The Beauty and the Bear - Epilógus

Epilógus

KEDVES OLVASÓIM! ISMÉT ELÉRKEZTÜNK EGY TÖRTÉNET VÉGÉRE. SZERETNÉM EZÚTON IS MEGKÖSZÖNNI, HOGY ELOLVASTÁTOK EZT A TÖRTÉNETET, ÉS NAGYON REMÉLEM, HOGY SZEREZTEM VELE NEKTEK NÉHÁNY KELLEMES PERCET. :D AZ EPILÓGUS ELEJE EGY KIS "VISSZAEMLÉKEZÉS" LESZ ROSE-TÓL, AZUTÁN PEDIG ÁTVÁLTUNK A JELENBE. JÓ OLVASÁST KÍVÁNOK HOZZÁ :D PUSZI, DRUSILLA

(Rosalie szemszöge)

A harc után, amit a Volturival folytattunk az élet olyan gyorsan kezdett peregni. Nagyon féltünk attól a pillanattól, amikor Anne felébred majd, és ismét tudatosulni fog benne a tény, hogy a legjobb barátnőjét elvesztettük, de egyáltalán nem az történt, amire számítottunk. Amikor Anne kinyitotta a szemeit mosolyogva nézett rám, és azt mondta, hogy Kathy jó helyen van, boldog, mert Gabriellel lehet örökre, és ha hiszem, ha nem, ő egy igazi Angyal, nagy A-val, ezt külön kihangsúlyozta. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy elmeséljem-e neki, hogy ez csak egy gyönyörű álom volt, de Carlisle, Dem és Edward meggyőztek róla, hogy inkább hagyjam meg őt ebben a nagyon is szép hitben, amit látott, amíg eszméletlen volt. Akkoriban nagyon hálás voltam Demetrinek, hogy nap, mint nap egyfolytában figyelte Anne-t és leste minden kívánságát. Végül pedig rá kellett jönnöm, hogy jobb társat keresve sem találhatott volna a lányom. Dem odaadó és szerető férfi volt, legalábbis az Anne-nel való viszonyát nem lehetett rossz szemmel nézni, mert egyszerűen  tenyerén hordozta a lányomat. Az idő egyszerűen rohant, és miután Gabriel felépült elment Renata társaságában, és segített neki megkeresni az emberi családját. Renata nem akarta megmutatni magát nekik, de néhány hétig megfigyelték őket, és a lány elégedetten tapasztalta, hogy a családja, a leszármazottak, akik az ő véréből származnak csodálatos emberek. Anne a felépülése után makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ő és Demetri tiszteletüket tegyék Marcusnál, az új vezetőnél. Én határozottan elleneztem, de Anne kötötte az ebet a karóhoz, és nem tántorított, mert Kathy személyesen kérte meg erre, még a látomásában, ő így hívta. Így végül beleegyeztem a dologba, de természetesen csak úgy, hogy mi is velük tartottunk. Bár a félelmem szerencsére alaptalannak bizonyult. Az „Új Volturi”, ahogy mi nevezzük őket, sokkal barátságosabb volt, mint amilyen a régi. Anne-t hatalmas lakomával fogadták, az erdőben lévő vadállományt pedig Marcus felfrissítette a számunkra. Lenyűgöző volt. El sem akartam hinni, hogy mennyire más lett a vezető család Marcus másik két fivére nélkül. Egyszerűen lehengerelt azzal, amit csupán néhány hét alatt megalkotott a vámpírok számára. Ráadásul, amivel végképp meglepett minket az az volt, hogy egy trónt fenntartott Carlisle számára is. Azt szerette volna, hogyha egy vegetáriánus vámpír is csatlakozik a vezetőkhöz. Természetesen azt is hozzátette, hogy nem kell állandóan a várban tartózkodnia, hiszen családja van. Így történt, hogy Carlisle lett a Volturi egyik vezetője, és amikor a helyzet megkívánja Esmével együtt odautaznak, és ott töltenek néhány hetet, esetleg egy hónapot. Minden szép lassan visszatért a régi kerékvágásba, sőt, még jobb is lett, hiszen bővült a családunk Demetrivel. Félix is velünk maradt végül, bár esze ágában sem volt áttérni a vegetáriánus életmódra, de a környékünkön soha nem vadászott, és inkább a háttérben maradt. Ő lett Carlisle személyi testőre. Bár Carlisle nem tartott rá igényt, de Félix mégis árgus szemekkel figyelte őt minden pillanatban. Egyedül Edward volt az, aki nagyon aggasztott minket. Egyfolytában csak a szobájában kuksolt, és nem érdekelte semmi, és senki. Nem tudtuk, hogy mit tehetnénk érte. Alice-t is elég nehezen fogadta el maga mellett, talán még Anne volt az egyetlen, aki szót tudott érteni vele. Mindig arról mesélt neki, hogy Sarah is ott van Kathy és Gabriel társaságában, és boldogok odafent. Ilyenkor Edward mindig boldog volt legalább néhány percre. Mivel nem tudtunk rajta érdemben segíteni, így inkább hagytuk, hogy szép lassan megnyugodjon. Ez igaz, hogy sok időbe telt, de legalább észrevehetőek lettek rajta a változások. Lejárt közénk, és újra beszélgetni kezdett velünk, sőt belehallgatózni a gondolatainkba, ami nála határozott javulásnak minősült, még akkor is, hogyha nagyon bosszantó szokás. Azután pedig olyat mondott, amire még jó évtizedekig senki sem számított tőle.

-          Szeretnék én is társat találni magamnak – nézett ránk komolyan. – Azt hiszem, hogy Sarah is ezt akarná – fűzte még hozzá mosolyogva.

-          Ebben egészen biztos vagyok, kincsem – vágta Esme azonnal boldogan. – Egészen biztos vagyok benne, hogy megtalálod a neked való lányt.

-          Ehhez kétség sem fér – vágtam rá én is boldogan. Edwardnak legalább ugyanakkora boldogság jár, mint amiben nekünk részünk van. Sőt, talán még többet is megérdemel.

-          Szerintem első körben koncentrálj a tanulmányokra. Komoly barátnőről majd inkább utána beszélj, öcskös – villantak meg szerelmem szemei.

-          Tanulmányok? – kérdezte Anne azonnal.

-          Azt hiszem, hogy amolyan „gyakorlásra” gondol – suttogta Dem lányom fülébe. Aki erre az egyetlen egy szóra olyan piros lett, mint egy kis pipacs. Attól tartok, hogy inkább nem akarom megtudni, hogy hányszor csúszhatott már be a lányom ágyába Demetri „gyakorolni”. Erről inkább nem szoktunk beszélni, mert számomra sokkoló, hogy a lányom már itt tart a párjával. Bár az is tény, hogy Demetri már megkérte a kezét egy jó ideje a lányunknak. Még akkor, amikor Dem szeme vörösről átváltott aranybarnára.

-          Emmett, én más korban születtem – forgatta meg a szemeit Edward.

-          Nem, Edward, te simán karót nyelt vagy – vágott vissza szerelmem azonnal. – Bizony már a te idődben is voltak úgynevezett bordélyházak, az már egy másik kérdés, hogy te nem használtad egyiket sem.

-          Ez most úgy mondod, mintha te sűrűn jártál volna ilyen helyekre – nevettem fel.

-          Ajaj, eddig azt kívántam, hogy visszatérjen a vidám és kötekedős énetek, de félek, hogy ezt még át kell gondolnom – mondta Esme földöntúli boldogsággal a hangjában. Majd kitárta a karját, mi pedig egy emberként öleltük őt magunkhoz, mindannyian. Csodálatos pillanat volt. Ez volt a családunk új életének a kezdete…

-          Kicsim, mi a helyzet? Már megint nosztalgiázol? – csapott a fenekemre Emmett, miközben a hajamat fésültem.

-          Miről beszélsz, mackóm? Csak fésülködöm – néztem rá mosolyogva.

-          Most már igen, de öt percen keresztül csak bámultál magad elé, és a semmibe révedt a tekinteted. Érzel valamit a levegőben?

-          Nem is tudom – sóhajtottam fel. – Alice furcsán viselkedik néhány napja, és én alig várom, hogy iskolába menjünk annak ellenére, hogy köztudottan utálom az egészet, és most már nagyon unom, hogy hatszázadszor hallgatjuk végig ugyanazt, de most valahogy mégis minden más. Nem tudom, hogy miért, de olyan érzésem van, hogy ma mindenképpen jó napunk lesz – mondtam határozottan.

-          Öhm… neked is lett jövőbelátó szemed, mint Alice-nek? – nézett rám gyanakodva szerelmem.

-          Nem tudok róla – nevettem fel. – Ez csak egy megérzés – fűztem hozzá komolyan.

-          Általában jók a megérzéseid – állapította meg Emmett.

-          Azért van, hogy tévedek – legyintettem.

-          Nem, most elég magabiztosnak tűnsz – rázta meg a fejét. Majd magához rántott, és szempillantás alatt az ágyon találtam magunkat. – Mondd csak, el tudlak tántorítani attól, hogy ma bemenjünk a suliba? – simított végig a dekoltázsomon.

-          Ebből elég – kiabált fel Edward. – Jobb lenne, hogyha ezt inkább estére tartogatnátok, úgyis vadászni megyek, addig meg bírjátok ki valahogy – mondta határozottan.

-          Attól, hogy neked egyik csajszi sem felel meg, nekem még nem kell cölibátust fogadnom – vágta rá Emmett.

-          Nem gyorsat akarok, hanem minőséget – vágott vissza Edward azonnal. – Mindenesetre a kocsi elindul méghozzá három perc múlva, úgyhogy vagy jöttök, vagy maradtok, de én megyek. Na nem mintha a suliban másról gondolkodnának egész nap. Mindenhol csak a hormonok tombolnak. Hová tart ez a világ? – sopánkodott tovább Edward.

-          Menjünk, mielőtt még leharapja a fejünket – nevettem fel.

-          Jól van, de egy dolgot még árulj el – nézett rám komolyan.

-          Neked bármit elárulok, hiszen tudod – vágtam rá mosolyogva.

-          Boldog vagy velem, és a gyerekeinkkel? Úgy igazán? – kérdezte, a szemeiben pedig láttam, hogy őszintén izgul a válaszom miatt.  

-          Ugye tudod, hogy ez mennyire buta kérdés volt? – néztem rá kérdőn.

-          Szerintem pedig egyáltalán nem az. A te boldogságod a legfontosabb – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Boldogan nem is lehetnék – vágtam rá azonnal. – Család, gyerekek, mindenem megvan, amire vágytam.

-          Ezt mindig örömmel hallom – vigyorodott el azonnal.

-          Már csak tíz másodpercetek van – kiabált fel megint Edward.

-          Jól van már na, megyünk már – válaszoltam hasonló hangsúllyal.

-          Ugyan már, baby. Egy nap kihagyás nem nagy ügy, majd Carlisle ír nekünk igazolást – próbálkozott újra szerelmem.

-          Szó sem lehet róla, tudom, hogy ma történni fog valami – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Érzem minden egyes idegsejtemmel.

-          Ez nekem már kicsit túlzásnak hat, kicsim – húzta el a száját Emmett.

-          Majd meglátod – vágtam rá.

-          Oké, fogadás? – nézett rám lelkesen.

-          Halljuk – bólintottam rá.

-          Hogyha te nyersz, akkor egy hétig kihagyjuk a sulit és felmegyünk a hegyekbe – kezdett bele. – Ha pedig én nyerek, akkor ugyanezt tesszük, csak két hétig – kezdte el vonogatni a szemöldökét.

-          Emmett, mindkét esetben te jársz jól – csóváltam meg a fejem.

-          Öhm… ez nem igaz, mert mindkét esetben mindketten biztosan jól járunk – mondta határozottan.

-          Mit csináljak veled, te nagy mackó? – sóhajtottam fel.

-          Leginkább szálljatok be a kocsiba, mindketten – indította el Edward a motort, egy újabb sopánkodás közepette.

-          Jól van, állom a fogadást, Emmett – vágtam rá. Majd kézen ragadtam szerelmemet, és kiugrottam vele az ablakon, egyenesen Edward kocsija elé. – Szia, Esme – kiáltottam még be a házba, majd egy szempillantás alatt beszálltunk a kocsiba, és Edward már bele is taposott a gázba.

-          Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz az új csaj – állapította meg szerelmem hirtelen.

-          Oh, ma jön először a lány, akiről mindenki beszél? – lepődtem meg.

-          Nem mindegy? A diákok jönnek-mennek – állapította meg Edward. – Bár legalább lefoglalja majd a rendőrfőnök figyelmét, és akkor nyugodtan száguldozhatunk az utakon – mondta boldogan.

-          Várj, mi köze a csajnak a rendőrfőnökhöz? Talán rosszkislány? – kérdezte szerelmem kíváncsian.

-          Nem tudom, hogy jó, vagy inkább rossz kislány, de az biztos, hogy a rendőrfőnök az apja – válaszolta Edward. – Egyébként a csapból is ez folyik hetek óta, hogy a fenébe nem hallottátok már? Minden diák agya csak ekörül a lány körül forog – mondta komolyan. – Ha még valaki gondolataiban azt fogom hallgatni, hogy milyen jó lesz új trófeának az új lány, akkor azt kiviszem az erdőbe, és elintézem, hogy többé ne gondolkodjon.

-          Edward, a stressz egyik legnagyobb kiváltó oka a kielégületlenség – mondta Emmett határozottan.

-          Te is stresszes lennél, hogyha nem tudnád lerázni magadról a sok hormontúltengéses tini gondolatait, és most jön még egy. Tényleg már csak ez hiányzott – forgatta meg a szemeit Edward.

-          Hé, lehet jó bőr, és összejöhetsz vele – vágta hátba Emmett.

-          Gondolod, hogy van még értelme próbálkozni a saját korosztályommal? Az eddig tini randik is mind kudarcba fulladtak. Nekem vagy érett gondolkodású lány kell, vagy idősebb vámpírnő – mondta határozottan.

-          Hé, néhány rosszul sikerült randi, még nem a világ vége – állapítottam meg.

-          Néhány? – kérdezett vissza Edward. – Egészen pontosan háromszáz randin vagyok túl, és egyik sem volt éppen kellemesnek sem mondható a gondolatok miatt, amit a lányok felém sugalltak – mondta elkeseredetten, miután leparkolt az iskola udvarán.

-          Huh, hát a kocsija nagyon menő, az már biztos – böktem a furgon felé, ami igencsak lepusztult állapotban volt.

-          Legalább nem vág fel a kocsijával – rántotta meg a vállát Edward. - Még a végén szimpatikus lesz. Mindenesetre megyek órára, majd ebédnél találkozunk – mondta, majd elindult a terme felé. Ahogy én és Emmett is. Az idő ma is nagyon lassan telt a suliban, de csak eljutottunk az ebédszünetig.

-          Sziasztok – sétált felénk Edward az orrnyergét masszírozva.

-          Mi az? – kérdeztem aggódva.

-          Semmi, csak a szokásos napi férfifantáziálás adagot ma már megkaptam többszörösen is – szusszantott dühösen. – Na essünk túl a kamuebéden – mondta Edward.

-          Alice és Jasper? – kérdeztem kíváncsian.

-          Itt vagyunk – libbent mellénk Alice, Jaspert maga után vonszolva. – Anne és Dem kimentek az erdőbe sétálni, Gabriel is velük van.

-          Akkor majd viszünk nekik szendvicseket – mondtam mosolyogva. – Legalább van értelme ebédet venni.

-          Na menjünk, essünk már túl az „ebéden” – mutatott idézőjeleket. Majd kinyitotta előttünk az ajtót. Ahogy mindig, most is a szokott asztalunkhoz sétáltunk, és leültünk, viszont Edward most nem fordult felénk azonnal, hogy beszélgetni kezdjen, hanem mereven bámulta az egyik asztalt. – Nem hallom a gondolatait – motyogta maga elé. – Sarah az mondta, hogy lesz bennük valami közös – mosolyodott el. – Ráadásul ez a lány egyszerűen gyönyörű. Semmi smink, mégis tökéletes hófehér bőr, piros ajkak, csokibarna, ártatlan szemek. Megriadt őzike arckifejezés.

-          Tessék? – kérdeztem összezavarodva.

-          Azt hiszem, hogy erre a lányra érdemes lenne figyelnem…

(Nadine szemszöge)

Vigyorogva figyeltem, ahogy múltak az évek a Cullen családban. Egyszerűen fantasztikus volt, ahogy Sarah intézte a dolgokat. Minden jóformán ugyanúgy történik Edward és Bella között, ahogy az eredeti valóságukban, de egy kicsit mégis más, ahogy a helyzet megkívánja.

-          Gratulálok, Sarah, ez káprázatos volt – mondtam elismerően.

-          Nagyon igyekeztem – biccentett Sarah. – Boldognak kell lenniük. Tudtad, hogy a családnevem Swan volt? – fordult felém mosolyogva.

-          Tessék? – néztem rá döbbenten.

-          Kicsit nyomoztam, és kiderült, hogy Bella a családom leszármazottja – mondta büszkén. – Azt hiszem, hogy Edward őrangyalaként nem is bízhatnám jobb kezekbe őt.

-          Az már biztos – bólintottam rá azonnal. – Kérdezhetek valamit?

-          Hát persze – vágta rá azonnal.

-          Miért ragaszkodtál hozzá, hogy töröljük Rose emlékeit, amikor egyszer már eldöntöttük, hogy megbízunk benne?

-          Csakis a védenem érdekében tettem – vágta rá azonnal. – Ha Rosalie emlékszik, akkor Edward előbb-utóbb meglátta volna a gondolataiban a történetét Bellával, és az sok mindent megváltoztathatott volna.

-          Így már érthető – biccentettem. – Na és nem fáj, hogy Edwardot valaki mással látod?

-          Nem, egyáltalán nem – rázta meg a fejét. – Amióta az őrangyala lettem a gyermekemként, és nem a szerelmemként tekintek rá. Csak az a fontos, hogy boldog legyen, és Bellával biztosan az lesz.

-          Ez így igaz, nagyon ügyes voltál – simítottam végig a karján.

-          Lányok, ki fog az új védenccel foglalkozni? – jelent meg mellettünk Kathy Gabriellel az oldalán.

-          Lucifer megint nem bír magával – fűzte hozzá Gabriel. – Nathan már lement, de azt hiszem, hogy nem árt neki egy kis erősítés.

-          A régi lemez – forgattam meg a szemeimet.

-          Nadine, ez mindig is így volt, és így lesz, de te is tudod, hogy az ilyen pillanatokért, mint amit az imént láthattál érdemes harcolni – mondta Kathy boldogan. – Ráadásul hamarosan újabb meglepetés is éri a családot Bellán kívül. Anne és Dem kisbabája pontosan tegnap éjjel fogant meg – mondta büszkén. – Gyönyörű kislányuk lesz. Na, de most irány dolgozni, mert mint tudjuk, Lucifer sohasem pihen.

-          Már megyek is – nyomtam puszit az arcára. Majd azonnal a földön termettem Nathan mellett, hogy folytatódhasson az állandó küzdelem a lelkekért. A feladatunk ugyan fárasztó, mégis, amikor ilyen csodát látok, mint amilyen Rose új élete, akkor én is új erőre kapok, és tudom, hogy ismét képes leszek győzedelmeskedni…

The Beauty and the Bear - 160. fejezet

160. fejezet

(Rosalie szemszöge)

El sem hittem, hogy vége van. Tényleg győztünk. Annyira boldog voltam, hogy sikerült. Viszont az a tény egy kicsit sem tett boldoggá, hogy a lányom barátnőjét és Edward reménybeli kedvesét elvesztettük. Hogyan mondhatnám el neki, hogy nem tehet semmiről, amikor önmarcangolásban olykor jobb, mint a nagybátyja?

-          Rose – suttogta egy hang a fülembe halkan.

-          Nadine? – fordultam felé boldogan mosolyogva. – Úgy hiányoztál – fűztem még hozzá.

-          Nem is tudtad, hogy létezem, úgyhogy nem hiányozhattam – legyintett barátnőm. – Bár ettől még értékelem a gesztust, természetesen.

-          Jól van na, tudod, hogy hogyan értettem – legyintettem azonnal.

-          El kéne jönnöd egy kis időre, hogy tudjunk beszélni négy, illetve hatszemközt – mondta barátnőm kedvesen.

-          Várj, a többiek gyanút fognak, hogyha eltűnök, mielőtt Anne felébred – vetettem ellen.

-          Igaz, akkor gyere éjjel a tisztásra, ami nem messze áll a háztól – javasolta Nadine. – Emmettet rázd le valahogy.

-          Nem lesz könnyű, de megpróbálom – bólintottam rá azonnal. – Nem tudod, hogy Anne mikor ébred fel? Még valahogy el kell mondanom neki, hogy a legjobb barátnője meghalt a harcban. Vajon hogy fogja elviselni mindezt?

-          Erős lány, képes lesz túllépni rajta, de aggódj. Már szinte felnőtt – mondta határozottan. – Számodra pedig eljött az idő a választásra, úgyhogy estig gondolkozz el, hogy mi az, amit valójában akarsz.

-          Nem megyünk tovább egy másik alternatívába? – lepődtem meg. Hiszen azt mondta, hogy a variációk száma végtelen.

-          Tovább mehetünk, de akkor Lucifer lehet, hogy megint kedvet kap a játékhoz, így viszont most választhatsz a lehetőségeid közül. Ha vállalod a kockázatot, akkor természetesen tovább viszünk – fűzte még hozzá bizonytalanságomat látva. – Nem ezt ígértem ugyan a főnökeimnek, de sokszor keresek kibúvót – kuncogott fel.

-          Nem lehet, hogy egy másik alternatívában egy kicsikét más formában végződik ugyanez a történet? – kérdeztem bizonytalanul.

-          Nem menthetsz meg mindenkit, Rose. A háború mindig áldozatokkal jár – mondta határozottan. – Viszont bármelyik variációt választod, egy lelket már megmentettél – mosolyodott el. - Illetve, ha az eredeti életed választod, akkor mégsem.

-          Irina? – csillant fel a szemem.

-          Van számára remény, a lelke egyébként nálunk van már egy ideje. Készül az új életre, de hiányzik neki a régi, jobban, mint hinnéd – mosolyodott el Nadine. – Bár az is igaz, hogyha visszaküldjük a földre, akkor semmire nem fog emlékezni az előző életéből. Bár megjegyzem halkan, én azt hittem, hogy te már eldöntötted, hogy mit szeretnél – fűzte hozzá halkan.

-          Mondjuk, hogy majdnem biztos vagyok benne – gondolkodtam el. Nem szeretném, hogy miattam legyen boldogtalan bárki is a családban.

-          Gondolkozz el rajta, Rose, és este gyere el hozzánk – simított végig a karomon gyengéden. – Nemes lélek vagy, Rosalie, de néha egy kis önzőség nem bűn – kuncogott fel Nadine. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-          Várj – szóltam utána, de akkora már köddé vált.

-          Ki várjon, kicsim? – jelent meg előttem Emmett. – Jól érzed magad?

-          Voltam már jobban is – sóhajtottam fel. Egy kicsit butának éreztem magam. Hiszen győztünk, mégsem tudtam, hogy mit akarok. Talán csak azért, mert Kathy-t és Sarah-t elvesztettük.

-          Még mindig haragszol, igaz? – sóhajtott fel Emmett.

-          Ami azt illeti, egyáltalán nem tetszett, amit műveltél – mondtam határozottan. – Egy harc kellős közepén átdobsz a csatamezőn. Mi lett volna, hogyha nem Demetri kap el?

-          Te nem emiatt vagy haragos, drágám – mondta kedvesem határozottan.

-          Mi másért lennék az? – kérdeztem kissé ingerülten.

-          Én is félek elmondani Anne-nek, hogy elvesztettük Kathy-t, de most az az elsődleges szempont, hogy minél előbb meggyógyuljon a lányunk fizikailag, azután majd a lelki sebei is meggyógyulnak idővel – ölelt magához Emmett gyengéden.

-          Az nem két perc lesz – sóhajtottam fel.

-          Valóban nem, de majd lassan elmúlik a fájdalom, ahogy mindig – mosolyodott el keserűen szerelmem.

-          Mi a baj, Emmett? – simítottam végig az arcán.

-          Csak még néha eszembe jut, hogy mit csinálhatnak anyáék. Vajon hogy van Sally, Alex és Lionel?

-          Biztosan jól vannak, Lionel vigyáz rájuk, és a szüleidre is – mondtam megenyhülve. – Ne aggódj miattuk, ők biztonságban vannak – nyomtam gyengéd csókot a szájára. – Hála az égnek most pedig már mi is – mosolyodtam el egy pillanatra.

-          Ébredeznek – jelent meg Esme az ajtóban.

-          Megyek – vágtuk rá egyszerre Emmett-tel. Hát igen, mindketten rajongunk a gyermekeinkért.

-          Én vállalom Anne-t – néztem komolyan szerelmemre. – Gabrielnek pedig azt üzenem, hogy nagyon szeretem.

-          Te is mondd meg a lányunknak, hogy imádom – biccentett Emmett. Majd felszáguldott az emeletre a fiúnkhoz. Én pedig azonnal a lányunkhoz siettem. – Kicsim – fogtam meg gyengéden a kezét.

-          Anya – nyögte Anne. – Fáj – kapta a karját a lába felé, de megállítottam a kezét.

-          Tudom, kedves, hogy fáj, de hamarosan jobban leszel – kezdtem el gyengéden simogatni az arcát. – Edward már elment nektek vérért.

-          Nagyon fáj, nagyapa, segíts, kérlek – kezdett el könnyezni Anne kétségbeesetten.

-          Nincs itthon több morfium, és a tested melege nagyon gyorsan elégeti a szert – szorította meg a kezét Carlisle. – Ha Edward megjön a vérrel, akkor minden rendben lesz. Csak egy kicsit kell már kibírnod.

-          A veszteségeink? Vannak? Dem?

-          Itt vagyok, kedvesem – válaszolta azonnal Demetri, és csókot nyomott Anne homlokára. – Minden rendben van, jól vagyunk a legtöbben – suttogta lányom fülébe diplomatikusan.

-          Mit jelent, hogy a legtöbben? – pattantak ki Anne szemei azonnal.

-          Gabriel, a fivéred megsérült – válaszolta Demetri.

-          Ugye nem súlyos – nézett ránk kérdőn.

-          Nem, Anne, jobban lesz hamar – jelent meg Jasper. – Lazulj el, Anne, egy kicsit elkábítalak, ne próbálj meg ellenkezni – mondta gyengéden fivérem.

-          Nem akarok elkábulni. Mondjátok el mi történt – mondta lányom gyengén, de határozottan. – Ki halt meg? Látom a szemeteken, hogy valaki meghalt. Igazam van?

-          Igen, igazad van – bólintottam rá. Joga van tudni.

-          Jasper, ne próbálj elkábítani – szólt rá lányom a nagybátyjára. – Tehát, ki?

-          Sarah – mondtam halkan.

-          Istenem – kapta a szája elé a kezét lányom.

-          Nem csak ő – folytattam tovább a mondandómat. Jobb, hogyha minél előbb túlesünk a dolgon. Csak ki kell mondanom a nevét, és utána megvigasztalnom őt. – Kathy-t is elvesztettük – mondtam ki az igazságot.

-          Nem, az nem lehet. Hol van? Látnom kell őt – vált Anne hirtelen hisztérikussá, majd megpróbált kikelni az ágyból, de Demetri erősen tartotta. – Ne, eresszetek el, látnom kell Kathy-t, nem halhatott meg. Ez tévedés. Talán elrabolták – kiabálta teljes erejéből. A következő pillanatban azonban elájult.

-          Jasper? – néztem bátyámra kérdőn.

-          Nem én voltam – rázta meg a fejét azonnal.

-          Carlisle, mi történt? – kérdeztem kétségbeesve.

-          Csak sokkot kapott. Nem baj, jobb lesz ez így. Így legalább nem fáj neki – mondta apánk határozottan. – Szüksége lesz egy kis időre, hogy feldolgozza az eseményeket. Mindenki szüksége lesz egy kis időre ezután. Túl sok volt a félelem, és a stressz, ez főleg Anne-t és Gabrielt viselte meg, hiszen nekik van emberi felük.  

-          Anne ennél sokkal erősebb – jelentettem ki.

-          Anne nagyon erős lány, és rendbe is fog jönni, amint kap egy kis vért. Bár én jobban örülnék, ha emberit kapna.

-          A lányom sosem akarna emberből táplálkozni – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve.

-          Tisztában vagyok vele – válaszolta Demetri. – Nem is gondoltam, hogy akarata ellenére hozok neki egy embert, de néhány adag vért lophattam volna a kórházból.

-          Hagyjátok abba, ez nem tesz jót Anne-nek – szólt ránk Jasper.

-          Gabriel most már egészen jól van – lépett be Emmett boldogan. – Anne hogy érzi magát? – nézett körbe rajtunk kérdőn. – Elmondtad neki?

-          Igen, elmondtam, azért is kapott sokkot – bólintottam rá.

-          Ez azért valamilyen szinten várható volt – állapította meg Emmett.

-          Kathy, gyönyörű vagy – sóhajtott fel Anne álmában. – Gabriel, te is remekül nézel ki – mosolyodott el.

-          Szépet álmodik – lépett be Edward egy hatalmas üveg vérrel.

-          Mit lát?

-          Kathy olyan, mint a legtisztább angyal a világon. Hatalmas, hófehér szárnyai vannak, és boldogan mosolyog Gabriel oldalán. Olyan, mintha valóságos lenne. Legalábbis Anne tökéletesen valóságosnak látja.

-          Akkor valóságos is – mosolyodtam el. – Szerinted még alszik egy darabig? – néztem kérdőn Edwardra.

-          Még most kezd el beszélgetni Kathy-vel és Gabriellel, úgyhogy egy ideig még nem akar majd magához térni, legalábbis ebben majdnem biztos vagyok. Azt hiszem, hogy a tudatalattija valahogy magától megpróbálja meggyógyítani őt, ami önmagában is rendkívüli dolog. Igaz, Carlisle?

-          Még soha nem láttam ilyesmit – bólintott rá fogadott apánk. - Talán ez is egyfajta képesség. Na igen, Carlisle és az elméletei. Úgyis is ki fogja vizsgálni az ügyet, ez egészen biztos, ahogy mindig mindent ki szokott vizsgálni.

-          Akkor addig megnézem Gabrielt is – álltam fel lányom ágya mellől, majd puszit nyomtam a homlokára, és átsétáltam a fiamhoz.

-          Én pedig itt maradok – biccentett szerelmem. Én pedig hálásan pillantottam rá. – Drágám, ha voltam Gabrielnél is, akkor utána tudnál vigyázni a gyerekekre? Nagyon szomjas vagyok, szívesen elmennék vadászni.

-          Természetesen, bár nem örülnék, hogyha egyedül mennél – nézett rám szigorúan.

-          Ugyan már, nem lesz semmi baj – legyintettem.

-          Még nemrég ment el Marcus az embereivel – rázta meg a fejét Emmett. Edward, kérlek, segíts. Szükségem van néhány perc magányra, és nem mennék messzire, ígérem.

-          Nem lesz baja, majd én vigyázok rá – szólalt meg hirtelen Edward. Köszönöm. Vágtam rá azonnal gondolatban. Ő pedig alig láthatóan biccentett felém egy aprót.

-          Jól van, akkor menj csak, Rose, de vigyázz magadra, és légy nagyon óvatos – termett előttem, majd olyan lendülettel csókolt meg, hogyha nem tartja a derekamat, akkor le is huppantam volna a földre. – Szeretlek – mondta őszinte rajongással a hangjában. – Sosem fogom tudni meghálálni neked életünk két legnagyobb ajándékát. 

-          Én is szeretlek – mosolyogtam rá. Majd átsiettem a fiam szobájába.

-          Szia – vigyorgott rám, amit beléptem.

-          Nocsak, és én még aggódom érted, amikor te itt vigyorogsz? – mosolyodtam el én is.

-          Már megkaptam a véradagomat, úgyhogy határozottan elkezdtem gyógyulni – rántotta meg a vállát. – Egyébként, ha öt perccel korábban jössz, akkor még szenvedve találtál volna rám.

-          Azért egy kicsit eltúlozza a dolgot – kuncogott fel Renata. – Annyira nem szenvedett.

-          Vagy csak nem mutattam ki, mert a nők mégsem láthatnak gyengének – állapította meg nevetve. Mennyire az apja fia, egyszerűen hihetetlen. – Anne, hogy van? – kérdezte most már komolyan.

-          Alszik – válaszoltam őszintén.

-          Tudod, hogy nem így értettem – forgatta meg a szemeit fiam. – Tudja már?

-          Igen, már elmondtuk, jobb ez így – válaszoltam halkan.

-          Ebben egyetértünk – biccentett rá Gabriel. – Hallom vadászni mész – nézett rám kérdőn.

-          Igen, mindjárt indulok, csak előbb látni akartalak téged is – bólintottam rá.

-          Hozhatnál még egy kis vért, hogyha nem gond – nézett rám kérdőn. – Határozottan jót tesz a gyógyulásomnak.

-          Rendben van, hozok még nektek – vágtam rá azonnal. Hogyha jobban érzi magát tőle, akkor akár óránként is hozok vért.

-          Köszi – tárta ki felém a karjait fiam. Én pedig azonnal magamhoz öleltem.

-          Nincs mit – nyomtam puszit az arcára. – Pihenj még egy kicsit.

-          Az lesz – vágta rá már csukott szemekkel.

-          Menj csak, majd én vigyázok rá – ült el az ágy szélére Renata.

-          Rendben, sietek vissza – néztem rá hálásan. Ez a lány sokkal kedvesebb, mint valaha is gondoltam volna. Nem kellett sok idő, hogy elérjem a célomat, és a réten találjam magam. – Nadine, Nathan, itt vagyok – szólaltam meg csendesen.

-          Rose, kedveském. Egy remek kis ajánlathoz mit szólnál? – jelent meg hirtelen Lucifer.

-          Tűnj el, és vidd magaddal azt a köpönyegforgató nyelvedet is. Még egyszer nem versz át – vágtam hozzá azonnal.

-          Ugyan már – legyintett. – Meddig duzzogsz még egy kis játék miatt? Csak mókáztam egy kicsit.

-          A „kis mókád” miatt majdnem tönkretettem a családom életét – mondtam ingerülten. – Tűnj el innen nem foglak meghallgatni.

-          Nagy kár, pedig összehozhatnánk ketten egy olyan jövőt, ahol Kathy és Sarah túlélik a játékot – ajánlotta nyájasan.

-          Először is az élet nem játék, másodszor pedig az beláthatatlan következményekkel járna, ahogy azt Nadine is megmondta nekem. Úgyhogy akár békén is hagyhatsz.

-          Csatlakozom az előttem szólóhoz – jelent meg végre Nadine és Nathan. – Arról volt szó, hogy most már békén hagyod őket.

-          Ez volt az elmélet, de maradjunk annyiban, hogy támadt az ötletem – rántotta meg a vállát Lucifer.

-          Elképesztő, hogy mennyire nem lehet benned megbízni – nyögött fel Nadine.

-          Ilyennek születtem – állapította meg Lucifer. – Sebaj, azért jó volt újra látni téged, Rose. Mindig is szórakoztató jelenség voltál a számomra a rosszindulatoddal, és a gyermeki imádatoddal Royce iránt. Egyébként a volt vőlegényed hamarosan hozzám kerül. Nem akarnál játszani vele odalent? Biztosan a hasznodat tudnánk venni – ajánlotta vigyorogva.

-          Nem leszek olyan, mint te – válaszoltam határozottan.

-          Unalmas, ez a család végtelenül unalmas, úgy tűnik, hogy számotokra nincs remény – sóhajtott fel színpadiasan. Majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is.

-          Sosem fog már leszállni rólunk? – forgattam meg a szemeimet.

-          Ne törődj vele, ő csak egyszerűen ilyen. Egyszer meg fogja unni, én emiatt nem aggódnék – legyintett Nadine. – Viszont most sokkal fontosabb dolgunk van – nézett rám komolyan. – Választanod kell a lehetséges jövőid közül.

-          Igen, tudom – bólintottam rá. – Be kell vallanom, hogy nehéz a döntés, mert mindegyik alternatívában volt valami vonzó, és többször megfogalmazódott bennem, hogy talán nem kéne bolygatni az életünket, a családom életét, és vissza kellene térnem az eredeti valóságomhoz, viszont be kell vallanom, hogy bármennyire is sajnálom Kathy-t és Sarah-t, én mégis ehhez a lehetőséghez vonzódom a leginkább. Mindig is vágytam gyermekre, és nagy családra, és most megadatott, hála nektek, és így Edward is könnyebben fog viszonyulni a kis Nessie-hez, ha eljön az idejük Bellával. Úgyhogy én megköszönöm ezt a csodálatos világot, amit teremtettetek nekem, és itt maradok.

-          Nem mi teremtettük neked, ha te magad jártad végig az utat – ölelt magához Nadine.

-          Azt hiszem, hogy eljött a búcsú ideje, Rose – szorongatott meg Nathan is.

-          Tessék? – néztem rájuk döbbenten.

-          Sajnálom, Rose, de mi adunk lehetőséget, ha pedig döntöttél, akkor eltűnünk. Semmire sem fogsz emlékezni abból, hogy mi történt valójában. Amikor elmegyünk, az emlékeid törlődnek rólunk, és csak ezt az egy világot fogod ismerni – magyarázta Nadine.

-          Nem lehetne, hogy kivételt tesztek, és meghagytok néhány emlékfoszlányt? – néztem rájuk könyörögve. – Annyira megszerettelek benneteket.

-          Mi is téged, Rose, de a világunk szabályai nem engednek kivételt, még veled szemben sem – mondta Nadine komolyan. – Ég veled, és élj olyan boldogan, amilyen boldogan csak lehetséges – szorított magához még egyszer.

-          Én is csak ezt tudom neked kívánni – nyomott puszit az arcomra Nathan.

-          Ti is éljetek boldogan. Szerettem volna táncolni az esküvőtökön – fűztem még hozzá szipogva.

-          Táncolni fogsz, Rose, efelől semmi kétség – kuncogott fel Nadine. – Vigyázni fogunk rátok odafentről, mindig – érintette a kezét gyengéden a homlokomra Nathan kezét fogva. Én pedig éreztem, ahogy a lábaim felmondják a szolgálatot, és ott ahol voltam elterültem a puha füvön. Aztán mintha csak visszafelé pörögtek volna az események mindent újra láttam, amit átéltünk, aztán magába szippantott a sötétség…

-          Rose, kedvesem, térj magadhoz – rázogatott két kar idegesen.

-          Emmett – nyitottam ki a szemem. – Mi történt?

-          Ezt én is kérdezhetném, már hat órája eljöttél vadászni, még jó, hogy Anne utánad küldött.

-          Anne? Hogy van? Felébredt már?

-          Igen, és sokkal jobban van – bólintott rá Emmett. – Azt mondta, hogy Kathy és Gabriel boldogok odafent a mennyországban – mosolyodott el szerelmem. – Azt hiszem, hogy nagyon szépet álmodott. Elmesélte, hogy Kathy-nek hatalmas, hófehér szárnyai is vannak. Állítólag még számunkra is van mennyország, ezt mondta a lányunknak.

-          Nem baj, legalább így könnyebben elengedi őt, és hamarabb megnyugszik – mondtam boldogan. – Egyébként pedig igaz – fűztem még hozzá.

-          Mi, kicsim?

-          Számunkra is van mennyország, pontosan itt és most – mosolyogtam szerelmemre.

-          Ezzel a ténnyel nem tudok vitatkozni – nevetett fel Emmett. – Gyere, menjünk haza a családunkhoz – segített fel a földről, majd gyengéden összekulcsolta az ujjainkat.

-          Igen, menjünk haza – egyeztem bele azonnal, majd elindultunk az otthonunk felé, ahol a hatalmas, és boldog családunk, már várt ránk…