The Beauty and the Bear - 88. fejezet

88. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Vigyorogva feküdtem szerelmem karjaiban. Ugyan volt egy kis kificamodásom a csuklómban a pofon miatt, de ez a vad, és heves szeretkezés mindenért kárpótolt. Egyszerűen csodálatos volt ez az együttlét Emmett és köztem. Bár azért próbáltuk visszafogni a hangunkat, hiszen mindenki itt volt. Ráadásul Carlisle még így is valószínűleg mindent hallott. El is gondolkodtam rajta, hogy nem helyes, amibe belevágtunk, de egyszerűen nem volt megállás. Emmett annyira heves és gyengéd volt egyszerre, hogy semmi erőm nem maradt az ésszerű gondolkodásra.

-         Az én kis feleségem talán még nem merült ki? – fordította maga felé az arcomat. – Pedig azt hittem, hogy elég hatásos voltam.

-         Az nem is kifejezés – nyújtózkodtam ki, mint egy jóllakott kiscica.

-         Akkor miért nem alszol? Késő éjjel van már – nézett rám gyengéden.

-         Igen, tudom, de olyan jó itt feküdni a karjaidban. Hallgatni a szívverésed, ahogy először hevesen dobog, szinte majd kiugrik a helyéből, azután pedig egyre lassabb ütemet diktálva megnyugszik, és újra felveszi a saját ritmusát – simultam még jobban a mellkasához. Szerettem ezt a hangot. Mindennél szebb volt.

-         Még hallgathatod eleget, amíg végleg meg nem áll száz éves korunkban – mondta nevetve.

-         Igen, csodálatos lesz az együtt töltött idő – bólintottam rá.

Egészen biztosan csodálatos lenne itt maradni, és együtt megöregedni, azután pedig, amikor eljön az ideje, akkor együtt elaludni az ágyban, és többé fel sem ébredni. Nehéz elképzelnem Emmettet, mint békésen üldögélő öregurat, de egészen biztos vagyok benne, hogy még akkor is imádnánk egymást.

-         Az egyszer biztos, de most már aludjunk, mert én bizony kimerültem – sóhajtotta Emmett.

-         Nahát, csak nem sikerült kifárasztanom a vidék bajkeverőjét? – húztam fel a szemöldököm.

-         Ami azt illeti, még a vidék bajkeverőjének is szüksége van pihenésre miután vagy négyszer elégedetté tette az asszonyát – kacsintott rám.

-         Jól van, elismerem, hogy csúcsteljesítményt nyújtottál – mondtam nevetve. – Bár a csúcsokat mindig meg kell dönteni – simítottam végig a mellkasán. – Holnap megpróbáljuk újra? Akkor már öt szerelmeskedést kellene kibírnod – kezdem el húzogatni a szemöldökömet, ahogy ő szokta.

-         Te ne tanuld tőlem el a hülyeséget, baby – csapott finoman a fenekemre. – Most pedig alvás, mert ahogy Anne babát ismerem reggel már itt fog tombolni a tejért, ami jár neki – mondta szerelmem határozottan.

-         Igen, ez több, mint valószínű – bólogattam hevesen.

Ha kell, akkor elkúszik idáig, aztán bekúszik az ágyba, és elveszi, ami kell neki. A kisasszony nagyon határozott, hogyha a pocakjáról van szó. Ezt a tulajdonságot valószínűleg az apukájától örökölte.

-         Jó éjszakát, kicsim – nyomott gyors csókot a számra. Majd néhány pillanattal később már aludt is.

-         Szeretlek – nyomtam puszit a mellkasára. Azután pedig kényelmesen elhelyezkedtem a mellkasán, és engem is elnyomott az álom.

Miután elaludtam ismételten a megszokott kép tárult elém, és én már jó barátként üdvözöltem Nathan szobáját, és benne barátaimat. Most is, mint az utóbbi időben mindig, szomorúan néztek rám, márpedig én boldog arcok emlékét szeretném magammal vinni.

-         Na, ne legyetek már ilyen savanyúak, még van egy éjszakánk mielőtt még kimondom a döntést. Szerelmemmel és Anne-nel pedig még két közös napunk van. Mit kívánhatnék még? Vagyis, persze, tudom, hogy mit kívánhatnék még, de akkor is, ez több, mint amiről valaha álmodtam, és boldogan fogok visszatérni az eredeti valóságomba, hogyha magammal vihetem ennek a boldog életnek a lehetőségét. Na és ki tudja, talán egyszer még valóra válhatnak az álmaim. Mi van, hogyha egyszer mégis sikerül valahogy, és teljesülnek az álmaim? Azt hiszem, hogy most már egészen máshogy látom a világot – mondtam mosolyogva.

-         Tetszik a bizakodó és boldog Rosalie Hale – mosolyodott el Nadine.

-         Tulajdonképpen nekem is – kezdett bele Nathan. – Bár nem értelek – folytatta aztán. – Én, személy szerint nem lennék boldog a tudattal, hogy lehettem volna őrülten boldog is. Én nem ezt választanám, talán még akkor se, hogyha tisztában lennék vele, hogy úgy lenne a helyes.

-         Ugyan már, Nathan, ne is mondj ilyeneket, mind tudjuk, hogy te is helyesen cselekednél, még akkor is, hogyha az nehéz lenne. Hiszen egyszer már megtetted – mondtam határozottan.

-         Igen, helyesen döntöttél akkor, amikor… tudod, szóval akkor is azt tetted, amit kellett – mondta Nadine határozottan.

-         Nem biztos, hogy megtettem volna, hogyha tudtam volna, hogy mi lesz a következménye – vágta rá Nathan.

-         Szerintem viszont megtetted volna, elég, ha mi hiszünk benned – szorítottam meg a kezét. – Na de, hol is tartunk az utunk során? – kérdeztem idegesen.

-         Nessie és Jacob következik – mondta Nadine határozottan.

-         Akkor menjünk, szeretném látni, hogy hogy vannak – mondtam határozottan.

-         Rendben, akkor már indulhatunk is – ölelte át mindkettőnk derekát Nathan.

Majd egy szempillantás alatt La Push partjainál találtam magam. Nessie behunyt szemmel állt a naplementében, miközben a hatalmas, kerek pocakját simogatta.

-         Vajon merre járhattok most? – suttogta halkan a nap felé. – Remélem, hogy nem esett semmi bajotok. Egyszer látnotok kell a kisbabánkat. Tudnotok kell, hogy boldog vagyok. Megtanultam írni, olvasni és számolni is. Minden éjjel biztonságban hajtom le a fejem a párnámra, egy meleg, kényelmes ágyban. Olyan életem van, amire mindig is vágytam, és amilyet ti is adni akartatok nekem, de mégis annyira hiányoztok. Nélkületek nem teljes ez az élet. Szükségem lenne rátok. Látnotok kellene, hogy boldogok vagyunk – gurult le egy könnycsepp a szeme sarkából.

-         Kicsim, tudod, hogy nem szabad felizgatnod magad – szorította magához Jacob gyengéden. – Bella van a vonalban – nyújtotta át mosolyognod a telefont.

-         Anya – kapta ki a kezéből azonnal. – Hol vagytok? Hogy vagytok? – kérdezte izgatottan. – Afrikában? Hogy kerültetek oda? – kerekedtek ki a szemei. – Mindegy is. A lényeg, hogy jól vagytok mindannyian – mondta boldogan. – A pocakom? Hatalmas, már hetek óta megállás nélkül rugdalózik. Igazi kis vasgyúró, akár kisfiú lesz, akár kislány – mosolyodott el Nessie. – Apát? Hát persze, add őt is. Mindenkit puszilok, nagyon szeretlek titeket – mondta határozottan. – Apa? Igen, nagyon jól bánik velem – bólintott rá Renesmee. – Ne hívd már korcsnak légy szíves, igen, a tenyerén hordoz – mondta határozottan. – Jaj, apu – szusszantott Nessie. – Nem, nem mindig tudom, hogy mikor viccelsz, mert a férjemet állandóan gúnynevekkel illeted a telefonban – vörösödött el Nessie. – Jól van, tudom, hogy nem gondolod komolyan, de néha nagyon komolyan hangzik. – Én is nagyon szeretlek titeket, mindenkit – mondta mosolyogva. – Steve-t? Az meg kicsoda? – kérdezte döbbenten. – Micsoda? A nagyival van? Komolyan mondod? – sikkantott fel Nessie. – Istenem, mondd meg neki, kérlek, hogy gratulálok – mondta unokahúgom elképedve. – Nekem is nagyon hiányoztok. Akkor a jövő héten újra várom, hogy hívjatok. Kérlek, nagyon vigyázzatok magatokra – mondta aggódva. – Igen, szia – mondta Renesmee határozottan. Majd bontotta a vonalat.

-         Jó hírek? – kérdezte Jacob reménykedve. Bár Nessie arcáról sütött a boldogság, tehát nem lehettek túlságosan rosszak a fejlemények.

-         Igen, jól vannak. A Volturit egyenlőre elvesztette a nyomukat. Alice néni könnyebben látja a jövőt, amióta mi itt vagyunk. Esme nagyit pedig egy Steve-n nevű vámpír próbálja ostromolni. Egyenlőre, még nem biztos magában a nagymama, hiszen még mindig viseli a nagyapától kapott gyűrűt, de Steve jó úton jár. Apa szerint Esme már táplál iránta gyengéd érzelmeket. Steve egyébként vegetáriánus vámpír. Esme kedvéért váltott életmódot. Azt hiszem, hogy ez már csak jelent valamit – lelkesen Renesmee.

-         Az már egyszer biztos – bólintott rá Jake.

-         Ráadásul a család többi tagja is nagyon jól van. A Volturi pedig egyszer csak feladja a keresést – mondta bizakodva.

-         Nocsak, az én kis angyalom azt hiszem, hogy ma valami nagyon pozitív hozzáállást kapott valakitől – mondta Jacob boldogan.

-         Ezek mindenképpen derűs hírek, és én nagyon örülnék, hogyha a nagyi is elengedné most már a gyászt. Már több, mint harminc éve, hogy a nagyapát megölték. Eleget gyászolt. Sőt, még talán sokat is. Carlisle soha nem akarta volna, hogy fájdalmai legyenek miatta – mondta Nessie határozottan.

-         Ebben én is egészen biztos vagyok  - puszilt Jake unokahúgom nyakába. – Na és, hogy vannak ma az én szépségeim? – kérdezte gyengéden. Majd finoman végigsimított Nessie gömbölyödő pocakján.

-         Egészen jól, ma hagyott enni rendesen végre – mondta boldogan.

-         Egyáltalán nem volt rosszulléted? – kérdezte Jacob gyengéden.

-         Nem, még egy egészen kicsit sem – mondta Renesmee büszkén.

-         Ezt már szeretem – simított végig kedvese arcán, majd gyengéd csókot nyomott a szájára.

Őszintén szólva sosem kedveltem Jacobot igazán, de el kell ismernem, hogy tényleg odavan Nessie-ért, és így már akármennyire is szeretném nem kedvelni, mégis úgy rézem, hogy kedvelnem kell. Hiszen, nem ő tehet róla, hogy farkasnak született, de ha ez a tény megmenti az unokahúgomat, és megmenti a család többi részét is, akkor nem érdekel, hogy az, ami.

-         Nem is olyan sötét ez a jövő, mint ahogy azt elsőre hittem – mosolyodtam el egy pillanatra.

Hiszen, Renesmee végre boldog. Alice a legjobb, aki vigyázhat a család többi részére. Az egyetlen hiba az, hogy nem együtt vannak. Együtt kellene boldognak lenniük. Na és persze, Esme nyilván Carlisle mellett volt a legboldogabb. Bár azon nem csodálkozom, hogy egy másik vámpír képes lenne fogadott anyánkért bármit megtenni, hiszen ő egy igazi tünemény. Soha nem találkoztam még létem során nála tisztább, és gyengédebb teremtménnyel.

-         Annyira talán nem – biccentett Nadine. – Talán megváltozott a döntésed? – kérdezte kíváncsian.

-         Azt azért nem mondtam. Nem hiszem, hogy képes lennék mindennek kitenni a családomat. Hiszen, végső soron így mégsem tökéletesen boldogok, holott azok lehetnénk. Úgy lesz a legjobb, hogyha visszamegyek a saját világomba. Most már tudom, hogy mindennek így kellett történnie. Nem véletlenül talált rám Carlisle. Oka volt annak, hogy így értem véget. Mármint, hogy az lett az új kezdetem, ami eredetileg lett. Most már tudom, hogy nekem hol a helyem – mondtam határozottan. – A családomnak nagyobb szüksége van rám, mint valaha is gondoltam volna. Talán mégis különleges vagyok egy icipicit még akkor is, hogyha nem vagyok képes rá, hogy saját gyermekem lehessen. Mindig is azt hittem, hogy üres az életem, egészen addig, amíg nem segítettem Bellának, hogy végre gyereksírás tölthesse be a Cullen villát. Így viszont, hogyha visszagondolok, és látom az alternatívát, úgy érzem, hogy nagyon is helyesen tették az égiek, hogy engem Carlisle útjába sodortak. A saját életem sokkal szebb lett így, hogy tudom, „mi lett volna, ha” – mondtam mosolyogva.

-         Most értetted meg a lényeget – jelent meg hirtelen Gabriel. Még csak egyszer találkoztunk, de mégis tudtam, éreztem, hogy ő megért engem.

-         Igen, azt hiszem, hogy már értem, hogy mitől volt szép az életem ott, ahol eddig éltem – mondtam határozottan.

-         Most egy olyan lépést tettél, amitől az egész életed megváltozik – szorította meg a kezem.

-         Igen, én is úgy hiszem, hogy az emlékeim segítségével, amelyeket nektek köszönhetek, így már egészen más fényben fogom látni a világot – bólintottam rá.

-         Akkor tehát két nap múlva visszatérsz? Hazamész? – kérdezte Gabriel.

-         Igen, most már biztos vagyok benne, hogy visszatérek – vágtam rá azonnal. Mire hirtelen egy sötét aura jelent körülöttem, ami hirtelen ezer és ezer darabra robbant szét, én pedig olyan tiszta és fényes lettem, amilyennek még soha életemben nem láttam magam. – Mi volt ez? – kérdeztem elámulva.

-         Ez volt az az érzés, ami miatt kétségek között vergődtél egész eddigi életed során, de most már semmi nincs, ami megakadályozná azt, hogy boldogan élhess – mondta Gabriel mosolyogva.

-         Köszönöm – néztem rájuk hálásan.

Olyan érzés volt, mintha egy hatalmas kőszikla omlott volna le rólam. A saját gyermek további létem során is hiányozni fog, ez egészen biztos, de már van valami, amibe kapaszkodhatok. Az emlékek folyamatosan velem lesznek, és így mindig boldog leszek. Mindig tudni fogom, hogy helyesen döntöttem.

-         Boldogan, Rosalie – ölelt meg Gabriel egy pillanatra. – Te sokkal különlegesebb lény vagy, mint amilyennek hittelek – mondta komolyan. – Figyelni fogjuk a jövőd alakulását a jövőben is – szorított meg még egyszer. Azután pedig egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Ez furcsa – húztam össze a szemöldököm.

-         Mire gondolsz, mi a furcsa? – kérdezte Nathan döbbenten.

-         Ezekiel is hasonló szavakkal távozott, és ő is ugyanígy megölelt. Ez valami égi szokás? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nem éppen – rázta meg a fejét Nadine. – Ami azt illeti, te vagy az első lelkem, aki iránt ekkora érdeklődést mutatnak – mondta határozottan.

-         Nos, ez azt hiszem, hogy mindenképpen hízelgő rám nézve – húztam ki magam büszkén.

-         Igen, mindenképpen jó jel – bólintott rá barátnőm. – Viszont most azt hiszem, hogy ideje visszamennünk a testedbe, mert Emmett ébredezik, és Anne is elkezdett kúszni a szülei felétek.

-         Hihetetlen, hogy képes mindig észrevétlenül kiszökni anyáék szobájából. Kis rosszcsont – mondtam kuncogva.

-         Valóban az – vigyorodott el Nathan is. – Elképesztő, hogy ilyen életrevaló, és eleven – fűzte hozzá elgondolkodva.

-         Igen, tényleg ilyen kis határozott már most, de ezt azt hiszem, hogy az apukájától örökölte – vágtam rá elégedetten.

-         Hát, te tényleg nem vagy elég izgága – biccentett Nathan nevetve.

-         Na, ezt majd ma éjjel megbeszélitek, de most már itt az ideje, hogy Rosalie visszakerüljön a családjához – mondta Nadine határozottan. Majd megfogta a kezemet, majd egy szempillantás alatt visszatett a testembe.

Ahogy kinyitottam a szemeimet, és felnéztem, már el is kellett mosolyodnom. Kislányom hatalmas mosollyal az arcán mászott felém, amikor pedig meglátta, hogy ébren vagyok hangos kacagásba kezdett. Azután pedig hirtelen leült, és a két kis kezével felém nyújtózkodott.

-         Hát itt a mami szeme fénye? – kérdeztem tőle boldogan. – Csak nem éhes az én angyalkám? – siettem oda hozzá, hogy felkapjam. Ő pedig azonnal húzni kezdte a hálóingem felső részét ezzel is jelezve, hogy mit szeretne.

-         Csak nem kiszökött az én okos kislányom már megint? – kérdezte Emmett nevetve. Mire Anne a két kis kezét a szeme elé tette, majd hirtelen elhúzta onnan, és kacagásba kezdett. – Ez az, nagyon okos kislány vagy. Apu jól megtanította neked az eltűnés művészetét.

-         Nem mondod, hogy megmutattad neki, hogy hogyan szökjön ki anya szobájából? – néztem rá döbbenten.

-         Még szép, hogy megtanítottam rá, hiszen reggel már korán éhes, így pedig tudja, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy eljusson hozzád – mondta boldogan.

-         Emmett, a kicsik ilyenkor sírnak, és akkor a nagyik átviszik őket a mamájukhoz – magyaráztam a fejemet csóválva.

-         Ma…ma – nézett rám kislányom a hatalmas szemeivel.

-         Jézusom – kaptam a szám elé a kezem. – Hallottad? – kérdeztem meghatottan.

-         Hallottam bizony – ölelt át minket Emmett. – Kimondta a világ legfontosabb szavát – nyomott puszit a kis fejecskéjére. – Most pedig mondd szépen, hogy pa…pa – tagolta neki kedvesem.

-         Papapapa – kezdett bele Anne.

-         Ezt már nevezem – kapott lányunk még egy puszit. Én pedig a boldogságtól meghatottan kezdtem halk sírásba. Most kaptam meg életem legcsodálatosabb emlékét. Azt hiszem, hogy ezt a pillanatot akkor sem felejteném el, hogyha ki akarnák törölni az emlékezetemből…

The Beauty and the Bear - 87. fejezet

87. fejezet

(Nadine szemszöge)

Még mindig tanácstalanul álltunk kedvesemmel a tanács előtt. Legnagyobb megdöbbenésemre egyhangúan beleegyeztek, hogy Rose megtarthassa az utazásról való emlékeit, hogyha így dönt. Még Gabriel is beleegyezett, de az, amit azután mondott nekem nem hagyott nyugodni. „Az emlékezés néha fájdalmasabb, mint a felejtés.” Visszhangzottak fejemben a szavai. Hogyan értette ezt? Persze, ha elfelejt mindent, akkor onnan folytatja az életét, ahonnan abbahagyta, de ha emlékszik, akkor szép dolgokat vihet magával. A terhesség örömét, amit soha nem lesz módjában átélni vámpírként. Az anyaság örömeit, amikor a saját, vérszerinti gyermekét tartotta a karjaiban. A szerelem szépségét és gyengédségét, amit Emmettel élt ált emberként. A szüleivel való együtt töltött időt. Nagyon sok dolog ez, amit, ha nekem kéne döntenem, akkor boldogan megtartanék magamnak. Hiszen, soha nem lesz módja még egyszer ezeket a dolgokat átélni.

-         Nadine? Jól vagy? – kérdezte Nathan idegesen.

-         Hát persze, hogy jól, miért? – fordultam felé azonnal.

-         Mert már fél órája meredsz a tanács hűlt helyére – vágta rá.

-         Én csak elgondolkodtam Gabriel szavain – magyaráztam halkan.

-         Nos, ami azt illeti, kétségkívül nem mondott ostobaságot, de én még mindig ott tartok, hogy ezt a döntést Rose-nak kell meghoznia. Egyébként pedig még az is lehet, hogy inkább itt marad.

-         Én nem hinném, hogy ezt tervezné – ráztam meg a fejem.

-         Miért nem? Itt boldog. Megtalálta önmagát, újra rátalált a családjára, mire vágyhatna még? Édesanya és feleség, megvan benne a lehetőség, hogy ősz hajú, idős néniként elaludjon és ide kerüljön közénk a szerelmével együtt. Szerinted mi lehetne még ennél is csábítóbb egy emberi lény számára? – kérdezte Nathan komolyan.

-         Csakhogy Rose mérlegelni fogja azt is, ami a családjával történik az ő hiánya nélkül – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Mérlegelni fogja, de ki hibáztatná, hogyha mégis a számára legmegfelelőbb utat választaná, és nem pedig a családja számára legmegfelelőbbet? Az ember gyarló lény. Én is hibáztam életemben éppen eleget, ezért is hagytál el engem idő előtt. Rose is meghozhatja a saját döntéseit, és a saját hibáit is.

-         Szerinted talán hiba, hogy boldog akar lenni? – kérdeztem indulatosan.

-         Nem, én nem azt mondtam, hogy hiba – vágta rá azonnal. – Csupán azt mondom, hogy egy egész családhoz képest az egyén vágyai elenyészőek.

-         Az egyén mindig is fontos szerepet tölt be, akkor is, hogyha egy család része, és akkor is, hogyha magányosan tengeti az időt, ami megadatott – mondtam határozott hangon.

-         Az egyén valóban fontos, de a család az egyének egyvelege, így a több egyed alkot egy egész egységet – magyarázta Nathan.

-         Lényeg a lényeg, hogy Rosalie fogja meghozni a döntést – sóhajtottam fel.

-         Nos, ebben azt hiszem, hogy határozottan kiegyezetünk – biccentett szerelmem. – Nem könnyű veled vitába szállni – állapította meg vigyorogva.

-         Te sem vagy egyszerű eset – kuncogtam fel. – Amennyire emlékszem, ez régen is nagyjából így volt.

-         Igen, nagyon jókat tudtunk vitázni egymással, ez kétségtelen – egyezett bele azonnal.

-         Mindenesetre most van néhány óránk még, mielőtt Rose-hoz kell mennünk. Ha nem bánod, akkor meglátogatnám Kathy-t. Nagyon szeretném tudni, hogy hogy érzi magát. Még biztosan nagyon fáj neki a testvére elvesztése.

-         Nem, dehogy baj, menj csak nyugodtan. Én addig körbenézek, hogy mi a helyzet Rosalie-nál. Nem szeretném, hogyha Lucifer arrafelé legyeskedne, amikor nem figyelünk oda. Még a végén teljesen összezavarja szegény Rose-t.

-         Nem hiszem, hogy Lucifernek lenne erre bármilyen esélye, de azért menj csak nyugodtan. Sosem lehet tudni – bólintottam rá.

-         „Az ördög nem alszik”, ahogy mondani szokták – forgatta meg a szemeit Nathan.

-         Nos, ez sajnos tény – szusszantottam fel.

-         Mondd meg Kathy-nek, hogy üdvözlöm – nyomott puszit a számra kedvesem.

-         Megmondom, te pedig vigyázz Rose-ra – szóltam még utána.

-         Mint mindig – biccentett. Majd egy szempillantás alatt el is tűnt. Én pedig azonnal Kathy házához siettem, de amikor odaértem meg is torpantam. Az ablakból azonnal láttam, hogy Gabriel már megint Kathy házában van, és békésen teázgatnak. Sőt, Kathy még mosolyog is. A barátnőm végre újra mosolyog. Vajon, hogy csinálja ezt Gabriel? Honnan tudja, hogy mit szeret Kathy? Honnan ismeri minden egyes vágyát? Hogy képes folyamatosan mosolyt csalni barátnőm elgyötört arcára? Ki kell derítenem, hogy mi van köztük, vagy azt, hogy mi volt köztük, mert ez egészen biztosan nem véletlen.

-         Nadine – szakított ki Ezekiel hangja a merengésből.

-         Uram – hajtottam fejet előtte.

-         Mostanában elég sokat legyeskedsz a bátyám körül – kezdett bele Ezekiel.

-         Micsoda? Azt sem tudtam, hogy itt van. Én csak a barátnőmet szerettem volna meglátogatni. Eszembe sem jutott, hogy Gabriel megint itt lehet a házában.

-         Nadine, valamit meg kell értened – sóhajtott fel Ezekiel.

-         Én már értem, azt hiszem – mondtam határozottan.

-         Nem hiszem, hogy érted. Tudod a múltat olykor jobb, hogyha nem bolygatod. Látom rajtad, hogy mennyi kérdésed van Gabrielről, ezért most elviszlek magamhoz teázni, de elmesélem azt, amit tudnod kell, de ne kémkedj a testvérem után. Gabriel, bár nem könnyű természet, de tökéletesen hűséges a házhoz, és hozzád – mondta komolyan.

-         Nem kételkedtem Gabriel jólelkűségében – ráztam meg a fejem.

-         Értem, ezt örömmel hallom, de most akkor is eljössz velem teázni gyermekem – mondta határozottan. – Gabriel és Kathy most jobb, hogyha kettesben maradnak.

-         Ahogy kívánod, Ezekiel – hajtottam meg magam előtte.

-         Helyes, akkor már indulhatunk is. Epres teát készítettem elő, tudom, hogy az a kedvenced – mondta mosolyogva.

-         Na nem, mintha nem szeretnéd ezt te is – váltottam át tegezésbe. A teázásaink általában nagyon családias hangulatban teltek el.

-         Nem mondtam, hogy nem szeretem, de nekem még mindig a citrom a kedvencem, persze az eper a második – kacsintott rám mosolyogva.

-         Hát igen, jó az ízlésed, tudtam én ezt mindig is – viszonoztam a kacsintást.

Majd lelkesen besiettem a szobájába, amikor kitárta előttem az ajtót, és már helyet is foglaltam a megszokott helyemen.

-         Szóval – foglalt helyet előttem Ezekiel. Majd töltött mindkettőnknek egy csésze forró vizet. – A helyzet az, hogy Gabriel testvérem egy időben lázadó korszakát élte – kezdett bele a történetbe.

-         Lázadó korszakát? Gabriel? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Tudom, hogy ez első hallásra döbbenetesen hangzik, de akkor így volt – vágta rá azonnal.

-         Értem – bólogattam még mindig döbbenten. – Na és megtudhatom, hogy miből állt ez a lázadó korszak? – lettem kíváncsi.

-         Természetesen, hiszen ezért vagyunk itt – bólintott rá mentorom. – A fivérem egyszer ember akart lenni – vágta rá határozottan. Az én tüdőmben pedig bennakadt a levegő. Ember akart lenni? Gabriel? Ez eléggé hihetetlen.

-         Viccelsz? – kérdeztem mosolyogva. Ez nem lehet komoly.

-         Nem, ennek a fele sem tréfa gyermekem – rázta meg a fejét Ezekiel.

-         De hát, mindig azt mondja, hogy az emberek gyarló teremtmények, akik elpusztítják egymást, de nekünk mégis szeretnünk kell őket, hogy jobb legyen a világ.

-         Ezt mondja most már – javított Ezekiel. – Egykor azonban rajongott az emberekért, és szerelmes volt a szerelem gondolatába is. Egyik nap pedig fogta magát, és úgy határozott, hogy itt az ideje lemenni az emberek közé, és megismerni őket, hogy tudjuk, mik, illetve kik élnek odalent. Csakhogy éppen a lehető legrosszabb pillanatot választotta, mert Lucifer akkortájt nagyon is fénykorát élte. Nagy mértéket öltött az éhínség, és a járványok. Az emberek szenvedtek és fohászkodtak.

-         Akkor miért vágyott Gabriel erre a létre? – döbbentem meg

-         Tudni akarta, hogy milyenek az érzelmek, milyen az, amikor éhségből eszik, vagy szomjúságból iszik valaki. Kíváncsi volt, ahogy mi mindannyian azok voltunk, és vagyunk.

-         Csakhogy ti nem hagytátok el a pozíciótokat – állapítottam meg.

-         Valóban nem, mert így döntöttünk, de Gabriel meg akarta ismerni a védenceinket, és ezért nem hiszem, hogy bárkinek is lenne joga elítélni – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Nekem eszem ágában sem volt elítélni. Ezt csupán egy ténymegállapítás volt. Elnézést, hogyha félreérthetően fogalmaztam.

-         Semmi gond – biccentett mentorom azonnal. – Tehát, Gabrielt legyőzte a kíváncsiság, és mi hiába akartuk, hogy visszatérjen, talált ott egy leányt. Valakit, aki a tökéletes lény volt a számára. Egy lányt, aki az igaz szerelem szépségével szerette őt, és ő is viszont szerethette a másikat.

-         Ha most azt fogod mondani, hogy ez a lány Kathy volt, akkor a padlón fog koppanni az álam, ez egészen biztos – kerekedtek ki a szemeim.

-         Akkor már koppanhat is – kuncogott fel Ezekiel.

-         De hát, Kathy soha nem mondta nekem, hogy Gabriel, és ő…

-         Azért, mert Kathy nem is tudja, hogy Gabriel és ő valaha nagyon is szerelmes volt a testvérembe. Gabriel törölte az emlékeit, hogy ne fájjon neki az elválás, amikor a fivérem úgy határozott, hogy a világ érdekében visszatér hozzánk – magyarázta a helyzetet. – Bármennyire is fájt a testvéremnek, hogy el kell hagynia az imádott nőt, akkor is megtette, hogy a világ megmeneküljön Lucifer ámokfutásától. Viszont Kathy-t soha, de soha nem felejtette el. Ő maga fogadta őt, amikor megérkezett a kapuinkhoz, és ő maga készített neki házat Kathy ízlése szerint. Azonban Gabriel úgy döntött, hogy jobb lesz Kathy számára, hogyha az igazságot nem mondja el neki, hanem meghatja őt abban a boldogságban, amit a nővérével való újratalálkozás okozott neki.

-         Ez igazi szerelem – mosolyodtam el.

-         Gabriel nagyon tud szeretni – mondta Ezekiel határozottan. – Nem is gondolnád, hogy az öcsémben mennyi érzelem van. Csak nem szereti kimutatni azóta az eset óta. Nem képes újra kinyitni a szívét. Habár, ahogy mostanában Kathy-vel viselkedik ez több, mint megnyílás.

-         Na és egy angyal nem lehet együtt egy égivel? Én, mint főangyal nem vagyok eltiltva Nathantől, aki a Végzet Angyala lett. Akkor egy égi nem választhat magának közülünk valakit? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nem, Nadine. A ti szerelmetek csak erősíti az angyalok szövetségét. Viszont, hogyha egy égi dönt úgy, hogy egy angyalt választ, akkor az égit le kell fokozni, de akkor az ég megint meggyengül, és Lucifer garázdálkodhat. Azt pedig a testvérem biztosan nem fogja hagyni. Túlságosan mély nyomott hagyott benne a sok szenvedés, amit a kis kihágásával okozott. Kathy soha nem fogja megtudni, hogy mi történt, és te sem fogod elmondani neki, mert megtiltom. Egyébként is azt szolgálja a barátnőd érdeke, hogy ne okozz neki fájdalmat. Miért kéne bántanod őt az emlékekkel? – nézett rám kérdőn.

-         Nem biztos, hogy bántanám őt az emlékekkel, de természetesen nem fogok visszaélni a bizalmaddal – mondtam határozottan.

Nem akarok beleavatkozni Gabriel ügyébe. Most már kezdem érteni, hogy miért nem tetszett neki, hogy Rose-t választottam. Hogyha Rosalie nem a saját világát éli, ahová az ég terelte, akkor elveszíthetünk néhány lelket, mert a Cullen klán elveszítheti a hitét az élet szépségében, hogyha így kell élniük, ahogy jelen állás szerint élnek. Az én hibámból kiábrándulhat az égből a legnagyobb vegetáriánus vámpírcsalád. Az elsők, akik megtagadták Lucifert.

-         Látom az arcodon, hogy megértetted hát, hogy miért döntöttünk úgy, hogy Rose kegyetlen és fájdalmas véget érjen ott, abban a sikátorban – nézett rám bocsánatkérően.

-         Igen, azt hiszem, hogy most már mindent értek – bólintottam rá. – Bár jobb lett volna, hogyha szóltok erről, mert akkor nem hoztam volna ide Rose-t, hogy utána visszavigyem az eredeti valóságába, hogy a szép emlékek egy örökkévalóságon át kínozzák.

-         Ami azt illeti, kivételesen mind a három égi egyetért veled abban, hogy a világ nem csak fekete vagy fehér, hanem lehet itt-ott kicsit szürke is – kacsintott rám.

-         Ezt, hogy érted? – kérdeztem értetlenül.

-         Időben rá fogsz jönni, illetve rá fogtok jönni. A jövő már körvonalazódik – mondta sejtelmesen.

-         Én, attól tartok, hogy nem értek semmit – kezdtem el hevesen gondolkozni.

-         Nem baj, elég, hogyha én értem. Sajnos nem segíthetek neked, de tudom, hogy eszedbe fog jutni a megoldás még Rosalie történetének vége előtt.

-         Ötletem sincs, hogy miről beszélsz – csóváltam meg a fejem tanácstalanul.

-         Nem baj, bőven elég, hogyha én értem, hogy miről beszélek – nevetett fel.

-         Utálom, amikor ezt csinálod – hörpintettem fel a maradék teámat morcosan.

-         Én viszont imádom, amikor elgondolkodóból ilyen morcossá változol – koppintott az orromra. – Na, indulj, menj dolgozni, főangyal, de tartsd a szád, különben nagyon megbánod – fűzte még hozzá szigorúan.

-         Megőrzöm Gabriel titkát, esküszöm – hajtottam meg magam. Majd egy szempillantás alatt visszagondoltam magam a szobámba, ahol Nathan kényelmesen heverészet az ágyunkon.

-         Szia – vigyorgott rám.

-         Szia – viszonoztam a mosolyát. – Neked most éppen nem Rosalie-ra kellene vigyáznod? – kérdeztem csípőre tett kézzel.

-         Ez volt az eredeti tervem, de mikor odaértem éppen el voltak foglalva Emmettel. Ami az illeti, úgy éreztem, hogy több, mint illetlenség lett volna megfigyelnem őket, amikor szó szerint tépték le egymásról a ruhákat. Egészen hasonlítottak a vámpír önmagukra, legalábbis hevességben. Bár azt szokták mondani, hogy a békülős szexnél nincs is jobb a világon – kezdte el húzkodni a szemöldökét.

-         Na várj csak, akkor én nagyon lemaradtam valamiről – vontam fel a szemöldököm. – Min veszett össze Rose és Emmett? – kérdeztem kíváncsian.

-         Igazából, bármennyire is megdöbbentő, de Edwardon – válaszolta azonnal.

-         Edwardon? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Igen, a Cullen család ideért, és Edward elcsípte Rose egyik gondolatát, ami igencsak árulkodó volt a fogadott fivére számára. Ezért Rosalie lefagyott egy pillanatra, Edward pedig azért bámulta őt, amit gondolt, és hát Emmett félreértette a szituációt. Ebből kerekedett ki a vita, amiből aztán lett egy kis csetepaté, végül pedig egy gyors kezelés után, egy hatalmas, nagy békülés – magyarázta Nathan.

-         Még mindig nem értem teljesen ezt az egészet, de a Cullen klánnak nem kellene itt lennie – mondtam határozottan.

-         Hogy érted, hogy nem kellene itt lenniük? – döbbent meg szerelmem.

-         Még nem kellene itt lenniük – vágtam rá.

-         Mi az, hogy nem kellene itt lenniük? – kérdezett vissza.

-         Még lett volna néhány évük Rochesterben – állapítottam meg. – Mármint így, hogy nem ők találtak rá Rose-ra, így megváltoztak a körülmények.

-         Ugyan, ez csak egy véletlen – legyintett kedvesem. – Egyébként is, a jövő képlékeny. Talán valamiért úgy határoztak, hogy itt az ideje a távozásnak. Nem hiszem, hogy túl nagy jelentőséget kéne tulajdonítanunk az esetnek.

-         Talán nem, de azért majd utánanézek, hogy mi történt – mondtam határozottan.

-         Rendben van, édesem, de te is tudod, hogy a lehetőségek száma végtelen. Talán valami erre terelte őket.

-         Lehetséges. Végül is, valóban rengeteg lehetőség van – rántottam meg a vállam. Végső soron a jövő valóban mindig változik…  

The Beauty and the Bear - 86. fejezet

86. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Miután felébredtem Emmett azonnal éhesen támadt rám. Persze jó értelemben. Nagyon élveztem, hogy a libidója mit sem változott vámpírságához képest. Éjjel-nappal képes lett volna szeretkezni velem, és ez kifejezetten jól esett. Sőt. Én magam is így voltam ezzel a kérdéssel.

-         Ne haragudj, hogy felkeltettelek – simított végig a hátamon. – Na nem, mintha bánnám, hogy így történet – vigyorodott el kajánul.

-         Na persze, te kis kéjenc – böktem mellkason.

-         Mintha neked nem tetszett volna a helyzet. Az egész erdő hallotta a sikolyaidat, és az elégedett nyögéseidet – kezdte el húzogatni a szemöldökét.

-         Nem tagadom, hogy élveztem – adtam meg magam. Úgysem fog nyugton maradni, ameddig be nem vallom, hogy tényleg fantasztikus volt ez az ébresztő.

-         Na ugye – húzta ki magát büszkén.

-         Azért ne hízzon ennyire a májad, mert büntetésbe helyezlek – mondtam szigorúan.

-         Nem lennél képes így kitolni velem – vágta rá azonnal. Majd a fenekemre csapott egy aprót. Azután viszont hirtelen az erdő felé kapta a fejét, és felült a puskája után nyúlva.

-         Mi a baj? – szorítottam magamra a plédet.

-         Nem tudom, olyan érzésem van, mintha figyelnének – kezdte el az erdőt kémlelni.

-         Biztos vagy benne? – cikázott az én szemem is a fák között.

-         Általában megérzem, hogyha figyelnek, de ne aggódj, ez nem medve, és nem is állat, mert akkor Lucifer már elüldözte volna. Érdekes módon viszont, bárki is figyel minket. A lovam, mintha félne tőle. Nem akar a közelébe menni – magyarázta Emmett.

Ez viszont csak egyet jelenthet. Nem tévedtem tegnap. Vámpír van a közelben. Hiszen a ló tart tőle, és nem akar a közelébe menni. Úgy süvített végig az erdőn, mint egy árny. Vadászott, de nem ránk. Ezek szerint a családom tőlem függetlenül is ide jött tovább Rochester városából. Esme, Carlisle, és Edward itt vannak.

-         Talán csak egy átutazó volt, aki meglátott minket, és kíváncsiskodott – mondtam, amikor Emmett leengedte a puskáját.

-         Nem hiszem – rázta meg a fejét kedvesem. – Egy átutazó nem ugrik három métert felfelé egy fára – figyelt még mindig egy pontot. – Ez nem normális dolog. Elmegyünk innen, méghozzá most.

-         Emmett, Rose – vágtatott felén Lionel néhány pillanattal később.

-         Mi történt? – kérdezte Emmett azonnal.

-         Velem kell jönnötök – vágta rá. – Nincs idő magyarázkodni. Öltözzetek fel, és gyerünk. Nem várhatunk.

-         Történt valami Anne-nel? – pattantam fel idegesen. Majd egy szempillantás alatt felöltöztem.

-         Nem, Anne tökéletesen jól van. Az édesapád azonban kevésbé – vágta rá Lionel.

-         Mi történt? – kérdeztem félve.

-         Visszament Rochesterbe, hogy megvédje a becsületedet – kezdett bele barátunk.

-         Istenem – kaptam a szám elé a kezem.

Mondtam neki, hogy ne tegye ezt. Royce sokkal fiatalabb nála, és gyorsabb is. Apu nem egy párbajozó típus. Ha kétszer volt nála fegyver egész életében. Egyébként sem kellene már ilyesminek megtörténnie a mi korunkban.        

-         Mennyire súlyos? – kérdezte Emmett gondterhelten.

-         A jó hír, hogy ő nyert, Royce halott – mondta Lionel egy kis örömmel a hangjában. – A rossz az, hogy őt is eltalálta Royce lövése. A golyó csak súrolta ugyan, de nagyon rossz helyen. Ráadásul elfertőződött a seb. Próbáltam kitisztítani, és összevarrni, de nem javul. Azonban még van remény, mert jött egy nálam modernebb orvos is a városba, nála komolyabb orvosi felszerelések vannak. A feleségével és az öccsével jött – magyarázta Lionel. Hm… szóval Edward most Carlisle öccse. – Dr. Cullen már kezelésbe vette az édesapádat, de téged kéretett az apukád, úgyhogy muszáj volt jönnöm.

-         Már indulunk is vissza – vágtam rá azonnal.

Ez a legkevesebb, amit megtehetek az édesapámért. Akinek hiába mondtam, hogy ne legyen bolond. Értékelem, hogy megvédte az erényemet, de talán ez mégis túlzás volt. Annyit nem ért, hogy az életét kockáztassa. Hiszen itt senki nem nézett engem rossz nőnek a történtek után.

-         Gyere – kapott fel Emmett miután felöltöztem. Egy pillanattal később pedig már a lovunkon is ültem. – A holminkért majd visszajövök. Most az a lényeg, hogy minél előbb odaérjünk az édesapádhoz – mondta határozottan. Majd vágtázni kezdett Lionel után.

-         Biztosan jó kezekben van, apa, nincs miért aggódni – mondtam nyugtatóan.

Hogyha Carlisle vette kezelésbe, akkor nem eshet baja. Ő mindenkit a legjobb tudása szerint kezel a végsőkig. Ráadásul apa ismeri Dr. Cullent, ahogy Rochesterben mindenki, így egészen biztosan bízik is benne. Ez pedig megkönnyíti a kezelést.

-         Ez a helyes hozzáállás, kicsim – nyomott puszit a fejemre. – Ne aggódj, tudom, hogy minden rendben lesz.

-         Efelől semmi kétség – bólintottam rá.

-         Na, végre kezdett átérezni a pozitív hozzáállásban rejlő lehetőségeket – kuncogott fel. – Az én nevelésem.

-         Igen, te tanítottál meg rá, hogy hogyan kell, és nagyon hálás vagyok érte – bújtam a karjaiba óvatosan.

Nem akartam hátráltatni miközben irányította Lucifert. Bár, ha belegondolok, ez a ló már magától is könnyedén hazatalál. Ki tudja, hogy hányszor járta már meg ezt az utat, de az egészen biztos, hogy nagyon is sokszor. Néhány órával később pedig már be is rontottam a házba, ahol anya, apa és Anne volt.

-         Apa – rohantam volna oda hozzá. Esme azonban finoman elém állt, és nem engedett.

-         Várjon még egy percet, Ms. Hale – nézett rám gyengéden. – A férjem hamarosan végez az édesapja ellátásával, és akkor odamehet hozzá.

-         Már Mrs. McCharty – javítottam ki Esmét finoman.

-         Oh, ez esetben szívből gratulálok – mosolyodott el Esme.

Tehát Carlisle és Esme is itt van, akkor kizárásos alapon Edward volt az erdőben. Vagyis még mindig Edward van az erdőben. Tudtam, hogy nem hagyományos vámpír, hiszen nem támadott meg minket.

-         Anya, mondtam, hogy ne hagyd elmenni – öleltem át őt Anne-nel együtt, amikor ők is előkerültek.

-         Szerinted olyan könnyű visszatartani egy apát, aki meg akarja védeni a leánya becsületét? – kérdezte anya kissé rosszallóan.

-         Tudom, sajnálom, nem a te hibád – sóhajtottam fel. Majd átvettem az egyfolytában felém nyújtózkodó lányomat, és nyomtam az arcára egy puszit, mire ő gyöngyözően felkacagott.

-         Nem lesz baja, az édesapád jó kezekben van – jelent meg Sally is egy csésze teával, amint azonnal átnyújtott anyának.

-         Mégis, hogyha jutott haza ilyen sérüléssel? – jutott eszembe hirtelen. Rochestertől idáig elég hosszú az út.

-         Elhozatta magát idáig – vágta rá anya. – Ahelyett, hogy pihent volna, és meggyógyult volna.

-         Na és a törvény? Manapság már nem igazán szokványos megoldás ez a fajta elégtétel – néztem rájuk idegesen.

-         A törvénynek nem tetszett, hogy az édesapád igencsak öntörvényű volt, de miután tisztázódott minden elengedték a vádakat, és igazat adtak az apádnak – mondta anya határozottan.

-         Ez remek hír – mondtam megnyugodva. Még csak az kéne, hogy börtönbe is zárják miattam.

-         Rose – hallottam meg apa hangját.

-         Apa – kerültem ki a szobában kialakuló kisebb tömeget, és hozzá siettem. Carlisle-nak pedig esze ágában sem volt megakadályozni engem ebben. – Miért csináltad ezt? – bújtam hozzá óvatosan.

-         Csak nem hagyhattam, hogy igazságtalanul rosszat gondoljanak rólad, édesem. Viszont így most már tudják, hogy miféle alak volt ez a Royce. Én meg még bíztam benne, és hozzá akartalak adni – mondta ingerülten.

-         Apa, ez most már csak egy rossz emlék – simítottam végig a karján.

-         Igen, ez így van, szerencsére – bólintott rá azonnal.

-         Hogy van, rendbe fog jönni? – fordultam Carlisle felé.

-         Néhány hétig még pihenésre szorul majd, de rendbe fog jönni, ha betartja az utasításaimat – válaszolta kedvesen.

-         Köszönöm, Dr. Cullen – mosolyogtam rá. – Örülök, hogy újra látom – fűztem még hozzá.

-         Én is örülök a találkozásnak, és annak is, hogy jó színben látom – biccentett Carlisle. – Aggódtunk Önért, amikor megtudtuk, hogy eltűnt.

-         Ez igazán kedves – szorítottam meg a kezét egy pillanatra.

-         Én most magukra is hagyom Önöket, de kérem, hagyja pihenni az édesapját. Csak néhány percet maradjon bent nála – mondta határozottan.

-         Rendben, ha így látja jónak – egyeztem bele azonnal. Hogyha apának pihennie kell, akkor pihennie kell. Nem én leszek az, aki útjába áll a felépülésének. Az egyszer biztos.

-         Köszönöm, akkor én már itt sem vagyok – sietett ki a szobából.

-         Jól vagy, kincsem? – simított végig apa az arcomon.

-         Azt hiszem, hogy ezt nekem kellene kérdeznem – fintorodtam el.

-         Jól van, tudom, hogy megkértél, hogy ne tegyem ezt, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy szégyenben vagy amiatt az alak miatt – mondta dühösen. – Az én lányomat nem bánthatja senki megtorlatlanul.

-         Hihetetlen, hogy egy lövéssel képes voltál győzedelmeskedni Royce felett, hiszen nem igazán voltál soha jó céllövő.

-         Hát, szokták mondani, hogy az ideg sok mindenre képessé teszi az embert – vágta rá azonnal.

-         Igen, ez mondjuk tényleg így van – bólintottam rá. – Apa?

-         Igen? – nézett rám kíváncsian.

-         Köszönöm – haraptam az ajkamba.

-         Ez természetes, Rosalie. Én mindig csak jót akartam neked, és most már látom, hogy neked Emmett a jó, csakis ő az igazi a számodra – mondta határozottan. – Mi sem lehetne nagyobb bizonyíték erre, mint ez a gyönyörű kislány – simított végig Anne lábacskáján.

-         Mrs. McCharty, elnézést, de itt az ideje, hogy az édesapja aludjon egy kicsit – dugta be a fejét Carlisle az ajtón.

-         Azonnal megyek – biccentettem rá. – Pihenj, apa, később visszajövök hozzád – nyomtam puszit az arcára.

-         Rendben van, Rose – hunyta le a szemeit szinte azonnal. Néhány pillanattal később pedig már szuszogott is.

-         Nem túl gyorsan aludt el? – néztem Carlisle felé aggódva.

-         Beadtam neki egy enyhe nyugtatót, hogy aludjon egy nagyot, úgyhogy ez természetes – vágta rá azonnal.

-         Akkor jó – sétáltam ki az ajtón, amit udvariasan kitárt előttem. – Hogyhogy elköltöztek Rochesterből? – kérdeztem hirtelen. Az én valóságomban miattam költöztünk, de most lehetett volna még néhány évük ott.

-         Csak átutazóban vagyunk, kaptam egy remek állásajánlatot északon – válaszolta Carlisle.

-         Eléggé meglepett minket, hogy itt találtuk Önöket, Ms. Hale – lépdelt be Edward az ajtón.

-         Mrs. McCharty – vágta rá Emmett azonnal.

Hm… ez amolyan hátrább az agarakkal megnyilvánulás volt. Nagyon fura, de valahogy határozottan imponált nekem, hogy Emmett ilyen reakciót produkált, amikor meglátta Edwardot.

-         Elnézést, akkor Mrs. McCharty – javította ki magát Edward. – A nevem, Edward Cullen – nyújtotta a kezét Emmett felé. – Carlisle Cullen öccse vagyok – fűzte még hozzá. Na persze, az öccse. Gondoltam magamban a szemeimet forgatva. Mire fogadott bátyám azonnal rám kapta a tekintetét. Ajaj, ezt most biztosan meghallotta.

-         Még mindig az én feleségem – csapta vállon Emmett Edwardot, aki azonnal magához tért a kábulatból.

-         Bocsánat, csak azt hittem, hogy hallok valamit – nézett rám Edward jelentőségteljesen.

-         Semmi gond – biccentett Emmett.

-         Azt hiszem, hogy itt lenne az ideje, hogy hazamenjünk – nézett Esmére és Carlisle-ra.

-         Én még éjszakára megfigyelném Mr. Hale állapotát – vágta rá Carlisle azonnal.

-         Rendben, drágám, ahogy gondolod – nyomott csókot Esme a szájára. – Akkor holnap várunk – fűzte még hozzá.

-         Rendben, vigyázzatok magatokra – viszonozta Carlisle a csókot.

Majd Esme belekarolt Edwardba, és már ki is léptek az ajtónk. Előtte azonban még Edward egyszer jelentőségteljesen rám nézett. Azt hiszem, hogy most adtam okot nekik a továbbköltözésre. Pedig olyan jó volt látni őket. Hogy lehetek ilyen buta? Hogyan gondolhattam ilyeneket Edward jelenlétében? Mintha nem tudnám, hogy milyen képessége van.

-         Rose, hálás lennék, hogyha abbahagynád az ajtó fixírozását – szólt rám Emmett erélyesen, amitől azonnal magamhoz tértem. Ajaj, az én szerelmem bizony féltékeny. Csak tudnám, hogy miért, hiszen nem adtam rá okot szerintem.

-         Beszélhetnénk négyszemközt? – néztem rá kérdőn.

-         Éppen kérni akartam – bólintott rá. – Szerintem Anne-t addig bízd rá Sallyre, vagy az anyukádra.

-         Rendben – biccentettem. – Sally, megtennéd?

-         Hát persze – vette el tőlem azonnal Anne-t, aki azonnal keserves sírásba kezdett.

-         Mindjárt visszajövök hozzád, édesem – nyomtam puszit az arcocskájára. – Akkor mehetünk? – néztem férjemre kissé morcosan.

-         Igen, menjünk – nyitotta ki előttem a szobánk ajtaját.

-         Mégis mi a fenét képzelsz? Komolyan azt hiszed, hogy képes lennék megcsalni téged, amikor számomra csak és kizárólag te létezel? Hogyan feltételezheted rólam, hogy más férfire egyáltalán csak ránézek.

-         Az a ficsúr sokkal jobban bámult téged, mint amennyire én türelmes vagyok – vágta rá azonnal.

-         Ő bámult engem, nem pedig fordítva, így van? – kérdeztem morcosan.

-         Az efféle selyemfiúk pontosan tudják, hogy mit kell tenniük ahhoz, hogy elcsábítsák a nőket – válaszolta dühösen.

-         Akkor kénytelen leszel megbízni bennem – vágtam hozzá egy kezem ügyébe akadó párnát.

-         Benned megbízom, de benne már kevésbé – mondta komolyan. – Mostantól sehová nem mész kíséret nélkül – fűzte még hozzá ellentmondást nem tűrve.

-         Na ne szórakozz velem, Emmett – kiáltottam fel. – Nem gondolod, hogy mindenhová gardedám fog kísérgetni?

-         De, pontosan így gondolom – vágta rá ellentmondást nem tűrve.

-         Álmodozz csak, de abból nem eszel. Van magánszféra is a világon – kiáltottam rá.

-         Lehet, hogy Rochesterben így volt szokás, de itt a nők nem találkozgatnak másik férfival csak úgy – emelte fel ő is a hangját.

Bennem pedig itt szakadt el a cérna. Mégis mi a fenét képzel rólam? Még, hogy én? Már miért bántanám meg azt, akit mindennél jobban szeretek? Dühömben pedig egy akkora pofon landolt Emmett arcán, amibe a kezem szó szerint belesajdult, vagy el is tört, mert könnybe lábadt a szemem.

-         A francba, most ezt muszáj volt? Adtam én okot neked arra, hogy kételkedj bennem? – sírtam el magam a fájdalomtól. Nagyon fájt a kezem, de Emmett látszólag meg sem érezte az ütésemet.

-         A fenébe is, kicsim, jól vagy? – próbálta meg megfogni a kezemet.

-         Nem, nem vagyok jól – szipogtam a kezemet szorítva.

-         Úgy sajnálom, nem tudom, hogy mi ütött belém. Nem akartam veszekedni, egyszerűen csak leszállt az agyamra a vörös köd. Annyira figyelt téged ez az Edward, hogy azt hittem, hogy belsőségesebb ismered már Rochesterből, de tudom, hogy ez életem legnagyobb hülyesége volt. Tényleg nagyon sajnálom – mondta őszintén. – Kérlek, bocsáss meg nekem.

-         Csak többet ne feltételezz rólam ilyesmit – suttogtam halkan. – Én soha, de soha nem lennék képes megbántani téged. Hiszen csakis te vagy az, akit szeretek.

-         Tudom, soha többé nem fogok féltékenykedni, ígérem – nyomott puszit a számra. Én pedig hagytam. Tulajdonképpen így utólag belegondolva, talán még egy kicsit imponált is nekem azzal, hogy féltékenykedett miattam. – Azt hiszem, hogy meg kéne mutatnunk a kezed az orvosnak.

-         Igen, talán nem ártana – bólintottam rá. Majd hagytam, hogy kivezessen a szobánkból, és leültessen a nappaliban levő egyik fotelbe…