The Beauty and the Bear - 138. fejezet

138. fejezet

(Nadine szemszöge)

Nagyon elégedett voltam a védelem megerősítésével mindkét fronton, valamint azzal a ténnyel is, hogy Sandra ilyen gyorsan, könnyen és hatékonyan beépült a Volturihoz. Már csak azt remélem, hogy Anne és Demetri között is ilyen jól alakulnak majd a dolgok, ahogy eddig is, és akkor semmi okunk nincs az aggodalomra.

-          Molly, Erik, történt valami? – jelentem meg mellettük. Most ők voltak beosztva Anne és Dem mellé.

-          Két sötét árnyék folyamatosan itt settenkedik, de nem tettek semmit sem eddig. Gondolom, parancsra várhatnak, vagy Lucifer éppen most dolgozza ki a legújabb stratégiáját – válaszolta Erik elgondolkozva. Hát igen, általában Lucifernél semmi sem biztos, csak az, hogy halál jár a nyomában, és szenvedés.

-          Nagyszerű, akkor minden rendben ment – biccentettem elégedetten.

-          Igen, de nem hiszem, hogy sokáig pihennek, ismerve a természetüket – fűzte hozzá Molly.

-          Jogos meglátás – biccentettem azonnal. – Azért jöttem, hogy leváltsalak titeket, Nathan is azonnal ideér – mondtam határozottan.

-          Rendben, akkor holnap jövünk – válaszolták egyszerre, majd már el is tűntek. Én pedig visszafordultam a mi kis gerlepárunk felé. Úgy látszott, legalábbis szemmel láthatóan mindenképpen, hogy határozottan jó úton haladnak a dolgok közöttük. Sőt, talán még a vártnál is sokkal jobban, hiszen én nem fűztem túl sok reményt egy Volturi katonához.

-          Nem volna kedved esetleg ma az én szobámban aludni? – kérdezte Demetri hirtelen. Én pedig azonnal ledermedtem, ahogy Anne is. Ennyi, kész, vége az idillnek, nálam elásta magát ez a fickó, méghozzá már megint.

-          Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – harapott Anne az ajkába. – Megmondtam neked, hogy…

-          Jaj, nem, félreérted a helyzetet – vágta rá Demetri az orrnyergét masszírozva. – Valószínűleg máshogy hangzott, mint ahogy én gondoltam. Úgy értettem, hogy van-e kedved nálam aludni, hogy szó szerint, tényleg csak aludni. Vagyis te aludnál, én pedig csak néznélek, esetleg átölelnének, ha érzed magad feszélyezve tőlem. Semmiféle hátsó szándék nem volt bennem, amikor felajánlottam a lehetőséget. Csak úgy gondoltam, hogy jó lenne együtt lenni, ennyi.

-          Vagy úgy – mosolyodott el Anne. – Ne haragudj, hogy félreértettem.

-          Semmi gond, talán egy kicsit kétértelműen hangzott a dolog – legyintett Dem azonnal. – Egyébként, tudom, hogy nem fogsz örülni, de én tegnap éjjel is belopóztam hozzád – vallotta be.

-          Micsoda? – kerekedtek el Anne szemei.

-          Nem tettem semmit, csak figyeltem, ahogy alszol – mondta Demetri teljes komolysággal, és én most még hittem is neki. Hiszen, ha bármivel is próbálkozott volna, akkor arról azonnal kaptam volna jelentést, márpedig itt semmi ilyesmi nem történt.

-          Oh – lepődött meg Anne. – Na és miért olyan érdekes, hogy alszom?

-          Azért, mert nekem már nagyon régóta nem volt rá lehetőségem, és nem is lesz soha, ezért szeretem nézni, ahogy mások alszanak. Főleg téged szeretlek nézni.

-          Miért, kit szoktál még nézni, ahogy alszik? – kérdezte Anne kíváncsian.

-          Amikor küldetésben vagyok, akkor szoktam látni embereket aludni. Sokszor utazom éjszaka, hiszen akkor nincs olyan veszély felfedhetem magam a napfény miatt, ami bármikor kisüthet. Az emberek pedig előszeretettel nem húzzák le a redőnyöket, és így könnyedén beláthatok az ablakon. Az alvás kincs, erre csak akkor jön rá bárki is, amikor többé már nem képes rá – sóhajtott fel vágyakozva. – Emlékszem, hogy régen én is olyan sokat álmodtam. Volt, hogy szépet, volt, hogy kevésbé szépet, de mindig feltöltődve ébredtem utána, mert alvás közben elszállnak a tudatalatti problémák, hiszen azokat dolgozzuk fel. Fantasztikus szerkezet az emberi test, csak meg kell tanulni értékelni.

-          Fantasztikus, és veszélyes is – egészítette ki Anne.

-          Veszélyes? – kérdezett vissza Demetri döbbenten.

-          Igen, veszélyes – vágta rá ismét Anne.

-          Ezt kérlek, fejtsd ki – vonta fel Dem a szemöldökét.

-          Egyszerűbb a válasz, mint gondolnád – vágta rá Anne. – A vámpírok, és mi félvérek csak akkor bántunk másokat, ha szükséges, hogy oltsuk a szomjunkat, de az emberek legtöbbször maguknak csinálják a bajt. Az irigység, amit mások iránt éreznek, vagy a fájdalom, amit gond nélkül okoznak másoknak. Mások kirekesztése maguk közül, csak azért mert különböznek a többségtől. Furcsa faj az ember, nem gondolod?

-          Valóban furcsa, de mégis egyedi – válaszolta Demetri. – Sok izgalmas tulajdonságuk is van – fűzte még hozzá.

-          Például? – kérdezte Anne kíváncsian.

-          A szerelem, amit érezni tudnak, amiért akár meghalni is képesek, a szenvedély egy egészséges formája, amit a szerelmük iránt táplálnak…

-          A szerelmet és a szenvedélyt mi is minden gond nélkül tudjuk produkálni – vágott közbe Anne. – Azt hittem, hogy mi remek példa vagyunk erre.

-          Valóban, de a mi szenvedélyünk gyakran beteges méreteket ölt – mondta Dem határozottan.

-          Hogy érted ezt? – lepődött meg Anne.

-          Úgy, hogy aki iránt fellobban bennünk a vágy, azt akár a világ másik végére is gondolkodás nélkül követjük, és megszerezzük magunknak bármi áron. Ha valaki énekel neked, akkor azt nem tudod figyelmen kívül hagyni.

-          Az énekesed? Te már találkoztál vele? Állítólag nagyon ritka, hogy megtalálod – lett izgatott Anne azonnal. – Ki volt az? Mi történt vele? – kérdezte lelkesen. – Oh, várjunk csak, az énekeseknek csak nagyon kis százaléka marad életben – húzta el a száját, Anne.

-          Ne aggódj, az én énekesem jól van, és nem eshet soha semmi baja sem, hogyha rajtam múlik – mondta Demetri határozottan.

-          Nagyon szerencsés – mondta Anne egy kicsit kevésbé lelkesen. – Na és hol van most?

-          Éppen itt ül mellettem – vágta Demetri, miközben mélyen beszívta Anne illatát.

-          Hogyan? – hökkent meg Anne, ahogy én is. Észre sem vettem, hogy Anne Dem énekese. Nem reagált rá olyan hevesen, mint ahogy az normális lenne. Mi a fene? Ezt sajnos még Lucifer is csúnyán kijátszhatja. – Öhm… biztosan tévedsz – mondta határozottan.

-          Én nem hinném – rázta meg a fejét Demetri. – Tudom, hogy más vagy, és az illatod is elképesztően csábít, éreztem már akkor is, amikor először megláttalak.

-          Akkor miért nem támadtál rám a véremért? – kérdezte kíváncsian.

-          Azért, mert jobban lekötött a szépséged, még a véred illatánál is sokkal jobban.

-          Nem vagyok szebb, mint egy vámpírlány – vetette ellen.

-          Dehogynem – tiltakozott Dem azonnal. – Te nem látod magad tisztán, Anne. A bőröd olyan márványszínű, és selymes, akárcsak egy vámpíré, legalábbis ránézésre, de te meleg vagy, és puha. Egyszerűen semmihez sem fogható. Ráadásul az enyhe pír, ami mindig játszik az arcodon egyszerre kislányos, és vadító egyszerre. Káprázatos nő leszel, vagyis már most is az vagy természetesen.

-          Nos, azt hiszem, hogy túlzásokba estél, nem is kicsit, de azért köszönöm – mondta még jobban elpirulva. – Visszatérve pedig az éjszakára, azt hiszem, hogy szeretnék veled aludni. Fürdés után átmegyek, ha így megfelel. Majd köntösben alszom a hálóingen kívül. Úgyis hűvösek az esték errefelé.

-          Igen, alaposan betakaróztál tegnap éjjel is. Gondoltam, hogy hűvösnek érezted az időt.

-          Nem vagyok fázós, de egy picit melegebbhez vagyok szokva, ennyi az egész – magyarázta halkan.

-          Nos, ezen segíthetünk. Ugyanis nálam is van néhány takaró, csak nem tudtam, hogy szükséged van-e rá. Ha gondolod, akkor készséggel felajánlom őket.

-          Nos, mindenképpen meggondolom – vágta rá Anne mosolyogva.

-          Amit csak szeretnél – biccentett Demetri.

-          Fogadjunk, hogy nem tudsz bármit kivitelezni a kedvemért – mosolyodott el Anne hamiskásan.

-          Rendben, fogadjunk, hogy én bármit megszerzek neked huszonnégy órán belül – szállt be Dem a játékba.

-          Lefogadom, hogy ez nem fog sikerülni – mondta határozottan.

-          Mi a tét? – kérdezte hirtelen Demetri.

-          Nem tudom – gondolkodott el Anne tanácstalanul. – Nem vagyok jó fogadásokban. Pedig legalább az apám révén érthetnék hozzá. Apa nagyon jól tud fogadni.

-          Nos, nekem lenne egy javaslatom – ajánlotta Demetri a lehetőséget azonnal.

-          Halljuk – nézett rá Anne kíváncsian.

-          Legyen a tét egy csók – nézett Anne-re határozottan. – Természetesen csak akkor jár, hogyha teljesítem a kívánságod – fűzte még hozzá.

-          Mennyi időt kapok kidolgozni a kívánságomat? – kérdezte Anne kíváncsian.

-          Mondjuk pontosan annyit, amennyit én fogok a feladatra. Huszonnégy órád van mostantól, hogy kitaláld a vágyad pontos részleteit, akkor indulok el, hogy teljesítsem.

-          Megegyeztünk – nyújtotta a kezét Anne Demetri felé. Aki azonnal gyengéden a kezébe fogta Anne apró tenyerét, és kezet ráztak egymással. – Én fogok nyerni.

-          Azt majd meglátjuk, mert abban biztos lehetsz, hogy ennyire elszánt talán még sohasem voltam létezésem során – mondta Dem ellentmondást nem tűrve.

-          Nos, talán még örülök is, hogyha nyersz – kacsintott rá Anne.

-          Nocsak, előbb éled benned a kacér nő, mint valaha is gondoltam volna – vigyorodott el Demetri.

-          Akármennyire is fiatal vagyok még, attól még én is nő vagyok. Melyik lánynak ne imponálna, hogyha ilyen jóképű férfi találná vonzónak.

-          Nocsak, már bókot is kapok? – kérdezte Demetri felcsillanó szemekkel.

-          Sosem mondtam, hogy nem vagy jóképű férfi – állapította meg Anne.

-          Viszont eddig azt sem mondtad, hogy vagyok, tehát ez egyértelműen bók – mondta Dem tárgyilagosan.

-          Jaj, hagyjuk ezt – temette Anne a kezeibe az arcát. – Inkább szerezz nekem valami vacsorát. Éhes vagyok, és üresek a szekrények.

-          Te jó ég, tényleg nem hozták még Volterrából neked az ételt – kerekedtek ki Demetri szemei. – Nagyon éhes vagy? Ma még csak reggeliztél – nézett Anne-re bűntudatosan.

-          Semmi gond, még csak kezdek éhes lenni, de azt hittem, hogy ennél egy kicsit gyorsabban küldenek nekem enni. Azért napokig nem fogok kibírni étel nélkül.

-          Nos, ez esetben első sorban menjünk el vásárolni – ajánlotta Demetri.

-          Mégis hova? – kérdezte Anne döbbenten.

-          Van egy kis falu nem messze innen, van ott egy kellemes kisbolt, és egy étterem is, ami éjjel-nappal nyitva tart. Talán meghívhatlak egy meleg vacsorára, és be is vásárolhatunk neked néhány napra.

-          Nincs nálam egy vas sem – húzta el a száját Anne. – Egyébként tetszene a terv. Viszont hogyan akarsz emberek között vacsorázni? Mármint…

-          Attól, hogy a szemeim vörösek még nem tűnök fel gyertyafénynél. Egyébként pedig hány embert láttál már őszintén a szemedbe nézni a családodon kívül. Néha az emberek ostobák, akkor sem veszik észre a veszélyt, hogyha elsétál mellettük.

-          Különös figura vagy te – kuncogott fel Anne.

-          Pedig még alig ismersz. Tartogatok még meglepetéseket a számodra. Szóval, hölgyem, elvihetem vacsorázni? – nyújtotta karját Demetri. – Ne aggódj, van nálam pénz a vacsorára, és a vásárlásra is bőségesen. Úgyhogy bármit megkaphatsz, amit csak kívánsz – mondta komolyan.

-          Vigyázz, hogy mit mondasz, mert velem veszélyes boltba menni – fogadta el Anne a felajánlott kart.

-          Felnövök a feladathoz – kapta a karjaiba Demetri Anne-t.

-          Hé, mit művelsz? – sikkantott fel Anne.

-          Elviszem a hölgyet vacsorázni – vágta rá Dem egyértelműen.

-          Van lábam – állapította meg Anne.

-          Igen, tudom, hogy van lábad, de a faluig futni fogunk. Márpedig te nem futhatsz éhesen – mondta határozottan.

-          Azért futni még tudok, csak egy kicsit vagyok éhes – tiltakozott Anne.

-          Mi lenne, ha egyszerűen csak hagynád, hogy egy kicsit úriembernek érezzem magam? – sóhajtott fel Demetri.

-          Demetri, te úriember vagy, efelől momentán soha nem volt kétségem – forgatta meg Anne a szemeit.

-          Nos, megtiszteltetés, hogy így érzel, de te jobbnak látsz engem, mint amilyen igazából vagyok – mondta kissé letörten.

-          Nem, én olyannak látlak téged, amilyen lehetnél. Én látok egy jövőt, ami a tiéd lehet, csak akarnod kell.

-          Nocsak, talán te is olyan képességekkel bírsz, mint Alice? – kérdezte Dem kíváncsian.

-          Nem, én csak érzem, hogy lehet másmilyen életed is, hogyha szeretnéd – mondta Anne teljes meggyőződéssel. – Szerintem te kedvelnéd a békét, és a boldog családi életet.

-          Ki ne kedvelné? – vonta fel a szemöldökét Demetri.

-          Hát nem tudom, Jane felöl lennének kétségeim – húzta el a száját Anne.

-          Oké, ott a pont. Jane, hogy is mondjam, tényleg nem könnyű eset – bólintott rá a férfi.

-          Jesszus, nincs egy zacskód? Mindjárt elhányom magam? – jelent meg mellettem Lucifer. – Mikor csináltál ebből a tuti kis szörnyetegből nyáltengert úgy, hogy én nem vettem észre? – nézett rám rosszullétet színlelve.

-          Nos, talán nem mindenki olyan romlott Volterrában, mint ahogy hiszed – állapítottam meg. – Vannak olyan vámpírok, akikben van lehetőség. A Cullen család tökéletes példa erre. Szemmel láthatóan pedig Demetriben is megvan a szikra, hogy változzon. Jaspernek is csak a megfelelő lány kellett, emlékszel? – villantak meg a szemeim.

-          Néha még neked is lehet szerencséd, angyalkám – vonta meg a vállát Lucifer. – Néha csatát megnyertél, de a háború még el sem kezdődött – mondta határozottan.

-          Ez már csak kapálózás a részedről, mert érzed, hogy elvesztetted a harcot ellenem – mondtam határozottan. Tényleg így éreztem. Eljött végre a mi időnk. Képesek vagyunk Lucifer ördögi tervét meghiúsítani, és meg is tesszük, csak ezt ő még nem hajlandó beismerni.

-          Nos, meglátjuk, hogy tényleg annyira ügyes vagy-e, mint amekkora a szád – simított végig az arcomon, majd megint eltűnt.

-          Ó, ha tudnád, hogy milyen meglepetések várnak még rád – vigyorodtam el, majd visszafordultam Anne és Demetri felé. Nem is lesz olyan nehéz megnyerni Demetrit az ügyünknek, mint hittem…

The Beauty and the Bear - 137. fejezet

137. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Edward már több, mint egy napja ment el, és semmi hír nincs róla. Próbálom kerülnli Arót, de fogalmam sincs, hogy mit mondja neki, hogyha egyszer elcsíp és rákérdez, hogy hová lett Edward. Most már nem tudom azt elsütni, hogy várost néz, mert ahhoz túl sok idő telt el. Akkor meg ki a fenét hazudjak? Na és meg akar bizonyosodni róla, hogy igazat mondok? Akkor mit csináljak? Nagyon elő kellene már kerülnie, mert ez így egyre veszélyesebb. Vagy talán megfogadta a tanácsomat, és hazament? Az lenne a legjobb, ez egészen biztos. Idegesen járkáltam a szobában fel-alá, amikor kopogtatás hangja zavart meg. Ajaj, most vagyok bajban. Emmett és Edward nem kopogtatna, ez valaki más. Talán el kellene játszanom, hogy nem is vagyok itt. Igen, az lesz a legjobb.

-          Rosalie, tudom, hogy odabent vagy – hallottam meg Félix hangját. – Hol van Edward Cullen, a Mester keresi, mert már jó ideje nem látta.

-          A bátyám csak egy kicsit kikapcsolódik, ennyi az egész – vágtam rá. Úgyis tudják, hogy idebent vagyok. Hol a fenében van Emmett, amikor szükség lenne rá?

-          Vagyis leskelődik az unokahúga, és Demetri után?

-          Vagyis elment, hogy egy kis felfedezőkörutat tartson, mert nem sűrűn járunk Olaszországban – vágtam rá.

-          Rendben, ha így van, akkor nyilván nem zavar, hogy velem kell jönnöd, és meggyőznöd róla a Mestert – állapította meg.

-          Kérek néhány percet, éppen most fürödtem, még fel kell öltöznöm – próbáltam meg még egy kis időhöz jutni.

-          Itt várok – mondta Félix azonnal. – Persze csak akkor, hogyha nincs szükséged esetleg segítségre – ajánlotta nevetve.

-          Nem, köszönöm, én férjnél vagyok – mondtam ingerülten.

-          Nem minden nőnél akadály az a pici karikagyűrű. Tudod, olykor le is lehet venni néhány órára, és soha senki nem fogja megtudni.

-          Sajnálom, de én hűséges vagyok a férjemhez, úgyhogy ne is álmodozz - vágtam rá határozottan.

-          Ahogy óhajtod, én tudok várni – válaszolta kissé csalódottan.

-          Várhatsz akár egy örökkévalóságig is – szusszantottam fel.

-          Azt majd meglátjuk. Még meglehet, hogy szükség lesz a segítségemre, és én semmit sem adok ingyen – mondta határozottan.

-          Addig állj fél lábon – forgattam meg a szemeimet sértetten. Mi a fenét képzel rólam ez az alak. Nem vagyok az a fajta nő, aki csak úgy megcsalná a szerelmét.

-          Oh, én tudok várni – nevetett fel. – Viszont a Mester elég türelmetlen típus, úgyhogy légy szíves, és igyekezz.

-          Jól van, nem kell úgy sürgetni, mindjárt készen vagyok – vágtam vissza. Nem, mintha nem lettem volna felöltözve, de talán minden perc számít, hogy ne bukjon le Edward.

-          Csak megállapítottam – mondta türelmetlenül. – Egyébként pedig ne öltözöl, mert azt hallanám, úgyhogy fáradj ki, légy szíves.

-          Ne hazudtolj meg – csattantam fel. – Egyébként pedig már készen is vagyok – fűztem még hozzá. Majd jobb híján kinyitottam előtte az ajtót.

-          Na végre, induljunk – nyújtotta a karját.

-          Köszönöm, de nem kívánok élni a lehetőséggel – állapítottam meg.

-          Ahogy gondolod – rántotta meg a vállát. Na, most hogy legyek okos? Valamit nagyon gyorsan ki kell találnom, hogy ne bukjon le Edward.

-          Rosalie – hallottam meg a hangját. Remek, már hallucinálom is. – Kellene egy kis segítség, méghozzá gyorsan – szólalt meg ismét.

-          Edward? – kérdeztem fennhangon, hogy ő is halljon, hogyha tényleg itt van.

-          Nem, a kisördög, hát persze, hogy én vagyok. Segítségre lenne szükségem – jelent meg előttünk, és maga után cibált egy határozottan vad vámpírt. Valószínűleg valami újszülött lehet. – Nagyon erős, és agresszív a kicsike – rántotta elém és Félix elé a nőt. Határozottan szép volt a lány, de nagyon ellenségesen csapkodott a fogaival.

-          Mi a fenének hoztál ide egy újszülöttet? – kérdezte Félix idegesen.

-          Azért, mert a ti területeteken akart vadászni – vágta rá Edward azonnal.

-          Oh, az mindjárt más, azonnal a Mester elé visszük – mondta Félix határozottan.

-          Igen, én is úgy gondoltam, hogy az ilyesmit ő fogja eldönteni. Bár szerintem kár lenne a lányért, hogyha bántani akarná – állapította meg Edward. – Ugyanis, tehetséges.

-          Nos, ez biztosan érdekelni fogja őt – biccentett Félix. Mi a fenéért hozta ide Edward ezt a szerencsétlen lányt, el akarja árverezni, vagy mi a szösz?

-          Ne aggódj, tudom, hogy mit csinálok – súgta nekem. Nyilvánvalóan a gondolataimra válaszolva.

-          Mester, megtaláltam Edward Cullent, ahogy kérted, és hoztam egy lányt, aki a mi területünkön vadászott – lökte Aro elé a lányt Félix.

-          Nem tudtam, hogy ez valaki más területe – állapította meg a lány mérgesen.

-          Hát persze, kedvesem – fogta meg a kezét Aro azonnal. – Hm… érdekes. Megmutatnád nekem, hogy milyen képességgel bírsz, amit Edward barátom már említett is?

-          Ha megmutatom, akkor elmehetek? – villantak meg a lány szemei.

-          Nos, ha nem kívánod élvezni a vendégszeretetünket, akkor természetesen távozhatsz, de ha mégis maradnál egy kis ideig, akkor előkészítünk neked egy lakosztályt.

-          Rendben – egyezett bele a lány. Majd az egyik kezével körözni kezdett, és a trónteremben egy kisebb forgószél alakult ki.

-          Bámulatos – ámult el Aro azonnal. – Micsoda erő, micsoda határozottság. Még újszülött csupán, de már most tökéletesen uralja a képességét. Rendkívüli.

-          Köszönöm – biccentett a lány. – Most már mehetek?

-          Lenne még néhány kérdésem – intette le Aro.

-          Tessék – forgatta meg a lány szemeit.

-          Kérlek, avass be, hogy ki változtatott át téged, Sandra – tette fel az első kérdést Aro.

-          Fogalmam sincs, én csak békésen sétáltam otthon Toscana gyönyörű vidékén, amikor megtörtént. Nem, mintha nem tudnád – állapította meg a lány.

-          Nocsak, mégiscsak tudod, hogy kik vagyunk?  - lepődött meg Caius.

-          Edward mesélt rólatok miközben idevonszolt – bökött fivéremre a lány.

-          Vagy úgy – biccentett Caius.

-          Miért vadásztál a területünkön? – tette fel Aro a következő kérdést.

-          Azért vadásztam itt, mert megszomjaztam, de nem látott senki Edwardon kívül. Hogyha tudtam volna, hogy ez a ti területetek, akkor nem lettem volna semmiképpen sem tiszteletlen – mondta határozottan.

-          Ismered a törvényeinket, Sandra? – tette fel Aro a következő kérdését.

-          Vannak törvényeink? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Sandra.

-          Természetesen – vágta rá Aro. – Kérlek, használd a könyvtárunkat, és engedd meg, hogy vendégül láthassunk az egyik lakosztályunkban.

-          Nos, rendben, elfogadom a meghívást, és köszönöm – mosolyodott el Sandra halványan. Furcsa ez a lány, először ellenáll, most meg mintha itt akarna maradni valamiért.

-          Részünkről a megtiszteltetés – vágta rá Aro. – Félix megmutatja neked a nyugati lakosztályaink egyikét – mondta határozottan.

-          Igen, Mester – biccentett rá Félix azonnal.

-          Rose, megtennéd, hogy segítesz eligazodni Sandrának a várban? – fordult felém Aro.

-          Nagyon szívesen – vágtam rá azonnal. Legalább megúsztam, hogy hozzám érjen.

-          Edward, merre jártál eddig, ha szabad tudnom? – kérdezte Aro.

-          Felfedeztem a környék erdőségeit, és a várost, aztán belebotlottam a lányba, aki igencsak nagy ellenállás tanúsított az idejövetellel kapcsolatban.

-          Értem, nos, nagyon hálás vagyok érte, hogy idehoztad, és megakadályoztad, hogy bajt csináljon. Ezért cserébe mostantól feltétel nélküli bizalmamat élvezed.

-          Biztosan? Mert szívesen megmutatom, ha látni kívánod – nyújtotta felé Edward a kezét. Hm… fordított pszichológia. Kockázatos, de ügyes.

-          Semmi szükség megerősítésre, ifjú barátom – intette le Aro. – Nincs okom kételkedni a szavadban. Huh, ezt megúsztuk.

-          Indulhatunk végre? – kérdeztem Edward felé fordulva.

-          Hát persze, ha megengeded – fordult vissza Aro felé.

-          Persze-persze, menjetek csak, és tanítsátok a lányt – hessegetett el minket Aro.

-          Máris hozzálátunk – mondtam mosolyogva. – Edward, elhoznál néhány könyvet a könyvtárból?

-          Természetesen – vágta rá azonnal. Később lesz hozzád egy-két keresetlen szavam. Üzentem neki gondolatban. Mire csak megforgatta a szemeit. Azután pedig Félixet és Sandrát követve lépdeltem végig a folyosón. Fiatal lány volt, de szerintem újszülöttnek túlságosan is nyugodt. Bár én sem voltam túlzottan vad, de nekem okom volt rá, a gyerekek miatt mindig kiegyensúlyozottnak kellett lennem, és az is akartam lenni. Ez a lány pedig az előbb elképesztően vad volt, most pedig teljesen nyugodt. Különös rejtély, amit ki kellene deríteni. Szerintem valami céllal jött ide, méghozzá nem is véletlenül…

(Nadine szemszöge)

Csendben figyeltem Kathy-t és Gabrielt, ahogy lassan ébredezni kezdtek. Edward nem régen ért vissza velük, de nem ébresztette fel őket. Bár, gondolom nem akart magyarázkodni. Én sem szívesen vártam volna meg, amíg felébrednek az „áldozataim”, akiket elraboltam. A lényeg, hogy Nathan sikerrel elérte, hogy Edward visszahozta őket. Más nem számít, csakis ez az egyetlen egy dolog. Szükség van itt Kathy-re és Gabrielre is mindenképpen. Bár arra nem számítottam, hogy Jasper ilyen gyorsan feltűnik a színen, méghozzá Alice társaságában. Edward vagy üzent nekik, bár erről nem tudok, vagy valamelyikük megérzése hozta őket vissza Volterrába. Csak nehogy baj legyen belőle, nem lenne jó, hogyha bárki meglátná őket a Volturiból. Már csak az a kérdés, hogy most megpróbáljam-e őket hazaküldeni, vagy várjak még, hátha kiderül, hogy pontosan miért is érkeztek. Nyilvánvalóan nyomós okuk van rá, hogy itt vannak, de így nem tudok megjelenni csak úgy egyszerűen Kathy és Gabriel lakásában, hanem teljesen hétköznapi lányként tudok csak bemenni, és beszélni velük. Vagy kihasználom, amíg Kathy alszik, és meglátogatom őt álmában. Ilyet tehetek.

-          Kathy – kezdtem el rá koncentrálni. Nagyon szépet álmodott. Egyszerűen csodálatos volt azt látni, amit ő. Gabriel és ő régen, még a boszorkányüldözések előtt boldogan egy csodálatos kis tóparton. Már a látvány is káprázatos. – Kathy – szólítottam meg újra.

-          Nadine? – fordult el Gabrieltől, és rám emelte a kíváncsi szemeit. – Ez nem az én álmom? Hogy kerülsz te ide? – tette fel a kérdéseit azonnal.

-          Ne aggódj, minden rendben van – kezdtem bele nyugtatóan. – Ez valóban a te álmod, csupán annyi történt, hogy egy kicsit beléptem az álmodba, mert most nem tudunk nyíltan beszélni, mert Alice és Jasper figyelnek titeket.

-          Hogyan? – lepődött meg. – Hiszen ők visszamentek Forks-ba.

-          Igen, de azóta visszajöttek ide valamiért – vágtam rá azonnal.

-          Ez attól tartok, hogy Edward műve lehet – sóhajtott fel Kathy.

-          Minden bizonnyal benne van a keze a dologban, én is így gondolom – bólintottam rá azonnal.

-          Rendben van, semmi gond, majd én megoldom, és hazaküldöm őket – mondta határozottan.

-          Na és ezt mégis, hogyan tervezed, ha szabad érdeklődnöm? – néztem rá kérdőn.

-          Egyszerűen csak megbeszélem velük a dolgot. Hiszen nekem Anne már sokat mesélt a családjáról, és azt is tudom, hogy Edward biztonságba akart helyezni minket, úgyhogy szerintem nyugodtan leülhetek velük, és megbeszélhetjük a dolgokat.

-          Hm… tulajdonképpen ez nem is rossz ötlet, de csak óvatosan. Nehogy eláruld magad – mondtam komolyan.

-          Emiatt nem kell aggódnod. Arra mindig vigyázok, hogy nehogy lebukjak – legyintett Kathy.

-          Oké, akkor csak ügyesen. Én addig megyek, és körbenézek egy kicsit Volterrában – vigyorodtam el.

-          Neked nem Anne-re kéne vigyáznod? – lepődött meg barátnőm.

-          Váltásban vagyok több angyallal. Egyébként te honnan tudsz ilyen sokat? – néztem rá kérdőn.

-          Most kaptam meg Anne levelét, hogy miért nem tudunk találkozni a megbeszélt helyen és időben. Éppen akkor olvastam el, amikor Edward kopogtatott az ajtón, aztán elrabolt minket – mondta komolyan.

-          Oh, akkor Anne tényleg nagyon megszeretett téged – mosolyodtam el. – Bár téged nem nehéz megszeretni – fűztem még hozzá.

-          Ugyan – pirult el azonnal. – Csak szeretek hallgatni. Mindig is szívesen hallgattam meg mások problémáit, hogyha volt rá igény.

-          Nos, ez egy nagyon hasznos képesség, az egyszer biztos – bólintottam rá.

-          Ráadásul nagyon élvezetes is, mert imádok másokon segíteni, és tanácsot adni – vigyorodott el.

-          Na és, akkor miért nem fogadod meg te is egy barátnő tanácsát? – kérdeztem kíváncsian.

-          Az én helyzetem Gabriellel teljesen más. Nekünk már volt egy meglehetősen rövid, de boldog kis időszakunk együtt. Ennyi jutott, de én boldog vagyok, hogy átélhettem egy kis boldogságot vele. Most viszont én angyal vagyok, ő pedig az egyik nagyhatalmú égi. Más kor, más helyzet, másmilyen lehetőségek. Ezt neked kellene tudnod a legjobban.

-          Szerintem pedig most ez is egy lehetőség. Te és ő, együtt, emberként – kezdtem bele az elemzésbe.

-          Szerintem meg inkább koncentráljunk a feladatra – mondtam határozottan. – Azt mondtad, hogy meg kell erősíteni mindenhol az őrségünket, és gondolkodtam rajta, hogy ez hogyan lenne a legkényelmesebben lehetséges például Volterra várában, ahol azért elég nehéz Lucifer elől elbújni, és arra jutottam, hogy…

-          Netalán arra, hogy valakit be kell építeni a várba, mintha közéjük tartozna? – kérdeztem mosolyogva.

-          Pontosan – vágta rá csillogó szemekkel. – Honnan tudtad, hogy…

-          Onnan, hogy nekem is pontosan ugyanez az ötletem támadt – vágtam rá boldogan. – Bár az égieknek nem tetszett, és a legtöbb angyalnak sem, de volt egy önkéntesünk, aki már be is épült – mondtam büszkén. Lucifer még csak nem is sejti, hogy közelebb vagyunk hozzá, mint gondolná, és így könnyebb lesz csapást mérni az ármánykodásaira, mint eddig bármikor…