The Beauty and the Bear - 97. fejezet

97. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Egyszerűen fantasztikus volt az egész vásárolgatás. Minden pillanatát élveztem, ahogy Alice, Esme, és Anne is. Afelől, hogy Emmettnek és Gabrielnek mennyire tetszett  már voltak kétségeim, de ők sem duzzogtak kivételesen. Biztosan érezték, hogy most nagyon megbántanák Anne-t egy esetleg nyavalygással. Emmett pedig hősiesen hagyta, hogy Anne egyik boltból, a másikba húzza, és felpróbáljon egy hatalmas adag ruhát, a hozzá illő kiegészítőkkel. Míg végül megállapodtak öt tökéletes garnitúrában. Igaz, hogy eredetileg csak egyről volt szó, de Emmett úgy gondolta, hogyha Anne ennyire szeret vele vásárolni, akkor ma élvezzék ki rendesen, hogy ő is itt van.

-          Apu, ezek fantasztikusak – ugrott kislányunk Emmett nyakába, mikor kiléptünk az utolsó bolt ajtaján. Majd összevissza kezdte puszilgatni az apukája arcát.

-          Örülök, hogy tetszenek – nevetett fel Emmett.

Majd ő is nyomott egy hatalmas puszit a lányunk arcára. Annyira jó volt őket így látni. A kedvesem még annál is csodálatosabb apa, mint ahogy valaha is képzeltem volna. Sokkal több türelme van a gyerekekhez, és szinte már isteníti őket. Ahogy a gyerekeink is őt. Ennél nincs is szebb látvány a világon.

-          Milyen é… - kezdett bele Alice. Majd hirtelen a semmibe révedt.

-          Alice? – suttogtam neki, hátha ki tudom zökkenteni. Bár régen sem lehetett, hogyha látomása volt. Gondolom a rendszer most is ugyanúgy működik.

-          Menjünk haza – mondta kikerekedett szemekkel.

-          Miért? – kérdeztem idegesen. Olyan döbbent arcot vágott, hogy komolyan megijedtem.

-          Csak gyerünk – mondta, majd el is indult az erdő felé. Mi pedig követtük.

-          Emmett? – néztem rá suttogva.

-          Igen? – pillantott rám azonnal.

-          Játszatok a gyerekekkel az erdőben egy kicsit – néztem rá könyörgőn.

-          Nem gondolnám, hogy neked kéne hazamenni, amikor Alice így viselkedik – tiltakozott Emmett. – Nem igazán értem, de nem volt túl pozitív az arckifejezése.

-          Ha nagy baj lenne, azt elmondaná – válaszoltam biztatóan. – Csak féltem őket – néztem a kicsikre. – Kérlek.

-          Gyerekek – kiáltotta el magát Emmett.

-          Igen? – néztem kíváncsian apjukra.

-          Most jutott eszembe, hogy ígértem egy fagyit én is – kacsintott rájuk.

-          De jó – kiáltottak fel mindketten. Majd az apjuk nyakába vetették magukat.

-          Ugye nem baj, ha majd később megyünk utánatok? – nézett körbe kérdőn.

-          Dehogy – vágta rá mindenki. Majd Emmett visszafordult a gyerekekkel a város felé.

-          Ügyes voltál, drágám – mosolygott rám Esme. – Észre sem vették a kicsik, hogy esetleg baj lehet.

-          Emmett ilyen szinten elé kreatív, szerencsére – mondtam büszkén. – Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy Alice min akadt ki ennyire.

-          Biztos nem komoly dolog, legalábbis remélem – szorította meg a kezem Esme. Majd a házunk fel is tűnt előttünk. Alice pedig felbőszült vadként vetette be magát az ajtón.

-          Edward Anthony Masen Cullen – üvöltötte el magát.

-          Igen? – kérdezte Edward teljes higgadtsággal.

-          Hogy merészelted a bútorainkat a garázsba vitetni? – kérdezte ingerülten.

-          Nos, mivel a ti szobátokba nem fér ne, az ÉN szobámba… – hangsúlyozta az „én” szót – viszont nem kell új bútor, úgyhogy logikusnak tűnt, hogy ott van a legjobb hely számukra jelenleg.

-          Nem, nem ott van a legjobb hely a számukra – kiabált rá Alice. – Láttam, hogy nekünk fogod adni a szobádat.

-          Nektek is adtam volna, ha nem lettél volna ilyen rámenős kis pukkancs – válaszolta Edward még mindig nyugodtan.

-          Nem voltam rámenős kis pukkancs. Csak határozott voltam – vágta rá Alice.

-          Gyerekek – szólt közbe Esme. Belőlem pedig önkéntelenül is kitört a nevetés.

-          Te meg minek örülsz? – fordultak felém mindketten morcosan.

-          Most komolyan ezért rohantunk haza lóhalálában? – kérdeztem nevetve. – Hogy egy szoba miatt szócsatázzatok? Halljátok magatokat egyáltalán? Olyanok vagytok, mint Anne és Gabriel, amikor összevesznek, hogy ki kapja meg előbb a fagyit a fagyizóban. Hány évesek vagytok, három? Komolyan van értelme egy szobán így összeveszni, amikor holnap két óra alatt építünk egy kétszer nagyobbat nektek, mint amekkora Edwardé? – néztem Alice-re még mindig vidáman.

-          De én láttam, hogy nekünk adja a saját szobáját – duzzogott tovább Alice.

-          Azt még azelőtt láttad, hogy kis híján kiköltöztettél, nem igaz? – kérdezte Edward komolyan. – Jasper azt mondta, hogy a látomások a döntéseink alapján változnak – fűzte még hozzá.

-          A fenébe, ott a pont – biggyesztette le Alice az ajkát.

-          Na látod, már ideje volt – biccentett Edward. – Ne izgulj, holnap építünk nektek egy hatalmas szobát, extra nagy gardróbbal, egy éjszakát pedig csak kibírtok a kisebb szobában – mondta Edward békülékenyen.

-          Talán – sóhajtott fel Alice. – Azt hiszem, hogy a szatyrokat, addig a nappaliban hagyom, mert ennyi be sem fér abba a kis szobába – mondta csüggedten.

-          Na jó, egyetlen éjszakára – sóhajtott fel Edward. Mire Alice arca felragyogott.

-          Köszi – ugrott a fogadott bátyja nyakába.

-          Ez nem jelenti azt, hogy beköltözhetsz, hangsúlyozottan csak addig kapjátok meg a szobát, amíg a tiétek fel nem épül – mondta komolyan.

-          Értettem, ne aggódj – szorongatta meg még egyszer Edwardot. – Akkor én most megyek is, és kicsomagolok – fűzte még hozzá. Majd eltűnt a szatyrokkal az emelet irányába. Esme és én pedig nevetve huppantunk le a kanapéra. Éppen akkor, amikor Carlisle benyitott az ajtón.

-          Mi ez a nagy vidámság? – kérdezte mosolyogva.

-          Edward és Alice elég viccesek együtt – mondtuk vidáman.

-          Ki is az az Alice? – nézett ránk kérdőn.

-          A társam – jelent meg Jasper is. – Én pedig Jasper vagyok, örvendek – nyújtott a kezét Carlisle felé, aki azonnal elfogadta a felajánlott jobbot.

-          Nagyon örvendek – biccentett Carlisle. Majd helyet foglalt Esme mellett. – Megtudhatnám, hogy kik a vendégeink? – kérdezte kedvesen.

-          Mindjárt lemegyünk mi is, várjatok meg – kiáltott le Alice.

-          Ha jól sejtem ő lesz Alice – nézett ránk Carlisle kérdőn.

-          Igen – vágtuk rá mindannyian.

-          Már itt is vagyunk – rohant le a lépcsőn Alice Edwardot maga után húzva. – Szia, Carlisle. Alice vagyok – mondta lelkesen pöttöm kishúgom. Majd gyors puszit nyomott Carlisle arcára. – Annyira örülök, hogy végre egy család leszünk.

-          Oh, ez igazán nagy meglepetés – fordult felénk Carlisle értetlenül.

-          Alice és Jasper is vegetáriánus vámpír, mint láthatod. Nagyon szeretnének csatlakozni hozzánk – mondta Esme lelkesen. Látszott rajta, hogy nagyon örül neki, hogy egyre több gyereke van.

-          Ez örömmel hallom – mosolyodott el Carlisle. – Természetesen nagyon szívesen látunk benneteket a családban.

-          Amíg féken tudja tartani Jasper Alice-t – fűzte hozzá Edward vigyorogva.

-          Hé, kikérem magamnak – bökte mellkason Alice Edwardot.

-          Miről maradtam le? – kérdezte Carlisle döbbenten.

-          Alice kicsit agresszíven próbálta megszerezni Edward szobáját – válaszoltam ezúttal én.

-          Oh, miért, valami baj van a vendégszobával? – kérdezte Carllisle meglepetten.

-          Dehogy, gardróbnak tökéletes – legyintett Alice. – Viszont hálószobának kicsit kicsi.

-          Akkor mi a tervetek? – tette fel a következő kérdést Carlisle.

-          Az, hogy építünk egy új szobát a házhoz holnap – vágta rá Alice.

-          Rendben, akkor holnapra beteget jelentek – biccentett fogadott apánk.

-          Szerintem ez nem szükséges, drágám – mondta Esme gyengéden.

-          Hogy-hogy? – lepődött meg Carlisle.

-          Mert tudom, hogy vannak folyamatos betegeid, akik minden nap mennek hozzád, és ők holnap is számítanak rád – mondta fogadott anyánk kedvesen.

-          Szerintem lazán megoldjuk a dolgot. Majd Edward, Jasper, Gabriel és én építkezünk, addig a tyúkok elmehetnek kiválasztani a színeket, meg a még szükséges holmikat – jelent meg Emmett két nagyon maszatos törpével.

-          Hát ti meg mit csináltatok? – néztem rájuk csípőre tett kézzel.

-          Apu azt mondta, hogy nem tudunk egyszerre bekapni egy gombóc fagyit, mert kicsi a szánk – mondta Gabriel komolyan. – Muszáj volt bebizonyítanunk, hogy igenis képesek vagyunk rá.  

-          Azt én mindjárt gondoltam – kuncogtam fel. – Na, gyertek fürdeni, ti nagyszájúak – guggoltam le, majd amikor mindketten a karomba szaladtak felemeltem őket, és felvittem őket a fürdőszobánkba.

-          Mennyi édességet ettetek ma? – kérdeztem kíváncsian.

-          Három szelet süteményt, és három gombóc fagyit – nyalták meg a szájuk szélét.

-          Hajaj, nem lesz az sok? – kérdeztem fejcsóválva.

-          Ma már nem eszünk több sütit – ígérték meg mind a ketten.

-          Pedig a nagyi sütött nektek pitét – húztam fel a szemöldököm.

-          Oh, el is felejtettem – jött zavarba Anne. – Megbántódik a nagyi, hogyha csak holnap esszük meg a sütit? – nézett rám elpirulva.

-          Szerintem nem fog megharagudni érte, a lényeg, hogy holnap majd felfaljátok – simítottam végig az arcán. – Megmossuk a hajad? – kérdeztem kíváncsian. Tudtam, hogy imád hajat mosni, így gondoltam örülne neki, hogyha megmossánk ma is. Egy héten kétszer szoktuk egyébként is.

-          Igen, azt imádom – lelkesedett fel rögtön. Majd egy szempillantás alatt bevizezte a haját, és háttal fordult nekem, hogy masszírozzam a fejbőrébe a sampont.

-          Meddig szöszmötöltök még? – kérdezte Gabriel a széken ücsörögve.

-          Te mondtad, hogy a lányok fürdöjenek előbb – mondta Anne morcosan. – Ha nem tudsz kivárni, akkor kérd meg apát, hogy segítsen vizet engedni.

-          Nyugi, húgi, ne pattogj, mert még ráncos lesz a pofikád – vágott vissza Gabriel.

-          Gyerekek – szóltam rájuk. – Lehet, hogy ikrek vagytok, de ti sosem tudtok egy napig békességben lenni egymás mellett – forgattam meg a szemeimet.

-          Állandóan kötözködik velem – állapította meg Anne morcosan. – Egyébként pedig nem leszek ráncos. Egyáltalán nem vagyok olyan.

-          Nyugi, mert még kifakul a bőröd az idegeskedéstől – kuncogott fel Gabriel.

-          Anyu, már megint piszkál – szusszantott kislányom. Majd keresztbe fonta a karjait maga előtt.

-          Tudod, hogy nem gondolja komolyan – mondtam békítően.

-          Tudom, csak elromlott a humora – forgatta meg a szemeit kislányom.

-          Igen, csak ennyi az egész – bólintottam rá.

-          Nem is romlott el a humorom. A te humorérzéked romlott – kuncogott fel Gabriel.

-          Gyerekek, elég legyen mára – szóltam rájuk komolyan.

-          Bocsi, anyu – vigyorodtak el mind a ketten.

Tudtam, hogy csak viccelnek egymással, de néha már annyira komolyan adják elő, hogy még magam is elhiszem olykor, hogy tényleg veszekednek. Aztán éjszaka meg, amikor azt hiszik, hogy senki nem látja már őket, akkor átmásznak egymás ágyába, és fogják a másik kezét egész éjjel.

-          Nincs semmi gond – mosolyogtam rájuk gyengéden. Majd leöblítettem Anne haját. Azután pedig kivettem a kádból, és megtörölgettem. – Menj, és vedd fel a hálóinged. Rendben?

-          Igen, már megyek is – szaladt ki az apró lábain a szobába.

-          Gabriel, gyere, te jössz – néztem kisfiamra.

-          Öhm… talán jobb lenne, ha egyedül mosakodnék meg. Vagy, ha esetleg apu segítene – nézett rám kissé idegesen.

-          Mi a baj, kincsem? – kérdeztem döbbenten.

-          Semmi baj, anyu, csak tudod, te lány vagy – harapott az ajkába idegesen. Oh, máris elérkezett a szégyenlős korszak? Hiszen még alig bújt ki, és máris szégyenlős az anyukája előtt? – Ne haragudj, mami, nem akartalak megbántani – hajtotta le a fejecskéjét.

-          Nincs semmi baj, kincsem. Csak meglepődtem, hogy téged már zavar, ha látlak – válaszoltam lágyan. – Mindjárt szólok apának, jó? Majd ő megfürdet téged. Álltam fel a kád mellől. Majd puszit nyomtam kisfiam arcára, hogy nyomatékosítsam benne a tényt, engem nem zavar, hogy már ilyen ösztönök vannak benne, csak meglepődtem.

-          Köszi, anyu, szeretlek – szólt utánam. Mire mosolyogva visszafordultam.

-          Én is szeretlek, édesem – vágtam rá azonnal. Majd lesiettem a földszintre, hogy megkeressem Emmettet. Akit nem sokkal később meg is találtam, amint Jasperrel beszélgetett. – Emmett, megtennéd, hogy megfürdeted Gabrielt? – kérdeztem kissé zavarban.

-          Természetesen – vágta rá azonnal. – Hogyhogy? Valami baj van? – kérdezte döbbenten.

-          Azt hiszem, hogy Gabriel kicsit szégyenlős lett. Nem tudom, neked mondott erről valamit? – kérdeztem kíváncsian.

-          Oh, a múltkor feltett néhány kérdést, amíből gondolhattam volna, hogy ez a helyzet – gondolkodott el Emmett. – Majd én beszélek vele – ajánlotta fel.

-          Nem, ne hozd zavarba. Majd elmondja neked, hogyha úgy érzi, hogy itt az ideje – néztem rá kérlelőn.

-          Jól van, hagyom neki, hogy a saját ütemében jöjjön rá a dolgokra – ígérte meg Emmett.

-          Köszönöm – nyomtam gyors csókot a szájára. – A mi fürdőszobánkban van – fűztem még hozzá.

-          Rendben, már megyek is – tűnt el az emelet felé szerelmem.

-          Anyu, készen vagyok – süvített le kislányom a lépcsőn. – Jöhet a hercegnős esti mese? – kérdezte lelkesen. – Légy szíves, Gabrielt úgyis a sárkányok érdeklik, meg ilyenek. Nem szokta szeretni a hercegnős, romantikus meséket – nézett rám boci szemekkel.

-          Na jól van, engedek a kérlelésnek – sóhajtottam fel megadóan.

-          Köszi, anyu – bújt hozzám szorosan. – Akkor mehetünk is, csak köszönök a nagyiéknak is – mondta. Majd leugrott a karomból, és elszaladt a konyha felé. – Jó éjszakát nagymami, és nagypapi – mondta kislányos bájjal. Majd hallottam a két nagy cuppanós puszit is. – Jó éjt, Alice néni, és Edward bácsi – ölelte meg őket is. – Öhm… szia, Jazz bácsi – lépdelt Jasper elé szégyenlősen. Majd hirtelen felugrott mellé a kanapéra, és egy bátortalan, kislányos puszit nyomott az arcára. Jasper egy pillanatra ledermedt, majd egy kedves, boldog mosoly futott végig az arcán.

-          Gyere, kincsem – vettem fel a kanapéról, amikor nagyot ásított. – Menjünk az ágyadba.

-          Rendben, mami – hajtotta vállamra a fejét. Már félig aludt is. Nagyon fárasztó napunk volt, ez tény, de legalább jót fognak aludni ma éjjel. Gondoltam. Mire pedig felértem édes terhemmel az emeletre Anne már aludt is. Így óvatosan lefektettem az ágyra, és betakargattam apró testét. Puszit nyomtam a homlokára, és halkan kisétáltam a szobából, hogy nyugodtan aludhasson a kislányom. Majd átsétáltam a fürdőszoba elé, hogy megvárjam Emmettet, és Gabielt, amíg végeznek a fürdéssel…

The Beauty and the Bear - 96. fejezet

96. fejezet

(Rosalie szemszöge)

A városba nagyon gyorsan beértünk. Szerencsére nem is laktunk túlságosan messze, és a gyerekek is nagyon szerettek futni hozzánk hasonlóan, így az út nagy részét hozzájuk igazodva, nagyon jó tempóban tudtuk megtenni. Már egyéves koruk óta így tudnak szaladni, úgyhogy nem sokáig voltak az én kis karon ülő kisbabáim, de még most is tündériek mind a ketten. Gabriel annak ellenére, hogy eredetileg nem mi lettünk volna a szülei, tökéletesen hasonlított Emmetthez, ami szerelmem nagyon élvezett, és büszkén sétált velünk bármerre a városban. Szó szerint dagadt a melle a büszkeségtől, amiért ilyen családja van. Csak azt sajnáltuk néha, hogy el kellett hagynunk az emberi családjainkat, de mindketten tudjuk, hogy nekik az a legjobb, ha nem tudnak rólunk, és halottnak hisznek. Hiszen a medvékkel való találkozásunk színhelye tökéletesen tükrözte, hogy mi is történhetett velünk valójában. Lionel biztosan sokáig keresett minket, és a többiek is, de megtalálni sosem fognak. Remélem, hogy azért egyszer túljutnak a dolgon, és ugyanolyan boldogok lesznek, mint amilyen boldogok mi vagyunk most.

-          Mi a gond, Rose? – nézett rám kíváncsian Alice.

-          Miért lenne bármi gond? – kérdeztem vissza meglepetten.

-          Csak azért gondoltam, mert olyan nagyon elrévedtél. Talán bánt valami?

-          Nem, csak eszembe jutottak a barátaink, és az emberi családunk – válaszoltam halkan. – Tudod, eléggé hiányoznak nekem.

-          Egészen biztos vagyok benne, hogy te is hiányzol nekik – simított végig a karomon kedvesen.

-          Köszönöm – pillantottam rá hálásan. – Esetleg meg tudod nézni, hogy mi van velük? Vagy ez nem lehetséges a képességeddel?

-          Nos, nem lehetetlen, de én csak azt látom, amit eldöntenek, mindent nem – mondta komolyan.

-          Nekem tökéletesen megfelel az is, amit most látsz, ha látsz valamit – néztem rá könyörgő szemekkel.

-          Hát jól van, megpróbálom – egyezett bele végül.

-          Köszönöm, Alice, ez nagyon sokat jelent nekem – szorítottam meg a kezét.

-          Ugyan, nincs mit – legyintett kedvesen. – Várj egy kicsit, mindjárt rákoncentrálok az anyukádra – emelte fel a kezét. Majd maga elé nézett mereven, és erősen koncentrált. Én pedig türelmesen vártam. Hátha lát valamit. Nagyon remélem, hogy jól vannak. Lionel csak nem iramodott a vadonba, hogy megkeressen minket.

-          Anyu, mi a baja Alice néninek? – kérdezték a gyerekek kíváncsian.

-          Nincs semmi baja, drágáim – vágtam rá azonnal. – Csak elgondolkodott – fűztem hozzá halkan. – Menjetek be a nagyival a cukrászdába, és válasszatok két-két süteményt. Mi is mindjárt megyünk – mondtam gyengéden.

-          Kettőt? – csillantak fel Gabriel szemei.

-          Igen, kettőt – bólintottam rá.

-          Oh, köszi, anyu – ugrott a nyakamba. – Már itt sem vagyunk – ragadta meg a testvére kezét, és már el is tűntek Esmével együtt. Én pedig türelmesen vártam, hátha Alice tud nekem egy kis információval szolgálni.

-          Boldogok – mosolyodott el fogadott testvérem őszintén.

-          Igazán? – mosolyodtam el én is. – Ez csodálatos. Köszönöm – ugrottam a nyakába.

-          Nagyon szívesen – biccentett.

-          Mit láttál pontosan? – kíváncsiskodtam.

-          Az édesapád újra megkérte anyukád kezét, és ő igent mondott – mondta lelkesen. – Lionel és Sally örökbe fogadtak egy kislányt, így már két kis csöppség szülei. Mindenkinek nagyon hiányoztok, és ott vagytok a szívükben, de felhagytak a kutatásokkal, és a gyásszal is. Minden évben ki fognak menni a helyre, ahol a támadás történt, és virágot visznek nektek, de nem csüggednek többé, mert ti már egy jobb helyen vagytok – mesélte komolyan.

-          Ennél csodálatosabb hírt nem is kaphattam volna soha. Ez egyszerűen fantasztikus – kaptam a szám elé a kezem.

Ha képes lennék rá, akkor most egészen biztosan sírnék a boldogságtól. Mindenki boldog, és elégedett, akit szeretek, ahogy én magam is. Ennél jobb nem is lehetne a helyzet.

-          Anyu, gyertek már – kiabáltak ki a gyerekek.

-          Még egyszer köszönöm, Alice – szorítottam meg fogadott húgom kezét.

-          Nem tesz semmi, majd néha rájuk nézek – kacsintott rám.

-          Az jó lesz – válaszoltam mosolyogva.

-          Hahó, hova lettetek? – jött ki Anne tiszta maszatosan.

-          Itt vagyunk, jövünk már, almatorta kisasszony – térdeltem le elé, és egy zsebkendővel megtörölgettem a maszatos kis arcát.

-          Tudod, hogy az almatorta a kedvencem – nyalta meg a szája szélét.

-          Na és mit eszel még az almatorta mellé? – kérdeztem kíváncsian.

-          Almás krémest – vágta rá egyértelműen.

-          Na és a bátyád mit választott? – kérdeztem kíváncsian. Bár már tudtam a választ.

-          Csokitortát – vágta rá Anne.

-          Na és még mit? – kérdeztem nevetve.

-          Csokihabos kockát – vigyorodott el kislányom.

-          Nem vagytok túl változatosak ilyen szinten – csóváltam meg a fejem.

-          Na és az baj? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-          Dehogy, nekem tetszik, hogy kitartotok a kedvencetek mellett – vágtam rá. – Hát te, Esme? – néztem rá döbbenten, amikor belépve előtte is volt egy tányér.

-          Rendeltem magunknak egy csokitortát, és egy almatortát – rántotta meg a vállát.

-          Három szelet fejenként? – húztam fel a szemöldököm. – Elkényezteted őket – fűztem hozzá kissé rosszallóan.

-          Egy nagymamának néha megengedett – kuncogott fel.

-          Na jó, most az egyszer – egyeztem bele végül.

A gyerekek pedig boldogan habzsolták be az Esme tányérján található édességeket is. A cukrászdán szokás szerint hamar túljutottunk, mert a gyerekek most sem a lassú, és kényelmes étkezésről voltak híresek. Inkább habzsoltak, pedig senki sem venné el tőlük, hogyha egy kicsit lassabban ennének.

-          Akkor megyünk a nagylányos boltba? – nézett ránk Anne kíváncsian.

-          Igen, most először a nagylányos boltba megyünk – bólintottunk rá Alice-szel.

-          Mit szólnátok, ha én addig bevetném magam a játszóházba? – kérdezte Gabriel lelkesen.

-          Megígéred, hogy ott maradsz, és nem kószálsz el? – kérdeztem szigorúan.

-          Igen, megígérem, hogy nem tágítok onnan – nyújtotta fel a tenyerét, hogy belecsapjak. Én pedig azonnal teljesítettem is a néma kérését. Ezt még Emmettől tanulta, és mindig így reagált, ha megígértettem vele valamit.

-          Rendben, gyere, befizetlek – egyeztem bele. – Anne, te jössz velünk, vagy maradsz játszani? – kérdezte tőle kedvesen.

-          Természetesen megyek veletek – vágta rá azonnal. – Kíváncsi vagyok, hogy milyen nagylányos pizsamákat vesztek, mert egyszer nekem is kellenek majd ilyen holmik.

-          Azért arra még várnunk kell néhány évet – simítottam végig a haján.

-          Nem baj, nem lehet elég korán elkezdeni a tanulást – rántotta meg a vállát a kis rosszcsont.

-          Anne az én emberem, ez már biztos – kacsintott rá Alice. – Csak rá kell nézni, valódi divatguru már most. Később pedig csak még jobb lesz a helyzet. Végre valaki, akivel majd kiélhetem a ruhák iránti vágyamat – tapsikolt Alice boldogan.

-          Nos, azt hiszem, hogy a lányommal nagyon jók meg fogjátok érteni egymást – bólintottam rá. – Bár én magam sem vetem meg a szép darabokat.

-          Ezt örömmel hallom, egy nő szeressen vásárolni – mondta elégedetten. – Na és te Esme, te is szeretsz vásárolni járni? – kérdezte kíváncsian.

-          Hát, nem panaszkodhatom, bár én nem vagyok nagy ruhalecserélő fajta. Amíg jók, addig nem nagyon halmozom tovább a készleteimet – válaszolta fogadott anyukánk.

-          Na majd levesszük a méreteidet, és vásárolunk neked is, amikor mi eljövünk – mondta Alice ellentmondást nem tűrve.

-          Majd meglátjuk, drágám – mosolygott rá Esme kedvesen.

-          Mindenesetre most menjünk be ide, mert elég szép már maga a kirakat is – ragadott kézen engem és Esmét. Én pedig Anne apró kezét fogtam.

-          Egy kicsit türelmetlen, Alice, igaz? – kérdezte Anne kuncogva. – Pedig én sem vagyok éppen türelmes fajta, de ő magasan túltesz rajtam.

-          Ezzel nem tudok vitatkozni, kicsim, de Alice nagyon lelkes fajta, ahogy látom, úgyhogy a jelek szerint van valaki a családban, aki valóban egy kicsit türelmetlenebb nálad – mondtam komolyan.

-          Nahát, pedig eddig mind azt mondtátok, hogy nálam türelmetlenebb lény nincs is a földön – mondta meglepetten. – Már csak az a kérdés, hogy most megpróbáljam-e túlszárnyalni Alice-t, vagy hagyjam rá, és törődjek bele, hogy elvesztettem a címemet? – vigyorodott el pimaszul.

-          Ha meghagyod a címed Alice-nek, akkor kapsz egy szép nagy adag fagyit hazafelé, és plusz egy ruhát – ajánlottam a lehetőséget.

-          Hm… megfontolandó ajánlat – gondolkodott el. – Na jó, legyen – mosolygott boldogan. – Viszont az új ruhához kérek még egy cipőt is.

-          Áll az alku – bólintottam rá.

-          Szuper – ugrándozott örömében.

Na nem, mintha nem kapna meg ma bármit, amit szeretne. Hiszen Emmettnek most van egy kis bűnbánata, és ilyenkor Anne ezt alaposan ki is használja, de nem szoktam rájuk szólni, mert ilyenkor mindketten olyan boldogok, és öröm nézni, ahogy Emmett elkényezteti a kislányunkat, na és persze a fiúnkat is.

-          Hahó, Rose, bezár a bolt, mire elkezdesz nézelődni – termett mellettem Alice. – Gyere, menjünk már – ragadott kézen, és maga után húzott. – Te is gyere, drágám – mosolygott vissza Anne-re. – Te leszel a kis döntőbíró, hogy jól áll-e nekünk a hálóing.

-          Jaj, ez nagyon izgalmas – futott kislányom a próbafülkék előtti fotelhez, és azonnal fel is mászott rá, majd kényelmesen elhelyezkedett.

Mi pedig válogattunk néhány fehérneműt, és hálóruhát, majd bevonultunk három egymás melletti fülkébe. Gyorsan magamra kaptam egy sötétlila darabot, és kimentem Anne elé.

-          Na mit gondolsz? – kérdeztem kíváncsian.

-          Hm… nem is tudom – nézett végig rajtam elgondolkodóan. – A fazonja nagyon tetszik, de színe valahogy nem illik hozzád. Neked szerintem fekete, vagy bordó árnyalat jobb lenne, esetleg egy halvány rózsaszín – sorolta a szerinte megfelelő árnyalatokat.

-          Értem – bólintottam rá. – Akkor mindjárt mutatom a másikat – egyeztem bele Anne döntésébe. Majd gyorsan magamra kaptam a bordó hálóinget, és kimentem benne.

-          Ez az, ez nagyon jól áll. Gyönyörű vagy, mami – mondta kislányom elégedetten. – Most próbálj egy rózsaszínt – fűzte még hozzá.

-          Igenis – szalutáltam.

Majd visszasiettem a fülkébe. Közben pedig hallgattam, ahogy Anne kritizálja Alice-t, vagy Esmét, vagy éppen dicséri őket. Már nem is tudom, hogy mióta próbáltunk, amikor kintről hangos nevetés hallatszott. Anne hahotázott, és Gabriel is vele nevetett. Már éppen ki akartam dugni a fejem, hogy megkérdezzem Gabrielt, miért hagyta el a játszóházat a kérésem ellenére, de hirtelen a próbafülke falán találtam magam.

-          Már megint elképesztően dögös vagy, baby – mondta szerelmem, miközben a falhoz préselt.

-          Drágám, ezt nem kéne itt – haraptam az ajkamba. – A gyerekek is itt vannak – fűztem még hozzá.

-          Már nem, Alice és Esme a megbízásomból elvitte őket fagyizni – kezdte el húzkodni a szemöldökét.

-          Emmett, itt nem lehet – szóltam rá. – Emberek vannak körülöttünk, és nem lenne túl jó ötlet itt törni-zúzni, mert azonnal rájönnének, hogy nem vagyunk éppen hagyományos család.

-          Na és ki mondta, hogy csak törve-zúzva tudunk szeretkezni? – gördítette le a hálóingem pántját. – Én még emlékszem, hogy milyen volt, amikor te ember voltál, én pedig még vámpír – húzta végig a nyelvét a nyakamon.

-          Emmett, ezt nem kéne – suttogtam halkan.

-          Nem kéne, de ez nálunk nem jelenti azt, hogy nem fog megtörténni – húzta fel a hálóing alját, majd a lábaimat a csípője köré tekerte. – Néhány perc az egész. Csak egy gyors tűzgyújtás, senki sem fogja észrevenni – tapadt az ajkaimra.

Én pedig nem ellenálltam tovább. A lényem egy távoli része tisztában volt vele, hogy ez őrültség, de mégis izgalmas ötlet volt, hogy itt, egy nyilvános helyes vagyunk elbújva. Ez a szeretkezésünk most nem volt vad, és szenvedélyes, mint általában, hanem gyengéd, és lassú, mint amilyen emberkoromban volt mindig. Néhány perccel később pedig Emmett ajkaiba fojtottam az elégedett sikolyaimat, míg Emmett halkan felmorgott, és ő is elengedte magát.

-          Ez már nagyon hiányzott – nyalta meg a száját kajánul.

-          Nem mondom, hogy nem esett jól – mosolyodtam el én is. – Viszont még ki kell csempésznünk téged a fülkéből, hogy az emberek ne fogjanak gyanút.

-          Mindjárt jön a felmentő sereg – tette le finoman a lábaimat, majd gyorsan rendbe szedte magát.

-          Hölgyem, kérem, segítene – hallottam meg Gabriel csábító hangját. Úgy tűnik, hogy összebeszélt az apjával, mert, amikor így beszélt, akkor minden felnőtt, és fiatal nő elolvadt tőle. Ez volt a behízelgő hangja.

-          Miben segíthetünk fiatalember? – kérdezték azonnal legalább négyen.

-          Most lépek le – kacsintott rám.

Majd magamra hagyott a fülkében. Én pedig gyorsan összeszedtem magam, és a választott hálóingekkel együtt a pénztárhoz siettem. Szinte biztos voltam benne, hogy valaki gyanút fogott, vagy akár észre is vette az Emmettel történt kis akciónkat, de mégsem viselkedett furcsán senki. Talán sikerült volna észrevétlenül szerelmeskednünk abban az apró fülkében? Még az is lehetséges, hiszen elég halkak, és óvatosak voltunk.

-          Ennyi? – kérdezte szerelmem döbbenten. – Három hálóing? Ez nem lesz sokáig elég – csóválta meg a fejét Emmett. – Kisasszony, kérem, hozzon még három garnitúrát ugyanezekből – kacsintott az eladóra. Aki azonnal pirulva rohant el a kért hálóingekért.

-          Emmett, mit művelsz? – húztam fel a szemöldököm.

-          Először is, három hálóing az semmi, két nap alatt széttépem – kezdte el számolni az ujjain. – Másodszor, nagyon megtetszett nekem ez a boltocska, úgyhogy gondoltam hagyhatunk itt egy kicsit nagyobb összeget is – mondta határozottan. – Harmadszor pedig, ritkán jövök veletek vásárolni, úgyhogy most nagyon szeretném kiélni magam – mondta határozottan.

-          Kisasszony, legyen öt mindegyikből, és még kettő smaragdzöld is – szóltam a hölgy után.

-          Igen, asszonyom – válaszolta azonnal az eladó. Majd mosolyogva emelte le a többi hálóinget is a vállfákról.

-          Ez a beszéd, baby – csapott finoman a fenekemre.

-          Jasperrel minden rendben volt? – kérdeztem hirtelen. – Mármint a vadászattal nem volt gond? – kérdeztem suttogva.

-          Nem, minden rendben volt, azt leszámítva, hogy már nagyon szomjas volt szerencsétlen – súgta vissza Emmett.

-          Miért nem vadásztak Alice-szel út közben? – kérdeztem kíváncsian.

-          Mert Jasper szeretné, hogyha fejlődne az önuralma, ezért próbál minél ritkábban vadászni – válaszolta kedvesem.

-          Értem, ez jó ötletnek tűnik – biccentettem rá.

-          Igen, Edward szerint is az – bólintott rá Emmett. – Na és persze én is így szoktam hozzá az önuralomhoz.

-          Igen, biztosan sikerül neki – egyeztem bele.

-          Adhatok még valamit? – kérdezte az eladólány.

-          Mindegyikhez harisnyakötőt – vágtuk rá egyszerre Emmettel. Majd mindketten kuncogni kezdtünk.

-          Rendben – válogatta ki a lány a hozzá tartozó kiegészítőket. Ezután Emmett kifizette a ruhákat, majd kézen fogva léptünk ki az üzletből, hogy megkeressük a többieket, és elvigyük a lányunkat és Gabrielt is vásárolni…