műszakjára, úgyhogy szeretne most vért venni tőled, és hozott haza néhány tesztet is, amit el szeretne végezni – simított megint végig az arcomon.

- Kelek – pislogtam rá álmosan.

- Nem kell, itt vagyok, Rosalie – lépett be a szobába Carlisle is.

- Edward? – kérdeztem kíváncsian. Azt ígérte, hogy mellettem marad.

- El kellett mennie vadászni, hogyha tökéletes biztonságban akar tudni téged, márpedig ezt akarja – mondta Carlisle kedvesen. – Azt üzeni, hogy sajnálja, hogy nem maradt végig melletted, de már nagyon nehezen bírta az illatodat ebben a kis szobában.

- Semmi baj, megértem – legyintettem. Tudom, hogy mennyire szörnyű érzés, amikor a kaparás a torkodban egyre csak rosszabb és rosszabb lesz.

- Most akkor, ha te is úgy érzed, megejtenénk egy vérvételt, és néhány gyors rutinvizsgálatot, azután pedig elvégzek a kórházban néhány tesztet. Mikorra várod pontosan a kicsit? Nagyjából hét hónapos lehetsz. Legfeljebb nyolc hetet jósolok még, amíg a kicsi odabent marad.

- Igen, így van, nagyjából annyi van hátra a terhességemből – bólintottam rá. Nem hiszem, hogy Carlisle tévedne.

- Rendben. A következő kérdésem az lenne, hogy a kicsi mennyire aktív? Sokat mocorog, vagy inkább nyugodt? – kérdezte miközben a fülére helyezte a sztetoszkópot.

- Elég sokat mocorog, azt hiszem, hogy ez jó jel, legalábbis nagyon remélem – simogattam meg a hasam. Mire a pici azonnal heves mozgolódásba kezdett. Hogyha állandóan mocorog, akkor túl nagy baj már nem lehet.

- Az nagyon jó, akkor nem lehet különösebb gond odabent – mosolyodott el Carlisle.

Nagyszerű, hátha a kicsinek nem lesz semmi baja. Bárcsak egészségesen születne, bár tudom, hogy erre vajmi kevés az esélyem, de reménykedni lehet. A vizsgálatokat fogadott apám nagyon gyorsan elvégezte, aminek örültem. Sosem kedveltem az orvosi vizsgálatokat. Bár ezzel biztosan nem vagyok egyedül a világon, de Carlisle vizsgálataitól nem féltem. Biztos voltam benne, hogy csak a legszükségesebb vizsgálatokat végzi el, amire tényleg szükségünk van a picivel.

- Készen is vagyunk – húzta ki a tűt a karomból Carlisle. – Ma a műszakom alatt letesztelem a véred mindenre, és mikor hazajövök, már többet tudok mondani. Addig is fogyassz sok zöldséget, és gyümölcsöt, bármit, ami jól esik. Esme hozott neked almát, szőlőt, epret, narancsot, áfonyát. Egyél bármelyikből, amelyiket szereted. Ezen kívül még van húsleves, és vegyes zöldköret pácolt csirkemellel. Engedelmeddel összeállítottam számodra egy változatos, és egészséges étrendet, amibe természetesen mindent belevettem, amire a szervezetednek szüksége van. Kérlek, kövesd az általam diktált étrendet, de közben természetesen, ha megkívánsz valamit, akkor azt nem kell megvonnod a szervezetedtől – magyarázta csendesen. Majd kezeivel óvatosan megtapogatta a hasamat, és hümmögött hozzá egy párat.

- Baj van? – kérdeztem idegesen.

- Nem, baj az nincs, de szerintem az előző orvosod kicsit elszámolhatta magát, mert a baba úgy érzem, hogy elkezdett befordulni a helyére. Nem fogod még két hónapig hordani, ez biztos. Hamarosan megszületik – mondta mosolyogva. Rajtam pedig lázas izgalom lett úrrá. Nemsokára anyuka leszek. Nem kell már sokat várnom rá, hogy a karjaimban tarthassam a kicsikémet. Biztosan gyönyörű lesz, és tökéletes.

- Bár már ott tartanánk – sóhajtottam fel boldogan.

Majd éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Az én kisbabám, ráadásul Carlisle fogja a világra segíteni őt. Ennél többet nem is kívánhatnék, csak Emmettet. Bárcsak ő lehetne a kicsi apukája. Annyira boldogok lehetnénk emberként. Nagy család, rengeteg kisbaba, és talán még néhány kutya is. Tökéletes élet.

- Mi a baj? Mi történt? – szakított ki Edward érkezése a gondolataimból. – Fáj valamije, vagy a kicsivel történt valami?

- Nem, semmi baj, örömömben sírok – mosolyogtam rá.

- Akkor jó – könnyebbült meg. Majd odasétált mellém, és leült az ágyra, hogy megfogja a kezem.

- Én most megyek is – simogatta meg az arcomat Carlisle. Majd felkapta az orvosi táskáját, és Esmével a nyomában kisietett a szobából.

- Milyen volt a vadászat? – kérdeztem kíváncsian Edwardot.

- Semmi különös – rántotta meg a vállát. – Sajnálom, hogy itt hagytalak, de az illatod már nagyon kezdett csábítani.

- Ugyan, nem haragszom – szorítottam meg a kezét. – Úgy látom, hogy alaposan vadásztál – fűztem még hozzá.

- Igen, nagyon alaposan. Honnan tudod? – kérdezte kíváncsian.

- A szemeid nagyon szép halvány aranyszínűek. Tehát sokat ittál – mondtam csendesen.

- Szóval te még ezt is tudod rólunk, hogy mikor milyen színű a szemünk? – kérdezte mosolyogva. – Nagyon alapos kutatásokat végezhettél utánunk.

- Igyekszik az ember – haraptam be az alsó ajkam. – Carlisle szerint hamarosan megszületik – váltottam témát. Majd kezeimet a hasamra csúsztattam. Biztosan hallotta, hogy mit mondott Carlisle, de azért jó volt valakinek elújságolni a jó hírt.

- Ez nagyszerű – mondta boldogan. – Nem félsz? Mármint hallottam már néhány szülés előtt álló nő gondolatait, és sokan féltek a fájdalomtól, az esetleges komplikációktól, meg hasonló dolgoktól. Nem aggódsz amiatt, hogy milyen sokáig tart majd a vajúdás, a fájdalom?

- Egy picit félek, de sokkal inkább vagyok izgatott, és már alig várom, hogy a karjaimban tarthassam a kicsit. Biztosan tökéletes lesz – mondtam mosolyogva. Azt hiszem, hogy minden nőben van egy kis félelem a szülés miatt, de biztos vagyok benne, hogy csodálatos élmény lesz, még akkor is, hogyha nagyon fog fájni. Életet adhatok, a testem képes rá. Már csak néhány hét.

- Különleges vagy – mosolyodott el. – Teljesen más vagy, mint amikor először megláttalak. A baba megváltoztatott téged, méghozzá nagyon is jó irányba – bukott ki belőle.

Majd az ajkai vészesen közelíteni kezdtek az enyémek felé. Edward valóban nagyon jóképű, és kedves, már értem, hogy a jövőben miért lesz olyan különleges kapcsolata a szerelmével, de mi nem tartozunk így össze. Lehet, hogy a mostani énem másként gondolná, de nekem ez nem megy. Nem akarok belegázolni a lelkébe. Azt nem lennék képes megtenni vele.

- Edward? – fogtam két kezem közé az arcát. Majd egy gyors puszit nyomtam az arca jobb felére. – Én nagyon sajnálom, de mi nem lehetünk együtt úgy – ejtettem le a kezeimet. – Nem veled van a baj, hanem velem – fűztem még hozzá gyorsan.

- Miért nem akarsz velem lenni? Nem bántanálak, vigyáznék rád. Szeretnélek, szeretlek – nézett mélyen a szemeimbe.

- Engem máshoz rendelt a sors – haraptam be a számat.

- Igazán? Kihez? Ahhoz az Emmetthez, igaz? Akiről még álmodban is motyogtál – mondta összeszorított ököllel.

A következő pillanatban azonban már nem voltam a mostani testemben, és az idő, mintha visszapörgött volna. Edward megint az ajkaim felé közeledett, és ezúttal az akkori énem nem akadályozta meg abban, amit elkezdett. Csak behunyta a szemét, és engedett Edward gyengéd mozdulatainak. Karjait a nyaka köré fonta, és lassan hátradőlt az ágyon. Edward pedig egy halk morgás kíséretében követte a testét, de fölötte megtámaszkodott úgy, hogy a babát még véletlenül se nyomja össze.

- Bocsi, de vannak dolgok, amiknek meg kell történniük az alternatív valóságokban. Tökéletesen megértem, hogy te nem vagy rá képes, hogy Edwardra szerelmedként tekints, de az akkori éned boldog lenne vele, illetve boldog is lesz vele. A szülésre, és a lábadozásra még visszamehetsz a testedbe, de jobb lesz, ha egy ideig csak külső szemlélőként nézed végig az eseményeket. Történnek majd még dolgok, amik miatt nem akarsz a testedben lenni – magyarázta Nadine mellettem, majd el is pirult. Te jóságos ég! Edward, akinek Bella majd két évig könyörgött mire hajlandó volt vele, velem pedig ilyen gyorsan. Én, én… huh, juj, nem ez nem jó, mármint nem kételkedem Edward izé, teljesítményében, de azt hiszem, hogy erről nem akarok tudni. Na, de most foglalkozzunk a jelennel. Nadine biztosan haragszik rám, amiért állandóan keresztbe teszek mindenben, aminek meg kéne történnie.

- Sajnálom – hajtottam le a fejem. - Nem akartam összekuszálni az alternatív valóságomat, csak nem tudom magam mégsem elképzelni úgy Edwarddal. Megpróbáltam, de nem ment.

- Tudom, vannak dolgok, amiket nem akarnak a lelkeim átélni egy-egy valóságban. Semmi gond. Tudom, hogy mennyire kötődtök egymáshoz Emmettel – simított végig a karomon.

- Ismerni fogom? Itt, meg fogom ismerni Emmettet? – kérdeztem kíváncsian.

- Már megint egy újabb kérdés – forgatta meg a szemeit Nadine. – Nem, kedvesem. Itt, ebben a valóságban, te, és Emmett nem fogtok találkozni.

- Meg fog halni két év múlva? A medve, meg fogja ölni? – kérdeztem kétségbeesve.

- Nem, felesleges lenne ráuszítanom a medvét, mert te nem leszel ott, hogy megmentsd. Emmett csakis miattad lett vámpír – mondta komolyan.

- Csakis miattam? – kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel.

- Igen, abban az alternatív valóságban ő volt a tökéletes pár a számodra. Most viszont inkább figyeld magad. Lásd, hogy boldog lettél volna ezzel a rövidke élettel – fordította vissza fejem Edward és magam felé.

Még mindig csókolóztunk. Edward olyan természetesen simult az oldalamhoz, mintha mindig is ott lett volna mellettem. Az egyik kezével a tarkómat, míg a másikkal a hasamat simogatta, és gyengéden kóstolgatta az ajkaimat. Nem sokkal később pihegve fogtam két kezem közé az arcát, és egy utolsó, apró csók után elhúzódtam, hogy lélegzethez jussak. Kipirulva pihegtem az ágyon, és halvány mosoly bujkált az arcomon.

- Szépek vagyunk, azt hiszem – mosolyodtam el én is. – Bár egy kicsit perverznek érzem, hogy itt állok, és magamat nézem egy ilyen helyzetben.

- Hát, elismerem, néha van egy cseppnyi perverzitás a munkámban. Tudom, hogy nem Emmett, de hidd el, jó parti ez a srác. Edward igazi úriember, és bár Emmett nyilvánvalóan sokkal szabadabb és vidámabb, azért a makulátlan úriembereknek is megvannak az előnyeik – tette a vállamra a kezét Nadine. – Szeretnél visszamenni most, vagy inkább majd a szülésnél?

- Azt hiszem, hogy inkább majd a szülésnél – néztem rám bűnbánóan. Tudom, hogy Edward fantasztikus férfi, de számomra Emmett az igazi. Soha nem is akartam elképzelni magam másik férfival, mert ő volt a tökéletes.

- Nincs semmi gond, akkor mostantól csak nézzük, hogy mi történt volna, ha… - mosolygott rám kedvesen. – Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak? – kérdezte kíváncsian.

- Nem, kérlek, maradj. Jólesik a társaság – motyogtam magam elé.

Nem tudtam elszakítani a tekintetemet magamról. Amint Edward karjaiban pihegek, majd a lélegzetem lassan lenyugszik. Szorosan bújtam hozzá, és míg ő a hátamat cirógatta, addig én a mellkasát simogattam az egyik kezemmel. Az idillnek Esme vetett véget egy pillanatra, aki behozta nekem az ételt. Amint meglátott engem és Edwardot az ágyon, összebújva, azonnal szélesen elmosolyodott. Majd az ágy mellé lépett.

- Ne haragudjatok, hogy zavarlak, de ideje lenne enned valamit – mosolygott rám kedvesen.

- Egyáltalán nem zavarsz, Esme – próbáltam felülni.

Bár elég nehézkesen ment a hatalmas pocimtól. Edward azonnal a segítségemre sietett, és lassan felültetett, Esme pedig az ölembe helyezte a tálcát. Jó étvágyat kívánt, majd ki is ment a szobából. A kellemes illatok azonnal megcsapták az orromat, és boldogan emeltem fel a kanalat, hogy elfogyasszam a levesemet, majd pedig a sült húst, zöldségekkel. Desszertként még egy nagy adag epret is kaptam. Amennyire emlékszem az eper az egyik kedvenc gyümölcsöm volt, amikor még ember voltam. A leves után panaszosan nyújtóztam egyet. Nyilván nem volt kényelmes ülni. Ekkora pocakkal már sok dolog megerőltető lehet.

- Fáj a derekad? – kérdezte Edward aggódva.

- Igen, de ez normális. Már máskor is fájt. A terhesség vége az orvosok szerint elég nyűgös időszak, de mindjárt jobb lesz – mondtam szégyenlősen.

- Várj, talán segíthetek – csúsztatott kicsit előrébb az ágyon Edward.

Majd beült mögém, és finoman masszírozni kezdte a derekamat. Óvatosan érintett meg, legalábbis én úgy láttam, hogy így volt. Bár ki sem nézném Edwardból, hogy nem lenne gyengéd bármelyik nőhöz, akit választ.

- Ez nagyon jól esik – nyögtem fel elégedetten.

- Ennek igazán örülök, de most egyél tovább, szükségetek van a kalóriákra – mondta határozottan.

Én pedig engedelmesen folytattam az evést, míg Edward továbbra is masszírozta hátamat. Miután kivégeztem a sült húst, és a zöldségeket is, elégedetten dőltem Edward mellkasának, és a kis epres tálkát a pocakomra helyeztem. Majd jót kuncogtam azon, hogy a tálka könnyedén megállt a méretes hasamon. Így nekem csak csipegetnem kellett a gyümölcsöt. Megint csak mindent felfaltam a tálcáról, amit kaptam, és ezen mosolyognom kellett. Szerintem egész életemben nem ettem annyit, mint amennyit ezalatt a néhány nap alatt, amióta visszajöttünk Nadine-nal ebbe az alternatív valóságba. A gyümölcs után megint csak egyre laposabbakat pislogtam. Mostanában túlságosan is gyorsan elfáradok, ez biztosan nem normális. Erről beszélnem kell majd fogadott apámmal is. Mikor elszenderedtem Edward óvatosan levette a pocakomról az üres tálat, majd kényelmesen elhelyezett az ágyon, és betakart. Néhány órával később ébredtem fel legközelebb. Edward el sem mozdult mellőlem egész idő alatt. Mikor felébredtem a lábaim teljesen el voltak gémberedve, de egy kis mocorgás után már jobban éreztem magam. Nem akartam megint csak feküdni, úgyhogy Edward rosszallása ellenére óvatosan felkeltem az ágyból, és tettem néhány lépést. Először egy kicsit nehézkesen mentek az első lépések, de utána már kifejezetten jól esett mocorogni.

- Khm… szeretnék felöltözni – pirultam el, miután rájöttem, hogy egy szál hálóingben parádézom Edward előtt.

- Megkérem Esmét, hogy segítsen neked – mosolyodott el. Majd kisietett a szobából, de előtte még egy gyors csókot nyomott a számra.

- Köszönöm – szóltam utána, de már ott sem volt. A következő pillanatban pedig Esme állt előttem egy gyönyörű mély bordó ruhával a kezében.

A segítségével néhány perc alatt sikerült rendbe szednem magam, és már indultam is egy kicsit a szabadba. Szükségem volt végre egy kis friss levegőre. Annyi ideje voltam már a négy fal között. Mikor kiértem a teraszra azonnal mélyeket szippantottam a kristálytiszta erdei levegőből. Mindenhol fák vették körül a házat, és örökzöldek tették a tájat ellenállhatatlanná. Tökéletes volt.

- Hogy tetszik? – karolta át Edward a derekamat. Annyira más volt most, mint amilyennek megismertem. Talán hasonlított ahhoz az állapotához, amikor megismerte a szerelmet.

- Igazán csodálatos – dőltem hozzá teljes súlyommal. Jó érzés volt, hogy a karjaiban tartott. Royce sosem tett ilyesmit. Nem karolt át csupán azért, mert jólesett neki. Az érintések jóformán csak a házastársi életünkre korlátozódott a hálónkban. Nem volt romantika, és ehhez hasonló gyengédség.

- Szeretnéd látni a naplementét a hegyekben? Egyszerűen hihetetlen látvány – ajánlotta fel kedvesen. – Ha van hozzá kedved, és persze jól érzed magad, akkor holnap kirándulhatnánk is, és megmutatnám neked a legszebb helyeket a környéken.

- Nagyon tetszik az ötlet – mondtam lelkesen. Tényleg kíváncsi voltam, hogy milyen lehet a környék. Majd a hirtelen jött hideg fuvallattól összeborzongtam. Hideg volt már, túlságosan is hideg az emberi testemnek.

- Várj, egy pillanat – mondta Edward.

Majd egy szempillantás alatt körbetekert egy hatalmas takaróval, hogy ne fázzak. Azután pedig az ölébe vett, és leült velem a kinti hintaágyba. Lassan ringatózott alattunk a hinta, miközben én mélyeket szippantottam a levegőből, és ezzel együtt Edward bódító illatából is. Mivel ember voltam, így az illata számomra is rendkívül csábítónak hatott, mint bármely nő számára. Órákon át ücsörögtünk odakint egy szót sem szólva csak élvezve a természet lágy ölét, ami az egész házat körülvette. Kétségkívül emberi életem egyik legcsodálatosabb napja volt, ha nem a legjobb.

- Szép látvány, igaz? – mosolygott rám Nadine.

- Igen, valóban csodálatos – viszonoztam a mosolyát. – Emmett és a többiek az én időmben ugye jól vannak? – kérdeztem hirtelen.

- Nincs semmi bajuk – mondta Nadine határozottan. – Nem fog velük történni semmi sem, amíg te végigjárod az utat, amit szeretnél.



(Emmett szemszöge)



Már lassan egy hete, hogy rátaláltunk Rose mozdulatlan testére Alice látomása után. Fogalmunk sincs, hogy mi történhetett vele, csak azt tudjuk, amennyit a látomásból megtudtunk. Egyszer csak összeesett és többé nem tért magához. Azt, hogy mi, vagy ki okozta nem tudjuk, de ha egyszer a kezem közé kaparintom a felelőst, akkor nem fogja túlélni a találkozást. Rose bébit senki nem bánthatja büntetlenül. Kiderítem, hogy mi történt vele, még akkor is, hogyha ez lesz életem utolsó cselekedete is.

- Semmi változás? – kukkantott be Esme.

- Nem, semmi – ráztam meg a fejem szomorúan. – Carlisle jutott valamire?

- Sajnos nem, minden létező ismerősét felhívta, még Arót is, de senkinek nincs még csak ötlete sem arra, hogy mi történt vele. Mindenki megpróbálja kideríteni, hogy mi történt, de még csak ötletünk sincs – lépett mellém fogadott anyám, és a vállamra tette a kezét.

- Tudom, és köszönöm – szorítottam meg Esme kezét.

- Nincs mit. Magatokra hagylak – ölelt magához egy pillanatra, majd kisietett a szobából.

Tudtam, hogy nekik is ugyanúgy hiányzik Rose, mint ahogy nekem. Nem, ez nem igaz, mert nekem jobban, de ők is nagyon szeretik. Alice szerint a jövőnk eltűnt. Rosalie jövője is, és az enyém is homályba veszett. Emiatt mindenki határozottan ideges, amit egy cseppet sem csodálok, hiszen ez azt jelenti, hogy mindketten megszűnünk létezni, záros határidőn belül. Nem akarok meghalni, de hogyha Rose nem jön vissza, akkor talán jobb is. Vajon egyáltalán vissza tud még jönni? Jasper azt mondja, hogy ez itt csak a teste. A jelleme, az érzelmei nincsenek benne. Csak egy héj, ahogy bátyám fogalmazott, Edward pedig egyetért vele. Se gondolatai, se érzései nincsenek. Vajon hol lehet most? Talán a lelke feladta? Sosem tudtam tökéletesen boldoggá tenni, hiszen nem voltam képes neki megadni a gyermeket, amire annyira vágyott, de azért nem hittem volna, hogy úgy neki is keseredhet, hogy valahogy elveszti önmagát. Én már semmit sem értek. Hiszen a minap még boldog volt, ha nem is száz százalékosan, de akkor is boldog. Én már mindent megpróbáltam, hogy visszatérjen hozzám. Meséltem neki az érzéseimről, amit halkan megjegyzek nem erős oldalam. Próbáltam Nessie elméletét, miszerint Csipkerózsikát játszik, és én vagyok a herceg, de hiába csókoltam meg, nem jött vissza. Carlisle acéltűvel már donorvért is vezetett a testébe, de semmi reakció. Jasper érzelmeket sugároz felé, de ez sem működik. Edward pedig az elmúlt két napban nagyon furcsán viselkedik. Mintha kerülné Rosalie gondolatát is. Talán így vezeti le a feszültséget, de nem értem, hogy hogyan lehet az, hogy napok óta alig képes Bella szemébe nézni, ráadásul az enyémbe se nagyon. Ha nem tudnám, hogy ez nevetséges, akkor azt hinném, hogy valamit elkövetett ellenünk, de hát mit tehetett volna, amivel megbántana minket. Áh, biztosan csak képzelődöm. Mindenesetre Jasper, és Alice szerint is furcsán viselkedik egy ideje. Komolyan már semmit sem tudok, és semmit sem értek, csak azt tudom, hogy vissza akarom őt kapni. Kell lennie megoldásnak, és mi meg fogjuk találni.

- Vissza foglak hozni, bébi. Ne félj – csókoltam meg az arcát. Majd mellé feküdtem az ágyra, és magamhoz húztam szerelmemet. Nem fogom elveszíteni, nem veszíthetem el.